A Rimay-család. – Rimay Gergely. – A Rimayak és Balassák. – Rimay János szüleit nem ismerjük. – Rimay János születési. ideje. – Vita erről. – Rimay neveltetése. – Rimay és Balassa Bálint. – Barátságuk. – Balassa Bálint halála. – Rimay tudósítása e hatásról és Balassa énekeiről. – Balassa levele Transpergából. – Balassa véleménye Rimay verseiről. – Balassa levele külföldi bujdosásáról. – Balassa hazatérte 1593-ban. – Balassa Esztergom 1594-iki ostrománál. – Rimayt bízza meg emléke megörökítésével. – Halála.
2. BÉKETÁRGYALÁS A TÖRÖKKEL.[2]
A RIMAY név, mint egy nógrádmegyei régi nemes birtokos családnak a neve, nem ismeretlen történelmi forrásaink szerint. Már 1331-ben találkozunk Rimai Miklósnak fiával, szintén Miklóssal, a ki Kolozsmegye főispánja s egyidőben létai (Torda-Aranyos vármegye) várnagy, a ki rokonaival és a Némethy nemes örökösökkel az egri káptalan augusztus 8-án kelt oklevele szerint egy birtokosztályos pert intézett el.
Ismert 1347 április 11-ikéről egy Rimai Mihály, mint Krassó vármegye alispánja; az 1341 előtti időből egy Rimai Miklós, a ki Kecskés vár várnagya Erdélyben s valószínűleg a föntebbi Miklóssal ugyanegy. Egy Rimai Mihály 1363 november 7-ikén mint Zemplén megye alispánja ismeretes. A jászói konvent pedig 1389-ben hatalmaskodás miatt Kazai Kakas János fölkérésére vizsgálatot indít Rimai Mihály és Mátyás ellen, melyet pásztói birtokán követtek el Nógrádmegyében, melyet Bebek Imre országbíró 1390-ben elhalaszt e Mihály fia, szintén Mihály ellen. Továbbá egyik Mihálynak, talán az előbbi zemplénmegyei alispánnak özvegye, Kazai Porcs Margareta, 1373-ban bizonyos hatalmaskodási eljárások miatt egyességet és 1374 június i-én pedig birtokszerződést köt több visszaszerzendő nógrádmegyei birtokról Kazai Porcs László rokonával.[3]
Mi köze ezeknek a költő és államférfi Rimay Jánoshoz, ma még nem tudjuk, de bizonyára családja ősei. Ugy látszik, hogy a gömörmegyei Rima vagy Ryma nevű possessio-ról nevezett család már ekkor nemcsak hogy Nógrádban volt birtokos, hanem egyik ága Erdélybe szakadt s ott előkelő hivatalokat viselt a XIV. században.
A minket most érdeklő Rimayak közül Gregorius Rimay literatus Alsó-Sztregován a XVI. század második felében élt és Madách Krisztinát bírta nőül. Ez a nő 1586-ban már özvegy és utóbb Sós Péternek lett, mint második férjnek özvegye. Mint ilyen, Nyitramegyében Ó-Krasznón vagy másként Széplakon levő egész jobbágytelkét 75 talléron és 10 aranyon elzálogosította Barbarics Györgynek és nejének, Csery Zsófiának. E Gergelynek fia, István, jó barátságban élt a költő Balassa Bálinttal, a ki 1586-ban Liptómegye Dovallo (Dowalow) nevű falujában (Hibbe mellett) egy kőházat és Alsó-Sztregován (Nógrádmegye) öt egész benépesített jobbágytelket adományoz neki hasznaikkal és tartozékaikkal együtt. Adja pedig nemcsak István kiváló tulajdonaiért, hanem egyszersmind azon hű szolgálatokért és e hű szolgálatokban szerzett érdemeiért, melyeket ennek az Istvánnak atyja, minden viszontagságok közt teljesített az ő atyjának Balassa Jánosnak.[4]
3. BALASSA JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.[5]
Ebből az adatból azt látjuk, hogy a Rimayak közeli viszonyban állnak a Balassákhoz, szolgálataikat ezek nagyra tartják s úgy látszik, hű udvari embereik, mint volt a költő is Thurzó Imrének.
A költő szüleit ma még nem ismerjük, de anyja világosan szintén Madách leány volt s ő Alsó-Sztregován született, a honnan írja magát ő maga és családja. Születési éve abból a nyomozó jegyzőkönyvből lett ismert, melyet a Balassa Zsigmond hűtlenségi perében vettek föl 1616 ápr. 26-án Bozók várában, midőn az esztergomi főkáptalan megbizottja és Csepregi Jakab királyi meghatalmazott Rimayt is kihallgatta s ekkor magát 43 évesnek mondta. E szerint 1573-ban született.[6]
4. A RIMAY-CZIMER.[7]
Azonban minden kételyt ez sem oszlat el. Ugyanis Rimay 1603 júl. 24-én azt írja Napraghy Demeter erdélyi püspöknek, hogy «nevendékeny korukban» jóakaratú szövetség volt köztük. Ebből közeli egykorúságra kellene gondolnunk, holott Napraghy e szerint 17 évvel (szül. 1556.) volt idősebb.
Ezért Radvánszky Béla a 43 évet tollhibának véli a jegyzőkönyvben s hajlandó 53-at olvasni. De hát tíz évet bajos az életkorból eltagadni vagy elhibázni s talán a «nevendékeny» kort Rimay csak önmagára érti. Ekkor a korkülönbség ugyanaz volt, mint körülbelül közte és Balassa Bálint közt s a barátság mégis lehetőnek bizonyult.[8]
5. RIMAY VALLOMÁSA SAJÁT ÉLETKORÁRÓL.[9]
A mint homály borong még mindig e kezdő kérdéseken, akképpen nem tudunk ma még felvilágosítást adni arról, hogy hol tanult, hogyan nevelkedett. Szülei és ő maga evangelikus vallásúak voltak. Az is bizonyos, hogy Nógrádmegyében s az ehhez közelebbi helyeken növelkedett. Valószínű, hogy első sorban házi nevelésben részesült. Abban az időben ezt fönnebb becsülték az iskolainál s akkor és még sokáig azután is nem ok nélkül. Ipolyi Arnold és utána Toldy azt írja, hogy ecsedi Báthory István országbíró pártfogoltja vagy éppen apródja volt.[10] Ebben Toldy egy levélre hivatkozik, melyet Báthory 1587-ben írt, melynek czímzése ez: «Rimaynak adassék ez levelem.» Aztán így kezdi «Im értem, jó fiam, mit írsz» és valami posztóvásárlásra ad megbízást, aztán így végzi: «Isten hozzád, fili, propera ad patrem.» Azonban ezt a levelet Ipolyi Báthory Zsigmondénak mondja s ugyanő a somlyai Báthory István fejedelemnél való erdélyi, esetleg lengyelországi időzéséről beszél, de csak gyanításképen. Ezt a levelet Rimay Államíratai-ban Ipolyi nem adta ki.
