XII.

Egyéb irodalmi művei. – Általános jellemzésök. – Sok elveszett. – Történelmi fontosságuk. – Adatok művei hírességéről. – Kortársai sürgetik művei kiadását. – Foglalkozik oktató és istenes énekei kiadásával. – Adatok művei becsbentartásáról a halála utáni évekből. – Összeköttetései. – Hoffmann dicsőítő verse. – Dézsi Lajos Balassa és Rimay énekei kiadásairól. – Közkedveltségök. – Vitézi énekei. – Oktató énekei. – Jellemzésök. – Oktató elvei. – Cato párversei, részben lefordítja őket. – Ebben forrása. – Fordítói eljárása. – Körülírásai Cato párverseiről. – A jó és gonosz asszony. – E. körülírások jellemzése. – Egyéni vonatkozások. Istenes énekei. – Legtöbbre tartotta őket. – Tartalmuk. – Hitelvei. – Kora hatása. – Istenes énekeiben Balassa és Molnár hatása. – Prózai művei: Orvosság a dögös pestishalálban. – Nagypénteki meditatio. – A paráznaságról. – Imádságos könyve.

Itt az ideje, hogy Rimay többi műveiről is szóljunk, t. i. hazafias, vallásos és oktató költeményeiről, továbbá prózai műveiről, már a mennyiben ránk maradtak. Az tehető fel, hogy komoly természetű munkáit főleg élete második felében s kivált az 1621-ik év utáni nyugalmában írta vagy dolgozta át. Azonban munkásságáról teljes kép így sem adható, mert minden irányú írói munkásságát csak töredékesen bírjuk.

Verseit, mint láttuk, a Radvánszky-codex s a sajó-kazai kézirat tartalmazzák. Ugyancsak ez utóbbi helyen akadtak rá e kézirattal együtt Cato párverseinek fordítására és pár prózai művére egy kocsiládában.^[247] Ránk maradt műveit kevés kivétellel 1904. évszámmal b. Radvánszky Béla kiadta Munkái cz. a., de hitelt kell adnunk a Radvánszky-codex összeírójának, ki azt mondja csupán verseiről szólván: «minden szerzése szinte itt nincsen, mert mind könyvestül a Tiszába ejtették volt, a mely könyvben mind éppen megvoltanak, azulta együvé nem szedhették őket, csak ennyire is, a mennyire itt vannak.»^[248]

Ámde «külemb külembféle énekeit» mégis csak szedegették össze, még pedig többen is; de prózai művei, naplói, levelei stb. csak nagyon is töredékesen maradtak meg.

Ezekből is látható azonban már első tekintetre is, hogy Rimay a rendkívül sokat olvasó, folytonosan jegyezgető, józan világfelfogású, sokat tapasztalt, értekezéseket, elmélkedéseket író, olykor elmélkedéseit versbeszedő ember volt. Prózai művei mindenesetre kötetekre mentek, ha naplóit, jelentéseit, leveleit nem számítjuk is ide. Ezek ha ránk maradtak volna mind, közéleti működését nemcsak teljesebb világosságba helyeznék, hanem megbecsülhetetlenek volnának e bonyolult kor történelme titkosabb részeinek fölfedésére is, mert módja volt a bécsi, erdélyi és török udvarok politikájának legbelsőbb műhelyébe tekinteni, megismerni közelről kortársait erényeikben és gyengéikben, látni a rejtett rugókat a lehető legérdekesebb években s a legjellemzőbb emberek idejében. Így is pl. Vácz elfoglalásának hiteles történetét, melynek átadásával azelőtt Bethlent vádolta a történelem, az ő adatai eldöntik.

94. AZ ISTENES ÉNEKEK 1676-IKI POZSONYI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[249]

Műveit egyébaránt a kortársak és utódok egyaránt rendkívül nagyra becsülték. A Radvánszky-codex írója, a Balassa énekei után összeírván a Rimay énekeit is, ezt mondja róluk: «kiket méltó, hogy a Balasi írásátúl messze ne hagyjunk, mert Balasi Bálinton kívől csak egy magyar sem érkezhetik el víle, bár ugyan igen igyekszik is rajta, kiről étéletet tehet, akárki az írását olvassa; az mint Balasi Bálint is így szólott felőle éltiben (mond): «Ha úgy mégy elő dolgodban, az mint elkezdtíl, gyakorolván azt, nem hogy el nem érkeznél víle, de meg is fogsz halladni.» Ha ebben a mester kedves elismerése nyilatkozott is a tanítvány iránt, de nagyrabecsüléséhez kétség nem fér. Költői, valamint tudós hírnevéről más korbeli adatok is vannak, noha Balassa e megjegyzése mindenek fölött áll, melyet még inkább kiemel az a föntebbi lapokon rajzolt barátság, melylyel a nála 23 évvel ifjabb kortársát még gyermekkorában megtisztelte. Már 1609-ben Rimay versei szélesebb körben ismertek voltak. Láttuk, hogy mialatt Budán volt, Dóczy István váczi kapitány, június 13-án azt írja neki, hogy «talán kegyelmednek készen vagyon oly énekecskéje, mely Magdolna névre volna, megszolgálnám, küldene».^[250] Egy költeménye Kátai Mária-Magdolna névre szól a versfők szerint. Ezt akkor írta, midőn Bocskay mellett szolgált s ezt az istenes éneket a fejedelem kanczellárja leányának küldte valami nagy bánatában való vigasztalásra, mert tartalma az, hogy a bánat bárminő súlyában is az Isten segíthet, tehát hozzája kell egyedül folyamodni. Egy másik istenes énekét Homonnai István számára írta, a ki a vitézségben és istenes életben gyönyörködött, egy másikat egy katolikus főúrnő részére készítette a Szűz Mária énekéből másnak kérésére, midőn egy képet küldtek neki.^[251]

95. BORI ISTVÁN NÉVALÁIRÁSA.^[252]

Ezek mellett csak természetes, ha a míg élt, többen sürgették munkái kinyomatására. Ezek közül Rádai András sógora 1629 márczius 25-én ezt írta neki: «Küldje fel kegyelmed az virtusról componált éneket Ferenczfy uramnak.^[253] Ezeket az énekeket, kik Madácz (Madách) Gáspár uramnál voltak, minden argumentomival, úgymint harminczhétnek kell lenni, jó corrigálással, ha kegyelmednek tetszenék, egy csomóban ki kellene nyomtattatnunk, az Kegyelmed emlékezetire, s méltó és érdemesek is arra, mindeniket által olvasván és írván, a mint tudom immár, kár, hogy egyet egyűl, mást akképen vétkesen vesztegetnek, bár magamra bízná Kegyelmed az véghez vitelét. Kegyelmed akaratját adja tudtomra és melyik könyvnyomtató bötüit javallaná inkább.»^[254]

Ez a hely azt mutatja, hogy ő összesen 37 énekét, feltétlenül az oktatókat és isteneseket, ekkorra összeírta, ellátta argumentumokkal, ezek közkézen forogtak és mint Balassáéi, szövegrontásoknak voltak kitéve.

Ugyanez idő tájt, 1628 január 8-án egyik Balassa írván neki, azt mondja, hogy kebelébe szeretné őt zárni, hogy szép és éles elméjével gyakran és fáradhatatlanul társaloghasson; de ha ez nem lehet, «kéri, ne foszsza meg öt szép, bölcs irogatásitúl, kiket őkegyelme concipiált és szerezgetett. Küldjen és részessé tegye őt velek, hadd lássa, mint egy tükörben fáradhatatlanul Rimayt», hogy dicseltedhessék vele; mert írásának csak kis részében («víkony gyűszűben») is gyönyörködik.^[255]

Esterházy Pál, a nádor öcscse, 1629 május 13-án magához hívja Nógrádba s biztatja, hogy írásit is vigye magával, «mert – mond – gyönyörködöm mind elméjében, mind írásiban Kegyelmednek s nem is hoznak unalmat sok ideig való olvasási is». Addig is azonban kéri a nagypénteki elmélkedését.^[256]

Ezekhez hasonló adatokat ismerünk a halálát követő évekből is. «Akarnám, írja az, a ki Madách Gáspárt Rimay haláláról értesíti, ha Kegyelmed az mi szegény, istenben elnyugott Rimay János atyánkfiának néminémő jó híre, neve s írásának világosítására való terjedezést és élemedést adhatna s támaszthatna, s izzasztó elméjéből való írásának munkája feledségben semmi se ne jutna országunkban, mert itt immár mi tájunkon igen hanyatlásra juta s munkájának szép, fontos magyarsággal folyó elméje, bágyasztó ékes írása s oly emberek is forgatják immár írásit, az kiknek elméjének csekély volta nem is érdemelné; s nem hogy az olvasásra kezében is vehetné, nem értvén; eszében sem vevén bölcs írásinak magyarságát, de jobb volna, hogy távul kerülne s feketítő színt ne adna s rázna írására mód nélkül való olvasásával, mint a sánta ló, előbb botlásával, lábaival való sárban lépésének fecskendésével tiszta szép ékes tudományú írását sárosítaná s homályosítaná rebbegő olvasásával.» Ugyanez az ismeretlen rokon, ki egyszersmind maga is versek fordításával foglalkozott, bánkódik rajta, hogy Rimay írásai elkallódnak, hogy nemcsak testileg, hanem lelkileg is meghal «s nem is reménlhet háza s maradéki közül, hogy írására jó gondot viselvén, világosságra való terjedezést adhatna». Megküldi ugyanekkor Madáchnak Rimay egy versét, melyben kesergi Jancsi nevű fiacskája halálát.^[257]

Ez a hely megérteti velünk, hogy házanépe nem sokat gondolhatott írói hagyatékával és felesége, mint egy levél sejteti, talán olvasni sem tudott.^[258] Az bizonyos, hogy Esterházy Pál 1632 november 8-án, midőn Fáncsy Gáspárnál időzött, írt Bori Istvánnak, Rimay sógorának, hogy küldje el neki Rimaynak De virtute czímű munkáját, mely egy az udvariasságról írt művével, mert Rimay ez utóbbit, helyesen, az erények közé sorolja. De nemcsak ez kell neki, hanem még inkább a két portai útján összeírt aktáit, a Bocskay idejében kötött békékről s egyéb kiküldetéseiről szóló iratait leéri; mert tudja, hogy ezek arravaló ember kezében mily hasznosak és gyönyörködtetők, de semmit érők, ha ládákban őket a moly eszi meg. Szeretné, ha már másnapra Zólyomba kapná őket, hogy már ott gyönyörködjék bennök. Meg is kapta Esterházy az Encomia et effecta virtutum czímű tanítóversét, de nem azt, melyet kívánt, ezért november 10-én újra kéri amazt lemásoltatás végett. Ő t. i. Rimaynak az udvariasságról, helyesen az udvariságról szóló, elmélkedő, ma még ismeretlen prózai művét érti, melyről még lesz szó. Bori ekkor Rimaynénál, hivatkozva Esterházy nagy hatalmára, november 23-ikán újra megsürgette a kért írásokat; mert talán éppen maga a nádor, Esterházy Miklós óhajtja őket olvasni.^[259]

Valószínű, hogy Rimayné most engedett. Ezért nem lehetetlen, hogy Rimay iratai még meglelhetők az Esterházyak valamelyik levéltárában.

Ezek mindenesetre csak jelzői, szórványos adatai az érdeklődésnek. De ott vannak, mint tudós voltának mutatói, tudósokkal váltott levelei, ott hírneve, mely őt éppen mint ilyet tette Illésházy s mások megbizottjává, Bocskay, Bethlen és II. Mátyás követévé vagy bizalmassává. Láttuk, hogy Balásfy Tamás, midőn Kolozsvárt mint tanuló, megismerkedett vele, versben dicsőítette s utóbb is nagy tiszteletet tanusított iránta. Hoffman György (junior), midőn még Rimay Bocskay mellett szolgált, az őt ábrázoló képre dicsőítő verseket és egy aenigmat (találós mese) írt. Volt tehát arczképe is, mely szintén ismeretlen. Amannak tartalma az, hogy Apelles művészete lefesti Rimayt testben, de nem festi le elméjét. De ha az ecset le bírná is általában festeni az elmét, ki festené le éppen Rimayét? Meghallja ezt Melpomene, odasiet s elismeri Rimay nagy költői tehetségét. Most már nincs kettéválasztva Rimay; mert testét Apelles és elméjét Melpomene festi, mindkettő a maga részét. A találós mese, úgy látszik, a költészetet jelenti, melyből a Rimay műve ered.

Ha azonban a kor nehéz körülményeit megismertük, mégis még azon is csodálkoznunk kell, hogy istenes, vitézi és részben oktató énekei Balassa istenes és vitézi énekeivel egybekeverve már 1633-35 közt nyomtatásban megjelenhettek.^[260] Ezt az első kiadást 1635-40 közt követte egy második bártfai, aztán az első lőcsei, az első-negyedik váradi (1640-60) s az 1665-iki kassai kiadás, melyek jó részében az énekek még mind össze voltak keverve. Az 1652 körüli évből való második váradi kiadás volt az, mely először választotta szét Balassa és Rimay énekeit. Ez, mint Dézsi Lajos kimutatta, a Rimay kézirata alapján történt, mert Rimay énekei előtt közli az ő ismert bő argumentumait. Ezután is a Balassa és Rimay e nemű művei együtt jelentek meg 1806-ig 40 kimutatható kiadásban, de az említett váradi (1652 körül) kiadás óta rendesen elkülönítve. Minde kiadások rendesen tartalmazzák még Ovenus egy epigrammáját s ennek 4 soros magyar fordítását, Rimay Elogia Valentini Balassa magyar nyelvű költeményét és Tolnai Balog János latin költeményét s ennek magyar fordítását szintén Rimaytól; aztán a Balassa és Rimay összeelegyített énekei után következik Rimay költeménye: Balassa Bálintnak Esztergom alá való készületi s imádsága, továbbá Más egynehány szép isteni dicséret s aztán Péczeli Király Imrének Egynehány szép éneki, végül Áhítatos imádságok vagy a Via Jacobaea, azaz igaz úton járók regulái, különböző változatokban. Midőn aztán a kiadások különválasztották Balassa és Rimay énekeit, akkor a Rimay énekei következtek nyomban a Balassa énekei után s ezekre Rimay költeménye Balassa haláláról és így tovább az említettek.^[261]

96. AZ «ÁHITATOS IMÁDSÁGOK» CZIMLAPJA.^[262]

E számos kiadásból következik, hogy egyetlen régibb költőnk sem volt oly ismert Balassán kívül, mint Rimay. E művei majdnem oly becsben álltak, mint a Szenczi Molnár Zsoltárai. Innen van, hogy a kiadások szószerint elhasználtattak s nemcsak sok kiadás van, melyekből egy példány sem ismert, hanem az ismertek is csak egy-egy vagy nagyon kevés példányban maradtak ránk, mint nagy ritkaságok.

Legkevesebb ú. n. vitézi éneket írt, mindössze négyet azzal együtt, melyet eladdig, míg kéziratai részben elő nem kerültek, Balassának tulajdonítottak s hangra nézve az övéitől annyira elütő, hogy bizonyára előbb-utóbb megint csak a Balassáénak fog ez az egy bizonyulni. A tévedés a két költő művei állandó összekeveredésének lehet eredménye. (Ez az Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép kezdetű. Ezek közül is csak a két első valóban vitézi ének. A másik kettő közűl egyik oktató, a másik hálaadó, csak olyan, mint az, a melyet 1595-ben Báthori Zsigmond számára küldött, midőn a török elleni háboruba indult, melyben azt mondja, hogy csak Isten vezetheti győzelemre. Ezek közül a föntebb említett, a magyar nemzet romlott állapotáról szóló, ha valóban az övé s nem Balassáé, költeményeinek mindenesetre a gyöngye.

Valami egészen Kölcseyes melegség és odaadás ömlik el rajta, a mi rendkívül meghatóvá teszi s e mellett éppen nem jut eszünkbe, hogy a vers régies, sem nem emlékeztet valamely Balassa-versre, úgy mint rendesen. Bizonyára senki sem fogja elfelejteni e sorokat, ha egyszer olvasta:

Ez a költeménye, épúgy mint a Balassák dicsőítésére írtak, mutatják, hogy minő természetes érzelmet ad, minő gazdaggá teszi a költést, midőn a vers a költő érzelmeivel és életével áll kapcsolatban. Vitézi énekeinek kevés számát, melyek közül az Egy katona éneke már közepes Balassa-utánzat, megmagyarázza az, hogy ő nem volt katona, nem is akart lenni.

