I. A KORVISZONYOK.


A szülőföld hatása. Mária Terézia hálája a magyar nemzet iránt, czélzata és módszere. A nemzeti eszme nyelvi tekintetben. A németesítés eszközei Magyarországon és Ausztriában. Egykorú írók véleményei. A nemzeti megújhodás. Guadagni J. és a nemzeti eszme.



JÓ RÉGI rege a Tellus regéje, de maig sem veszített költői igazságából. Eszmei magva, hogy a szülő-földdel való érintkezés erőnket éleszti, ifjítja, gyarapítja, szívünket tüzeli, bátorítja, küzdésre edzi, – annyiszor nyert fényes és csattanós bebizonyítást Magyarország és a magyar irodalom történetében. Mert a magyar föld, mintha csak Gaea titkos igézetét és csoda-hatását örökölte volna, bűvös körében tartja s nem csak testileg élteti, de lelkileg is erősíti a maga fiait. Annyi század folyamán, örökös háborúban, küzdve némettel és göröggel, tatárral és törökkel, pártos villongások között emésztve önmagát, – ez a nemzet el nem fogyott de egyre szaporodott: pedig nincs a honnak talán egyetlen röge, melyet jó magyar vér nem áztatott és meg ne szentelt volna. Megáztatta és megszentelte: a diadal és dicsőség virágaival benövesztette. A magyar föld talán azért olyan vonzó, ereje talán azért olyan átalakító, hatása talán azért olyan bűvös? Idegenek telepedtek be, s a második és harmadik emberöltő már magyar, sőt hazafi; nemzeti büszkeségére és önfeláldozó honszeretetére nem rosszabb és méltatlanabb, mint a régi faj. Tűzzel a lelkében, mely a magyar föld ihletétől fogott lángot, szóval a vitahelyen és karddal a csatamezőn a szabadság eszméiért, az alkotmány jogaiért mindig kiszáll: erőszakos támadás és síma megkisértés veszedelmében mindig hű marad.

Talán soha sem volt a veszedelem válságosabb, mint Mária Terézia alatt, mikor az erőszak szünetelt, a megkísértés működött. Nem vitatjuk el, hogy a nagy királyasszony valóban szeretettel ragaszkodott ehhez a nemzethez, hiszen attól a pillanattól fogva, mikor az emlékezetes pozsonyi országgyűlésre családjával és udvarával oly hajókon érkezett, melyeken mindenütt magyar lobogó, magyar czímer és magyar színbe öltözött legénység hivalkodott, egész uralkodása alatt addig a pillanatig, mikor Fiume és a Temesi Bánság visszacsatolásának örömében lelkesedve írta, hogy Jó magyar asszony, szíve teli hálával e nemzet iránt, – annyiszor adott ez érzésének tüntető vallomást, s annyiszor tett e vallomása igaz voltáról elfeledhetetlen bizonyságot, hogy hinnünk kellene benne, ha vallásossága nem szólna is mellette, ha haldokló órájában nem is erősítette volna meg azt. Elbúcsúzva örökösétől, el többi gyermekeitől, utánok még a magyar kanczellárt, Esterházy grófot hívatta magához, azzal a megbízással eresztve el: mondja meg nemzetének, hogy utolsó perczéig hálával emlékezett meg róla.[1] Pedig olyan erős hittel, mint az övé volt, a halál előtt játszani merő képtelenség! S nem vitatjuk el, hogy az ország területi épségének helyreállítása a szepesi Kárpátoktól az Adriáig, a tengeren emelt annyi kikötője, a folyamok szabályozása, lápok lecsapolása, a jobbágyok sorsának enyhitése, törvénykezés és közigazgatás javitása, a tanulmányi bizottság és tanulmányi alap szervezése, az egyetem Budára helyezése és fejedelmi ellátása, az akadémiák alapítása, a népoktatás fölemelése és új püspökségek állítása, mind, de mind ékesen beszél az ő sok és elévülhetetlen érdeméről, az ő hálás szeretetéről. Ám e tények között hol van csak egyetlen egy is, mely akár az ország alkotmányának, akár a magyar nemzetiségnek erősítésére és öregbítésére szolgálna? Az a hála csak személyi és nem politikai hála volt. A Habsburgok egész uralmi czélzata, a szent római birodalmi hatalom és tekintély fentartása, az erős és egységes állam megalkotása összeütközött volna politikai elismerésével. S maga a királyasszony hogyan feledhette volna ezt a czélzatot, melyet családi örökűl kapott, néhány esztendő alatt, noha nagy volt is az örökösödési háború jelentősége és a magyar fegyverek érdeme? Sőt még ebben a háborúban is, melynek oly fölemelő és fenséges nyitánya volt a karok és rendek kitörő kiáltása: vitam et sangvinem, oly őszinte és teljes a lelkesedés lovagiassága, hogy még csak azt sem zúgták utána: sed avenam non, – megmaradt bizonyos tartózkodás a magyar iránt a hadvezetésre nézve.


2. MÁRIA TERÉZIA.


Igen, a Mária Terézia czélzata a régi: csak a módszere új. A szives szeretetreméltóság, mely női bájjal egyesűl, a kényeztető kápráztatás, mely egyesek kitüntetésével osztályokat kötelez le, a síma bánás, mely a nyílt kíméletlenség helyébe lép. Mindez czéltudatos számítással, asszonyi aprólékossággal. Maga írja fiának, kiről azt reméli, hogy Magyarország helytartója lesz: a magyar nemzetnél minden elérhető, ha jól bánnak vele, ha szeretetet mutatnak iránta; maga vallja, hogy ez az elv mentette meg a monarchiát és családot, s ez most is hasznára válik.[2] Azért mindig híven követte. S a míg elődei erőszakos támadására a Bocskay, Bethlen, Thököly és Rákóczy szabadságharcza volt a nemzet felelete: addig ő a jó bánással, a szeretet mutatásával szinte czélhoz ért; a nemességet kiforgatta nemzeti erkölcseiből, érzéseiből, magyar öltözetéből és nyelvéből; a mi annyival végzetesebb lehetett volna, mert a mi nemességünk nem csak rendi kiváltságait képviselte, maga volt a nemzet.