Az bizonyos azonban, hogy neveltetésén meglátszott «literatus» családból származása. Koraérett és rendkívül tanult volt már fiatal korában. Mindenesetre az akkori nevelésen kívül valamely környékbeli latin iskolában is tanúlt. Járt-e külföldi egyetemen, pl. a közelfekvő Gráczban vagy Bécsben, nem valószinű. Neve az eddig ismert tanulói jegyzékekben nem fordul elő. Kivált anyja, az említett Madách-leány révén, nagyon jó rokonságba került. Közeli viszonyban és atyafiságban állott a nógrádi s a szomszédos megyei birtokosokkal. Mint ilyen vonta magára Balassa Bálint figyelmét, a ki ha b. Radvánszky Béla találónak tetsző magyarázata szerint 1550-ben született, akkor 23 évvel volt nála idősebb.[11] Ez az ismeretség természetes volt, ha elgondoljuk a Balassák és Rimayak föntebb érintett kapcsolatát. Talán szolgált is mint ifjú apród valamelyik Balassa vagy a Balassákkal rokon egyik-másik nógrádi főúr udvarában. Teljesen biztos adat azonban az, hogy Rimay korán megtanulta Balassa széltiben ismert verseit, sőt mint afféle koraérett gyermek, némi nyelvbeli javításokat is tett rajtok, melyeket Balassa jóakaratú figyelemmel fogadott. Rimay erről utóbb ezt írja: «része vagyok anniból ez énekeknek (Balassa énekeinek) én is, hogy tíz-tizenkét esztendős korombeli ítéletemmel is munkálkodott ezeknek némelikébe, én igazgatásomnak bocsátotta meg efféle ép írásit örömest, kikbe semmi igazgatás sem láttatott szükségesnek lenni».[12] Ez a hely egyszersmind megerősíti azt, hogy a születési évet bátran tehetjük 1573-ra, mert ez megfelel annak, hogy a 33-35 éves Balassának verseit javította 10-12 éves korában. Úgy látszik továbbá, hogy Balassának tetszett a Rimay szenvedélyes magyarsága, mert Rimay beszél arról a jóakaratról, melylyel Balassa vette «az ő magyarságának» az ő énekeihez «huzalkodható értékét». Ez a homályos kifejezés egyszersmind a Rimay jó, az övénél magyarosabb beszédére is vonatkozik, mint a ki kevesebb nyelvet tudván, mint Balassa, nyelvérzéke bizonyára tisztább lehetett.
6. BALASSA JÁNOS PECSÉTJE.[13]
Ekképpen csakugyan vonzó kép az, mely elénkbe tárúl a körülbelől 33 éves költő és fiatal gyermek barátságáról, mely tehát 1583-ban vehette kezdetét. Ez a személyes és mindenesetre nagyon gyakori érintkezés 1589-ig, Balassa elbujdosásáig tartott, de mint folyton erősbödő barátság, csak Balassa halálával, mint a mester emléke iránti állandó szeretet pedig, Rimay életével végződött. A szenvedélyes, a haragban, szerelemben, mulatásban, harczias vitézi tűzben egyaránt végletekben járó Balassa s a szelid, komoly, megfontolt Rimay mindenesetre teljes ellentétek voltak; de ez a körűlmény nem szokott a vonzalom gátja lenni, kivált ha oly szeretetreméltóság is elősegíti, minő Balassában volt.
Az idősb költő uj világot gyujtott rajongó tanítványában. A tudomány mellett megismertette a költészet nagy jelentőségével s itt kivált a szerelmi költészet nagy hatásával a nemzeti nyelv emelésében, csinosításában. Meggyőzte, hogy ez nemcsak játék, hanem a legjobb eszköz nemzeti irodalmat teremteni. A szerelem ad szárnyat a léleknek s a szónak egyaránt. Gondoljuk csak el, hogy ez, a korabeli költészettel ismerős ifju, minő elragadtatással hallotta, olvasta, tanulta Balassa gazdag, virágos költészetét, általa minő új világba ragadtatott s miként tette föl magában, hogy ugyanazon utakon fog haladni mint tudós, mint hazafi és mint költő.
Balassa példája tehát, mint más korabeli előkelő ifjakat is, nemcsak vonzotta, hanem hatása alatt már kora ifjan maga is szerelmi és vallásos énekeket írt Balassa modorában és versalakjaiban, mint azt más ifjak is tették, a kik Balassa körében éltek. Ennek egy érdekes emlékét maga Balassa hagyta ránk, Colloquium octo viatorum (LXXII.) czímü versében, melyben azt mondja: «egy szegény zarándok, régi barátotok éneklette ezt nektek, kik a magyar nyelvben való versszerzésben egymással vetekedtek». E szerint hát többen voltak a vetekedők 1589 körül. Ugyanezt a Radvánszky-codex leírója is mondja, a ki bejegyzett öt éneket a 175. és következő lapokra, melyeket a mostani, tehát a Balassa utáni költők szerzettek, «akarván a poetaságban elméjeket fárasztván futtatni Balassa Bálint elméjével és poetaságban elérni és meg is haladni, melynek bizony csak egyike is kétség, nemhogy mindkettő».[14]
7. BALASSA BÁLINT NÉVALÁÍRÁSA.[15]
Mindennek azonban, Rimay énekeit kivéve, aránylag kevés emléke maradt. Ámde őt a mester szeretete mindenkép erősítette s hivatásában megtartotta. Ugy hogy Rimay ifjukori életéből semmi sem ismertebb, mint az ő és Balassa barátsága. Erről Rimay egy töredékben ránk maradt dolgozatában, mely bizonyára része volt a Balassa életrajzának, ezt mondja: «ő is azért az ő fölötte való nagy emberségéből, mint (jóakaróm) engem érdemem fölött böcsüllött s valamikor szembe (volt velem) mindenkor bizonyította arról való szíve ne(hézlését, hogy, úgymond,) velem fogyatkozott állapotja miatt kedve (szerint nem lehet, hogy a tudományokat) nem mívelik, sőt az én szerencsém (fogyatkozott mértéké)vel az ő szerencsétlenségét is minden (időben) vigasztalta. Ha teneked, mondván, a szerencse hamis s az emberek abba nem esmernek, a mi vagy és volnál, mit bánkódom, ha én hozzám kemény és ha nem közli is velem semmi böcsületes ajándékát. Valamikor vagy láthatlak, vagy emlékezem felőled, mindenkoron vigasztalom, mond, magamot veled etc».[16]
Ugyane dolgozat egy másik töredékében ezt olvassuk: «A mennyire ő szeretett s itéletem alá adta mind magát, írását, úgy györködött az én (írásaimban és engem az) őtet való szeretetem (miatt) sokak itéletinél is inkább böcs(üllött, a mit mutat az,) a hol ezt írja: «Kétség nélkűl hiszem, hogy (nem ismerik) mostani zarándokságomnak eredeti (okát) és állapotját nem tudják azok közül (sokan, a kik) rágalmazással szólnak felőlem, de ha virtutis aemula est invidia, invidiam autem subsequitur livor et obtrectatio, nem kell azon uram csudálkoznom s rágalmazásokon fölötte bánkódnom. Énnekem elég az, ha kegyelmed s egyebek, kik olyak, mint kegyelmed, azaz quorum virtus nativa aliis quoque virtutibus est cumulata, szerettek, s tinektek (soha) meg nem hül szívetekben az emlékezetem s kedves lehet is életem instar omnium vos mihi tres, quatuorve estis etc. »[17]
Balassa e szeretetének jele az is, hogy midőn Transpergában[18] volt (Poroszország), két könyvet küldött neki új évre s véleményét kérte rólok. A könyvek ellenkező véleményű két szerzőtől voltak a «politiai tiszteknek igazgatása» módjáról, tehát államkormányzásról szóltak. «Küldtem kegyelmednek, írja tovább, magam elméje fáradékiból vágatott rövid három énekecskémet is, de magának kegyelmednek, tudván, hogy természetekben való neveléssel ékesgettessék, s tudja őket magánál tartani s igazitani is kegyelmed. S nevetem azokat s búsulás nélkül sem szenvedhetem, akik akarmi irásimot is elméjeknek csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (obrualván sensusit is) vesztegetik, festetik és izetlenítik és a mellett engem való rágalmazásokkal nyelveknek hegyeit is fenik.»