Ellenkezőleg, Rimay mindenestől oktató természet. Elsősorban is tudós. Ez magyarázza meg, hogy oktató költeményei, melyek nagy részével az istenes énekek annyira összeolvadnak, hogy akár együtt tárgyalhatók, jóval többre mennek, mint összes más versei. Különösen ha tekintetbe veszszük azt, hogy mindenfajta verseiben sok, sőt gyakran túlnyomó az oktató elem. Mint tudós, sokat olvasott s olvasmányai tartalmát vagy eredményét följegyezte, olykor versbe szedte. Máskor egy-egy mástól vett egy vagy pár sort hosszu elmélkedéseiben témául választott, bő körülírással dolgozva ki, beleszőve mindenféle, néha a figyelmet elterelő vonatkozásokat, vagy hasonló bőséggel lefordítja, de megtoldja s gyakran a pogány költő versét keresztyéniesíti.

Ezekben ő nem Balassa követője, hanem a XVI. századi erkölcstani, vallásos verselőkhöz csatlakozik. Mint ezek, ő is a példák nagy számával akar kitünni, de erőben, bizonyos ótestamentomi zordságban, az ostorozás elszántságában és kíméletlenségében meg sem közelíti őket. E költeményeiben, kivált azokban, melyek csak újabban kerültek a sajókazai kéziratból napvilágra, gyakran nagyon gyenge, elnagyolt verselést találunk annak jeléül, hogy még csak kísérletek, első, odavetett fogalmazások. És ha verselésben, változatosságban, gazdagságban, nyelvkezelésben máshol is meg sem közelíti Balassát; ezekben gyakran úgy tűnik fel, mintha költészetünk sokkal kezdőbb korában élt volna, mintegy visszavitte a műköltést az előszobába, honnan Balassa fényes tehetsége kiszabadította.

Nem érdektelen egyébaránt néhány oktatását megtekinteni. Rossz időkben, mond, ha kedvünkre nem élhetünk is, ne engedjük át lelkünket a bánatnak. Kerüljük az udvari életet, «a tudomány hoz csak halhatatlanságot»; elégedjünk meg középszerű sorsunkkal,^[263] éljünk gazdagoktól, irigyektől, bűntől szabadon, kevés jók ítéletével megelégedve. Nem kell bízni a csalárd világban. A földi lét állhatatlan, a világ a gonosz gazdagot többre tartja az erkölcsösnél és tudósnál, mert a világ elmerült a pénzszeretetben. Nem kell az állhatatlan szerencsében bízni, csak Istenben. A pénz nem hoz boldogságot. Érdemed jutalmát várd a jövő kortól s korod igaztalansága daczára légy jó és jóltevő. Kerüld a fösvénységet, dorbézolást, rossz társaságot, paráznaságot, feslett életet, «egy summában szólva, jó erkölcsöt szeress». De különösen a paráznaság, fajtalanság, feslettség ellen ír, szónokol. Ez a leggyakrabbi témája, melyet nemcsak pár külön énekben (Az rossz feslett erkölcs stb.) és Sodoma czímű versében tárgyal bőven némely korára való vonatkozással, hanem Bendő Panna komáromi asszony éneké-ben egy példát is nyujt róla, mely némileg genreképszerű, mint utóbb a Faludi Agglant-ja. Ezenkívül egy prózai művet is írt A paráznaságról czímmel s főleg erről szólt Az udvariság czímű elveszett munkája is, melyekre még vissza térünk. Természetes, hogy fő tanítása az erény és a hit gyakorlása. Mindkettőről bő leírást ad. Látott egy festményt, melyen az erények egy asztalkörül ülnek. Rögtön egy hosszabb és egy rövidebb kidolgozásban versben írja le, hogy miként látta őket jelvényeikkel ábrázolva. Elénk kerül a hit, reménység, charitas, erő, mértékletesség, igazság, okosság, nagylelküség, adakozás, józanság és tűrés. Kéri az Istent, hogy mindezekben részesítse őt. Azután megpróbálja az erények és bűnök külön rajzát, de nem készül el vele. Egy másik festményen a vallást látja allegórikus képben. Ekkor megszólaltatja s vele mondatja el saját ábrázolása részleteinek jelentését.

97. A «VIA JAKOBAEA» CZIMLAPJA^[264]

98. AZ «ISTENES ÉNEKEK» 1677-IKI KOLOZSVÁRI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[265]

E műveiben az általános moralizálás mellett olykor kora hibáira is kitér. Ezek közül mindenesetre legérdekesebb a Sibi canit et Musis cz. ének, melyben az akkori udvari élettől való ellenszenvét rajzolja. Utálja az irígy tiszteket, előretörést, «az Isten félelmétől üres fejedelmeket» (főurakat), hízelgést, dorbézolást, harácsolást. Örvend, hogy ráléphetett az Isten igaz utára, visszatérhetett a költészethez és tudományhoz. Ezt nyilván a Bocskay és Illésházy halála utáni visszavonuláskor írta, de nem tartotta magát hozzá.

A moralizálás s a tanköltészet kedvelése vitte Cato párversei olvasásához. Ezek, mint jórészben erkölcsi tanítások, még pedig valódi római pogány szellemben, továbbá mint nagyon találó gyakorlati elvek, kifejezve igen szabatos, velős rövidséggel, szép hatméretű párversekben, kedveltető ellentétekkel, epigrammai éllel, – mint ismeretes, a középkorban nagyon elterjedtek, kedveltekké váltak, sőt keresztyén szellemben is átalakítva, részben megnyirbálva, bejutottak az iskolába, hol megmaradtak maig. Nálunk a XVI. században az Erasmus-féle szöveg alapján már Rimay előtt és az ő korában is szintén megjelent belőlök két latin és három, magyar prózafordítással is ellátott kiadás.^[266] Ezek közül az 1591 és 1597-iki debreczeni kiadás éppen Rimay korára esik. E teljesen egyező kiadások egyikét használta ő, tehát az Erasmus-féle szöveget.^[267]

E párversekből, hihetően nem egy időben, de mindenesetre idősebb korában, többet lefordított vagy inkább átdolgozott, nehány párverset pedig hosszabb moralizáló költeménye témájául választott oly módon, a mint az előtte s utána is még Csokonayig is szokásos volt. E fordításainak szövege azt mutatja, hogy a debreczeni kiadás különben gyönge magyar fordításait szeme előtt tartotta. Nemcsak a kifejezésekben gyakori az egyezés, hanem még pár félreértésben is; de ezekre itt részletesebben kitérni nincs helye.^[268]

99 Az «ISTENES ÉNEKEK» 1679-IKI BÁRTFAI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[269]

Rimay e párversekből lefordította az I. könyv 2-10, 12-33, 39-40. párverseit, tehát rendben megy s csak hetet hagy el. Ebből azt kell következtetnünk, hogy talán párnak elhagyásával, melyek keresztyén elveit bántották, mind le akarta fordítani őket s csak késő életkora gátolta meg. A fordítás az ő korának szokása szerint távolról sem szószerinti. Ő a két hexametert négy alexandrinban, kibővítve és saját találmányával megtoldva adja. Természetesen ez a Catói rövidség rovására megy s az eredeti értelmet is kiforgatja. Miért hagyta el az I. könyv nehány párversét? – nem mind értjük. Az első és tizenegyedik párvers mellőzése még érthető, mert amaz pogány tartalmú s emez pogány erkölcsi elvet fejez ki, de a többi nem; hacsak nem gondoljuk azt, hogy a barátságban csalódva hagyta ki a 34-36. párverset, melyek tanítása az, hogy a pálma átengedésében a barátságért legyünk áldozatra készek s barátainkkal ne pöröljünk.

99 Az «ISTENES ÉNEKEK» 1693-IKI LŐCSEI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[270]

Ez mindenesetre gondolható, de ezzel szemben áll az, hogy az I. könyv 26., 40. párversét pl. lefordította, holott bizony egyik sem krisztusi elv. Amabban Cato azt mondja, hogy a gonoszokkal szemben nem köt le a becsület, sőt a ravaszságot ravaszsággal kell kijátszani; emebben pedig azt, hogy mindig önmagunknak legyünk legjobb barátai. Viszont, úgy látszik, hogy mint a gnomaköltők, Rimay sem tartott sokat a nőről. Erre mutat az, hogy Cato kicsinylő párversei közül az I. könyv 8. párversét, mely a nőt rosszindulatunak s még a szolga iránt is féltékenynek mutatja be, nemcsak lefordította, hanem ugyanerről írt két átdolgozásban 10-10 versszakot, valamint hasonlóan 10 versszakban dolgozta fel a III. könyv 12. párversének első sorát: «Vigyázz, hogy ne vegyél el nőt hozományáért.»^[271] Mindebben egyébaránt hatással volt a kor is, mely a gonosz és jó «asszonyállatról» sokat okoskodott, minthogy akkor is, mint mindenkor, a férfi előtt nagyobb rejtély nem volt a nőnél. Rimay is még két más költeményben elmélkedik «az jó asszonyállatról», melyek közül egyik két átdolgozásban maradt meg; de itt egyszerre látjuk, hogy főképen Cato volt az ok, mely őt e kérdéshez vezette s mindkét költeménye tisztán elméleti, minden személyes vonatkozás vagy tapasztalásra czélzás nélkül.

Egyébként ő így állítja fel a gonosz és jó asszony mérlegét: Amannak nem kell hinni, ha a jó szolgát rágalmazza, mert gyűlöli azt, kit ura szeret s meg akarja urával is gyűlöltetni. A gonosz asszonyok elméje csavargós, férjök becsületét nem nézik, vendégeit morgolódva fogadják. A haragos asszony rettentőbb bármely állatnál, reszket, férjét szidja, gyors vesztét kívánja, ha tehetné, tüstént megölné. Salamon helyesen mondja, hogy ezer férfi közt van bár egy tökéletes, asszony azonban egy sincs. Némely asszony tetszelgő, czifrálkodó, szerelmeskedő, más szerte kalandoz, rágalmazza szomszédit, hasonlóit dicséri, urára dühös, kényeskedő. A jó asszony ellenben Isten nagy ajándéka. Az ilyet bíró ember élete csöndes, nyugodt, pénze, kincse gyarapszik. Az ilyen asszony a férje házában «gyönyörű szép ékesség». Szemérem, jó erkölcs, jámborság az ő szépsége, tökéletes jóság, csendes alázatosság, engedelmesség, feddhetetlenség jellemzi, magát kedvessé teszi, urát szeretettel magához szelidíti, vigyáz ura becsületére, vele szép boldogságban él, tiszta, szent életű, otthon ülő, dolgos, jámbor, szemérmes, ura életét megnyújtja, búját, haragját feledteti, gyermekeit isteni félelemben neveli, oktatja, gondot visel rájok s jó erkölcsre szoktatja.

Mindezek nem nagy dolgok. Korunk női nem volnának vele megelégedve; de ezek mutatják nemcsak Rimay egyszerű, természetes észjárását, hanem kora felfogását is. Egyébként bőven felhasználja az alkalmat, hogy midőn a gazdag nővel való házasság hátrányairól beszél, újra mindent elmondjon a gonosz nőkről s a második, 19 versszakú kidolgozásban, egyébként igen-igen gyönge versekben, felhasználva előbbi két versét, újra elmondja a rossz asszonyról, a mit tud és mintha minden vagyonos nő már magában rossz volna, oly buzgósággal beszél a gazdag nő elvevése ellen. Csendes, jó leányzó, szelid és jámbor nő az, a kit ajánl, vagy aztán inkább a nőtlenséget. A gazdag nőtől sokat kell a férjnek eltűrni. Ó tehát túlmegy Cato tanácsán, ki azt mondja, hogy csupán pénzért még nem kell házasodni.

Mint ezekben, akképen még tíz más énekben ír parafrázist Cato más tíz párversére,^[272] hasonló gyönge versekben, melyek szintén azt a benyomást teszik, mintha csupa első kidolgozások volnának. Bennük a Cato párversei csakis megannyi témák, feladatok, melyeket bő elmélkedésének alkalmaiúl választ. Itt-ott érinti bennük saját helyzetét és kora némely hibáit, vagy megtüzdeli a rövid tanverset számos keresztyén meg pogány példával s gyakran az eredeti értelmet megváltoztatja, a sok szóban másfelé tereli. Így pl. midőn Cato annyit mond, hogy a halálról ne feledkezzünk meg, mert, mint az árnyék a testet, úgy kísér bennünket; akkor Rimay arról elmélkedik, hogy hosszu életet ne «kívánjunk». Így tettek Jónás, Ilyés, Szt. Pál s még más szentek. Valóban is annyi a világi nyomor, hogy jobb a halál, hogysem az élet, még gazdagságban töltve is.

Világos továbbá, hogy midőn az urokat megcsaló tiszttartókról, az udvari élet bizonytalanságairól, a gonosz rágalmazókról beszél, vagy hálát ad Istennek, hogy öt e «világ tengerin» úszva fentartotta, vagy midőn dicséri azt, a ki közdolgokban a közjóra törekszik, istenes életet él s inkább a magányt kedveli, vagy midőn bőven elmélkedik a rágalmazó nyelvekről s a hazugokról, kiknek «vagyon böcsi az udvarnál»: akkor ő saját udvari tapasztalataiból beszél s az erkölcsi oktatások alatt, mint Heltai a meséiben, ő is e fordításaiban, átdolgozásaiban korához kíván beszélni intve és tanítva, de saját természetéhez alkalmazva ugyan epe és türelmetlenség, de egyszersmind jámbor bölcs gyanánt, tűz és erő nélkül is.

101. RIMAY VERSE «AZ GONOSZ ASZONI ÁLLATRÓL.»^[273]

Bizonyos továbbá az is, hogy a Cato párverseit nagyon kedvelte, mert még más oktató verseiben is felhasználja őket. Így, hogy itt példának csak egyet említsünk, a Laus mediocritatisban nem kevesebb, mint négy párvers tartalma van felhasználva, holott máskülönben Horatius ódája is előtte állt, mert pár sor benne egyenesen fordítás Horatiusból. (Ad Licinium II. 10.)

Minden jel szerint azonban költeményei közül, valamint kortársai, úgy ő is, legtöbbre nem ez oktató, hanem istenes énekeit s az ezekhez sorolható pár vitézi és vallásos oktató verseit tartotta, melyeket tartalmilag egymástól valóban semmi sem választ el. Láttuk, hogy különböző alkalmakból élete minden szakában írt egyet-egyet, de legtöbbjét idősebb korában és főleg csalódásai és betegsége alatt írta.^[274] Ezek azok, melyek a leggondosabb kidolgozásban maradtak ránk. Nemcsak gondosan összeírta őket, hanem kiadásra szánva, hozzájok Buchanan módjára vagy a mint Balassától látta s a középkor óta, mint Dantenál is, divatos volt, bő, néha pár oldalra terjedő vallás-erkölcsi magyarázatot (argumentum) írt, milyenek rövidebb alakban a Balassa-fivérekről szóló művében is olvashatók. Számos éneknek ez a bevezetése ránk is maradt, melyek először az emlitett 1652-iki váradi kiadásban jelentek meg. Ezért mondtuk; hogy a kiadó tehát Rimay eredeti kéziratát használta, a ki eredetileg még fejezetekre is kívánta osztani énekeit, a lelki bajoknak megfelelő csoportok szerint, mint valami lelki orvos.

Ez énekeiből, beleértve a pár vitézi éneket is, 40 jelent meg a különböző kiadásokban együttvéve. Ezekhez a sajókazai kéziratból még öt járul. Végre idetartozik egy latin nyelvű is, Soliloquium Johannis Rimaini czímmel, melyet rokona, Madách Gáspár magyarra fordított s e fordításban maradt ránk.^[275] Mindezekben mély hit és vallásosság s noha kivehető, hogy evangelikus hitű, mégis egészben valami általános emberi és istenhívő irányzat nyilatkozik. Természetesen itt fő, majdnem egyetlen forrása a biblia és főképen a zsoltárok, részben oly modorban, a hogy Balassa dolgozta fel őket, részben, hogy ugyanazon gondolatkörben mozogva folytonosan gondolatokat, kifejezéseket vesz át, vagy egy-egy részt módosítva beiktat énekeibe. Érzelmes vallásosságából következik, hogy nem ostorozó, inkább enyhén feddőző s hogy nehány általános főbb hittételhez ragaszkodik. Ilyenek: Isten legjobban az embert szereti, ezért legtöbbet bünteti, hogy jóra sarkalja, de kegyelme mindig nagyobb s a megtérőt utolsó órájában is meghallgatja. A hit egyetlen igaz forrása és kijelentése az evangelium s a megváltatásra egyetlen reménységünk Krisztus halálának érdeme, mely tehát egyetlen kincsünk. Minden keresztyénnek van valami keresztje, e nélkül Istenhez jutni nem lehet; sőt Isten mindenkire, a kit meg akar tartani, ró ily keresztet. Hit nélkül Istenhez jutni nem lehet, de sőt a hitetlenség a legnagyobb bűn. Hinni kell tehát Istenben s az ő kegyelmességében, a ki mindenesetre meghallgat. Hinni kell továbbá, hogy Krisztus Isten fia, ki meghalt értünk s ez bűneink bocsánatának záloga, üdvösségünk talpköve, csak ez ment meg a pokoltól. Isten egyebet nem kíván, csak hitet és bűnbánatot; magunk érdeme a bűnbocsánatban semmi, a ki egyebet vall, tévelygő. (V. ö. Balassa XL-ik énekével.) Isten kegyelmét egyedül az nem nyeri meg, ki nem fordul hozzá; csak azért ostoroz, hogy ne feledkezzünk meg róla.