Toldy azt hozza föl a királyasszony mentségeűl, hogy abban az időben másutt se volt különben. Az európai népek fejedelmei úgy, mint a népek műveltjei a Niementől az Ebróig, a Themsétől a Dunáig a franczia irodalom és divat hatása alatt állottak. II. Frigyes a francziákat megverte és francziáúl írta leveleit, munkáit; Mária Terézia német ház gyermeke, s udvari és családi nyelve a franczia volt. Rákóczy Ferencz franczia nyelven adta emlékiratait. A nyelvi nemzetiség eszméje még nem ébredt meg.[3]

Mennyit nyom ez a francziára való hivatkozás? Könnyen megérthető. Bizony keveset. Hiszen az egész művelt világ, minden európai udvar diplomacziai nyelvnek fogadta el; s mint ilyent szokta meg és használta. Ám a mellett a nemzeti nyelvet el nem hanyagolták, sem meg nem vetették, bizonysága lehet, hogy már az idő szerint, a XVIII. század közepén a nemzeti nyelv, a nemzeti tudomány művelésére rég megalakult az olasz, a franczia, a német, az orosz akademia, mindenütt a fejedelmek aegise alatt: az olasz academia della Crusca már 1582-ben, a franczia 1625-ben, a német 1700-ban és az orosz 1725-ben. Mindez nem azt bizonyítja, hogy a nemzetiségi eszme nyelvi tekintetben még nem ébredett fel, sőt ellenkezőleg; a nemzetiségi eszme politikailag még nem hatott, hiszen az olasz, a német még nem is volt nemzet, egységes nemzet; de nyelvi tekintetben már élénken élt és lüktetett. Hiszen a mi jó bécsieink is a külföldiek példájára sürgölődtek a nemzeti nyelvért és nemzeti irodalomért; hiszen a mi BESSENYEI-nk is a külföld példájára hivatkozik, mikor a magyarságért olyan lelkesen fölszólal:

«Magyarúl nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudománynak szépségeket és mélységeket elő lehetne adni. Olybá venném, ha mondanád egy nagy hegynek, mely aranynyal tele volna, hogy semmit sem ér, mivel nincs bánya és bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, hogy kincseit belőle nem szedik! Mit tehet róla a magyar nyelv is, ha őtet fiai sem ékesíteni, sem magyarítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőbe, de azért mégis sok van már erős és mély közöttök. Ha az anglusok soha sem kezdettek volna nyelvükön írni azon okból, hogy gyenge, nem volna most sem oly fényes, sem oly hatalmas, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részben, noha gyöngébb volt sokkal, mint a magyar.

Jegyezd meg magadnak e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá, a bölcseséget, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe nem húzta.»[4]

Sőt épen Ausztriában a nemzeti nyelv pártolása már a kormánynak kitűzött czélja s a népnek buzgó kívánsága volt. Még III. Károly bocsátotta közre 1735-ben a Schulordnungot, mely meghagyja, hogy a jezsuita rend oly tanítókat válaszszon és alkalmazzon, kik németűl jól beszélnek és tisztán írnak, hogy azok a növendékeket, még ha a latin név- és igeragozásban és mondat-képzésben annyira haladtak is, a mint az új utasítás megköveteli, de míg egyszersmind németűl beszélni és írni meg nem tanították őket, addig a tulajdonképi első osztályba föl ne vegyék. A gymnasium felsőbb osztályaiban hasonlókép sürgeti a tisztább latinság mellett a német tanítást és német írásbeli gyakorlatot. A császári rendeletek is III. Károly és Mária Terézia idejében németűl kelnek.[5] Ime, ennyire megindúlt Ausztriában már a németnek, mint nemzeti nyelvnek művelése és ápolása. De a nagy királyasszony nemzeti törekvésének határa a Lajtha volt. A Lajthán túl a németet, a Lajthán innen a magyart kellett volna nemzeti törekvésűl ápolnia, ha csakugyan olyan jó magyar asszony, a mint hirdeti vala, nem csak személyi hálájára, de politikai elismerésére nézve is. Ő a németet mozdította elő otthon rendeletileg, itthon szép szerével.


3. III. KÁROLY.


Persze a németesedés nem egyszerre szakadt nyakunkba, mint a sebes zápor, csak lassan szivárgott, lassan áztatott el bennünket, mint a csöndes, huzamos őszi eső. Az udvar köréből indúlt meg, a nyugati határról, Bécs és Pozsony környékéről terjedezett tovább keletre, míg az ország minden részébe elhatott. A királyasszony jó bánása, szeretetmutatása idézte elő. Mert a hatalmas nemesség megejtésének ez a módja sokkal sikeresebbnek bizonyúlt, mint eladdig a nyílt és nyers erőszakosság, mely a kedélyeket inkább csak izgatta, elszilajította s megátalkodottabbakká tette. A büszke magyart, ki falusi udvarházában szabadságára terveket koholt, – mondja egy korabeli szellemes megfigyelő, – az udvarhoz vagy a városba csalogatták. Méltóságokkal, czímekkel s más örvek alatt alkalmat nyújtottak neki, hogy pénzét elverje, adósságba merűljön s végre javainak lezárolásával magát kegyelemre vagy kényszerre megadja. A megtévesztett magyar tisztességnek vette, ha a német nagy családok közűl, kik az udvar előtt nagyobb tekintélylyel bírtak s az egész monarchia kormányára több befolyást gyakoroltak, házasodhatott. Bécsből vitte feleségét, s e rokonság révén megkötötte magát. Neje bevezette házába az előkelő módot és mindenkép siettette javainak lezárását. Így az egész magyar főnemesség lassanként rokonságba jutott a bécsi némettel; s e rokonság okozta leginkább, hogy közte az úgynevezett «szép erkölcsök» meghonosodtak s általok elpuhult és az udvar alázatos rabja lett. Alig van immár kiváló magyar ház adósság nélkül, s adósságát a bécsi nemesség példájára még érdemnek tekinti. Az udvarnak, mely ilyeténkép a magyar nemesség leghatalmasabb részét pazarrá, kéjenczczé és tunyává tette, nincs többé oka fölkeléstől tartania; mert ez a tékozlás más lánczot is vont maga után, mely a magyart még erősebben az udvarhoz bilincselte. Többé nemcsak a tisztesség volt, melyért szolgálatot vállalt, már a fizetés is vonzotta, hogy felszaporodott igényeinek kielégítése végett valamit feláldozzon érte szabadságából. Az udvar azonban még más fogást is használt a magyar nemesi szellem gyöngítésére: annak kiváltságait olcsó árúba bocsátotta s a magyar birtokok vételét a németeknek megkönnyítette, vagy épen azokat, melyek a fiscusra szálltak, nekik adományozta. Sok német család tartozik már a leggazdagabb magyar házakhoz s emeli köztük az udvari befolyást. A két nemzet összevegyűl, erkölcsei, szokásai elegyűlnek; a magyar pedig annál közönyösebbé válik szabadsága iránt, minél többen osztoznak abban; annál közönyösebbé hazája iránt, minél kevesebb sajátosságot őríz az meg. Aztán a papi méltóságok betöltése is különösen hathatós eszköz a hatalmasabb családok lekötelezésére.[6]