Végre, mint alább lesz róla szó, mondta Balassa azt is Rimaynak, hogyha úgy halad, mint kezdte, nemcsak eléri, hanem meg is, fogja őt haladni.[19]
8. A HIBBEI TEMPLOM.[20]
Látható ezekből, hogy a nála annyival fiatalabb Rimay iránt nemcsak szeretetet s nagyrabecsülést tanusított, hanem élete belső titkaiba is beavatta, bujdosásában is megemlékezett róla és bizalmasává tette a miatti panaszaiban, hogy háttérbe szorítják. Ezt Rimay különösen előtérbe helyezi a Balassa életéről írt munkájában, melynek töredékeit birjuk. Ezért ide bevette szószerint Balassának az öcscséhez Krakóból írt leveléből azt a részt is, melyben külföldi időzése főokát adja. Ha, mond, itthon valami tisztességes feladatot bíznának rá, szívesebben szolgálna, mintsem verset farag; de mit tegyen, ha nem szolgáltatnak vele? Csak nem lehet Hibbén bíró, a házasságról pedig lemondott. Így inkább marad künn, a hol urakkal és herczegekkel mulathat, mint itthon, a hol csak bajai vannak. Ha azonban Palota vagy Tata kapitányságát bíznák rá, bezzeg haza jönne s vitézi gondjai az emberek előtt is kedvesebbé tennék, mert elvonnák a nagy feladatok a haszontalan élettől, az erény gyakorlása a hivalkodástól.[21]
Ez a levél világosan válasz az ifjabb testvérnek haza hívó soraira. Valószínű, hogy 1593-ból való s összeesik a török háború kezdetét jelző hírekkel. Bizonyára öcscse nem bírta ezt elképzelni Balassa nélkül s ebben helyesen is számított. Hivatkozott hősiségére és hazafiságára. Csakugyan Balassa, a ki közben 1591-ben is már egyszer járt peres ügyében itthon, 1593 őszén hazajött. Tieffenbach seregében harczolt és mint Habardy László, egri kanonok, misekönyvében írja, ő vette vissza november végén az elhanyagolt Dévény várát, melyet Musztafa 1575-ben foglalt volt el atyjától. Valószínű, hogy a többi ezidőbeli várfoglalásokban is részt vett, mialatt Kékkő, Somoskő, Fülek mind a mieink kezébe jutottak. Ez ostromok alatt találkozott Rimayval is, ki ezekben az időkben szintén katonai szolgálatokat teljesített.
9. ESZTERGOM OSTROMA.[22]
Balassa azonban, midőn Tieffenbach télire Kassára húzódott vissza, vitézségéért valami jelentékenyebb megbízatást kért s midőn nem kapott, 1594 január végén sértődve ment vissza Krakóba. Ott töltötte a tél hátralévő részét. Könnyen lehet az is, hogy éppen ez időben történt a fentebb idézett levélváltás. Ekkor is írhatta t. i. Balassa azt, hogy itthon nincs mit keresnie. A körülmények, mig pontosabbat nem tudunk, mindkét föltevést lehetőnek mutatják. Elég az, hogy midőn a tavaszi hadjárat megkezdődött, akár az öcscse vagy Rimay buzdítására, akár pedig a nagyszerű készülődés hírére, megint csak hazajött és Rimayval együtt csatlakozott a Pálffy Miklós hadseregéhez, mely Esztergom alá szállt s május 7-én megkezdte e vár ostromát. Május 19-én, egy csütörtöki napon «a második várost, holott a vízvár vagyon», vették ostrom alá, de a törökök a német gyalogság megfutamodása miatt a támadást visszaverték. Ekkor kapott halálos sebet Balassa is, Dobokay szerint mind a két lábát meglőtték. Adataink szerint mindkét sebesült lábát utóbb levágták s mikor a sebész hozzáfogott, Balassa Vergilius e sorát mondta: «Nunc animis opus Aenea, nunc pectore firmo», majd a Dobokay intésére hozzátette: «Hiszen, atyám, azt akartam, hogy így legyen». Tudta, hogy meg fog halni s ezért mint igazi keresztyén készült rá, leszámolva apai és vallásos kötelességével.[23]
Így halt meg Balassa május 26-án, a visszafoglalt Esztergom várában s ekkor mondta halála óráján Rimayt «helyében valónak lenni», azaz a ki az ő költői utóda, «kérvén arra, hogy az ő halálát verseivel ékesítse meg: kit véghez is vitt Rimay János », mint ezt a Balassa énekeit tartalmazó Radvánszky-codex írja. Rimaynak a mester e meghagyását teljesítő működéséről külön érdemes e lapokon szólni.
Rimay műve Balassa Bálint és Ferencz emlékéről 1598-ban. – E mű tartalma. – Alapgondolata. – Szelleme és jellemző vonásai. – Darholcz Kristóf műve a két Balassáról. – Rimay tudósítása erről. – Rimay lefordítja e művet s hozzá védelmet ír Balassáról Apologia cz. a. – Ennek töredékei. – E töredékek tartalma s Tolnai Balogh János latin költeménye. – Rimay ismeretlen kortörténeti krónikája. – Előkészíti Balassa összes énekeinek kiadását. – Az Istenes énekek 1665-iki kiadásának tudósítása róla. – Dézsi Lajos fejtegetése e kiadás előkészítéséről. – E kézírat sorsa. – Hozzá írt előszava. – Ennek tartalma s kivált a szerelmi énekek védelme. – A tervezett kiadás beosztása. – Darholcznak ajánlja. – A töredékes latin ajánlás fő gondolatmenete, tartalma. – Balassáról írt művei sorrendje. – A kiadás abbanhagyásának okai.
A magyar költészetnek, hasonló eseményekben épen nem gazdag történetében, igen megható kép a haldokló költő, a ki fiának, az akkor nyolcz éves Jánosnak érdekében levelet diktál Dobokay tollába Mátyás főherczeghez, aztán Bezának az 51-ik zsoltár átdolgozása alapján bűnbánó verseket mond tollba s gyónása előtt megbízza tanítványát; Rimayt, hogy hőshöz és költőhöz méltó halálát énekelje meg.