102. AZ «ISTENES ÉNEKEK« 1700-IKI LŐCSEI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[276]

103. AZ «ISTENES ÉNEKEK» 1701-IKI KOLOZSVÁRI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[277]

A megváltás nemcsak hit, hanem bizonyosság, Krisztus tanítása és halála által.

Mindezeket különösen mintegy egyesítve fejezi ki a «maga» versében, melynek versfői a «Rimaié» szót adják.^[278] Mindez, mint Balassa mondja, bő szóval Isten haragjának kérlelése. E tanokhoz járul továbbá a zsoltárok ismert pár alapgondolata, hogy mutassa meg Isten benne az ő kegyelmét és erejét az ördöggel, ellenségeivel, a hazugokkal, rágalmazókkal, besúgókkal, áskálódókkal szemben. Isten a régi jó időkben a hívő emberiséget frigyébe fogadta, de ez elhagyván hitét, Isten felbontotta a frigyet. Kéri, hogy fogadja vissza a hívőket kegyelmébe.^[279] Természetesen a maga vétkei sokaságának ismétlésében csak úgy dúskál, mint az e bűnbánó, esdeklő, hívő időkben szokás volt. E tételeket magára vonatkoztatva, egyáltalán nem szűkölködik a fogadkozásokban, igéretekben; de egyszersmind biztatja magát, hogy ne féljen, mert ha Isten a legapróbb teremtményeit is megtartja, hogyan ne tartaná meg őt, mint embert, legtökéletesebb alkotását, csak bízzék Krisztusban és érdemeiben.^[280] Fogadkozik tehát éppen úgy, mint Balassa. Ez némileg ú. n. bűnbánó imákká teszi énekeit. Megemlékszik végre egy helyt a vallásos üldözésekről is és a hit szabadságáért esdekel.

104. AZ «ISTENES ÉNEKEK» 1702-IKI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[281]

Ezek az alapgondolatok énekeiben természetesen nagy bőséggel vannak körülírva, magyarázva, példákkal, néha korára egy-egy czélzással világosítva, olykor nagyon is hosszan, számos ismétléssel, visszatéréssel. Egészben azt mondhatni, hogy összes vallásos költésének alapja le van téve, még részleteiben is, az ő nagypénteki meditatiójában, melyben még egyszer elmondja azt, a mit a hit általi megigazulásról, a hit erejéről és Krisztus érdeméről hisz, követ s követendőnek tart az igaz keresztyén számára, továbbá Soliloquiumában, melyben, úgy látszik, élete utolsó betegségében még egyszer, bizonyára a szokott túlzó megalázkodással, összefoglalja bűneit^[282] s megtörten esdekel Krisztushoz, hogy törölje el «fertelmes undok» vétkeit, legyen mellette életében, segítse csendes kimuláshoz és jövő életi boldogsághoz.

Ne feledjük e helyen, hogy midőn Rimayban ezt az erős hitet látjuk, ebben a kor hatását is kell szemlélnünk, melyhez abban kevés van hasonló, a mint a vallást az egész állami és magánélet uralkodó eszméjévé és meggyőződésévé tette, mely éppen úgy nagy érzelmek, mint nagy tettek szülője lett. Ámde ebből az erős vallásos érzésből fakadó úgy katolikus, mint minden irányú protestáns költészetben jellemző a felekezetiességnek csaknem teljes hiánya. Mintha az emberek a dogmákat a prózának és a közéletbeli térítésnek, czivódásnak engedték volna át, a költészetben majdnem egyedül a hit, bűntudat, bűnbánat, önvád és üdvözülés gondolata, érzelme, vágya, sóvárgása egészben oly tisztán jelenik meg már Balassa óta, mint a zsoltárokban s oly felekezetnélküli emelkedettséggel, hogy Balassa több énekkel belekerült a Thoroczkay Máté (1607 tájt) és a Várfalvi Kósa János unitárius énekes könyveibe (1623) is, mely utóbbiban Rimaynak is két éneke olvasható ugyanezen okból.^[283]

Itt újra látjuk a Rimay költészetének a Balassáéval kapcsolatát, mely valóban itt is szembeötlő, főleg, ha ezt az általános vonást s a zsoltárok már említett hatását megfigyeljük. Ámde itt tekintetbe kell venni azt is, hogy bizonyos koreszmék és érzelmek hatottak mindkettőjükre, melyek res nulliusoknak tekinthetők. Ilyenek az említett bűntudat, önostorozás, önvádolás, porig való mély megalázkodás, az Istennel való szerződés bibliai gondolata, a bibliának egész világa, a szentírási vonatkozások, képek, erkölcsi tanok s több más. Különösen az ú. n. bűnbánati zsoltárok (VI, XXXI, XXXVII, L, CI, CXXIX, CXLII.) Oly számtalan változatban jelennek meg ebben a vallásos költészetben, hogy valóban ezekből készült megannyi változatoknak tetszenek. De Rimaynál, éppen mint Balassánál, néha egy-egy saját életére utalás enyhíti a vallásos kifejezések halmozásának fárasztó sorát. Vannak továbbá énekei, melyekben a zsoltár csak kiindulás, minő az Egyedül tebenned, mellém híván neved, szent Jehova reménlek, vagy Kiáltok hozzád mélységből, mely a 130-ik zsoltárból veszi a kiindulást stb.

Versalakjaiban itt is kevés az eredetiség. Balassánál és Molnárnál pár kivételével mind megleljük, a mi ezek formáinak gazdagsága mellett majdnem természetes. Rimaynál főleg a Balassa-szak és a négyes alexandrin az uralkodó. Párhoz maga is odateszi, hogy Balassa melyik «notá»-jára írta s itt jellemző, hogy vallásos éneket ír Balassa szerelmi énekeire, minő a Bizonynyal ismerem (IV), Siralmas nékem (XIII), Valaki azt hiszi (X), Eredj édes gyűrűm (IV) kezdetüek, a mi csak megerősíti a szerelmi és vallásos énekek közt más helyt már kiemelt belső kapcsolatot abban az időben, mely még feltünőbb a hangnem és a dallam tekintetében. De egészben ma is igaz, hogy a szerelem nemes érzelme s a vallásos érzelem közt rokonság van, mert mindkettőben a lélek ugyanazon rajongása nyilatkozik. A kifejezések, a néha jobb rímelés és betürímek különösebb kiemelését Rimaynál mellőzzük, mert éppen ebben tulajdonképen Balassa szókincséből, kifejezésbeli gazdagságából, dolgozása módjából és költői eszközeiből merít, mint természetes forrásból, csak talán magyarosabb, főleg jobban kidolgozott énekeiben.^[284]

105. RIMAY KÉZIRATA AZ «DÖGÖS PESTISRŐL».^[285]

Prózai művei közül itt kivált három érdemel figyelmet. Ezek közül Orvosság a dögös pestishalálban egyenesen vallásos mű. Szerinte a döghalál Isten büntetése, parancsolatainak megvetése miatt. Ennek bizonyítására számos bibliai helyet idéz. Viszont a bibliából bizonyítja, hogy nem kell előle menekülni, nem is lehet; mert mondják ugyan, hogy a pestis oka a köd, de ez nem áll; «az Úristen bocsátja az ő nyilát, nem a ködös idő» és olyas nincs is a bibliában sehol mondva. Éppen azért megmenekülhet tőle, a ki Istenben bízik és hozzá könyörög s a kit Isten meg akar tartani, megtartja. Tehát a pestistől félni sem kell; de az Istentől teremtett orvosságot nem kell megvetni, mert azt is ő teremtette. Ezért okos ember használja, de csak másodsorban; első az Istenhez könyörgés. Természetesen azért a jók is meghalnak benne, nem csak a gonoszok; de a jók halála nekik üdvösséges, a gonoszoké elkárhozás. Ilyen felfogás mellett hat teendőt sorol fel a pestis-beteg számára, de mind csak imádságra és bűnbánatra tartozót. A halált sem kívánni, sem félni tőle nem kell. Ha valakit elér a pestis, csak imádságban s istenesen vett orvosságban keressen menedéket. Isten a pestisben szenvedőt akaratja szerint hagyja elveszni vagy tartja meg s a mint ő tesz, az legjobb még a visszamaradt házastársra, özvegyre, árvákra is. Az egészséges tartozik pestisben szenvedő felebarátját meglátogatni. Félni az Istenbe vetett bizalom mellett nem kell, mert hiszen «az Istennek kezein hordoztatol». Általában újra ismétli, hogy a bűnbánat és könyörgés az egyetlen mentőeszköz a pestis ellen; őseink is ellene naponként háromszori harangozást és templomban való imádkozást rendeltek el 1085-ben, 1420-ban, 1520-ban és 1524-ben.

106. AZ «ISTENES ÉNEKEK»1702-IKI DEBRECZENI KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[286]

A Nagypénteki meditatio-nak már czíme is mutatja, hogy mi. Nagypénteki elmélkedés Krisztus haláláról és halálának érdeméről, melyben protestáns szempontból mondja, hogy az ő halálának érdeme tisztít meg csak a bűntől s ment meg csupán a kárhozattól, nem pedig a mi jócselekedeteink, melyek legnagyobbika is semmi ahhoz mérve. Továbbá hinni kell, hogy Isten és Krisztus «igaz, valóságos, egy örök Isten». Krisztus halála biztosítéka bűneink bocsánatának; nem a bűn veszti el a bűnöst, hanem a hitetlenség. Ezt egy imaszerű elmélkedés, vagy inkább buzgó könyörgés követi s végül azt kéri, hogy részesülhessen ő maga is Krisztus halálának hasznában. Mint maga mondja, «Esterhajának legkarajtóbb széli alatt való létiben» (háza eresze alatt) írta. Stílja benne teljesen ugyanaz a terhelt, czikornyás beszéd, melyet vallásos énekei argumentumában használ.

Leghosszabb A paráznaságról szóló elmélkedése, mely még emígy is csak töredékben maradt ránk. Ennek bevezetésében azt mondja, hogy saját századának bűnnel terhelt s a paráznaságban elmerült állapota késztette e műve megírására. Ugyanis minden bűn közt ez a legnagyobb veszedelem az emberre három okból: idejét prédáltatja el, egészségét aláássa, végre mert a szentlélek működését bennünk lerontja s ezzel kárhozatba dönt. Ebből kiindulva bő hivatkozásokkal bizonyítja a szentírásból, egyházatyákból, ókori s későbbi görög és latin költőkből és írókból, hogy a paráznaéletet tiltja Isten, tiltják az egyházi atyák, az egyházi törvények, a «becsületes poéták», a pogány és későbbi bölcsek. Erre aztán hozzátevén, hogy nem megy további részletekbe, nehogy valaki tanulhasson belőlök, rátér a paráznaság egyes nemeire, de a másodiknak tárgyalása közben a kézirat megszakad, mely azonban egykor teljes lehetett. E tárgyalások közben állandón számos idézetet alkalmaz, melyeket szerszavasan, körülírva, megtoldva lefordít szintén versalakban, több kisebb-nagyobb kényes tárgyú elbeszélést igtat be s pár helyt saját korára tesz kitérést.

107. AZ «ISTENES ÉNEKEK» UTOLSÓ KIADÁSÁNAK CZIMLAPJA.^[287]

Ezt és az első helyen említett Orvosság a dögös pestes halálban czímű prózai dolgozatát többi műveihez mérve oly egyszerű nyelvezetben írta, hogy inkább átdolgozásoknak, mint teljesen eredeti műveknek tarthatók.

Itt a helye megemlékeznünk imádságos könyvéről is. Ez egy 8-rétű, 212 oldalra terjedő, nyomtatott betüalakokkal, hártyára írt könyv a M. T. Akadémia birtokában.^[288] Első levelén (számozatlan) van a czímlap aranyozott diszítéssel s aranybetükkel, ugyanennek hátlapján szintén aranykeretben és aranybetükkel e sorok: «A te könyörgésed nem egyéb, hanem Istennel való beszélgetésed: mikor olvassz, akkor Isten beszél te veled; mikor könyörögsz, akkor te beszélsz Istennel.» Az elmosódott s részben erőszakkal kidörzsölt czímlapról ez a czím olvasható le: Egy | NEHÁNY | rendbéli könyör | gést és buzgó IMÁDSÁ | gokat magába | foglaló | KÖNYVE | TSKE. A többi rész már csak sejthető, de ilyesmi: RIMAI JÁNOS | SAIÁT HASZNÁ | LATÁRA SZEDE |GETTE | EGYBE | stb. E helyek, de még inkább alól az évszám, olvashatatlanok, de bizonyos, hogy Rimay neve rajta volt a könyvön, mert különben az ex libris bejegyzője nem tudhatta volna, hogy ez az ő könyve volt.

A könyv tartalma imádságok és könyörgések. Ezeket valószínüen Rimay gyüjtötte össze a maga számára; talán van több olyan is, melyeket zsoltárokból maga írt, mert ezektől számos gondolat, fordulat van átvéve. Az összeszerkesztés mellett szól az, hogy Laskai János Buzgó imádságok (2-ik kiad. Debreczen, 1651.) czímű, Kegeliustól fordított könyvéből egy pár majdnem szószerint van kiírva, hihetően az első kiadásból. Ilyenek Rimaynál: Miképen ajánlya ember az Istennek magát, midőn reggel fölkél; Laskainál: Magadnak Isten kezében való ajánlásod, midőn reggel fel-kelsz. Rimaynál: Mikor ember álmából fölserken; Laskaynál: Imádság, mikor reggel fel-serkensz. Mások közelebbi vagy távolabbi hasonlatot mutatnak. Ilyenek Rimaynál: Estvére való imádságok I-II.; Laskainál: Imádság, mikor le akarsz fekünni és könyörgés, mikor el akarsz alunni s még egy pár más is. Mindenesetre rokonságban állanak részben ezek az imádságok Rimay istenes énekeivel is, de egyenes feldolgozásra nem akadtunk. Végre igen valószínű, hogy a kézirati könyvben levő három «istenes ének» és négy tót imádság magától Rimaytól való. Az írás legalább e mellett szól.^[289]

108. KEGELIUS – LASKAI IMÁDSÁGOS KÖNYVÉNEK CZIMLAPJA.^[290]

XIII.

Rimay szerepének jellemzése. – Nem elsőrangú szereplő. – Működésének természete. – Jelleme. – Erkölcsi önérzete. – Erről levele I. Rákóczi Györgyhöz. – Ebben ír egy ma ismeretlen erkölcstani művéről. – Életének irányelvei. – Közéleti szereplésének fővonásai. – Bizalmas állásai mellett sem vitte sokra. – Ennek maga által elmondott okai. – Nézetei a helyes életről. – Önérzete. – A tudomány és könyvek szeretete. – Gvevara: Fejedelmek serkentő órája. – Nézete a fordításról. – Véleménye a művészi írásmódról. – Ennek hibás alkalmazása prózájában. – Példák műveiből. – Életének utolsó két éve. – Halála, temetése. – Mária leánya, Duló Gábor felesége. – Utódaik.

Ha ekképen megtekintettük az adatokat, szemügyre vettük a viszonyokat, melyek közt Rimay forgott s azt, a mint szerepet vitt, mindenütt azt látjuk, hogy többnyire nem igen működött az elsők közt s vezető soha, csak végrehajtó volt. Szerepe a háttérben maradás, a kötelesség csendes betöltése; önhasznát kevésbbé hajszolta, nagy vagyonra nem sóvárgott annyira, mint kora kiváló alakjai. A középszerüség, visszavonultság, nyugodt, csendes élet, tudományokkal foglalkozás, vallásos élet, könyvszerzés volt legfőbb vágya, a belső összhang első erkölcsi törekvése.