Ime, a németesedés folyamatának útja és eszköze. Míg előbb csak egyes családok: az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak és Czoborok, meg a hivatali személyek képezték Bécsben a magyar elemet: addig Mária Terézia alatt, a mint Marczali, a nagy királyasszony buzgó és szellemes védője is elismeri, az uralkodó pár kegyének reményében szinte az egész nemesség felköltözik, hogy a műveltségnek, befolyásnak, kitüntetésnek, emelkedésnek osztályosa legyen; másokat a katonai szolgálat, a kanczellárián való pörösködés visz oda; míg a köznemességet a magyar testőrség és a Terezianum hozza oly szoros összeköttetésbe az udvarral és királyasszonynyal, minőben Mátyás óta nem állt.[7]

Szinte halljuk az ellenvetést: Mária Terézia is asszony volt. Mutass egy asszonyt, a ki házasítani nem szeret: oszlopot emelek neki. Igaz, csakhogy Mária Terézia nem asszonyi kedveskedésből, hanem színes számításból teszi. S mire volt mindez? Annak a politikának támogatására, végrehajtására, sükerére, melyet épen az imént ismertettünk a Risbeck rajzában. Az a rajz a Mária Terézia nemességének rajza. Közvetlenségéről, hűségéről és igazságáról a korabeli magyar irodalom kezeskedik. Nem hivatkozunk Ányos Pálra, ki Ausztria megejtő eljárásáról szintén fölháborodva szól:

Ő csak itthonn űzi régi mesterségét,
Csalárd igéretit, szíves kegyességét:
Ekkoráig e két fortély oltalmában,
Csuda szerencsével hevert trónussában.»[8]

Hiszen ő sokkal szenvedélyesebb és keseredettebb, semhogy tárgyias lehetne. De hivatkozunk Decsy Sámuelre, ki Bécsben él és teljesen azon módon ítél. Az ő véleménye szerint is a magyar főnemesek sokat ártottak és ártanak még mindig nemcsak az idegen városon való lakásukkal, de idegen nemzetbeli feleségükkel is, nemzeti nyelvök előmenetelének; mert ezek az asszonyok csak a magok cziczomázásában vesztegetik idejöket, sem a háztartás vezetéséhez, sem gyermekeik neveléséhez nem értenek. Házi mester vezeti a gazdálkodást, kinek kezében az erszény és a konyha; s míg maga meglépesedik, az uraság elszegényedik és adósságba vesz. Tanító neveli a gyermekeket, de több dolga van a szép szobalányokra, mint az «úrfiak» tanítására. A szép asszony, mint a syrén, veszedelem örvényébe ejti a férfiút; az idegen nemzetbeli asszony pedig idegen cselédséggel tölti meg a házat, kivált a hol Simon bíró hajtja a lovat; sőt urának magyar szívét is megzavarja, idegen erkölcsre kapatja, idegen bőrbe öltözteti, idegen nyelvre szoktatja; a mint fújja a sípot, szegény ura úgy járja a tánczot, jószágainak jövedelmeiből teli rakja a kincses ládáját s úgy bánik hazájával, mint a spanyolok Amerikával, a kik, Colbert mondása szerint, kitakarították onnan a sok aranyat és szemetet hagytak vissza. «A hol mind a méltóságos asszony, mind az udvari tisztek és cselédek idegen nemzetből valók,» – veti oda Decsy végűl igazán – «igen ritkán hangzik ottan a magyar szó, sőt még magának a méltóságos úrnak sincsen kedve a magyar tudományoknak gyarapítására.»[9]

S mind ennek mi lőn az eredménye?

Mária Terézia előtt, a XVIII. század első évtizedeiben a magyarság még oly általános, hogy a mikor Károlyi Sándor tiszántúli hadtestében, 1706-ban, az erdélyi császári tábornok német levelét elfogják, az összes 25-30,000 ember között nem találkozik egyetlen is, ki azt megérteni bírja, sem maga a vezér, sem mágnás főtisztjei: a gróf Csákyak, báró Perényiek, Sennyeiek, Palacsayak;[10] igen, a magyarság még oly általános, hogy az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, mint nádorok, országbírók és főispánok, még magyarúl leveleznek megyéikkel;[11] hogy a köznemesség társalgási nyelve országszerte a nemzeti, sőt néhány fölvidéki tót-vármegye kivételével a megyei gyűléseken és tanácskozásokon is az uralkodik, még a horvát Pozsega-, Verőcze- és Szerém-megyében is. Mária Terézia uralkodása alatt ellenben a főnemesség megfeledkezik nyelvéről, nemcsak családi köréből, de a közélet mezejéről is kiszorítja azt. A kapocs közte és hona között, mint Grünwald Béla találóan jegyzi meg, már nem nemzeti, csak közjogi.[12] A magyar mágnásnak már csak gazdasági és rendi érdekei vannak Magyarországon, a nemzetiek megszűntek. S a köznemesség készséges követője; úgy hogy egy útazó bizonysága szerint, már a királyasszony legelső éveiben a tiszavidéki nemesi házak asszonyai törni kezdik a német nyelvet, de kedvvel törik, mert általa műveltséget fitogtathatnak.[13] A felföldön ugyan, mely a XVII. század végén még meglehetősen magyar volt, a mint azt a magyar plebániák, helyi és személyi nevek, követi jelentések és községi irományok erősítik, – a tótság tömegessége miatt a tótosodás terjed el: de az általános divat a német. Sáros-Patakon, a mint Kazinczy említi, 1769-ben jelen meg az első német, a késmárki diák, az ő nevelőjök; soha eladdig ott németűl tudó diák nem volt, s a Kazinczy-fiúk német tanulása annyira felötlő, hogy a fiatalság tokos-oknak csúfolja őket. miatta.[14] A Vayak és Lónyayak még nem tudtak németűl: de ime a németség már elhatott a Hegyaljáig, melynek közelében a Rákóczi-vár emlékei és árnyai borongtak.