Rimay egész lelkéből megfelelt e véghagyománynak. Sőt tovább ment, műveibe belevonta a másik Balassa fiú, Ferencz, hősi halálát, a ki pár héttel utóbb a tatárok elleni harczban esett el. Két művében dicsőítette a testvéreket és Bálint emlékét egyébként is meg akarta menteni az utókor számára, mint az alábbi sorokból kitűnik.
Első műve 1598-ban jelent meg év nélkül, az első lapján e czímmel: Generosi ac Magnifici Domini Valentini Balassa De Gyarmath, Ad Castra Strigoniensia iter E procinctus. Ezen a lapon van a latin előszó. A hátlapon ez a czím: Az Nagyságos Gyarmathi Balassa Bálintnac Eztergam ala Valo Készületi, Készületiben való Imádsága, s Mit példázott légyen az ö Feier vörfölyes[24] Kamokából tsináltatott Zászlóia, kin Hárpháiával Dáved Király vagyon térdén telepedue öszeue fogott s fel emelt két kezeiuel írua. [25]
Egyek a czímek azonban nem fejezik ki a mű tartalmát, hanem az első csak az előszóét, a második a költeményes műnek csak első részét. Holott a mű hét részből és még egykét versszaknyi befejezésből áll az irígykedőkhez, továbbá bele van szőve a Balassa zsoltárfordítása, melyet halálos ágyán készített. Az első rész tartalma tehát az, a mit a czímben láttunk. Dávid volt Balassa eszményképe, mert hős és költő volt. Selyemzászlójának fehér színe jelzi a maga lágy szívét, koczkássága az ő sok veszélyét s Dávidéhoz hasonló szenvedéseit. Az egész egyébként egy hazafias könyörgés a Balassa Bocsásd meg Istenem költeményének versalakjában és első személyben, a Balassa szájába van adva.[26] Kifejezést nyer benne a Balassa erős hite, elszánása, hazaszeretete, a haza szabadságáért való áldozatkészsége. Ez az egész dicsköltemény gyöngye. A 2-ik rész Pallast és Marsot elegyíti bele. E szerint Pallas megkéri Marsot, hogy sebeztesse halálra Balassát és ők a hőst, a ki mindkettőjöknek szolgált, erről a háládatlan földről emeljék magok közé az égbe. Ezt mindketten nemcsak róla, hanem öcscséről is elhatározzák. A 3-ik rész szerint Bálint csakugyan halálos sebet kap s elbúcsuzik szerencsétlen hazájától, barátaitól, atyafiaitól és öcscsétől. Ide szövi be Rimay a már említett és bűnei bocsánatáért esdő zsoltárát, mely meghatja az Istent, a ki megbocsát megtérő hívének s elküldi Rafael arkangyalt, hogy elszálló lelkét a mennybe vigye. Most a második Balassa-testvér (Ferencz) sorsának megéneklése következik. Pallas ösztönzésére betörnek a tatárok s Ferencz is elesik (1694. jul.) (4-ik rész). Ekkor Diána megátkozza a Nyirséget, a hol meghalt, de Mars megvigasztalja, hogy a föld nem érdemelte meg a két Balassát s hősi haláluk könnyebben juttatja a mennyországba őket. Ugyanezt mondja Apollo is (5. rész). Most Clio sorolja el a Múzsák nevében a két Balassa érdemeit, mialatt Apollóval együtt koporsójukat őrzik. Vérök hullásával bűneikért ugyan tartoztak, de ezzel a véráldozattal meg is tisztultak (6. rész). Végre a költő siratja el őket, azt mondván, hogy a magyarok bűnei miatt veszett el e két jeles férfi a magyarság büntetéseképen, kiket különben a kortársak megbecsülni nem tudtak, noha mindenben kitüntek. Bárcsak az az ég ne kivánna több áldozatot s áldja meg sírjokat és a hazát. (7. rész). Végre a befejezésben a költő számot ad róla, hogy fájdalmában zengte e verseket s elinti a két hős sírjától az irigyeket.
10. DÁVID KIRÁLY KÉPE A BALASSA «FIVESKÖNYV»-ÉBEN.[27]
Látjuk, hogy e dicskölteményben az Isten haragjáról és büntetéséről, a Balassa életének a haza szabadságáért önmaga által való felajánlásáról, a bűntudatról, a hazaszeretetről, az Isten által ennek az önfeláldozásnak elfogadásáról, a bűnbocsánatról s végre a Rafael küldetéséről, ámbár csak vázlatosan, ugyanazokat az eszméket találjuk meg, melyek egyfelől már előbb az egész költői és vallásos irodalom alapgondolatai, irányeszméi az egész XVI. században, de a melyek másfelől később a Zrinyiász-ban oly nagyszerű kifejezésre jutnak. Ez a művet a korba szellemileg bekapcsolja s egyszersmind összeköti a következő kor költészetével. Ugyanis ezek a vallásos hazafias eszmék a XVII. század első felében némileg elhalványodnak. Ezért Zrinyi is világosan a XVI. századba nyúlt vissza magasztos alapeszméjéért, talán a hitvitázókhoz, talán Farkas Andráshoz, talán Horváth Andráshoz, talán Rimay e művéhez, vagy még inkább mindenikhez. Röviden e kor szelleméből merített.
Rimay bizonyára sehol sem melegebb és meggyőzőbb, mint e művében. A kegyelet és szeretet vezette tollát, midőn mindenik részt egy-egy, a Balassa költeményeiből ismert versalakban dolgozta ki, kivéve a hetediket. Ezt ő maga is külön nótára készültnek mondja, mely egyébként verselésben a leggyengébb. Ő a két Balassában, de főképen Bálintban, magasabb rendű embert látott. Őket, de kivált Bálintot, a haza, mint háládatlan föld, megbecsülni nem tudta sem mint költőt, sem mint hőst és hazafit, nem, még halála után sem. Elismeri ő az utóbbinak hibáit is, hiszen az Isten és Krisztus előtt bűntelen senki sem. Ezért az egész munka vallásos szellemű, melynek alaphangja a könyörgés. Balassát dicsőíti mint lágy, hajlékony, jószívű embert, mint rendkivűli hőst, mint életáldozatra kész hazafit, a ki a hazaszeretet hatása alatt, minden bántalmat feledve, könyörög Istenhez bűnbocsánatért s ajánlja fel vére hullását a hazáért. Habár a haza hol vidította, hol szomorította, mégis örömmel teszi ezt s ad példát, midőn látja, hogy «értéke nemzetének» olvad, fogy s apad, a mije volna is, más elragadja s a mi legfőbb, halálos ellenségét ölében hordja. Ez az alapgondolat van tovább fűzve Balassa halálos búcsújában is, azt mondván, hogy a haza kínjai jobban fájnak neki, mint halálos sebe. Ezek ölik is meg őt és sírba tértében legkeservesebb annak tudata, hogy a haza szabadsága iránt a honfiak önzése miatt reményt sem táplálhat. Itt igen szép gondolata Rimaynak, hogy beleszövi Balassa zsoltárfordítását, melyben bűnbánattal és bűntudattal halva bocsánatért, esdekel. Ezzel meghatja Istent s lelkét az égi angyalok örvendezése közt magához emelteti Rafael által.