Ezért, bárha a legmozgalmasabb és legnagyobb idők egyike látta őt, habár ott volt Bocskay, majd II. Mátyás és Bethlen Gábor oldalán, habár a kor hatalmasai nevében halommal végzett bizalmas megbízásokat s török követ volt két alkalommal; mégsem találjuk nevét a kor nagy szereplői közt. Ez annál feltünőbb, mert minden jel szerint közkedveltségű, igen bizalmatkeltő jámbor ember volt. Összeköttetésben állt oly férfiakkal, mint a Pálffyak, Forgách Zsigmond, Homonnai Drugeth János, Thurzó György, Miklós és Imre, Bosnyák Tamás, Esterházy Pál és Miklós, I. Rákóczi György, a Balassák s elsősorban szoros összeköttetésben állt magával Illésházy Istvánnal, Bocskayval s részben Bethlen is nagyra becsülte, csak mint diplomatát, naivnak tartotta. Levelezett vagy érintkezett oly férfiakkal, mint Hága Kornél, Cölln János, követtársa volt báró Herberstein Ádámnak és Dóczy Istvánnak, ismeretségben állt az akkor szereplő legelső török urakkal s barátai közé sorozhatott egy Zierotin Károlyt és egy Berger Illést.

Adataink mutatják, hogy sem ez összeköttetéseit, sem olykori bizalmas helyzetét nem aknázta ki egyéni érdekeire s magát sem hatalomért, sem vagyonért nem tolta előtérbe. Megvárta, míg észreveszik, megbízzák valamivel, mit másoknál talán jobban el bír a közhaszonra végezni. Előbb éreznie kellett, hogy hazája érdekében hivatást teljesít s akkor, mint igaz honfi, előállt s megtette, a mit rábíztak, a hogy csak tudta, mint kinek egyetlen vezetője a közügy. Saját előhaladásában tartózkodó, szinte szemérmes. Sőt részvéttel és csöndes bölcseséggel szemlélte azokat, kik szép szabadságukat eldobva, uraságért, dicsőségért, szükségtelen nagy vagyonért s más forgandó javakért feláldozták maguk és családjuk békéjét, koczkára tették a közérdeket, mint Balassa Zsigmond. Senki sem írhatta volna őszintébben, mint ő írta 1609 május 26-án a tudós Berger Illésnek, a katolikussá lett történetírónak, kivel régi barátságban élt, hogy alig várja, hogy az ő terveinek czéljához, t. i. tanulmányaihoz jusson, megszabadulva az országos követségtől.^[291] Minő jellemző éppen a Balassa Zsigmond rábeszéléseivel szemben az ő föntebb említett bölcs óvakodása, midőn ez felhívja, hogy lépjen melléje. Ekkori válasza mennyire jellemzi őt s egész lelki gondolkozását!

Semmi regényesség, semmi kalandvágy, semmi különös oly önzés, mely mások boldogságának rovására kíván emelkedni, semmi kapzsiság, hatalomvágy vagy szertelenség sehol. Nyugodt, mint egy bölcs, sok tekintetben Catói jellem, de ennek érdessége és zord szigora nélkül, sok tekintetben stoikus, de mint feltétlenül Krisztusnak jámbor szívű híve, a keresztyén ember türelmével és jóságával, egyszersmind azonban erős erkölcsi öntudatával és bíráló szellemével.

109. HOMONNAI JÁNOS ARCZKÉPE.^[292]

De éppen ezért érezvén, hogy kora erkölcsein jóval felül áll, hogy lelkében a Krisztus hitének és erkölcsi tisztaságának ereje, lényege, legalább viszonylag, nagyobb; olykor kora romlottságán felháborodással is fejezi ki érzelmeit. Ebben különösen nevezetes az a hely, melyet már öreg korából Rákóczi Györgyhöz írt levelében olvasunk. Arról beszél, hogy a Gvevara Fejedelmek serkentő órája mily hasznos erkölcsi olvasmány lehetne hazánkban minden rendnek, de leginkább csak azon részeit ismerik, melyekben az asszonyok gyarlóságairól van szó. Azonban a mű megismerésében nagy akadály a sok kicsapongó ember, kikkel főurak és fejedelmi udvarok el vannak nálunk árasztva, úgy hogy egy új Marcus Aureliusra volna szükség, ki hazánkat kisöpörje tőlük; mert «akárki is megarányozhatná, hogy a latorság, csapzaság (ostobaság, ízetlenség) s az illetlenség is nyomja mindenütt el a jámborságot s az illendőséget, úgy hogy a jámborság egy fontnyi sem lehetett, a hol sok mázsányinak löletik a latorság».

Megrójja tehát azokat, kik az ilyes embereket udvaraikba fogadják és ez által tekintélyre juttatják. «Most irogatok, raggatok … – írja 1629 május 25-én – egy satyrás, dorgáló, feddő írást a nem udvari udvariság ellen, a mely nem udvari udvariság a virtusnak háta megé vettetett gyaláztatásából, tövéből, gyökeréből való kifordításából gyarapodik országunkban, intvén abban az írásomban az előljáróinkat, hogy a dögösült erkölcsű, csapza, (ostoba, ízetlen) gözöngúz, cselefendi természetű, nadályforma és termetű, keskeny hajokat orrok tövére alányujtakoztató, deli, hegyke, dicsegető, rusnya beszédű, trágár, szemtelen, nyelves embereket gyomlálhassák, irtogassák udvarokból hátok megé, házokat üresítsék tőlük, a jámborságot, keresztyénséget, virtusokat, jó erkölcsöket plántálgatván, nevelvén, gyarapítván maguk böcsületével helyettek.»

Ime, az az elveszett vagy ma még ismeretlen prózában írt erkölcstani műve, melyet már párszor érintettünk s melyről láttuk, hogy Esterházy Pál kérette maga számára lemásolás végett. Alapgondolata e pár latin sor: «morum malorum pestilens spiritus sive afflat, affert, sive stringit, inficiat, (inficit) ne forte te ullis afficiat contagiis pruritus aliquis, namque si mores malos non oderimus, non ambimus bonos.»^[293]

Már említettük, hogy mekkora helyet foglal el a paráznaság gyülölete gondolkozásában és műveiben. Valóban ez az idézett pár sor Rimay egész életfelfogásának egyik főalapelve, benne megleljük jórészben költői és prózaírói irányának kulcsát, sőt jellemzését. Ez kivált az a pont, mely mutatja élete és írói munkássága belső kapcsolatát. E szerint fő jellemvonása az erkölcsi irányzat túltengése. De ha oktató költeményeit megtekintjük, mégis az udvari (főúri és fejedelmi udvari) élet korholása, a föntebb említett bűnök részletezése, az erények és erényes emberek megvetése s a pénz szeretete miatti harag, az erények dicsérete, a női és férfiui feslettség (paráznaság) ostorozása és kivált ez az utóbbi, annyira előtérbe lép műveiben, hogy főleg az ez elleni küzdelem teszi életében erkölcsi és írói működése főirányát. Talán mert követségeiben s udvari életében módja volt róla bő meggyőződést szereznie. Ezzel kapcsolatos az a másik alapelve, melyet említett töredéke fejez ki. E szerint boldog ember csak az, a ki csendes lelki békességét és életét nem engedi megzavartatni «főállapot, uraság, hatalom» és kincs által. Ha egyszóval megőrzi és megtartja önmagát önmagának, nem adja el világi dolgokért szép szabadságát, jó lelki csendességét, melyek legfőbb kincsei, noha ezt nem gondolja meg, midőn néha oly könnyen odadobja. Elvét ebben fejezi ki: «Semmit se tarts te magadnak feljebb való dolgot temagadnál» és «tartsd meg te magadat temagadnak, mert a ki magának tartja magát meg, nem veszt semmit az el». Ez az a másik elv, melyre költeményeiben mindegyre visszatér kora erkölcsei bírálatával kapcsolatban.^[294]

Korát ostorozó emily, gyakran elég kemény szavaival, élete minden korszakában találkozunk, természetesen még inkább idősb korából. Még gyakrabbiak azonban annak bizonyítékai, hogy igen megnyerő, bizalmat keltő, magakedveltető modora volt, úgy hogy közszeretetben állott s így valami mogorva kedély éppen nem lehetett. Erre igen jellemző, midőn Pográni István 1630 január 20-án hálát ad Istennek, hogy Rimayt mint atyja, bátyja, öcscse és Thurzó Éva asszony «becsületes és igen kedves, régi, jó, akkor szomszéd urunkat és fautorunkat mind ekkoráig szent neve dicsiretire, megkeseredett sok habok között idestova hányattatott, sok molestiákkal megrakodottaknak vigasztalására» megtartotta.^[295] Valóban ilyen megnyerő, jó ember és rábeszélő, békéltető természet volt. Ilyennek mutatta magát Bocskay, Illésházy, Bethlen mellett, ilyen volt követségeiben s főleg mikor Budán volt. Konstantinápolyban magok a törökök is megkedvelték. Nem egyszer hallgattak is rá, noha bizonyára ők is kissé naiv, hiszékeny diplomatának tartották, a kit a látszat könnyen elvakít, nyájas szó elaltat, holott egyébként ő maga nagy önérzettel beszél ügyességéről, sikereiről. Volt is egyébként rá eset, hogy 1609-ben Budán, mint Ali kényszerített vendége, pár nehézséget elsimított s igyekezett, hogy az agyarkodó németeket, magyarokat egyfelől, a törököket s kivált Alit másfelől, megnyugtassa s ezért a kölcsönös portyázásokból eredt sérelmeket is kisebbíti, enyhébbeknek rajzolja leveleiben.

110. ESZTERHÁZY PÁL ARCZKÉPE.^[296]

Mindezekből folyt, hogy sokoldalusága, tudása, ítélőképessége és jósága daczára nem sokra vitte s mert sohasem jelentkezett, tekintélyes szolgálatai daczára hamar elfeledték. Ott volt Bocskay mellett több, mint másfél évig és mindössze egy kis inscriptióval elégszik meg ő, a ki másoknak annyit kieszközölt s kit a fejedelem jóformán el sem engedett maga mellől. Bocskay halála után nem dobja magát az erdélyi zavarokba s megelégszik a kis inscriptio vagy ennek megváltási ára biztosításával.

Aztán Illésházynak bizalmasa, a ki nemcsak biztosította neki ezt az inscriptiót, hanem kieszközölte, hogy Herberstein mellett követ (orator) lett 1608-ban. Bizonyára, ha Illésházy tovább él, talán vágya vagy akarata ellen is fényesebb pályát kellett volna megfutnia; de alig hunyja be szemét e nagy barátja, jószágára vonul könyvei és klasszikusai társaságába, legföllebb azon búslakodva, hogy nem talál magához való társaságot, nem élhet «csendes s isten félelmében nevelt emberekkel».

Mint ilyennek, a ki azt írja magáról, hogy «eleitűl fogva természetének született ösztöne is szorgalmaztatta a könyveknek forgatására és olvasására, a kinél honjában bennülő ember örvendetesebb mulatságot nem vehet elő, szerette igen a könyveket, nem is adta semmiért örömesben pénzét, mint a jó könyvekért»: tehát a legjobban esett, ha otthon ülhetett magához méltó tudós foglalkozásban. A mint mondja, az ő otthon ülése «elmebéli munkákkal tömődik, distineáltatik», a mi házi dolgaitól is elvonta. Ugyanezt írja egy költeményben is. Gazdagság, fösvénység nem ád boldogságot, csak a tudomány ad halhatatlanságot; középszer, könyvek olvasása, Isten adományával megelégedés az ő elve.^[297] Oly elvek ezek, melyeket Beniczky Péter alighanem egyenesen tőle vett s éppen ezért kevesebb meggyőződéssel énekli.

E szokásai mellett lenézte az akkoriban előkelőinknél nagyon is divatozó zajos időtöltésekkel kapcsolt mulatozásokat, unalmas társalgást. De aztán a saját tanultságáról és kiválóságáról nemcsak öntudattal, hanem bizonyos tetszelgéssel is nyilatkozik. Magát magasabbrendű embernek tartva, környezetét le is nézi, miben egyszersmind okát lelhetjük ezek némelyike ellenszenvének.

E tekintetben igen jellemző az, a mit Naprágy Demeternek 1603 július 24-iki levelében önmagáról ír, a mit már egyszer említettünk is. Ő is szerencsétlen, mint Naprágy s neki is orvosa Epiktetus; példányképe Naprágy abban, hogy a szerencsétlenséget miként kell hordozni, mert Isten, mint jó nevelő, a tehetségestől többet követel. Ő Petrarcát, Cicerót, Epiktetust, Homerust, Platót olvassa, kedves foglalkozása a filozófia s mestere ebben Seneca. Ezért környezete azt mondja, hogy haszontalan dolgot mivel, holott azt teszi, mit kevesen és sok ezeren, még ha akarnák, sem bírnák tenni. De hát a filozófiával együtt jár, hogy hívei a tömegtől gúnyt aratnak. Ő pedig akkor érzi egyedül magát, ha többekkel van együtt; ellenben ha egyedül van, akkor nincs magára.

Ime, ezzel a Krisztusi mondással nemcsak vigasztalja, hanem kiemeli magát, mint nemesebb lényeget és lenézi az őt gyalázó Madách Péter bátyját, ki vele akar mérkőzni, holott tanulatlan s legföllebb részeges társával az icze mértékéről vagy pásztorával a kecskéje szőriről beszélgethet s ezzel nagyra van, holott Platóval és Homerussal nem bír beszélgetni. De aztán elég vigasztalására szolgál, ha vele össze hasonlítja magát, annak tudata, hogy «e világi életnek folyásában minden Homerusnak kell egy Zoillussának, minden Amphionnak Zetussának, Abigaelnek peniglen Nabaljának és Dávidnak Sauljának lenni».

III. BENCZKY PÉTER, «MAGYAR RITMUSOK».^[298]

Ebből foly, hogy ha emberek közt van, nem politikusok, katonák, hanem tudósok közt érzi magát legjobban, főleg olyanok közt, kik a tudásból a mérséklet és józan ész által vezetett életet gyakorolják, mint a hogy ezt maga, írja Theodosius Sirmiensisnek 1609-ből.^[299] A tudományt és a könyveket mindennél magasabbra helyezte s midőn I. Rákóczy György Prágay András szerencsi pappal lefordíttatta Gvevara Fejedelmek serkentő órája czímű könyvét (1628) és neki megküldte, hosszu levélben válaszol (1629 május 25), melyben nem bírja e tettét eléggé magasztalni s ezt nagyobb dicsőségére válónak hiszi, mintha nagy ellenségen győzelmet aratna, vagy nevezetes városokat hódítna meg. Hiszen mennyi ilyes tett emléke elenyészett már buborék gyanánt; de e munka kiadatásának emléke élni fog, míg a magyar él.^[300]

Ugyanitt egyszersmind a fordítás részletes elméletét adja. Ciceróból indul ki, a ki azt mondja, hogy a szükséghez képest a hol a görög egy szót használ, ő latinban több szóval írja körül. Ezt kívánta volna ő a Prágai fordításában és szeretett volna neki tanácsot adni ebben; mert különbség van a díszes és a köznapi nyelv közt. «Azt tartom penig én (mint tartja s állítja Cicero is), hogyha valamit e világi egy fődolog kíván bizonyai (bizonynyal vagy bizonyos) mesterséget bizonyítani magában, bizony az írásbeli munka kívánja.»

Tehát az írást, de csak a «mesterséges írást, szólást» nemcsak nagynak, hanem mindennél nagyobbnak tartja, mert ebből lehet legjobban megítélni az okos elmét és lelki nagy képességet; de ehhez nagy művészet vagy szerinte «mesterség» szükséges. Minden bizonyítékának lényege az, hogy a közönséges és művészi írásmód különböző és hogy ő ez utóbbi alatt a válogatott, díszes, körülírásos nyelvet érti; az kétségtelen, noha Ciceróból való számos idézete ennek némileg ellentmondani látszik, azonban fejtegetéseiből világos, hogy ő ezeket a helyeket a fenti értelemben magyarázza.

Ez az elve prózájának megismeréséhez vezet, t. i. ahhoz, a hol, a mint ő hiszi, szépen akar írni. Akkor ő ilyen válogató, keresett, körülírásos. Már volt alkalmunk beszédeiről megemlékezni, a melyekben Cicerói latinsággal próbálkozik meg. De teszi ő ezt magyarban is igen gyakran, ha ú. n. díszes, magasabbrendű . levelet, követjelentést ír, vagy valami mélyértelmüt akar kifejezni. Ilyenkor alig-alig érthető meg. Nézzünk pl. csak úgy találomra egy helyet ebből a levélből, melyben Rákóczi érdemeit rajzolja, hogy a Fejedelmek serkentő óráját lefordíttatta és kiadatta.