De mint Dædalosnak szívében a mély tenger övezte krétai földön újra fölébredt hazája szeretete: úgy ébredett az meg BESSENYEI GYÖRGY és társai szívében is Bécs német törekvéseinek és érzéki ingereinek közepette. A magyar föld titkos igézete és csodahatása elkíséri és eléri őket az idegenben is, mint valamennyi jó fiát. «Nem véletlen,» – mondja Beöthy a maga mesteri Széchenyi-tanúlmányában, – «hogy valamennyiökben a nemzeti küldetés gondolata és buzgalma a külföldön, vagy legalább a bejárt nyugoti világ hatására ébredt és erősödött. A legkiválóbb szellemek, kiket sorsuk az idegen műveltséggel érintkezésbe hoz, nemcsak a kultura iránt gyúlnak lelkesedésre, hanem egyben-egyben magyar érzésök is lángot kap s e két lángból olvad össze pályájok szövétneke. A nemzeti művelődés agitatorai előbb tanítókból és papokból kerülnek, kik külföldi egyetemeken járnak, azután katonákból, kiket hadi élet és udvari szolgálat hínak idegenbe. A magyar irodalmat német akadémiákon járt papok alapítják meg: Apáczai Hollandban szánja el magát martyr pályára; Péczeli, irodalmi újjászületésünk e nemes chauvinje, Svájczban lelkesűl föl nemzeti hivatására. Hiába kecsegtetik és tartóztatják őket a szellemükhöz méltóbb idegenben, hazajőnek küzdeni a szívöknek kedvesebb otthonba. Azután Bessenyei, ki Bécsben ébredt nemzeti feladatának tudatára és munkájára, csapatával, mely nem mint a királyné, hanem mint az ébredő magyar géniusz gárdája lett halhatatlanná…»[15]


4. B. ORCZY LŐRINCZ ARCZKÉPE.


BESSENYEI, mint igazi levente, mint egy szép Meleager, kiből «igen emberséges és szemérmes magyar szív» tündököl ki, érkezik Bécsbe, de parlagi neveléssel. Nem hoz oda egyebet, mint az ép testet, a melyben ép lélek lobog, hogy a maga és nemzete elmaradottságának fölismerésekor egyszerre izgató lángra gyúljon. Hosszú és álló tizenegy esztendeig tanúl és tanít, ragyogó és vezető példaként az önművelésben, ki éjjel riadva felszökik: Lucanushoz és Catohoz űl. S társai álmodozva, reménykedve, tervezve, vitatkozva össze-összegyűlnek a Török-házban, a Bessenyei szállásán, és serényen haladnak az úttörő nyomán, hirdetik az ígét, melyet szent lobogója hord: «minden nemzet csak a saját anyanyelvének kiművelésével emelkedhetik magasra!» A hazafiúság oly kötelesség nekik, mely alól a világon semminemű ok, idő, dolog, alkalmatosság fel nem szabadíthatja őket; a hazafiúság legelső nyilatkozása pedig az anyanyelv kultusza. «Melyik nyelvnek is lehetne» – kérdi Bessenyei – «több édessége, méltósága, mélysége és könnyű kimondása, mint a magyarnak? Mind a deák, mind a franczia, mind a német görcsösebb nála. Kivált poetaságra, éneklésre, régi történetek előbeszéllésére, dícsérő beszédre egy nyelv sem haladja meg.» Mintha csak a Mária Terézia németesedő nemességének szólna, mintha egyenest ellene érvelne: úgy megárad szíve a magyarság magasztalásától. Mintha hazafias fájdalommal harsogna a nemzeti korcsokra: ti feleditek, mellőzitek, megvetitek (mert «magunk láttatunk nyelvünket megtiltani») a magyart, ezt a szép és zengzetes nyelvet, melynek csak művelés kell és semmi egyéb. Pedig nincs nemzeti haladás, nemzeti tudomány, nemzeti hatalom nemzeti nyelv nélkűl! Az anyanyelv művelése elválaszthatatlanúl összefügg az egész nemzeti élettel, nemcsak természetes kifejezése ennek, de egyetlen föltétele is! Senki hatalmasabban és sikeresebben nem hangoztatta és nem bizonyította ezt az igazságot, mint Bessenyei és gárdája. Jelszavok, nappali fáradságok és töredelmök, éjjeli gondjok és álmatlanságok hazafias indítéka, hogy mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzetet újsággal, még pedig a maga nyelvével. [16] S a franczia irodalom új eszméit hirdetik a magyar közönségnek az édes anyanyelven: s a nemzet, ha késve is, mozgásba indúl, tűzre gyúl.


BESSENYEI GYÖRGY.
(Cserna Károly rajza az Akadémia birtokában levő eredetiről.)


A gyuladozó tűz, mint a pásztortűz ég és be-bevilágít a nemzetietlenség nagy elborulásának éjszakájába. Néhány virrasztó csak, ki ébren álmodik, néhány író csak, a ki fel-fellobbantja a tüzet

Jó reménynyel, vak reménynyel:
Hogyha megvirradna már:
De a hajnal csak nem pirkad,
S a mit láttunk, az se csillag:
Bolygó fény, vagy fénybogár!

Nem, nem bolygó fény: sokasodó és serkengető sugár, mely a jövendő hajnalt sejteti. A ki-kilobbanó fény egymásnak felel, vígaszúl és biztatásúl: a magyar föld titkos igézete és csodahatása éleszti tovább és szaporítja mindig. A kik eddig csak a magok örömére és lelki szükségére áldoztak a honszerető múzsa oltárán, RÁDAY és ORCZY, a régi faj képviselői, nyíltan, a nemzet előtt áldoznak; majd kilépnek mások is, idegen törzs sarjai, az elborúlás nyomasztó homályából, a nemzeti küldetés érzetével, a magyarság rajongásával.