11. BALASSA FERENCZ.[28]
12. A BALASSA-CODEX FELJEGYZÉSE RIMAYRÓL.[29]
A következő, lényegesen rövidebb három rész a másik Balassa haláláról már hidegebb és a görög istenek belevegyítésével konvencionálisabb, alkalomszerűbb. Csak a sírató részben lesz újra részletezőbb és melegebb, mert megint szólhat Bálintról is. Hiszen tulajdonképp öcscsét is benne és érte magasztalja.
Rimay e művét, a Balassák emlékét megörökíteni akaró irodalom terén, Darholcz Kristófnak egy kis kiadványa követte vagy előzte meg, a ki a Balassáról szétszórva kézen forgott latin emlékkölteményeket összegyűjtette és a XVI. század vége felé kiadta. Erről Rimaynak abból a Darholczhoz intézett ajánlóleveléből értesülünk, melylyel a Balassa műveinek kiadását akarta neki ajánlani.[30] Ezt Rimaynak követte a két Balassáról szóló egy második műve. Erről Rimay ugyanez előszóban a következőleg értesít: «Egyébiránt, hogy amaz elhunyt hősök iránti tartozásom egy részét lerójjam, melylyel a te érzelmedet és az ők dicsőségének már előbb szentelt művedet is, azok előtt legalább, a kik a latin nyelvet nem bírják, ismertebbé tegyem, indíttatva az ilyenek gyakori rábeszélése által, életökről és halálokról, a mint láthatod, ezeket a kevés számú verseket, a hogy tudtam, csekély tehetségemmel, a mi köznyelvünkön egy védő előbeszédemmel együtt kiadtam, mely előbeszédet nagyságos és vitézlő Nádasdy Tamás nevének ajánltam, a ki rólok, hazájáról és a nemesebb irodalomról kiváló érzést tanusít; kiadtuk pedig azzal a tervvel, hogy téged (kiről gyakran tapasztaltuk, hogy minden tettünket helyesled) ezek védőjéül vegyelek, valamint őket minden hamis hírek követők ellen, a kik még az ama pihentető nyugalomba helyezett erényeket is keserű meghasonlással igen kiméletlenül nyugtalanítják, őrizetedbe és védelmed alá helyezzem.»[31]
RIMAY EPICEDIONÁNAK (GYÁSZÉNEK) ELSŐ LEVELE.[32]
Íme, tehát itt értesülünk Rimaynak még 1602 előtt pár évvel kiadott másik munkájáról, mely a Balassák emlékére írt több latin költemény fordításán kívül tartalmazta Rimay egy védő bevezetését, melynek csak némi töredékei maradtak ugyan meg,[33] de úgy ezekből, mint alább tárgyalandó műveiből, melyek Balassa Bálintról szólnak, e védőirat tartalma eléggé kiviláglik. Sőt latin ajánlólevelében tartalmának egy részét közelebbről is megmondja, midőn így szól: «Mi ugyan az ő érdekében ellenségei ellen akár itt föllépnénk, ha Apologiánkban védőpaizsunkat már okosan föl nem tartottuk volna az ő hírét távolról támadó minden nyíl felfogása és visszaverése végett. A melyben t. i. megmutattuk, hogy a paráznaság (luxuria) és harag vétkén kívül alig volt benne valami hibáztatandó s a haragja is olyan volt, hogy belőle balvégzete nélkül kigyógyítható lett volna.»[34]
13. BALASSA UTOLSÓ FORDITOTT MŰVÉNEK CZIMLAPJA.[35]
Ebből megtudjuk azt is, hogy ezt az előbeszédet Apologiának nevezte. Ennek egyik töredéke s épen kezdete az a rész, mely Balassa Bálintról czímmel Munkái-ban jelent meg s melyről föntebb már tettünk említést. Ez Plato mondásából indul ki, hogy «ha az erényt jutalmától megfosztjuk, senki sem követi az erényt». Ezt alkalmazta ő a magyar Alcibiadesre, Bálintra s ennek bizonyságára szövi be öcscsének Krakóból a föntebbiekben ismertetett levelét.[36]
14. KRAKÓ.[37]
Még egy pár más töredék Balassáról, melyek szintén az Apológia részei voltak, Államiratai-ban olvasható. Ezek egyikében Rimay igazolja magát, hogy mesterét annyira dicséri s hibáit mellőzi. Felhozza erre a régibb íróknak azt a szokását, hogy az érdem mellett, mint Themistoklesnél vagy Fabriciusnál, elhallgatták a hibákat. A második töredékben magyarul elmondja ugyanazt, a mit utóbb a Balassa művei kiadása elé írt és Darholczhoz intézett ajánló levelében is ismétel más módon és más szavakkal. Elmondja t. i., hogy Balassa mennyire szerette őt és hogy Balassa Rimayt sem találta érdeme szerint becsültetve; de ezzel Balassa egyszersmind önmagát is vigasztalta, hogy hiszen akkor ő éppen nem érdemel többet. «Én azért, – teszi hozzá Rimay – a ki minden ez országban velem együtt élőknek az életökre és érdemekre vigyázok s ki szolgálni is akarok minden böcsület érdemlő embereknek jövendőben való jó neveknek (megörökítésében), ezeket (t. i. a két Balassát) a jó hírnek örökségéből kihagyjam-e, kik mind hazájoknak és nemzetségeknek sokat szolgáltanak s mind énhozzám böcsületes jóakarattal voltanak? Ne éljek én, hanem (ha élek, éljek) a végre, hogy a jóságos cselekedetnek az emlékezetét megörökítsem.»[38]
A harmadik töredék megemlíti, mire Rimay szintén visszatér alább, hogy Balassa mily nagy véleményt ápolt az ő ítéletéről, mennyire szerette s bujdosásában az nyugtatta meg, hogy olyak, mint Rimay, szeretik s emléke nem hül meg szívökben.