112. GVEVARA »FEJEDELMEK SERKENTŐ ÓRÁJA« CZIMLAPJA.^[301]

«A mely gyönyörűséges Órának magyarsággal szívárkozó patakja folytatásával forgó kerekeinek megindítására való munkájában, hogy ösztönzője, ébregető szorgalmaztatója volt Prágay András uramnak is, s erszénye szája kitágíttatásával kinyomatására való költségének hogy kémélője nem lehetett Nagyságod magamagának is, nem alítom, hogy ebben a munkájában érdemével keresett neve dicsőségét Nagyságodnak sem az időnek ósága, sem az embereknek feledkező háládatlansága elnyomhassa s megfojthassa; fenn kelletik tündöklésének maradni, kikkel is fénylenek terjedten, a még a magyari nemzetnek maradéki fenmaradnak s ágazati fiúrul fiúra terjedhetnek, származhatnak. »

Ilyen helyet százat lehetne idézni. És ha az akkori kor prózája már magában is czifrálkodó, kenetes, túlságos udvarias, édeskés, körülírásos volt, ebben, a leveleket nézve, őt alig érte valaki utól. Szerencsére bírt egyszerübb is lenni. De pl. nagypénteki elmélkedése, verseihez írt ú. n. bevezető magyarázatai valóságos mintái annak, a hogy nem kell írni, mert ebben az írás legfőbb czélja, a megértetés és legfőbb dísze, az egyszerüség, veszendőbe megy. Vegyünk pl. egy helyet a Nagypénteki Meditatio-ból: «Adj erőt (Christus Jesusunk) szent lelked által igyekezetünkben, adj elménkben elégséges értelmet is, s ehez ez dologhoz kivánandó szivünkbeli keserüséget is, a ki által ennek az nagy ‘mélységes és titkos rejtekő szentséges fő dolgoknak, mind üdvösségünk fundamentumának böcsös méltóságát emelgethessük, fogdozhassuk kezeinkkel becsülettel, méregethessük gyükereiből való részeiben szeretettel, józan értelemmel s kesereghessük is siránkozásunkkal, szivünkbéli epedésünkkel is. Bizonyára felette méltó is, illendő is elménket, eszünket ezekre fordítanunk, minden ez világi hitságinknak, vigadozásinknak, mulandó árnyék dolgok felől való minden gondolkodásainknak távoztatásával s hátrahagyásával. Mert ha az égen világoskodó verőfénynek erejében és természetiben forogdogáló apadás és szünés nélkül való tökéletes tündöklése meg tudott természete fogyatkozásával az te keserves halálod hathatóságán és hatalmán fogyatkozni, sötétedni, s az föld környékezetinek gömbölyek teljes tömöke (tömege) azonképen magát állhatatossággal viselő erejében meg tudott rözzenni s nagy mozgásával indulni, gyomrában nyugovó régi elporhamodott halottainak magából való kiadásával s koporsójokból életjükre való kifordításával, kőszikláinak repedésével, hasadozásával, az templombéli szentségek burítására felvonattatott s által terjesztett nagy kárpitnak kétfelé való szakadozásával, a mely érzékenség. nélkül való állatokban s eszközökben okosságot, értelmes itiletet is nem öntött, oltott uram szent felséged. Mint ne setétítsük s keserítsük, szomorítsuk, épétsük is szemeink csordulatjával hát, mi Uram, az mi husból s vérből álló szüveinket avagy miért ne repedeztessük, hasadoztassuk kemény elméinknek kőszikláit hozzád való folyamodásunkkal, ragaszkodásunkkal, keserves kinaidon való siránkozásunkkal. »

113. DIVÉNY VÁRA.^[302]

Nem kell-e önkénytelenül is dicsérnünk ilyenek olvasása után azt az egyszerűséget, melyet Petőfi egész költői működésében mint legfőbb művészi alapelvet hirdetett?

Már pedig ezek a helyek azok, a hol Rimay szépen, «mesterséggel» akar írni, ezekre volt büszke, holott legtöbbször csak hosszadalmas, a miért Bethlen is a már említett gúnyos megjegyzést teszi róla egy helyen.

Rimay utolsó két évéről még csak kevés mondanivalónk van. Az 1629-31-ik évekről ránk maradt egyéb levelek azt tanusitják, hogy állandón mindenféle közbenjárásokkal, tanuskodásokkal, birtokperekkel foglalkozott, mint mások megbizottja. Így 1629-ben egyik működése volt, hogy saját jobbágyait meg akarta menteni, nehogy marháikat adóban lefoglalják s e miatt a pozsonyi kamarához folyamodott. Másik abban állt, hogy egyrészről a Forgách Zsigmondné (Pálffy Kata), másrészről a Madách György közti pert elintézze. E mellett, mint a Balassák megbizottja, folyvást írt és informált a Balassa Imre, Ferencz és András ügyeiben, kik családi természetökhöz híven, állandó gondot adtak nádornak, királyi kamarának, megyének. Aztán megint Esterházy Pállal tárgyalt bizonyos, a törökök ellen Nógrádban elkövetett rablás és kárpótlás adása végett; majd egy határperben szerepel októberben a felsősztregovaiak és borosznokiak közt. Utóbb újra Esterházy Pál és Forgách Zsigmondné birtokperében találjuk mint közbenjárót, békítőt és egy birtokcserét akar eligazítni Esterházy, meg Balassa András közt.

Így telt el az 1629-ik év s ehhez hasonló az 1630-ik is. Ebben az évben egy országgyülést is tartottak Pozsonyban (május 1-24-ig), de ismét Rimay nélkül, sőt Balassa Imre megbízza, hogy mig ő Pozsonyban lesz, ügyeljen fel Divény várára és jószágaira. Tervezett erdélyi útja miatt Rimay előbb nem fogadta el, majd azonban, úgy látszik, értekezvén Imrével, mégis csak elvállalta a megbízást. Bornemisza János Kassára is hívta, de nincs tudomásunk róla, hogy járt volna ott. Egy ideig az erdélyi fejedelemség ügye érdekelte, a hol I. Rákóczi György lépett fel s november 24-én Segesvárt meg is választották. Ellene Esterházy Pál s a nádor próbáltak kísérletet tenni, de sikertelenül. Aggódott, hogy a nádor hadai Nógrádon hatolva át, újra nyomort hoznak a megyére s ezért becsesebb holmiját Divény várába szállíttatta, el levén készülve, hogy maga is oda menekül családjával együtt. Bosnyák Tamásnak is írt, hogy ha lehet, a felsőbb megyéken vitesse át a hadakat.

Mind e veszély, mint ismeretes, nagyobb baj nélkül elhárult s ő nyugton maradhatott Alsó-Sztregován. Élete utolsó évéről semmit nem tudunk. Valószínüen elbetegesedve töltötte az egész 1631-ik évet s meghalt köztisztelettől környezve deczember 9-11-ike közt, a mint sejthető, Divény várában Balassa Imrénél, a hol Baranyay Gáspár és Sárközy mindenét följegyezvén, a Pográni István gyűrüjével lepecsételték. Pénzt 23 frtot és 73 dénárt találtak, melyből Balassa koporsót vett s úgy küldette el a holttestet Alsó-Sztregovára.

Otthon az özvegy az akkori szokott módon pár hétig tartván a halottat, levelek útján meghítta az ismerősöket, barátokat, rokonokat a temetésre, mely deczember 28-án történt meg egy vasárnapon.^[303] Eltemették Alsó-Sztregován az evangelikus templom sírboltjába, a hol czímere ma is látható.

Egyetlen életben maradt gyermeke Mária nevű leánya volt. Benne családja férfiágon kihalt. Leánya már 1633 elején felsőszudi Duló Gábor neje lett, a ki később mint Nógrádmegye helyettes alispánja szerepel. Rimay neje 1653 után halt meg.

Leányával is 1662 január 16-án már mint özvegygyel találkozunk, kinek öt gyermeke volt, György, Gábor, István, Krisztina és Anna. Leányágon tehát megmaradt a család s így Rimay egyik utóda Ipolyi Arnold is, ki hálás emlékezettel összegyüjtötte Rimay családi adatainak jórészét Államairatai és Levelezése czím alatt (1887), mely maig is művei mellett életének főforrása.

116. RIMAY PECSÉTJE.^[304]

FÜGGELÉK.

I.
RIMAY JÁNOS LEVELE THURZÓ GYÖRGYHÖZ. 1604 DECZEMBER 16.^[305]

Generose ac Magnifice domine, domine et Patrone mihi confidentissime. Poft servitiorum meorum addictissimam mei commendationem. Az Vriftentöl Nagifagodnak az Zurzavaroß ideo, es hazank allapattiaban, ßerencses allapattal valo meg maradaft s hozzu ideiglen valo egeffeges eltetis kivanok. Bafta Vramnak az Caffa taÿan hadakozaßaban, minemö allapattia lehetett s mÿ Zerencze köuette Kolonitsch Vramotis, az Bafta Vramhoz ßegetßegel meneßeben, hißem eddig voltakeppen iol meg erthette Nagod; Az Alfeoldj hadnak az elei Törökel es Tatarral eluegi Rima ßombatban erkezet, honnan Gaalch es Tamaffÿ fele giakor iargallafokat mielnek, de fenkit sem karal, sem niomorußagal nem illetnek az föld nepe közöl, paranczoluan nekik, hog uezteg legienek, es fenkitől ne fellienek az eo partokon ualoktol. Ma negied napia az Chaßar penzeuel kit nemelliek harmadfelzaz ezer forintnak, nemelliek ket zaz ezernek mondanak, Filekben erkeztenek, akarvan Szepeßfzegben Bafta Vram utan uinni, de az ellenßegnek közel ualo uolta miat, fem Filekben nem meruen azt a penzt tartani, fem penig odab Rÿmazombat fele nem batoroduan uele meg indolni, uegeztek uolt azt, hog azt az penzt, az oßtroikan Fileckböl Beztercze Baniara vigiek altal, es onnet batorßagosb uton igazeczak Bafta Vram utan. Melj penzt tegnap meg indetuan, szintén (?) Vidafaluan utöttek az Alfeoldiek meg, es az penzt keßerö Filekÿ hadat Galfaiglan haitvan, el niertek s wittek magokal azokat az penzeß zekereket; A mint pedig egiebkeppen is dolgokhoz kezdettenek felö hogi az egeß földet az Wegekel egietemben magokeua ne igiekezzek tenni, mi ehez kepeft, it elég gondolatban, felelemben es remenfegbenÿs tartiuk eletunköt, Iftenre bizuan magunkot, kij elteffe egefßegben ef tarcza meg bekeßegben Nagifagodot. Irtam Nagd Eßtergarij hazanal, a hova kesz tanaczkozaffert iöttem altal 16. decembris Ao. 1604.

Generosiffimae ac Magnificae dominationae Veftrae

Servitor addictiffimus

Joannes Rimay.

[Bécs. Kriegs. Archiv. Schriften-Abtheilung. Wiener H. K. R. Akten fasc. 100. I. levél. Hátlapján: Rottal…………… den 28. Decembris. 604. NB. Az utóbbi kelet a levél vételének napját jelenti. A levél nem Rimay írása, tehát. Thurzó György másolatban küldte el Bécsbe Rottal (Rottal v. Rothal Johann) császári hadi tanácsosnak. Ugyanott megvan a levélnek német fordítása is világosan Rottal számára.]

II.
RIMAY LEVELE ILLÉSHÁZY NEVÉBEN KASSA, LŐCSE; EPERJES, BÁRTFA, KISSZEBEN ÉS N.-BÁNYA POLGÁRAIHOZ. KOMÁROM, 1608 MÁJUS 23.^[306]

Ad cives Ciuitatuum Cassouiensis, Leutschouiensis, Epperiesiensis, Bartphensis, et Cibiniensis, Riuuliensis, nomine Spectabilis et Magnifici D. Stephani de Illieshaza, a Joanne Rimaino, Comaromij. 23. Maj. 1608. concinnatum.

Post varia multipliciaque miferae nostrae patriae mala, inflictaque corpori ipsius cruenta vulnera, Serenifsimus Princeps, et Dominus noster clementissimus Matthias Archidux etc: Secundum gubernationis suae officium nihil aeque in votis pijs habuit, quam vt impendentibus ubique malis obuiando, nefaftaque consilia inquietorum hominum anteuertendo, tam istis in oris, quam ibi etiam in omnibus Superioris Hungariae partibus, res omnium atque singulorum, in placidum et tranquillum aliquem statum poneret, officiumque sic suum apud suos omnis ordinis fideles illustre charumque redderet. Quo vero salubre suae Serenitatis hoc confilium, et heroici sui spiritus intentum, optimo ordine, meliore via, et concinniori modo procederet, decreto supremi sui consilij me tandem elegit, vt illac me conferendo, statuumque et ordinum delegatis ad edictum Suae Serenitatis Cassouiam accerfitis, communi Magnatum, Procerum, Nobilium et Ciuium voto, recognofcerem in primis, in fuumque ordinem ponerem fingula, quae ad falutem illius orae cuiufcunque ordinis incolis viderentur pertinere. Quamuis vero mihi multiplicium tam publicarum quam priuatarum etiam curarum onere fesso, (vt qui alioquin languida debili et dubiaquoque valetudine fim) inuigilandum et inhiandum erat potius quieti, sarciendaeque meae faluti, ne tamen in extrema et suprema hac necessitate tot turbinibus expositae labanti, flexae et fessae patriae meae, deesse inoportune viderer, statui non subterfugiendam a Sua Serenitate in hoc tali negocio mihi impositam provinciam esse, in qua, vestrarum etiam dignitatum incolumitati et quieti a me aliquid opis possit (vt ego opinor) afferri. Interea dum hic Comaromij in expediendis ad aulam Turcici Imperatoris a parte noftra cum ordinato munere Legatis distineor, fingulis momentis Turcam Buda aduentantem exfpectando, cum quo de residua etiam tractatuum noftrorum parte concludatur, et optatae pacis tota idaea firmetur, praemonendas Prudentes ac Circumspectas dignitates veftras de eo, quod veftrarum partium esse putaui commode fum arbitratus. Fecerint itaque dignitates vestrae, tam ex meo voto, quam commodo suo, si matura deliberatione intra se inita, antequam Cassouiam hinc pertingam, certis a fua Ciuitate fociis, viris fensatis delectis, eos ita promptos itinerique aptatos habuerint, vt sine aliqua mora ad me tunc venire, ac mecum, et cum caeteris ordinum omnium Legatis, de necefsarijs quibusque rebus confultare, deliberare, concludereque apta propositae rei possint et valeant, quam primum Cassouiam me iam praeuenifse intelligent, quo quidem postergatis moris fuccinta et compendiaria vfus via, me hinc ftatim Deo volente conferam, quam primum ista quibus nunc instamus maximi momenti res, et pene dixerim fundamentum reipublicae noftrae falutis (saturato et pacato Turcarum animo et voto) ad fuum optatum finem deducentur.