5. RÁDAY GEDEON ALÁIRÁSA.



6. RAJNIS JÓZSEF ALÁIRÁSA.


Ime, itt van RAJNIS JÓZSEF, ez a kőszegi hiencz. Születésére, nevére, nyelvére német, a mi kiejtésén mindig megérzik; de szent meggyőződése, hogy nem születés teszi az igaz magyart, hanem a szív, mely becsüli és szereti azt a nemzetet, melyhez születésénél fogva az örök Gondviselés kapcsolta.[17] A deákos iskola első munkása, gyönge költő, de erős próza-író, ki a görög és római alakokkal nyelvünk hasonlíthatatlan szépségeit törekszik igazolni.


7. RÁDAY GEDEON ARCZKÉPE.


«Nem a végre koptattam írótollamat,» – mondja nemes fölhevülésében – «hogy egy bizonyos törvényt hirdetnék, a melyet követvén a magyar poeták, füleinket gyönyörködtethessék. Sokkal magasabb czélra arányzok. Szeretem édes hazámat, s ugyanazért a magyar nyelvet is szeretem; jól tudván, mely szorosan legyen öszvekapcsolva akármely hazának szerencséje a maga tulajdon nyelvével. Bizonyítják ezt az elmúlt dolgokra emlékeztető könyvek, bizonyítják sok szomorú eseteket beszéllő romladékok, bizonyítják egynehány hatalmas népeknek megnyomorúlt maradéki. Nyelvökkel együtt virágzott szerencséjök, nyelvökkel együtt elfogyatkozott.»[18]

S itt van DUGONICS ANDRÁS, a maga romlott nevével, de romlatlan arany szívével. Az első magyar regényíró, ki verses elbeszélésekkel indúl irodalmi pályafutására, de regényekkel szerzi koszorúja legszebb leveleit. S bennök nem csak mulattató olvasmánynyal szolgál: de Toldy szerint a közép-nemességnél és népnél legtisztábban fönmaradott gondolkozás- érzés- és kifejezésmód behozatalával az irodalomba, azt hasznosan megtermékenyítette és soha nem hallgató intést adott társainak, hogy azon polus, mely felé az irodalom hajóját kormányozni kell, nem más, mint a nemzeti valóság. [19] Magyar egészen az elfogultságig, a türelmetlenségig. Magyar tárgyat választ, magyar életet rajzol, már a mint ő hiszi, a magyar erkölcsök, szokások, viseletek, intézmények jellemzésével, legörömestebb a múlt századok nemzetiesebb idejében. A magyar ősi múltja, hadverő dicsősége érdekli és foglalkoztatja leginkább, Árpád, Zsolt, Taksony fejedelmek korában, mert ott talál igazi, hamisítatlan magyarságot érzésben, gondolkozásban, viseletben, törekvésben, s ezt akarja velünk megismertetni, ezzel akar bennünket tanítani és lelkesíteni hazafiasságra. S e czélja kivitelére nem riad vissza semmi fáradságtól, nem semmi nehézségtől: belemerűl a hazai és idegen kútfők tanúlmányába, a hősi mondák és vallásos legendák hagyományaiba, az évkönyvek és krónikák elbeszéléseibe, hogy egy-egy jegyzet alakjában legalább közölje, a mi a nemzet becsületére és hírére válik. Nem azt nézi, nem azt veszi ki, a mi a tudomány érveivel bizonyítható; hanem azt, a mi különös, a mi csodálatos. Rajongó fajszeretete csábítja, csapongó képzelete ragadja, hogy a különös és csodálatos alapon aztán oly következtetéseket tegyen, melyek nagyzó önérzettel és káprázatos dicsőséggel tölthetik el a magyar ember fejét, de vajmi kevés positiv ismerettel! S még élesebb és szembeszökőbb a jó öreg e magyar elfogúltsága az idegen nemzetiségek iránt való türelmetlenségének tükörében. Még az csak hagyján, hogy a cselszövő, a gazember nála rendszerint idegen: Etelká-ban a tót Liska, az Arany Pereczek-ben a német Schelmajer; de leleményessége a nemzetiségek nevének magyarázásában már legalább is megmosolyogni való. Minden, a mi fényes, minden, a mi nemes: – magyar; minden, a mi bélyeges, minden, a mi nemtelen – idegen. Hadd lássa a korcs idő s a németesedő ivadék, hogy világ végéig nincs párja a magyarnak, kinek valamennyi elnevezése ragyogó dicsőséget jelent! S ez a nemzeti elfogúltság nála már nem is érzés, hanem vallás, kiengesztelve és megszentelve félszázados munkásság önzetlen fáradozásával és őszinte következetességével.

S ez az ő hazafi-lángjok a magyarság érdekében terjedezett, ez az ő hihetetlen álmok a virradásról betelt: csakugyan hasadott a hajnal. S egyszerre még olyanok is, kik megőrízték ugyan keblökben a nemzeti érzést, de a műveltség fejében elfeledkeztek a nemzeti féltékenységről riadva tértek magukhoz és magokba: mint TELEKI JÓZSEF gróf, ki a kegyetlen fergeteg lecsendesedésével szégyenkezve és bűnbánva ismeri be, hogy a haza romlásának, melytől annyira iszonyodtak, magok voltak eszközei;[20] s mint KAZINCZY FERENCZ, ki – bár lelke idoleuma a nemzetiség – a német nyelvet mégis szerette és támogatta irodalmi kincseiért; ki most, részegültségök kijózanodásával örvendezve ujjong, hogy az aqua tofana, melylyel Mária Terézia korában néhány boldogtalan udvari tanácsos itatta őket, a nemzeti tüzet el nem olthatta egészen, mert férfiaink és asszonyaink ismét «gyönyörködve beszélnek azon a nyelven, a melyen Etele és Etelka beszélt s nemes elpirulással vallják meg, hogy megcsalódtak, midőn megromlott ízlésök ennél a kedves hangzásúnál szebbnek tartotta azt a döröngő zordon nyelvet, a mely semmire sem alkalmasabb a despotai parancsolásnál».