Még egy másik töredékben Rimay ismétli prózában Tolnai Balog János latin dicsversének tartalmát, mely szerint öt görög főisten és istennő új harczot kezdett, hogy halála után Bálint melyikök táborát lakja, de a győztes Minerva lett. Dicséri itt Balogot, hogy mig ő maga szerény, annyira kiemeli Balassa érdemeit, a miért mindenki szeretheti őt. Ugyanitt olvassuk, hogy ez a Balog «sokat többet is dicsírettel» írt a két testvérről, de ez itt, mint zöld czégér mutatja, hogy milyen a többi.[39]
Íme, itt Rimaynak egy ma még ismeretlen másik munkájára is kell tehát rámutatnunk. Maga mondja, t. i. hogy írt egy kortörténeti művet, melyben általánosan igazságot akar szolgáltatni, valószinűleg versalakban, a vele együtt élőknek. Megírta-e egészen? nem tudjuk, de hogy nekifogott, azt maga mondja, midőn Balassa Ferencz halálát leírja e sorokban: «Ir krónikám másutt ez hadnak módjáról, – Abban emlékezem bővebb haláláról, – És sokakkal együtt érdemlett dolgáról.» Ebből azt kell következtetnünk, hogy tehát verses krónika, valami olyas volt ez a korabeli történetekről, mint Tinódi Krónikája. Bizonyára jobb versekben, magasabb írói és költői felfogással, de ugyanoly igazságszeretettel írva.[40] Az, hogy e műve teljesen más volt, mint az, a melyről élete végén emlékszik meg, kétségtelen, mert arról azt mondja 1628-ban, hogy «most irogatja, raggatja». De erről a maga helyén lesz még szó. Itt említsük csak meg azt a szomorú tényt, hogy íme, kimutathatóan szegényebbek vagyunk egy megírt, de ma ismeretlen s talán örökre ismeretlenül maradó kortörténeti és költői művel, valamint mindmaig szegényebbek vagyunk a Darholcz és Rimay azon műveivel, melyek a Balassákról szóltak, meg is jelentek, de ma még egyetlen példányuk sem ismert.
15. AZ ISTENES ÉNEKEK 1665-IKI KASSAI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.[41]
Azonban még mindig nemcsak így és ezekben akarta leróni Bálint iránti szeretetét. Dicskölteményében eleget tett annak, a mit mestere tőle halála óráján kért. Apologiájában felelt ellenségeinek, a kiket talán az említett mű is boszantott és számukat szaporította. Most meg akarta tenni a leglényegesebbet, kiadni műveit és valóban elkészítette mestere müveinek sajtó alá rendezését is.
Mindezt megtudjuk a Balassa Istenes éneki-nek 1665-iki kiadása előszavából, melynek írója anagrammal Solvirogram Pannonius-nak nevezi magát.[42] Ebben a kiadó elmondja, hogy sokan vágynak a Balassa munkáira, azonban együtt nem találhatók, mert sokan eltulajdonították őket; holott azt sem tudják, hogy honnan kerültek, mert Balassa sok versét törökből s más írásokból vette. Ez áll kivált szerelmi verseiről. «De ezek sehul (avagy ha találtatnak is, igen ritkán) nem találtatnak mind együtt s igazán, hanem csak az nemes és vitézlő Rimai Jánosnak leírt könyvében, melyet ugyanezen vitéz úrnak emlékezetire ki akarván bocsátani, ez énekek eleiben írt elogiákat is helyheztette volt. De minthogy mensura rerum omnium tempus est et dies occasio, az idő s alkalmatosság ez jó igyekezetiben ellentállott. Ellenben penig vadnak sokan ismét oly ízetlen agyafúrt emberek, kik hejában való csácsogó nyelveket megzabolázni nem tudván, e vitéz urat immár halála után is rágalmazásokkal sértegetik, … azért hogy a régi tudós embereket követvén, szerelmes verseket írt.» Megdicsérvén aztán Balassa szerelmes énekeit, kiadásukra azonban ő sem vállalkozott («annak békét hagyok», – mond), noha nemcsak tudott rólok, hanem valószinüen éppen a Rimay által összeírt példány állott előtte, melyből az istenes énekeket kiszedte és kiadta. Ennek bizonyítéka az, hogy ebben az előszóban a szerelmi énekeket védő megjegyzése s még egy másik részlet is a Rimay alább tárgyalandó előszavára emlékeztet.
Mi alapon dolgozott e kiadás előkészítésében Rimay, azt nézetünk szerint Dézsi Lajos teljesen megfejtette. Ugyanis Balassa összeírta szerelmi énekeit, köztök volt nehány vallásos dicsérete és istenes éneke is. Volt egy más énekes könyve is, melyben tíz zsoltárfordítása s más istenes éneke volt, ezekhez még többet akart írni kiadásuk előtt. Ezt írja a Radvánszky-codex másolója. Ugy látszik tehát, hogy ő maga szerelmi énekeit akarta előbb kiadni. E kéziratok Rimayra maradtak s ő «egybe szedegette s renddel helyheztette» az énekeket. Első részbe helyezte az istenes énekeket, ellátta őket deák argumentumokkal, úgy, a mint ezeket Balassa maga elkészítette a három első istenes énekéhez. A másodikba sorozta az «egyeledett állapotrul való elvegyült énekit», azaz elegyes verseit. A harmadikba a «Júliáról szerzett énekit«, szintén deák argumentumocskákkal, minőket Balassa is írt «kettei eleiben».
Balassának ez az eredeti kézirata, valamint Rimay összeállítása egyaránt elveszett. Az utóbbi a XVII. század második felében még megvolt s a kiadók kezén kallódott el. A ránk maradt Radvánszky-codex pedig még mindig a Balassa eredeti kézirata alapján készült másolat, melybe a másoló beleírta a Rimay énekeinek egy részét is és bizony ára oly valaki volt ez, a ki Rimay köréhez tartozott. Készült ez a másolat a Balassa-Rimay Istenes Énekei-nek első kiadása utáni időben, tehát 1633-36 közt.[43]
A Rimay sajtó alá rendezett kézirata tehát nincs meg, csak az előszó maradt ránk a Balassára írt költeménynyel s a Tolnai Balog János latin dicsőítő versének magyar fordításával, mely két utóbbi minden Balassa-kiadás előtt olvasható.
Ez az előszó két hosszabb latin mondat után magyarul van írva. Az első mondat szerint Balassának, Pannonia szülöttének, különböző fajú versei magyar nyelven minden mások verseit, mik csak vannak, messze meghaladják, noha vetélytársait maga az irígység is segítette. A második mondatban azt mondja meg, hogy a Júlia-verseket az énekek közt legvégül helyezte, kinek szépsége, erkölcse, lelki tehetségei annyira meghatották Balassát, hogy a legváltozatosabb módon kölcsönös szerelemre sürgeti őt, oly gazdag és elmés találékonysággal, hogy Catullus, Tibullus, Propertius, Petrarca, Scaliger, Weselius vagy maga Johannes Secundus kedvese sem nyerhette költőjétől a szerelemnek szebb csalogatásait; sem égőbb tüzét.