[Udvari levéltár, Bécs. Ex Hung. Fasc. 156. Fo. 37-38. Másolat ]

III.
RIMAY LEVELE ILLÉSHÁZY ISTVÁN NÁDORNAK. BUDA. 1609. FEBRUÁR 14.^[307]

Illustrissime ac Magnifice Domine, domine patrone mihi benignissime. Post seruitiorum meorum deuinctissimam mei commendationem etc. Vr Istentöl Nagifagodnak sok ioó fzerenchekkel bewelkedő egesseges életet kiwanok adatnija. Az ketskemetiek Nagodtőől walo el iöwetelek után, be téértenek wala ide hozzaam, azokkal azert felette ioól tselekedet Nagod, hogi oltalma ala fogta ökeöt, mert kw’lömben azok az ö épúlettiekben es telepedésekben foha elő nem mennének, s-nem maradnánakis meg heliekben. Az mi az derék dolgokot illethi, a mÿ végre it kellessék mÿ nekw’nk meeg keesnúnk, walamÿ kichin okát örömest érthetem wala Nagifagodtol, mert nem ertuen, maid karofbnak gondolhatom az keözönfeges hafzonnak, hogi nem mint hafznosnak, nezuén azokra az itiletekre, a meli itileteket forgatnak az penznek be kúldéfének haladekabol az Törökök. Ot bennif az Vezerek azt weték elömben egifzer, hogi ehez az bekefeghez chak feel keduel wagiunk, s- abbool mutattuk meg az bekefeghez walo keduetlenfegúnket, hogi keefön wittúk be az aiandekot, mert ha keduetek wolt wolna hozzaia, elöb iöttetek wolna be wéle; nem wontattatok wolna az dolgot. Arra en megh feleltem hogi nem az keduetlensegh, hanem azok az akadálliok tetteek kéfedelmessé az aiandék be witelt, a meli akadalliokoth vgian fegiuerrel kellet el igazitanÿ es le fzallitanÿ. Ezt ez mostany idö wontatastis azert foha nem magiarazzaak egiebre, hanem hogi vgian nem akariuk az bekeféget, es keduetlenek leuén az wontatafsal az bekefeghez, bekefég ellen walo dolgokba forgattiuk az idö haladafa alat minden tanachunkot. Ehez kepest neis gondollia penig Nagisagod, hogi az holdultfag dolganak el igazitáfábanis, annÿ kedue, engedelme, es keduezefeis legien az Thöröknek az penznek be nem iöwetele elöt, a menÿ kedue wolna az penznek kezekhez walo adafa s-el igazitáfa vtán, Mert parancholattia léuén rea, hogi el igazitsa az Situa torkon walo concludalaas szerint, tudná ofztan, hogi tartoznek az el igazitafaual; iobb keduel is exequalná, steöb keduezesselis lenne abba az dologba. Jollehet ugi is nem kellene hertelen az holdultfag dolgaat concludalnÿ, kiualtkeppen az Efztergam taiáan valoot, hanem meg kellene lewel altal meegis az orfzag neweuel Töreök Chafzart, s-az portat talalnÿ, hogi Vaczig az feőldet adná holdulatlan az orfzágnak megh, a mint proponaltuk ezen dolgot otbennis nekiek, de Murat Bassa othon nem léuén fok tanats vraknak nagi refzéuel, azt adaák walasfzul, hogi az Situatorkon walo wegezés kiuöl walo kiwanfagunkrol olikor talallia az portát megh az orfzag, mikor Murat Bassa s-az egefz tanacfis othon lefzen Constantinapoliba. Murat Bassa penigh az Bayrannak kezdeti elöt niolczadnappal érkezuén be Constantinapoliba, egi köwetéét kw’ldé ez napokba fel ide Alÿ Bassahoz, értekezuen teöle, ki mentúnke immar, wagi itben wagiunk méég, ha benn wadnak, tarchad tiztesseggel, es mikor ideie lefzen kifirtesd bötsúlettel kijs ököt, az bekefeget peniglen az Magiar nemzettel, meegh annalis erösebbre tegied, a mint mar meg erösödöt, es minden dolgokat vgi wegezel wélek, hogi állandoo legien az fzerzet békefégh etc: Ezen keöwet meegh it wagion, kit örömest el botsatot volna eddig Alÿ Bassa, de el nem meri addigh bochatanÿ, mig illien tsúgöuen és nagi ketség alat wagion dolgunk, hogi abbol az ketfégböl es tsúggoben alloo állapatbol walamÿ nagiob ketfeget ne vegienek othon, s-ne velekedgienek az bekefégnek megh bomolhatos woltarol. Bizonios ezis, hogi Thörök Chafzar Malta, es az teöbb bÿrodalmiual ellenkezö tengeri fzigetek ellen, heet efztendeig walo hadat kialtatot Murat Bassanak haza érkezéfe vtán, es minden ereiet az tengerre keefziti maar, mellÿ fzandekat Thörök Chafzarnak hogi el fordithassak wagi meg akazthassaak, meg lattia Nagifagod, nem foghiake elmeieket vettnÿ az emberek etc: Okot es occafiot aad azert ez e mostanÿ Murat Bassa v’zenetijs, hogi az dunaantul walo feöld állapattia felöl, meg talaltassek az Thörök Chafzar portaia, s-az idöis alkolmatossagot fogh az dologhoz fzolgaltatni, hogi egiebfele leuen gongia Thörök Chafzarnak mÿ nekúnk keduezzen et caedat aliquantulum etiam de suo iure. Az tengerre valo kefzúletiben penigh Teörök Chafzarnak femmÿ ketsege ne legien Nagifagodnak, mert otben létúnkbennis lattuk arra valo igiekezetinek az ieleit, es az Angliaÿ kirallÿ köwete minden teörök dolgokban verfatus es nagi itiletö ember, velem valo niaias esmerkedefeben valo befzelgetéféböl, sok dolgokat adot olliakat értenem, kiket sokan nem értenek, vaadlais az velentzefeketh, hogi az ő sok hamis hijr forralafokkal, tötteek Török Chafzart az tengerre intentussa, s-vizi ereie keefzitésére diligenssé, kikre alattomba walo haraghiais wagion az Chafzarnak, Az lengielek ellenis rendelt eröt Thörök Chafzar, kinek ha eleit nem vefzik, meg kezdik erzeni izit, vgi wagion hogi az Chafzar mitigalná örömest ellenek walo indignatioiat, de az Tataar haam ingerli az Chafzart az haddra, azt úzente otben letúnkbe louasz mesteretöl az Chafzarnak, hogi eö neki az lengielek ellen elegedendő hada lehet, mert masfelfzaz ezer embernek fzeret teheti, chak niolcz ezer Janchart kiuan az Chafiartol, melÿ Jancharokat louakon wihessen hadaual be lengiel orfzagba. Ide érkezek Budara egi Moldway keöwet azt befzelli, hogi ketszerizbe mostis nagi rablast töttek az Tatárok, az lengiel bÿrodalomban. Akaram eztis tudáfara adnom Nagifagodnac, hogi Ali Bassa vezér, az be kw’ldöt rab Alÿ Bassanak nem fzinten io keduel promoueallÿa most dolgat, mert attool tart, hogi ha ez a rabb ala menne az portára, ottis azt kezdene befzelgetnÿ, a mit it befzéllet nÿluan, hogi ez az bekefég álhatatlan fondamentomon áll, Mÿ nem Chafiartol botsatot köwetek uoltunk, hanem chak Herczegtöl, Hÿre es tanacha föt akarattiais nem wolt az Chafzarnak ez dologhoz, es hogi ez vtannis nem lefz alhatatos bekefeg ez, Summa fzerint akarta wolna Alÿ Bassa ha ez a veen ember ez mostani allapatba be fe botsatatot wolna, s-ha walamÿ mood lefzen fzabadulafabannis, el nem botsattia innen addig oda ala, mig ezen ez kétféges állapaton altal nem megien az idő. Nagisagod annak okaert minden tanachaual azon legien, hogi az penz megh ne kefeödgieek, es mÿ fe mulassunk itben, mert ez a haladek bizoni fok importantiat kezd magaual hoznÿ, a mint en az dolgoknak foliasat, es az hireknek circumstantiait látom. Az ketséget vesfúk el magunkrol az meli kétség nem botsátá otbennis az Teörökeököt, hogi valamÿ kiwanfagunkra accedaltanak wolna az Situa torkon walo wégezés kiuöl, Mert ez lön az Mufti altal walo felelet, hogi nem tagadhattiuk, hogi az dolgok foliasához kepest, ne kételkednenk walamit meeg az bekefég alhatatossaga felöl, a meli ketfeget az idő muláfa had wefsen ki az fziuunkböl s-meg lattiatok, hogi az Chafzar kedue meg tetzik raitatok, chak legien nieluetek, es meltoo idöbe találliatok meg mond mind niaualiatokrol mind peniglen szúkségtekröl eö hatalmassagát s-ne kételkedgietek, hogi mind niaualiatokat ne enihitse, s-mind peniglen szúkségteket ne segitse, de igen éretlen, es idö elöt walo idönk wagion meegh most ahoz ugi mond, hogi az Situa torkon valo wégezés kiueöl walamÿ kiwánságtokra felelhessúnk, holot meeg az magatok állapattiaban sem wadtok ti magatokis bizoniofsok. Szechÿ Thamas vram irt volt ide az Vezérnek egi levelet, aduan tudáfára, hogi az töb vrakkal eö Nagifagat walaztotta ő felsege Canÿsa taian walo holdultfág allapattianak el igazitáfára, de mint hogi erre ez dologra wagion figielmezése Alÿ Bassanak, s-ratiokkallis akarnaa Nagisagod altal meg értenÿ, alÿtom hogi vgian tsak ollÿan válazszal botsatotta el az Szeechy vram emberet, hogi eö ahoz az dologhoz addig nem kezdhet, mig ez az elöttúnk alloo dologh wéghez nem witetik, Ezekröl röuiden akarok Nagisagodnak irnom, hogi ezekhez kepest, az penznek promouealása felöl gondolkodhassek Nagisagod, es eginÿhani rendbeli dolgok állapattianak wegeiröl, quo qui fines tendant, itiletetis tehessen Nagisagod, giamolitast feralhatuan tanatsaual nemeli omlasra hailoo dolgoknak, a meli dolgok ebböl az haladekbol köwetkeözhetnek. Ha peniglen ugi araniozza Nagisagod iobbnak, hogi az holdultság allapattia, vgian az penznek eligazitasa es kezhez adasa elöt mennien veghez, nem ioo az dolgot vontatnÿ, hanem napot hagiuan mingiart neki, irÿa Nagisagod ratioitis megh az Bassanak, miert kel annak elöb lennÿ, mert igen neheztelik az Teörökeök, az reank waloo keöltségetis, ki bizoni nem kewes penzt teöt eddigis, annaal nehezebben tselekedi penigh immar, hogi ketsegeskedik feölötte dolgunkba, a meli ketsegh nem fogh semmi ioot hazanknak az eö reszekröl ki hoznÿ; kiualtkeppen hogi hadÿ hirekis sok felöl érkeznek, es az chatakis onnan az mÿ részúnkröl meg kezdettek maar indulnÿ, kik felöl harom rendbeli hirtis hoztanak be, es keet felé kw’ldöt az Bassais vtannok ki wigiazokot. Nagisagodnak köniörgök az én allapatom felölis, legien tekinteti Nagilagodnak az en kichin szolgálatomra, es Trÿbel vrammal tselekedgiek ugi Nagilagod az terminusnak protrahalásáual, hogi ne esséék az eö kára nekemis kaaromra, es elötte valo állapatombeli fogiatkozasomra, iussom léuén neminemö részint nekemis v’giehez s joszagahoz, hadd ditsekedgiem az Nagisagod welem walo ioo tétéuel, es szolgalhassak tellies életemben halaadással welem walo ÿoo téteert Nagisagodnak, joo valazt vaaruan Nagisagodtol, Irtam Budaan. 14.

Februarij. 1609.

Illustrissimae ac Magnificae dominationi Vestrae

Servitor deuinctissimus

Jo. Rimai m. p.

Illustrissimo ac Magnifico Domino, domino Comiti Stephano de Illieshaza, Regni Hungariae Palatino, et Judici Comannorum, Comitatuum Trinchiniensis et Liptouiensis Comiti, Serenifsimi Principis, et domini domini Matthiae Secundi Dei gratia Regis Hungariae etc: Confiliario intimo, et per Hungariam Locumtenenti. etc: Domino et patrono mihi benignissimo.

[K. u. K. Kriegs-Archiv. Schriften-Abtheilung. Bécs. II. K. R. Akten, Fasc. 105. U. o. e levélnek latin fordítása: Translatio literarum Joannis Rimay Buda Scriptarum. Az eredeti két fo. levél, a fordítás 4. fo. levél.]

IV.
RIMAY LEVELE ILLÉSHÁZY ISTVÁN NÁDORHOZ. BUDA, 1609. FEBRUÁR 19.^[308]

Illustrissime ac Magnifice Domine,
domine et patrone mihi benignissime.

Post seruitiorum meorum deuinctissirnam mei commendationem. Az mÿ itben walo kéfedelmúnk alat serkedezuén onnan föliülis oli hÿrek, meli hirekhez kepest az én teczefemmel ideien walo prouidentiaual kellene hazanknak oltalmara walo vigiazást tartanÿ, nem tiürhetem, hogi magam emberét ne kw’ldenéém Nagifagodhoz, a ki altal innen walo értendö dolgokotis erthetne Nagifagod, s-énis te Nagifagod altal lehetnék nemely dolgok felöl bizoniosult, mint kellene az ßw’kféghez képest dolgainkot itben moderalnunk es intéznúnk.

Vaarom wala peniglen örömest, hogi ezek az hÿrek wagi megh ßwnnek wala, vagi iő wala oli bizonios embere be Nagifagodnak, a ki által wehetúnk wala értelmet ha leßene ez bekefégnek oli circumstantiakkal walo processusa es neuekedéfe, hogi zur zauart ne hozna magaual, es kétséget ne inditana azok ßiwebe, a kik meg akarnának allapattiaba tseudeßednÿ.

De azok az hirek eginihani bizonios emberÿ relatioibol akaduán ez helibeli fö gondwifelö fwleibeis, engem vgian keßerite, hogi felölek bizoniossa tegiem Nagifagodat, hogi ne vádolhatná iöwendöbennis walaki eötet, hogi eö az ßúkfegnek nem szolgált örömest, es hogi az eö tartozot hiwatallianak az ö réßekről walo fogadaas ßerint nem teöt wolnais eleget hogi ha kivántatot wolna az ö ßolgalatia, es az ßzúkfegeknek s-az occafioknak walo fuccuraláfais.

Tart attool egiáltalliaba, hogi az Papa es az Spaniol Kirali megh indult hada a ki most Olaß orßagbol Carÿnthiara es Austriara ßállong, akadalt ne hozzon ahoz kepest, mind az bekefegnek, mind peniglen az Magiar Nemzetnek, hogi Teörök Chaßar Maltara keßiti hadaat, es megis akaria Tavazßal ßállatnÿ, a mint ez elöt walo lewelembennis ez minap megh irtam Nagifagodnak, Mert az Angliaÿ Cirali Constantinapoliban walo keöweteis meg ielentuen nekem, hogi Compositis Asiaticis tumultibus, Turcarum Imperator, infestaturus est Hifpanum et Venetos, aßtis adiungalá beßédében, hogi igiekezni fognak azon az olaßok es az Spaniolok, hogi az eö labokban akadoo tövisset az mÿ tallpunk ala wesseek es ide forditsaak megint az haddnak onussat. Mihez kepest giuitsöu az Romaÿ Chaßaris penig most hadat, okaat ioo inuestigalni az wigiazo embereknek.

Nekem.Herbestan vramis ielentéé hogi nekijs irnak mind affelöl, hogi az Papa es Spaniol kirali hada megindult Olaßorßagbol es fel akar Carinthian altal Austriara mennÿ, es hogi hadat fogad Romaÿ Chaßaris, de nem iriaak neki mihez képest concurral ez a hadd, Mind az altal az en coniecturam az felöle ugi mond, hogi az egi Traucenteöl el walwa, az teöb tanats vrak, mind azon az egi axioman akarnak epiteni, hogi Haeretieis non est fides seruanda, de Traucen az régi teökelletes Németek ßauat akarna mind imitalni a wortt a wortt, a ki kinek mit fogad azzal, hogi azt ellensegénekis praestálná mond, ez az ö Nagisaga elöttem walo coniecturaia.

Kérem azért Nagisagodat mint vramot, hogi Nagisagod hazank iawa newekedéfének es takargatáfának prouidealo hivatallÿa ßerint, vifellÿe az dolgok foliasa feölöt fel emeltennis elmeiéét, es az ßwkfegnek walo Bw’kseget, ßw’kfeg után ne vesse Nagifagod. Ez az gondwifelö réfsen akar lennÿ, edictoma lévén immar minden felé, vt sint univerfi ad nutum fuum intenti, nekemis azt vzené, hogi welem ad ßamot, ha en meg nem requiralom ezek felöl Nagifagodot, etc: Léuén peniglen arrolis keetfegem, hogi az én ez minapiban irt lewelemet meg nem adtaak Nagifagodnak, vjabban vgian azontis meg iruan eggiút ezzel, ezen ßolgam altal meg kw’ldöttem Nagifagodnak, hogi mind az mÿ dolgunkat s-mind egiéb ßúksegeket iobban perpendalhasson Nagifagod, kéruén Nagifagodot, hogi botsassa hamar az ßolgamat vißha, es minketis mentsen ki innen Nagifagod, mert ennekem sok ßúkfeges beßedim volnanak Nagifagodal. Irtam. 19. Februarij. 1609.

Illustrissimae ac Magnificae dominationi Vestrae

Seruitor deuinctissimus

Jo: Rimai mpr.

Illustrissimo ac Magnifico Domino, domino Comiti Stephano de Illieshaza, Regni Hungariae Palatino et Judici Comannorum, Comitatuum Trinchiniensis et Liptouiensis Comiti, necnon Serenissimi Principis ac Domini domini Matthiae Secundi Dei gratia Regis Hungariae etc: Consiliario intimo, et per Hungariam Locumtenenti, etc. Domini et patrono mihi benignissimo.

(NB. gyűrüs pecsét: kerek pajzs, benne vasmacska, felette sisak és dísz 3 strucztoll. Fölül 2 betű: J. R. Terjedelme egy íven. Az első levél ugyanott latinul is: Translatio literarum Joannis Rimaj ad Dominum Palatinum datarum. 2 fo. levél. NB. ezt és a megelőző levelet egyszerre küldte el, a másik levél az előbb elküldöttnek másolata, mint e levél végén mondja. Ezért amazon nincs pecsét. Az I-IV. sz. a. eddig ismeretlen levelekre Veress Endre t. barátom hívta fel figyelmemet.)