És a hazafi-láng mind erősebben lobog tovább, az új író-nemzedék tagjaiban mind hatalmasabb érzéssel. A sok közűl legyen csak egyetlen példa, a legfényesebb és legnemesebb, VITKOVICS MIHÁLY, a ki hű szerb létére a legtüzesebb magyar. Versei, levelei, estélyei mind egy szent eszmének, a magyarság eszméjének hódolnak, mert hazájának, míg utolsót lehell, élni is halni is főgyönyörűsége, földi mennyországa, és «ha – írja – még ezeknél is van mi, kedvesebb az nekem».[21] Egész élte nem egyéb, mint Aradi nótájának igazolása:

«Áldja meg az Isten,
A ki tud magyarúl.»[22]

8. KAZINCZY FERENCZ FIATALKORI ARCZKÉPE.



9. GRÓF TELEKI JÓZSEF ALÁIRÁSA.



10. VITKOVICS MIHÁLY ALÁIRÁSA.


Voltak jók és nemesek a Mária Terézia nyomasztó idejében is, a régi és új fajból egyaránt, a magyar föld igaz fiai, kikben ennek titkos igézete élt és hazaszeretetűl lobogott: de közöttük senki sincs tüzes magyarságára derekabb, nemzeti hatására nézve elismertebb, mint gróf GVADÁNYI JÓZSEF, messze ágazott családjának és a magyar földnek nem utolsó dicsősége, a nemzet géniuszának érdemes ébresztője; mint Beöthy jellemzően mondja: a hódító magyarság emelő képe, midőn szívével, szellemével meghódolt bűvös erejének, s meghóditani segített a közönybe merült, idegenbe tévedt magyar nemzetet.[23]


11. MÁRIA TERÉZIA.





II. A GVADAGNIAK.


A Guadagniak Arezzóban és Firenzében. Elágazások spanyol, franczia és magyar földön. De Guadagnis Sándor, szendrei főkapitány és vendége, Sobiesky János, lengyel király. De Guadagnis Sándor és felesége, Forgách Dorottya grófnő. Legidősebb fiuk, Sándor, a kurucz vitéz. A magyar és olasz Guadagni-ág.


12. AREZZO. A MÁRIA-EGYHÁZ ELŐCSARNOKA.


OLASZ földön, a kies Poggio San-Donato nyugoti oldalán, virúl a szép Arezzo, a hol a Gvadányiak bölcsője ringott. Már fekvésénél fogva megkap, mert a hegy sorozatos lapályain, – melyek mint valami természetes terraszok fonódnak egymásba, – összhangzatos tagolattal helyezkedik el, messzire tekintve, mintha a természet maga is arra hívta volna, hogy uralkodjék a vidéken, a meddig belátja; aztán lefelé húzódik s leereszkedik a kis Castróig, mely alig félórányira tőle a Chianába ömöl, hogy egyesűlten az Arnóba szakadjon.

A kis Castro ez útja, mintha csak Arezzo történetének jelképe lenne! Eleinte, Toscanai Matild halála után, a XII. század válságai közt önállóságra jut, szabadon tör előre, az Arno büszke hatalmasságával, Firenzével mérkőzik össze, erős és virágzó, hogy később élete Firenze sorsával olvadjon egybe: de mindig költők, művészek, vitézek hazája. Van valami levegőjében, melyet Michel-Angelo is magasztalva emleget,[24] a mi ihlet, a mi az emberi szellem legszebb virágainak kifejtésére készt. Ez a város, a hol Petrarca született, a hol Dante járt, a honnan Guittone és Pietro Aretino eredtek, a hol a Spinellik és Vasarik működtek, a fényes nevek hosszú sorával dicsekszik, melyek dicsősége rája ragyog vissza! Minden új emberöltő, századok folyamában, belső villongások és külső küzdelmek viharai közt, az ősök hagyományaiból és emlékeiből magába szívja és tovább ápolja a fogékonyságot a nagy törekvések és nemes érzések iránt, melyek reája örökűl szállanak. Igen, ez a város maga ihlet és sugall, termékenyít és lelkesít. Mintha múltjának előkelő szellemével, levegőjének fínom áramával fiainak még testi alakúlására is befolyna: Arezzo népe mindig föltünő szépségéről volt ismeretes. Csodálkozhatunk-e, ha benne a Gvadányiak sem maradtak érintetlenűl eme hatások alatt, ha az olasz földnek a lengyel király elismerése szerint sok halhatatlan férfiút adtak, a kik békében és háborúban tündököltek, addig is, a míg a család több századon át Arezzoban virágzott. Köztük Angelo, Emilio és Antonio, hazájok három igazi dísze, egyiránt kiváltak fegyverökkel és tudományukkal; a közjó előmozdításában való érdemökkel. Angelo, mint gonfaloniere, az állam első tiszte lett s ügyességével a hona és Firenze közt támadt mozgalmakat korlátozta, fáradozásával a békét létrehozta, tekintélyével állandósította; Emilio és Antonio többször jártak követekül a pápák és Mediciek udvarában, s annyi tapintattal és hűséggel, annyi tehetséggel és szerencsével végezték megbízatásukat, hogy nemcsak megelégedést, de kitüntetést is nyertek, a mennyiben egész családjokkal a római és firenzei patriciusok közé emelkedtek,[25] s ettől fogva a család tagjai történetöket beleszőtték Firenze, majd a nyugot-európai államok történetébe, ama nyugtalan és sokoldalú tevékenység egyik példányaként, mely a firenzeieket otthon és távol kitüntette, s alapját képezte amaz óriási befolyásnak, melyet az új világ fejlődésére minden téren gyakoroltak.[26] Mert a Gvadányiak, kiknek szaggatott arany keresztje és jelszava: «Exaltabitur» ma is Firenzének nem egy templomán és palotáján ragyog, nem szorítkozott csak az Arno mellékére: hanem új hazájok határainak terjedésével, még inkább új polgártársaik hatásának egyre szélesedő körével növekedik vágyok, szaporodik szerepök, ágazik el családjok. De bárhová kerűljenek, spanyol, franczia és magyar földre, bármi pályára lépjenek, katonai, papi vagy polgári hivatásba, nagyratörő lelkök szárnya mindig magasan csattog, mintha az arezzói emlékek és hagyományok ihlető erejéből, a költői, művészi és vitézi hajlamok szent örökségéből, a finom levegő könnyű fuvallatából nyerne sugalmat s mindig újabb lendületet.