Ezután magyarul folytatja, hogy a XVI. század minden mesterséget és tudományt előbbre vitt. Meghozta nálunk is az igaz vallást s a tudományok nemzeti nyelven való mívelését. Elég erre Balassának általa összegyüjtött és rendbe szedett «tudós» (komoly) verseit olvasni. Mint a sas a többi madarak fölött, úgy emelkedik ki ő a magyar elmék közt. E verseiben a gyönyörködtetésen kívül a theologia és filozófia kezet fog, még pedig túlságosan. Ugyanis Rimay nézete szerint Balassa tudós is volt. Halála után számosan dicsőítették s idéz egy részt egy ily latin költeményből. Ámde ő most magyar énekeinek kiadása által akarja őt megismertetni. Ebben két ok vezeti. Első az, a mit említettünk, hogy ő maga már 10-12 éves korában részt vett megítélésökben s Balassa szívesen vette megjegyzéseit,[44] méltó tehát, hogy halála után is érdeklődjék irántok. Második oka az, mert boszantja, hogy mennyien vannak, kik eltulajdonítják s tartalmukat megrontják, miről Balassa már életében panaszolkodott egy neki Poroszországból (Transperga) írt levelében, de kik e mellett mégsem átallják őt rágalmazni.[45]
Kiemeli a vallásos énekek nyelvbeli jelességeit, melyeknek javításához csak méltatlan kezek nyúlhattak. Ezért ő megtisztogatta őket, hogy a tökéletes magyarságra ezek ajánló formát és példát nyujtsanak. Fölemlíti, hogy minő nagy bennök nyelvünk haladása ahhoz a nyelvhez képest, melyet 2-300 évvel előbb fő dolgokról írt munkákban olvasott s melyet ő megmutathatna pl. az egykori Mária királyné imádságos könyvecskéjéből. Védi ezután a költő szerelmes verseit. A ki ezeket kárhoztatná, kárhoztatnia kellene a minden más nyelven írottakat is; de ezzel ezeknek az irodalmaknak nagyobb, illetve fontosabb részét dobná el. Viszont ha a latin nyelven kívül a többi irodalmakat vesszük, ezekben is egy csomó költő éppen szerelmi énekekkel emelte nemzeti nyelvét, a mellett, hogy ugyanezek a tudományokat latinul mívelték. Így emelte Balassa is ilyen énekeivel nyelvünket addig nem ismert magasságra s ezért nem átalja neki köszönetet mondani.
Ő Balassa énekeit három csoportban állította össze. Első az istenes énekek csoportja, melyek elé latin argumentumot tesz, mert három elé Balassa maga is írt ilyet; második az «elvegyült» (vegyes) énekeké, melyek elé magyar argumentumot írt (ide kerültek volna a nem Júliáról szóló szerelmi énekek is); harmadik csoport a «Júliáról szerzett énekek», latin argumentumokkal, mert kettő elé Balassa is írt effélét.
E művet a magyar nemzetnek ajánlja, mely szerencséjével élni nem tud s Balassát sem becsülte meg. Végül következik az ő elogiuma a költőre s talán már itt idecsatolta Tolnai Balog János elogiumának tőle készült magyar fordítását is, mely a későbbi Balassa kiadásokból ismert, de ez a kézirat töredékes volta miatt biztosan meg nem állapítható.
16. JOHANNES SECUNDUS KÖLTEMÉNYEINEK CZIMLAPJA.[46]
Az így előkészített gyüjteményt «a klasszikus műveltségü» Fintai Darholcz Kristófnak ajánlta, kinek szintén egy latinból fordított művét ismerjük.[47] Hozzá Rimay latin nyelven, az ő ismert keresett, czifra irályával egy hosszú ajánlólevelet írt, mely szintén csak töredékben maradt ránk.
A keresett nyelvezetű, talán nem is hibátlanul ránkmaradt és ezért sem könnyen érthető latin ajánlólevél gondolatmenete nagyon jellemző arra a viszonyra, melyben Rimay Balassához állt s különösen érdekes az ő egyéni jellemére, ragaszkodására és meggyőződésére. Jellemző továbbá arra a hivatásra, melyet az irodalom s ebben a szerelmi lírai költészet iránt táplált. Legkivált pedig újra rendkívüli súlyt helyez itt arra, hogy ez a költés menynyire alkalmas a nemzeti nyelv művelésére és osztozik abban a középkori és éppen Dantei meggyőződésben, hogy ha a tudomány művelése talán czélszerűbb latin nyelven, de a költészet csak nemzeti nyelven művelhető. Erre több olasz példát, Dantet, Petrarcat stb. említi fel s példájokkal erősíti álláspontját és igazolja Balassát. Ezek mellett világos az ő hite és meggyőződése nemcsak a magyar nyelv művelhetőségében és ebben Balassa hasonlíthatatlan érdemeiben, a mit már az előszóban kiemelt, hanem nyelvünk magas tulajdonaiban is, a miért csak hálásak lehetünk iránta, valamint hálásak lehetünk azért az önérzetért, melylyel az írói pályát nézi s melyen Balassát maga előtt ragyogni látja.
A főeszméket egyébként ezekben adhatjuk. Dicsőíti Darholczot, hogy a két Balassáról szóló dicsénekeket összegyüjtve, kiadta, miről föntebb szóltunk. Ebben öt mindenki segíteni kész, saját magát pedig, ki a Balassáék emléke megőrzésében különben is működni akart, ez különösen ösztönözte arra, hogy nevöket dicsőítse s örvend, hogy mint sokban, ebben is egyetértenek. Hiszen hányszor beszéltek együtt hazánk hanyatlásáról, hányszor hallgatta ő erről Darholcz előadását s hányszor állapították meg, hogy kedvező viszonyok közt a Balassák a haza díszét helyre bírták volna állítani. Vagy nem szentelték-e természeti és szerzett javaikat a hazának? Hadi erényekben pedig a hasonlókat messze meghaladták. Az annyiszor megvédett Eger a legnagyobb virágzása idején főkép általok nyert díszt.
17. BALASSA BÁLINT.[48]
A Balassák dicsőítésében ő a más nézetűekkel, kik ítéletökben durvák s a hazával nem törődök, nem gondol; lelkiismerete megnyugtatja. Szerette őket étetökben, szereti halálokban s dicsőítésökre belső kényszer hajtja. De ki volna, ki a haza ily oszlopainak ledőlését ne gyászolná, melyek visszaállítására e kornak nincs képessége és még a fennállók is ledőlőben vannak? Bár akkora lehetne fájdalma, mint akarná és kellene. Ez vigasztalná. A kik azonban a Balassák érdemeit ismerik, örökre meg lennének fosztva a vigasztól, hacsak a megfontolás nem jőne segítségökre.
Nem kétséges, hogy dicső haláluk nagy díszt hozna a hazára, ha a szerencse erényeikhez méltó volna, mert ez mindenben nagy erő. Itt mondja aztán azt, hogy ő lefordította a Darholcz által kiadott latin dicsőítőverseket a latinul nem értők számára és kiadta egy, Nádasdi Tamásnak ajánlott védő előbeszéddel együtt és ezt a keveset a rosszakarók ellen Darholcz védelme alá helyezi.