V.
FRANZ ARMBRUSTER U. JOAN. RIMAI AN DOHNA. – OFEN, 1620. IX. 24.^[309]

Wohlgeborner Freyherr, gnädiger Herr – Euer Gnaden seindt meine gehorsame Dienstte allem Vermögen nach ieder Zeit berait zueuor. E. G. habe ich meinem zuesagen nach mit disem Briefl gehorsamist auff den Dienstt wartten sollen, Dieselb, wie dass die zu Ottomanische Porten expedierte Herrn Gesandte den 9. Dito gesambt alhero nach Ofen glüklich angelangt, vnter wegeß zue Lanndt an dreyen vnterschidlichen Ortten mit besonderen Hauffen zue Roß, vndt auff dem Thonau Strohm durch Achtzehn Tsayÿken solemniter excipiert worden, berichtend. Den 10. haben Sÿ quiesciert. Den m. Seyndt Sy mit Einander, nachdem Sy auff Begehrn deß Wezierß, die Ihme dem Weczier deputierte Praesenta beuor geschikt, zue Roß zue dem Wezier ansehnlich geführt worden, In dieser Audientz ist außer der Salutation vndt vberraichung der Credentz-Schreyben nichts fürgangen. Alß mehr gedachte Herren Gesandte in Ihre Quartier, welche Sy wegen der in der Obern Statt grassierenden Infection herundten vnter Zeltten gleych neben der Thonau haben, sich reterieren wollen, hat der Wezier Jeglichen Ihrer mit Einem Kafftan verehren lassen. Folgendtß haben die Hung. Herrn Gesandte mit obgedachten Vezier vndt denen Befelchß Haabern wegen der Grähnicz vndt Vesstungen Waitz, welche Sy sehr sstarkh urgendo begehrt, große Müh gehabt, vndt es gar für Ihre Khönigl. Würde khomen lassen müessen: Nachdem aber der Vezier zue Ruch gebracht, expediert Er vnnß willß Gott, morgen zue Wasser nach Griechisch Weyßenburgg. Ihr Gn. Herr vonn Khölln accommodiert sich wie es Einem solchem fürnemen Antbassador wol ansstehet, isst Embsig, Vleißig, Vnuerdrossen, weßwegen nicht allain die Vngarische Herrn Gesandte, sondern auch Ihre Khönigl. Würde gar wol content seindt, Ihme auch die Tage Ein schöhn gar gnediges Schreiben alhero geschikht, so lassen auch die andere Herrn Gesandte an Ihnen nichtß Erwinden, der liebe Gott wirdt daß incrementum allergnedigst verleyhen, In dessen Schutz E. G. Ich gehor. befehle, schuldigist bittendt Sy geruhen Ihren Khnecht in Ihre Gratia Erhalten. Was ferner schrifftwührdiger fürfeldt bleybt E. G. vnuerhalten.

Ofen den 24. Sept. des Neuen A° 1620.

Euer Gnaden

Gehor. Diener

Frantz Armbrusster mp.

(Ugyanez ív 2-ik levelén.)

Haeremus nos adhuc Budae, scrupulosum et impetuosum Vezeris animum volentes pacatum reddere, vt coram portae Turcicae Praesidibus ipsius commendatione acceptiores comparere et expeditiores redire ad nostras possimus. Retulit quidem Nobis hodie Vezerius de certa fama accepisse, classis Turcicae incursu Anconam et Lauretum depredatum esse, quod si res sic ea haberet facile et de Brundusio capiendo et de residuis rebus quae ad eam spectant animi illorum irnpelli possent. Tentavimus nos omnia quae huc pertinebunt secundum informationem Notis Illustrissimae dominationis Vestrae comprehensam, quam Serenissimus Rex noster litteris suis inclusam ad nos iam transmisit.

Servitor addictiss. Il. d. V.

Joan. Rimainus, legatus Vng: ad portam

Otthomanicam.

Czím: Dem Wohlgebohrnen Herrn, Herrn Abraham Freyherrn vndt Burggrauen von Dhona etc. Ihr. Für. Gn. zue Brügg etc. Khriegß Ratt, vndt besstelthen Obrissten über Ein Regimenth Teutscher Volkhß zue Fueß etc. Meinem gnedigen Herrn.

(Recepisse. )

Legatus Rimai vnd Armbruster Ofen. 25. 7br. (September.)

Breslaw pst (praesentatum) 22. 8br 1620.

VI.
RIMAY LATIN BESZÉDE, MELYET A TÖRÖK VEZÉREK ELŐTT AKART FELOLVASNI 1620-BAN VAGY 1621 ELEJÉN.^[310]

JANI (JOANNIS) RIMAI ORATIO, RECITANDA IN COLLEGIO VEZIRIORUM.

Negare nequimus neque inficias imus, Illustriss. Proceres, ad hunc tam celebrem summum et splendidum Senatus Coronae Vae locum cum ingentem animi dolorem ac singularem moerorem tum summam etiam laetitiam et exquisitam mentis amoenitatem Nos conjunctim attulisse. Ac maeroris quidem et justissimi doloris Nostri hinc orditur materia cffluuntque potiores ejus causae; quod ille ipse apud Hungaricam Nostram universam gentem toto vitae suae curriculo nunquam intermoriturae famae et laudis splendore insignitus pontentiss. quondam Ahomates aeterni Numinis decreto fatorumque inevitabilium statuto in vivis esse desiens augusto suo obtutu Nos neque exhilalare, intuitus nostros vivificare, mentes nostras attollere atque recreare in praesenti possit. Neque quod summe necessarium erat, propter exercitam et continuatam in nos iugem suam benignitatem et gratiam prolatum ex ore nostro benignitatis suae aliqua encomia, cultus item, obsequii gratitudinis etiam nostrae nonnulla tenuia indicia auribus suis haurire vel mente capere queat. Quam quidem suam benignitatem adeo ille non parcam, mancam aridamque Nobis Ungaris suppeditabat, aut etiam in bene_ ficiis suis á natura Caesarea in illo profitentibus eò usque avarum non agebat, ut suorum beneficiorum spaciosissima in longumque exporrecta virentium assidue ramorum frequenti umbrâ ad gratos rectosque Ungaros promanante ipsi etiam ingratissimi et ab genuino Hungarismo alienissimi supinam atque securam inter nos vitam agentes eadem Nobiscum communi pacis et quietis aurâ cumulatissime fruerentur. Ac tametsi multoties citra omnem scitum, propositum et consensum, voluntatem sententiam quoque nostram versatilium quorundam hominum temeritate perniciosis involvebamur negotiis et actibus, quibus periclitari tam nostra omnium salus quàm initum atque ictum cum Cesare potentiss. mutuum nostrum foedus videbatur; ita ut patientiae et benignitati Caesareae offensionibus identidem fastuoso ausu irrogatis solitum suum favorem et indultum avertere merito à nobis ille potuisset, et commutare cum ira clementiam illi licuisset; nusquam tamen animum induxit, ut eam quam Nobis Hungaris integerrime et bonâ fide aperuerat gratiae suae fontis scaturiginem occluderet, tantumque abfuit, ut ejus fluenta exarescere passus esset, ut ne dehiscere quidem à marginibus suis et supremis labris eadem amissus sit. Sic inter nos et apud Nos nullum tam insolens, tam horridum tamque perniciosum exoriri potuit hactenus adversus potentissimi Caesaris, inversi cerebri quorundam stultorum intentum, ut taedij atque fatigij expers suae bonitatis recens semper atque succulenta radix cum exstinctione fixae in illius benignitate nostrae spei marcida aut mucosa evaderet; non intermittendo unquam, quin recentioribus semper atque successivis suis solatiis nostrae diffidentiae, formidini et languenti spei occurreret, malis ipsis quoque ob bonos in dulgendo, ne fervore suo in delinquentes exaestuante calamitate involuerentur perirentque cum his tales quoque quos gratia sua et benignitate fovendos esse duxisset. Praeter haec omnia ejusdem Caesarea suae inviolatae in Nos benignitatis constantia eo argumento quoque suscipienda et veneranda se nobis proponit; quod quamvis in nostram partem parum propitij neque benigna facie in nos dispositi multiplicibus suis machinationibus et artibus, etiam varia promissa phaleratis suis precibus agglutinantes benignissimam Caesaris à nobis mentem conati fuerint abducere ipsiusque arma cum foederis proculcatione in Nos convertere, cunctis tamen suis illi et pollicitationibus et promissis malaque fide conceptis tam literis quam legationibus in tantum id quod urgebant non obtinuerunt, ut interpositâ illâ constantiae Caesaris laudatissimi arrha inviolabilis et invicta Nobis semper permaneret effeceritque Caesar intemerata suâ dignitate, ut eundem multo conjunctiorem proximioremque (!) huic maximè nobis cerneremus, cum subductum abstractum et valde remotum eunt illi esse voluissent. Adde quod maluerit Caesarea sua Majestas nonnunquam etiam inexhausti sui aeris profusione necessitati nostrae succurrere quàm ab adversariis in suum aerarium augendum attracto vel leviter nos laedere. Ita sine ullo ad obliquam partem inclinato flexu in hostiles quoque partes inagglomerato nexu (sic recurri) istum laevigatum et intemeratum foederis et fidei suae funem memorabilis sic et venerabilis Noster Caesar ad manus usque suas traxit. Justo pio et necessario itaque ob has causas animi angore et dolore, Illustrissimi Proceres et viri Senatorii, percellimur, tam constantissimi, fortissimi, indulgentissimi Caesaris nostri praesentiâ orbati. Qui quamvis nec cerni a Nobis nec ornari gratitudine aliquâ potest, vivat tamen cupimus nunc etiam nihilominus Nobis, nec morte oblivionis intereat, ejus memoria dulcescat inter Nos nominis ejus recordatio, omniumque nostrum ex lingvae scriptorum etiam organa à seculis in secula attollendis ejus laudibus intendantur. Qui quidem neque penitus ita nobis interijt et morte praeventus hinc abijt, ac si moesticiam tantum nobis reliquisset aut exhaereditasset ab haereditate Nos sua Nobis porrecta ad imitationem videlicet virtutum paternarum exprimendumque ipsius naturae dotes educatum dulcissimum filium suum Caesarem Osmannum et huic conjunctos sapientes pacisque amantes Vos rerum arbitros in solatium et subsidium ius quoque Nobis subministrandum loco sui relinquendo. Laetamur igitur merito, et animis Nostris erigimur plausu ex exaltatione revidentes imprimis Aeterno omnipotenti Deo nostro post hunc ex illius divina providentia Dominatori et loco Parentis rerum praesidenti, potentissimo, moderno Osmanno Caesari, Vobis quoque pari modo imperij Sapientissimis et sensatis rectoribus per quos nimirum Caesarea sua augusta Majestas tam litteris suis, quàm sermone per internuntios suos pleno et aperto sinu pandit atque promit Nobis universis Hungariae Ordinibus dulcissimam Parentis sui beniguissimam naturam, offert et commendat suam subveniendi operam, constantem in pacto Parentis sui foedere perseverentiam et benignitatis suae paratissimae in Nos subsecuturam exundantiam. Cui cùm confidentia nostra Nos quoque adhaerescimus animos etiam nostros renovamus obvijs promissis et oblationibus suis Orantes aeternum Deum, ut dies annosque Suae Caesareae Majestatis multiplicare, fortunam promovere, amicos augere, inimicos minuere, scabellum solij sui roborare clementer dignetur, ad onus omnium isthic reponendum, qui caußâ refectionis aut reclinationis ad illud recumbent. Clementia ipsa autem ejus cum benignitate asserta per patentes multumque splendidas Regiae suae portas noctes diesque instar fluminis exundent atque intra limites universi sui imperij larga et obvia justitia amplexu suo refoveat illius opis egentes et sua statione suoque jure iniquè dejectos. Cujus quidem justitiae promovendae et alendae Vos etiam, Illustrissimi Proceres, magnâ diligentiâ intentos Deus altissimus benedicat, sapientiam, prudentiam, constantiam quoque exercitio bonorum operum promovendo animis Vestris instillet, ut multae aliae quoque gentium nationes cum afflictissima nostra gente Hungarica (quod exemplo nostro incitatae jam quaedam faciunt) politicas et Heroicas Vestras virtutes ad regulam aequitatis dispositas et accomodatas laudibus meritis cumulare justissime possint et valeant.^[311]

UGYANAZ A BESZÉD, HEGEDŰS ISTVÁN FORDITÁSÁBAN.

Nem tagadhatjuk és nem is tagadjuk, hires-neves főurak, hogy a ti gyűléseteknek eme fényes és népes körébe egyfelől roppant nagy lelkifájdalmat és különös szomorúságot, de másfelől egyben igen nagy örömöt és lelkünknek nagy jókedvét hoztuk el. Ugyanis bánatunknak és méltán érzett fájdalmunknak onnét ered a forrása s onnét támadnak indítékai, hogy ő maga az egykor hatalmas Ahmed, ki az egész magyar nemzet előtt teljes élete folyamán soha el nem évülő hírnevet és ragyogó dicsőséget vivott ki, az örökkévaló istennek végzéséből és a kikerülhetetlen végzet határozatából az élők között lenni megszűnvén, fenséges arczával többé föl nem deríthet, szemeinket nem örvendeztetheti, elménket föl nem emelheti és föl nem üdítheti. Sőt még, a mi felette szükséges lett volna, az irányunkban gyakorolt és szakadatlanul tanusított nagy jóindulatáért és kegyességéért, a mi ajkunkról az ő jóságának bármi csekély dicséretét, iránta való tiszteletünket, hálánknak és elismerésünknek némi kifejezését, füleivel nem hallhatja, eszével föl nem foghatja. Ezt a kegyes jóindulatát annyira nem szűken, fogyatékosan és ridegen nyujtotta nekünk magyaroknak és császári természetében gyökerező jótékony hajlandóságából eredt jótéteményeiben annyira nem fukarkodott, hogy jótékonysága messzire kiterjedő, állandóan virágzó ágainak árnyékát nemcsak a hálás és becsületes magyarokra terjesztette ki, hanem még a hálátlan és az igazi magyar szellemtől merőben idegen emberek is közöttünk nyugodt és gondtalan életet élve, velünk együtt bőségesen élvezték a béke és nyugalom közös levegőjét. És, habár vajmi sokszor a mi tudásunk, szándékunk és beleegyezésünk nélkül, akaratunk és gondolkodásunk ellenére, némely forgatag embereknek vakmerőségéből veszélyes viszonyok és tények körébe sodortattunk, mely nemcsak mindnyájunknak üdvét, de a hatalmas császárral kötött szerződésünket is koczkára látszott tenni: úgy hogy császári türelmén és jóságán ismételt gőgös merénylettel elkövetett sérelmek miatt kegyét és elnézését méltán elfordíthatta volna tőlünk és kegyességét haraggal cserélhette volna fel; soha magát rávenni nem tudta, hogy kegyességének forrását és bőven áradó hullámát, melyet nekünk magyaroknak a legteljesebb mértékben és a legnagyobb bizalommal nyitott meg, tőlünk elzárja, sőt annyira távol volt attól, hogy annak bőven áradó folyamát kiszáradni hagyta volna, hogy még azt sem engedte meg, hogy a színültig megtelt mederből csak egy kevéssé is alább szálljon. Igy közöttünk és nálunk nem támadhatott oly vakmerő, oly szörnyű, oly veszélyes fondorlat agyafúrt és gonosz emberek részéről a hatalmas Császárral szemben, hogy az ő fáradhatatlan és sohasem lankadó jóságának mindig eleven és buján hajtó gyökere az ő kegyességébe vetett szilárd bizalmunk elenyésztével elsenyvedett és kihalt volna; mert hiszen ő sohasem szűnt meg mindég újabb és újabb vigasztalásával enyhíteni a mi bizalmatlanságunkat, félelmünket és lankadó reményünket úgy hogy inkább a gonoszok iránt is elnéző volt a jók miatt, nehogy a vétkesek ellen kitörő haragjában veszedelembe sodortassanak és elveszszenek olyanok is, a kiket kegyére és jótékonyságára érdemeseknek tartott. Mindezek mellett az irányunkban tanusított törhetetlen császári kegyét még azon bizonyítékkal is elfogadandóvá és tiszteletreméltóvá tette előttünk, hogy jóllehet velünk nem rokonszenvező és irántunk jóindulattal nem viseltető egyének számos cselszövéseikkel és mesterkedéseikkel különböző kéréseikkel csengő-pengő szavak kíséretében törekedtek a császárnak kegyes hajlandóságát tőlünk eltéríteni és az ő fegyveres hatalmát a szövetség lábbal tiprásával ellenünk fordítani; tőle minden igéreteikkel, kecsegtetéseikkel és rosszhiszeműleg kigondolt leveleikkel, valamint követségeikkel annyira nem tudták kicsikarni azt, a mire törekedtek, hogy a minden dicséretre méltó császár állhatatosságának záloga irányunkba sértetlenül és diadalmasan épen megmaradt és a császár rendíthetetlen méltóságával keresztülvitte, hogy őt hozzánk sokkal közelebb állónak és bensőbb barátságban létezőnek tapasztaltuk, midőn ők azt hitték, hogy tőlünk elvonták és egészen elidegenítették. Vegyük még hozzá azt, hogy ő császári felsége inkább akart néha kimeríthetetlen kincstárából szükségeinken segíteni, mint ellenfeleit kincstára gyarapítására megsarczolva, minket a legkisebb mértékben bántani. Igy a legkisebb részrehajlást sem engedve meg és az ellenséggel szemben is soha meg nem bontva a kötést (hogy ez így végkép felbomoljon) a mi örökemlékezetű és tiszteletre méltó császárunk a mi hűségünk és bizalmunk kötelét simán és épen, szilárdul tartotta kezében. Ez okokból tehát méltán rendülünk meg lelkünk kegyeletes és kikerülhetetlen fájdalmában, híres-neves főurak és tanácsosok, midőn a legállhatatosabb, a leghatalmasabb, a legkegyesebb császárunk jelenlététől meg vagyunk fosztva. Mert hiszen őt már nem láthatjuk és bármily hálával nem magasztalhatjuk, de azért kívánjuk, hogy épen úgy éljen minekünk és a feledékenységnek halálával el ne veszszen; emlékét tegye édessé a visszaemlékezés és minden írónknak nyelvén századról századra zengjen az ő magasztalása és dicsérete. De azért ő sem nem veszett el számunkra teljesen, sem nem távozott el a halál által elragadtatva, úgy hogy nekünk csak szomorúságot hagyott volna hátra, vagy az örökségtől minkét megfosztott volna, melyet azáltal hagyott ránk, hogy hátrahagyta atyja erényeinek hű utánzására nevelt és lelki tulajdonait teljes mértékben öröklő fiát, Osman császárt és vele kapcsolatban Titeket, bölcs és békeszerető intézőit az államügyeknek, hagyott nekünk vigasztalásul és jogainknak az ő helyében kiszolgáltatására és épségben tartására.