AREZZO.
(Eredeti fényképfelvétel után.)



13. AREZZO. A DÓM.


A negyedik ős, a kiről a magyar ág oklevele beszél, ALESSANDRO, ki megúnva a honi nyugalmat, külföldre ment, és a spanyol király szolgálatába állt, kinek lobogóját mindaddig követte, míg Flandriában dicső halállal elesett. Küzdelmeinek elismerése és érdemeinek méltatása gyanánt családja 1606-ban a máltai lovagrend tagja lett, a szabályzat szigora szerint, alapos vizsgálat után.[27] Négy fia közül csak a legöregebbiknek, Alessandrónak neve ismeretes. Benne lobog az apa szenvedélye: kalandvágya, dicsőségszomja, melynek sem Firenze, sem maga Olaszország nem nyit elegendő mezőt. Még otthon a katonai életre lép s generálisságig emelkedik: de 1646-ban, III. Ferdinand alatt, egyetlen fiával, Alessandróval Magyarországba jő, hogy itt folytassák hadi pályájukat.[28] Szegény hazánk akkor, a török háborúk és nemzeti szabadságharczok emez eseményes századában, gyűlő és találkozó helye volt az idegeneknek. Számító szerencsefiak, kóbor kalandorok, valódi vitézek, mint a Gvadányiak és mint annyi más, ide sereglenek, hogy állást, nevet, dicsőséget és vagyont szerezzenek. Mintha ez az egész ország nem volna egyéb, mint egy nagy piacz, a hol a szerencse kereke forog, a hol németek, spanyolok, francziák, olaszok, reménykedve leshetik sorsukat. Még jó, ha nemcsak meghonosodtak, de el is magyarosodtak, ha nemcsak boldogulásukat, de boldogságukat is itt keresték.

Az idősbb marchio Alessandro de Guadagnis vérével pecsételte meg ehhez a földhöz való ragaszkodását, mert abban a csatában, melyet Montecuccoli gróf, a methodismus legkiválóbb képviselője, rendszere ellenére elfogadott és akarata ellenére megnyert a török ellen Szent-Gotthárd mellett, melyre megkötötte a szerencsétlen vasvári békét, ő, a győzelmes hadvezér aláírva mindazokat a föltételeket, melyeket a megvert nagyvezír eléje szabott, – hősi halállal veszett el.[29] Hősi halála, kiomló vére, megszerezte fiának a jogot, hogy magyarrá váljék, hogy a nemzet nagyjainak koszorújába iktassa nevét; annyival inkább, mert maga is vitézi erényekkel jeleskedett. Még ugyan nem annyira a nemzet, mint a király híve: de a közjót a maga javának mindig elébe tette, s az ország és keresztyénség érdekeiért meghalni mindig kész volt. A szentgotthardi csata idején már őrnagyi rangot viselt, aztán fokozatosan emelkedett, míg Lipót Szendrő, e fontos végház, parancsnokának nevezte ki.

A szendrei vár Borsod vármegye felső részében, a Bódva vize mellett feküdt. Híres erősség, mely a Bódva és Sajó közén le egészen Miskolczig a vidék őrszeme volt. Kettős hivatást teljesített: egyfelől a magyarság javait oltalmazta a törökök támadásai ellen, másfelől a királyi ház érdekeit védte a fölkelők támadásaitól. Az utolsó évtized alatt, a nemzet szerencsétlenségére magyar a magyarral állott szemben, mert az Ampringen idegen uralma, a Szelepcsényi gyűlöletes vér-törvényszéke, a német katonaság ádáz dúlása, az ősi alkotmány eltapodása, a lelkiismereti szabadság üldözése megtermette a bujdosókat, kiknek a nyomorú jelennél drágább volt a bizonytalan jövő reménye; a kétségbeesett megadásnál férfiasabb az elszánt fölkelés, a mostoha életnél nemesebb a dicső halál az istenért, a honért, a becsületért: s ép e vidéken, a Sajó, Hernád, Bodrogh és Tisza mellékein, hol mindég oly erős volt a magyar köznemesség, már villogva vivódott az idő méhében a Thököly és Rákóczy szabadságharczok kitörendő viharja. A szendrei vár uralkodott Borsod felett; főkapitányai: Serényi Pál, Knöring János, Bakos Gábor, Schöningk György egymás után adtak rendszerint oltalom-levelet, hogy a király hűségebeli lakosok ő felsége minden renden levő tábori tisztei, mezei és végbeli vitézei, kivált a füleki és putnoki kapitányok előtt szabadon élhessenek és járhassanak; a miskolczi levéltár teli efféle oltalom-levéllel.[30] De a nyomás sokkal nehezebb volt, semhogy a kedélyek keserűsége eloszolhatott volna: ennél fogva Borsod földjén is egyre szaporodott – a kurucz; s ép e vidéken, a megye felső részében, a hol a Szepessyek és Zákányok birtak, növekedett a bujdosó; Szepessy Pál, a megye híres alispánja, maga is bujdosó lett, egyik legszóvivőbb vezérök, tevékeny és serény, kit a diplomaczia terén senki, a hadi pályán is csak az egy kemény kurucz, a vén Szuhay Mátyás, előzött meg; aztán bujdosó lett Zákány István, előbb ónodi kapitány, ki a végbeli viadalokban vitézi nevet szerzett, különösen a nép között.[31] Az ő hírök és tekintélyök messzi elhatott, nemcsak Felső-Borsodban, de egész megye-szerte élénk pártolásra talált ügyök; úgy hogy Cobb, a kegyetlen kassai főkapitány, a miskolczi bírákat karóba húzással fenyegette 1677-ben, ha a kuruczokkal érintkeznek, vendégeskednek, nekik fegyvert, golyóbist, puskaport szolgáltatnak.[32] Ám hiában őrködött a szendrei vár, körűlötte ingott a föld; hiában fenyegetőzött a kassai főkapitány, foganatja fogyott: Thököly pártja nőtt, s alig egy év múlva Szendrő is kezére kerűlt, hogy csakhamar újra a király bírja azt. Gvadányi Sándor e forrongások és küzdelmek közepette lett a visszavett szendrei végház főkapitánya. Már előbb Kassánál is harczolt a bujdosók és fölkelők ellen, a miben annyi igazi jó magyarral osztozott.[33] A király vitéze volt, a király híve maradt. Úgy látszik, őseinek hazája, annak hagyományos eljárása, mely nem egyszer a császári politikával szövetkezett, lebeg előtte: felséges urának, belé helyezett bizalmának becsülettel megfelel.