Azokban a tudós dolgokban, melyeket a nagyközönség lenéz, ő Balassa követője; mert honnan nem gyüjtött mézet ez a szorgalmas méh? Tudott latinul, olaszul, németül, lengyelül, csehül; nyelvünket ékesszólásra emelte s törökül úgy értett, hogy csodálták. Ő a Balassa példája szerint szintén művelni akarja nyelvünket a régi írók mintájára. Ha Darholcz jóakaratát megnyeri, a saját egyéb műveit is kiadja és ha követik őt azok a jók, a kikre gondol, akkor a tömeg lármáját, sőt igazságos ítéletét is könnyen megveti. Ő a két Balassa dicsőítését, a jobbakat kicsinylőknek nézeteit megvetve, azért vállalta magára, hogy őket a háládatlan feledéstől megmentse, kiket magához méltónak ítélt maga az örök dicsőség. Ezt a feladatot teljesítette s teszi kötelességül Cicero is, midőn szónoklataiban dicsőítette a jókat s a gonoszok gyalázatos tetteit örökre megbélyegezte. Kötelessége tehát neki is, hogy mesterét dicsőítse, a ki őt írásra buzdította, a mit szívesen s a mint hiszi, helyesen cselekszik. Az ily érdem jutalma Macrobius szerint önmagában van. Nem érczet és borostyánt, ezeknél tartósabb, azaz írott emléket kiván ez s ennek emelésére őt természete egyenesen kényszeríti, hogy bárha Balassa «már halott; mégis úgy szeresse, mint a ki erre, a míg élt, őt annyiszor felhívta, úgyhogy nemcsak emberi, hanem főleg emberiességi kötelesség ez s éppen ezért az ő feladata is». «Mert – mondja itt szokatlan melegséggel – nemcsak csodáltam ezt a férfiut, mint mindenki, hanem főkép szerettem is. Mivel első volt, a ki engem, lelkesedőt, a dicsőségre törekvésben reménynyel bíztatott, hogy az erény, mire ő törekedett, a szerencse segélye nélkül munkával és kitartással elérhető s elég boldog az, a ki léleknyugalommal és állhatatossággal legyőzvén a sors összes csapásait, sorsával és helyzetével megelégedett. Ez pedig engem akkor kiválóan emelt, midőn egyrészről nekem erre a vigaszra különös szükségem volt, másrészről pedig őt, az egyedül bujdosót, ezek gyakorlása támogatta és tartotta fenn.»
18. RIMAY NÉVALÁIRÁSA.[49]
Végül jön az a már szószerint idézett hely, hogy azok ellen, a ki elvakultan csak hibáit látják s nagyszámú erényei előtt szándékosan szemet hunynak, akár itt is föllépne, ha ezt Apologiájában nem tette volna, hol megmutatta, hogy az érzékiségén[50] és hirtelen haragon kívül alig volt hibája s a haragot is legyőzte volna balsorsa nélkül…
Itt mély sajnálatunkra megszakad a fogalmazvány; de töredékében is szép jele a kiváló tudós és lelkes tanítvány odaadásának, a ki e védőiratot egyszersmind saját szerelmi versei és egyéb munkái védelmére is írta. Minő emléke lett volna ez a kiadás irodalmunknak, mely egyszerre kritikai is kívánt lenni a maga megtisztított szövegével, melyben egy gondos tanítvány gyüjtötte össze a mester szétszórt költeményeit, még pedig az ó megbízásából! Minő becses volna csak maga a teljes Rimay-kézirat is! Sajnos, a mint a kiadók kezén átment, a kik kiválogattak belőle a nekik valókat vagy tetszőket, örökre elveszett s nekünk, mint annyi más esetben, csak a sóhajtva szemlélt romokkal kell megelégednünk.
Látható, hogy Rimay e munkálatai nem egy időből valók. A halotti dicskölteményt 1598-ban vagy 1597-ben írta, az Apologia is 1600 előtti vagy éppen az 1600-ik évből való. Ezek egyszersmind azok, melyek Rimay munkái közül egyedül jelentek meg nyomtatásban addig, a míg élt.[51] Az előszó és ajánlás a XVII. század első éveire teendő. De mindenik egyaránt mutatja, hogy a Balassák és kivált Bálint emléke mily drága volt a tanítványnak, az írónak, a tudósnak egyaránt. És tudva azt, hogy Rimay a Bálint legnagyobb hibái egyikének az érzékiséget tartotta, nem csoda, hogy későbbi művei közt egy meglehetős hosszú elmélkedéssel találkozunk A paráznaságról czím alatt.
Tág tere nyílik itt azoknak a hozzávetéseknek, hogy miért nem adta ki e műveket Rimay, mik voltak gátjai? Bizonyára több minden: költség hiánya, nyomda távolsága, a zavaros idők. Hiszen végre is saját műveit sem adta ki, pedig költeményeit, részben legalább, utóbb sajtó alá készítette. Azonban a szerelmi énekekre nézve elég biztosan állíthatjuk, hogy éppen oly kevéssé merte őket kiadni, mint utóbb a magáéit. Nem soroljuk fel itt az egyébként jól ismert adatokat, melyek a szerelmi vagy ú. n. virágénekek kárhoztatásáról szólnak s úgy említik őket, mint a bujaság, általában a testiség terjesztőit; de bizonyos, hogy ez a vallásos közvélemény volt az, melylyel sem ő, sem a későbbi kiadók megküzdeni nem mertek. Hiszen jellemző, hogy egyetlen szerelmi ének sem jelent meg a XVI-XVII. században; sőt leirásuk is gátoltatott s bizonyára aránylag csak kevés az, a mi ránk maradt s maig előkerült. Vegyük ehhez, hogy a XVII. század elején, az oly erősen felébredt vallásos hit és meggyőződés idejében, a puritánkodás még nagyobb lett. Rimay méltán hihette, hogy velök nemcsak saját előmenetelének, hanem még vallásának is árthatna, midőn ily tudós hívő ilyesek kinyomatásával foglalkozik. E mellett műveinek szelleme, vallásos hitének, a Krisztus halála általi megváltatásnak, mint Isten előtt egyedül számot tevő érdemnek, állandó emlegetése s nehány más adat azt mutatja, hogy ő Magyari István híres művét, Az országokban való sok romlásoknak okairól, mely éppen abban az időben jelent meg, (1602) olvasta. Ez elgondolható egyébaránt akkor is, ha semmi adatunk nem volna is rá. Már most, ha ismerjük azt a szigort, melylyel Magyari, éppen egy evangelikus híres lelkész, elítéli a testiséget s hasonló bűnöket, elítéli a szerelmi énekeket s rámutat mindezek által kora romlottságára; természetesnek fogjuk tartani, hogy Rimay jobb, sőt egészen jó irodalmi meggyőződés daczára, elriadt a Balassa szerelmi versei kiadásától és hogy a magáéit is kéziratban hagyta. Hiszen a protestántizmus éppen abban kereste a katholiczizmus ellen a maga legerősebb fegyvereit, hogy a szentirásnak minden világiasság, minden testiség elleni tanai alapján mintegy vissza akarta állítani nemcsak a hitelvekben, hanem az egyházi és világi életben is az eredeti evangeliumi egyszerűséget, az életmódban a lehető legnagyobb tartózkodást, szigort és zordon erkölcsiséget. Már most, minő fegyvert adott volna az újra ébredt katholiczizmus kezébe egy Balassa- és egy Rimay-féle virágének-gyüjtemény s még hozzá egy, a föntebbiekben jelzett igazoló bevezetés!
19. MAGYARI «AZ ORSZÁGOKBAN VALÓ SOK ROMLÁSOKNAK OKAIRÓL» CZ. MŰVÉNEK CIMLAPJA.[52]
Jegyzetek