Méltán örülhetünk hát és ujjongva tapsolunk elragadtatásunkban látva, hogy az örökké való Isten gondviselő kegyéből, a hatalmas Ozman császár foglalja el az ő helyét és áll a dolgok élére és tapsolunk Nektek is a birodalom bölcs és eszes intézőinek, kiknek lehet köszönni, hogy ő császári Felsége úgy levelével, mint követeinek nyilt és őszinte szavával föltárta előttünk Magyarország összes rendjei előtt Atyjának kegyes természetét, fölajánlja a maga készségét a segítségre, az Atyjával kötött frigyben való állhatatos megmaradását és szives hajlandóságát, hogy hegyének minden áldásaival bennünket eláraszszon. Teljes bizalommal csatlakozunk hát Hozzá és lelkünk éledez igéreteinek, ajánlatainak hallatára és kérjük az örök Istent, hogy Ő Császári Felségének napjait és éveit gyarapítani, az ő szerencséjét előmozdítani, barátjainak számát megnövelni, ellenségeinek számát megapasztani, trónjának zsámolyát megszilárdítani kegyesen méltóztassék, hogy mindenki ott tehesse le terhét, kik üdülés és megnyugvás végett hozzá folyamodnak. Kegyelmessége pedig jóságától támogatva királyi házának örökké tárt fényes kapuin át éjjel és nappal folyam mócíjára áradozzék és egész birodalmának határai közt bőséges és mindig kész igazságosságával szeretőn karolja föl azokat, a kik segélyére szorulnak és azokat, kiket jogos helyükből és állásukból igaztalanul kidobtak. Emez igazságosság előmozdítására és gyámolítására áldjon meg a magasságos Isten Titeket is, hires neves Főurak, kiknek erre főfőgondotok van, csepegtesse lelketekbe a bölcsességet, okosságot, állhatatosságot a jó munkák gyakorlására, hogy más népek is a mi lesujtott magyar nemzetünkkel egyetemben (a mit a mi példánkra némelyek már önként meg is tesznek) a Ti politikai és hősi erényeiteket, melyeket a méltányosság szabálya irányoz, méltókép tudják és bírják megérdemelt dicsérettel magasztalni.

VII.^[312]

Rimayból a Cato Distichonainak magyar fordítása összevetve a Libellus Elegantissimus qui inferibitur Cato, de praeceptis vitae communis magyar prózafordításának szövegével az 1620-iki kolozsvári kiadás szerint.

Liber I. 2. párvers:

Többet vigyázz mindenkor és ne adgjad magadat az álomnak.

Rimaynál:

I. 5. párvers:

Ha az embereknek életeket, es végezetre eroeltoeket meg nézed, Mikoron egyebeket kárhoztatnak, fenki vétek nélkuel nem él.

Rimaynál:

I. 6. párvers: Az mellyeket tudsz ártalmasoknak lenni …

Rimaynál: Melyeket ha tudsz ártalmasoknak lenni …

I. 7. párvers: Álhatatos engedelmes is legy, mikor az dolog kevannya:

Az idoe szerent az eszes ember erkoeltset vétek nélkul el valtoztattya.

Rimaynál:

I. 10. párvers:

Az tsatsogo emberek ellen beszeddel ne vetélkedgyél,

Az szó adatik minden embereknek, de az elmének boeltsesege kevesnek.

Rimaynál:

I. 12. párvers:

El Tavoztasd az hireket, ne kezdgy úy talalójának tartatni …

Rimaynál:

I. 14. párvers:

Mikoron teged valaki ditsir, meg emlékezzél te Magad itiloejének lenni magadnak …

Rimaynál:

I. 17. párvers:

I. 18. párvers

Miglen boldog vagy, addig minden ellenkezoe dolgokat eltavoztass …

Rimaynál:

I. 19. párvers

Mivelhogy kétsseges es giarlo élet adatott minekenk, mas ember halalaban magadnak ne vess reménseget.

Rimaynál:

I. 20. párvers

A te szegény barátod mikoron valami kisded ajándékot ád te neked …

Rimaynál:

I. 21. párvers

Miért hogy az természet tegedet mezitelenel teremtett, …

Rimaynál:

Természet minket mezitelen teremtett, …

I. 23. párvers:

Ha teneked az te jo-téteményedért egy baratod sem felel megh, Ne vádollyad az Istent, hanem te magadat meg’ tartoztasd.

Rimaynál:

I. 24. párvers:

Hogy valami szekseged teneked ne legjen, az te keresményeddel szekoen élly, Es hogy aszt az mi vagyon meg tarthassad, mindenkor véllyed mint ha nem volna.

Rimaynál:

I. 25. párvers: Az mit egyszer megh adhatz, kétszer ne ighirjed senkinek...

Rimaynál:

Az mit egyszer adhatsz, kétszer ne igirjed …

I. 26. párvers: Az ki beszéddel tetteti magát, de szivében nem hev barátod, Te-is hasonló-képpen tselekedgyél: igy a’ mesterseg mesterseggel tsufoltatik meg.

Rimaynál:

I. 27. párvers: Ne jovallyad felettéb az hizelkedoe szavú embereket …

Rimaynál:

Hizelkedő embert te ne is javaljad …

I. 28. párvers: Ha teneked fiaid vadnak, es gazdagsagod nints, tehát tudómánjokra tanítsad oeket …

Rimaynál:

Fiaid ha vannak, tanitsd tudományra …

I. 29. párvers: Az mi alávaló, te aszt itillyed dragának, az mi pedig drága, aszt alávalónak. Ezképpen sem magadnak fösvén nem lészesz, sem egyebek foesvénnek teged nem tartnak.

Rimaynál:

I. 30. párvers: Az mellyeket szoktál buentetni, ugyanazonokat te magad ne tselekedgyed, Mert rút dolog az tanítónak, mikoron ugyanazon vétek oetet meg feddi.

Rimaynál:

I. 31. párvers: Az mi igaz aszt kérjed, avagy az mi láttatik tisztessegednek lenni, Mert bolondsag ollyat kérni, az mi igazán meg tagadtathatik toelluenk.

Rimaynál:

I. 32. párvers: Az ismeretlent jobnak (nagyobnak) ne tartsad az ismeroeidnél …

Rimaynál:

I. 34. párvers: Ha mikor megh gyoezhetnéd-is, néha engedgy az te társadnak. Mert az szerelmes baratok engedelemmel tartatnak megh.

Rimaynál:

I. 39. párvers: Meg tartsad inkáb azokat, a’ mellyek immár munkaval kerestettenek. Mikor az munka kárban vagyon, megh nevekedik ez világhi szegénység.

Rimaynál:

I. 40. párvers: Néha neha légj adakozó a’ te ismerőidhez szerelmes emberidhez, es barátidhoz. De mikoron bódogh vagy, te magadnak mindenkor job akarója légy.

Rimaynál:

I. 8. párvers: Az te feleségednek, mikor az szolga fel<oll> panaszolkodik, ne hidgy oknelkuel. Mert gyakorta az Aszszonyi allat gyueloeli aszt, az kit az oe ferje szeret.

Rimaynál a körülírásos kidolgozásban:

VIII.^[313]

Párhuzamos helyek Laskai János: Egy néhany Ahitatos buzgo Imadságok (Masodszori – Nyomtatás Debreczenben; Fodorik Menyhart által. 1651. ) cz. műve és Rimay kézirati: Egy nehány rendbéli könyörgést és buzgó imádságokat magába foglaló könyvetské-je pár imádságában. Laskainál: Magadnak Isten kezeben valo ajánlatod, midőn reggel fel-kelß.

Fel-kelek az mi Urunk Jesus Christusnak nevében, a’ ki engemet dragalatos vérével meg-váltott, ő igazgasson engemet, meg-áldgyon, őrizzen és minden jo cselekedetben megerősítsen, ma és minden napon, és ez nyomorult élet utan vigyen-bé engemet az örök életben, Amen.

Rimaynál: Reggeli Aldozat. Miképen ajánlya ember az Istennek magát midoe reggel foel kél.

Az Idvoezítoe Vr Jesus Christus nevében foel kelek ki engemet megváltott az oe drágalatos vérével: engemet oe igazgasson, meg-áldgyon, oerizzen és meg-eroesítsn minden jóra való dolgomban ma és minden idoeben: És e’ nyomorúsagos életem utan. vigyen be engemet az oeroek élet-ben, Amen.

Laskainál:

Imadsag, mikog reggel fel-serkensz.

Vram, vilagosits meg az én szemeimet, hogy soha ne aludgyam – el az halalban, hogy valamikor ne mondgya ellensegem, meg győztem őtet. Rimaynál: Mikor Ember Álmából foel serken. Világosíts-meg Vram az én szemeimet, hogy soha a halálban el ne aludgyam, hogy valami koron ne mondhassa az én ellenségem: Megh gyoeztem oetett.

Ugyanez a Tizenkét Orákga nap által való Imádságh fejezetben a VIII-ik így:

Vram Isten világosits meg az én szemeimet hogy az halálban el ne aludgyam.

Laskainál:

Imadság mikor le-akarfz fekünni.

Mindenhato, örökké-valo Isten, hálákat adok tenéked, hogy engemet ez mai napon à te kegyelmesseged altal, minden gonosztul megoltalmaztal. Kérlek pedig tégedet, hogy valamit te ellened ez napon gondolatommal, szommal avagy cselekedetemmel vétkeztem, à te szenvedésed és halalod altal méltóztassal nékem bünös embernek megbocsatani. Es ennek utanna őrizz-meg minden testi és lelki veszedelemtül, hogy à te nevednek dicséretire-is jo egéssęgben fel-kellyek, és te néked tiszta szivel, és szent élettel, hála-ado örvendetessęggel szolgalhassak, Amen.

Rimaynál: Estvére való Imádságok.1.

Mindenható oeroek Isten, ugy mint kinek mi reánk mindenkoron szorgalmatos gondod vagyon: Nagy hálákat adok a’ Te jó voltodnak, hogy engemet méltatlant e’ máj napon minden lelki és testi jóckal megajándékoztál és a’ Te nagy irgalmasságodból sok-rám koevetkezendoe gonoztól es veszedelemtoe1 megmentettél. Vallom igaz Isten, hogy én e’ mái napon Te szent Foelsegedet, az én gondolatimmal kívánságimmal beszédimmel és cselekedetimmel, gyakortasággal megbántottam. Annak-okáért a’ Te sz. fiadnac Chriltus Vrunknac artatlan élete-ért és keserves kínszenvedéseért alázatossan koenyoergoec hogy valamiben az én eroetlensegemmel; tudatlanságommal Te ellened, felebarátom és ennen magam ellen e’ máj napon vétkeztem, azt énnékem kegyelmessen meg-bocsássad. Tiszta szivet terempts énbennem, és-adgy nyugodalmas éjet. Láttogass meg Vram Isten minket, s-ezt a’ mi lakóhelyuenket, és az ellensęgnek minden olálkodásit távoztasd el toelenk. Adgyad Vram hogy ez éjel csendessen nyugodgyunk és nagyszépen el aludgyúnc, hogy az holnapi napot jó egézsegben és békességben érhetvén, néked alázatos szível léleckel való hálákat adhassúnc. A’ Te szent és Tiszta Angyalid lakjonak velenc és minden hozzánk tartozóckal együt, azok oltalmazzanak minket, és így a’ Te sz. áldásod maradgyon Házunkon ez éjel és mind oeroeckoen oeroecké: Amen.

[NB. ez a Laskai-félének bővebb körülírása. Az ellenségre vonatkozó rész Pázmányból vettnek látszik, a hol így van: »Látogasd-meg Uam, kérlek, ezt à házat, és az ellenségnek minden csalárdságit távoztasd-el toelle.« Imádságos könyv. 1631., 118. l.]

Említettük továbbá, hogy Rimay hihetően egész imádságoskönyvét eképpen írta össze s az imádságokat többé-kevésbbé átdolgozva írta be imádságos könyvébe. Ennek bizonyságául álljon itt még egy példa a Fons vitae-ből. (1589.)

A Sz. Lélek Istenhöz valo gyoenyoeruséges Imádságh.

Joevel Szent Lélek Isten, toelts bé a’ Te hiveidnek szíveket. Joey el szegényeknek Atya, nyomorultaknac Istene; Joej el meg keseredett sziveknec Vigasztalója; meg fogyattoknak Gyámola; Jöj el szegény raboknac meg Szabadítója, és minden toeroedelmes lelkenknek irgalmas kegyelmes és idvoezitő Iltene. Te vagy lelkenknek vigasztalója, édes vendége és igaz Tanítója. Fáradságban nyugodalom, nyomoruságban koennyebbítoe és Szabadító. Te vagy keserefégben és siralomban vigasztaló: Te az hetnek esmeretire és (és) eggyesęgére gyejtesz minket. Oh Te igaz világosság, adgyad hogy világoskodgyék koezoettenk az Ige, melyboel esmérhessec az Istent. Adgyad, hogy szívenkboel esmerhessec és nevezhessec az Istent mi Atyánknac és Christust mi Idvezitoenknec lenni. Világosíts meg a’ mi szívenket, és tanitsad a’ mi tudatlan elménket. Amen.

Ugyanez így olvasható a Fons Vitae Az Eletnek Kvtfeye (Debrecenbe. 1589. ) cz. műben:

Az Szent Leleknek hozzank jöveteliröl valo Imadfag.

Joeyel Szent Lelek Vr Isten, Toelcz be tieidnek szivet Vilagossagnak vilagaval, Joeyel szegenyoeknek Attia. Joeyel ayandek oszto, Joeyel szeuek­ nek vilaga, Te vagy Lelkenknek vigasztaloia es edes vendege, es igaz tanitoya, faratsagban niugodalom, heuesegbe szep kegyoesseg, Siralomban vigasztalas. Te az Hetnek igénessegere gyetesz minket, Melliel hiszenk, Hogy csak CHRISTVS legyen à mi iduoessegenk, Kikben te nem vagy egyeb, De azok keloenb keloenc czelekedetoekboel akarnak iduoezelni.

Oh te igaz Vilagossag, Adgyad Hogi vilagosiczon koezoettenk az Ighe, melliboel esmerhessek meg az Istent, Adgyad hogi szivenkbe neuezhessek az ISTENT mi Attianknak, Es CHRISTVST mi iduoessegenknek lenni. Te szeveknek edes vilagossaga es tanitoya, Süntelen minket tanicz Es vilagosicz. Sentelen tanicz. Hog hihessenk Christusban valo Hitnek altala bizzonyal iduoezelnoenk.