14. SOBIESKI JÁNOS LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.


Itt éri a kitüntetés, hogy a hős lengyel király, Sobiesky János, a bécsi és esztergomi szerencsés hadjáratok után hazájába térendő meg, hozzája Szendrőbe száll, 1683 őszén[34] s Gvadányi a királyt és fiát, Jakab fejedelmet, igen sok tanácsosát és tábornokát megtisztelő vendégbarátsággal, asztallal s minden egyéb kedveskedéssel fölötte fényesen fogadja.[35]

Nyolcz egész nap látja dúsan,
Becsűlettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság, zene, táncz, bor,
Tartja ébren a fölházat,
Majd új-udvar, öklelés áll, –
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendűl, ménje kerget.

A király pedig hálás a szép napokért a nemes szív érzésénél fogva s De Guadagnis Sándort és mindkét nemen való törvényes örököseit három esztendő múlva 1686 tavaszán a grófi méltóságra emeli, királyi tekintélyével meghagyva, a mint a hivatalos oklevél írja, hogy a föld kerekségén mindenütt, a törvényhatóságok előtt és azokon kívűl, az összes és egyes kiváltságokat, jogokat, kedvezményeket, szabadalmakat, mentességeket, tisztségeket – annak rendi és módja szerint élvezhessék és használhassák; hogy a régi családi czímert, mely ezüst mezőben jobbra néző szerecsenfőt szájában rózsával ábrázolt, Lengyelország fehér sasával megnagyobbíthassák és ékesíthessék, hogy azt a béke és háború bármely szakában, komoly és közömbös, szóval minden cselekedeteikben és tisztes foglalkozásaikban, különösen pedig nemesi versenyekben, lándzsajátékokban s más lovagi gyakorlatokban, paizsaikon, lobogóikon, sátraikon, szőnyegeiken, minden bútoraikon, gyűrűiken, pecsétjeiken, ingóságaikon, drágaságaikon s épűleteiken tetszésökre, a többi grófok joga és szokása szerint, szabadon és minden ellenmondás nélkűl viseljék és alkalmazzák. A királyi levél tudtára adja ezt a kitüntetést mindenkinek, az összesnek és egyeseknek, kivált pedig az egyházi és világi fejedelmeknek, főuraknak és polgároknak, bármi renden és rangon legyenek az idegen népek között s a nemzetközi jogra támaszkodva, megköveteli tőlök, hogy De Guadagnis Sándort és mindkét nemen való törvényes maradékait grófokúl ismerjék és fogadják el. Hadd lássa meg úgy a jelen, mint az utókor, hogy a polgárok és külföldi hősök dicső tettei, különösen azok, melyeket a trónon ülő hatalmasságok helyeselnek, oly jelesek és érdemesek, hogy csak örök bizonyítványokkal lehet viszonozni, melyek azokat a jótékonyság és bőkezűség el nem múló sugaraival világítják és örökítik meg.[36]


15. GRÓF GUADAGNI SÁNDOR NYUGTÁJA.


A mikor a szendrei várparancsnok ebben az elismerésben részesűl, már házas, sőt úgy látszik, már magyar ember. Legalább érzésére nézve. Szinte négy évtized óta él Magyarországon. Küzdött és barátkozott a magyarral egyiránt. Megtanúlta becsülni a csatamezőn, szeretni a fehér asztal mellett. Sokkal lovagiasabb, semhogy be ne ismerje, mikép a bujdosók bánatában, a felkelők panaszában, a kuruczok keservében sok, a mi égre kiált, a mi egy nemes és szerencsétlen nemzet méltatlan zaklatásainak megkapó és méltó hangja; sokkal emberiesebb, hogy mindez meg ne hassa, hogy az igazság ereje, a részvét érzete, a szeretet vonzalma, a torló hatalom túlzásának visszahatásaként föl ne ébredjen kebelében. Előbb csak rokonszenvével, aztán minden szent érdekével a magyarhoz csatlakozik. Úgy látszik, hogy szívesen köt ismeretségeket a nemesi főbb házakkal, gyakran érintkezik a néhai borsodi főispán, Forgách Ádám gróf családjával. E fényes ősi család nagy emlékei, melyek nemzeti királyaink korába nyúlnak vissza, hiszen még az Árpádok látták fejledezni a Forgáchok:

– – – – – – erős törzsét,
Melyet annyi század vihara nem tör szét,
Inkább lombosítja minden újabb tavasz:

valamint a néhai főispán jeles érdemei, melyek révén nevezetes hadi vezér, gróf és országbíró lőn, kétségtelenűl egyiránt tisztelettel töltötték el, mint olyant, ki maga is büszke nagyzással hivatkozott arezzói és firenzei eleire. Szerette a régi hagyományokat, a százados vitézi nevet, a főúri fényt; de még inkább a család bimbóba fakadó lányát, Dorottyát, ki 1667-ben született s a nyolczvanas évek elején a fiatalság összes bájával virult. S a csataviselt katona, ki már a hatvan felé közeledett, ifjonti lángra lobbant és meghódolt a fiatal leánynak, ki még a 17 évet sem töltötte be: 1684-ben feleségűl vette.[37] Alig csalódunk, ha azt hisszük, hogy ez a házasság az a mi a nemzet iránt való rokonszenvét szeretetté érleli, mert felesége szívén keresztűl, mint a pharaó Ádám vallja vala Évának, a nemzet baja mélyebben szívéhez talál. Felesége, szerelme, magyar rokonai és birtokai mind megannyi szent kapcsok, melyek e szép és áldott ország földéhez kötik, melyet apja vére áztatott és előtte drágábbá tett. Az a család, melyet alapít, még fentartja ugyan kegyeletes összeköttetéseit az olasz Guadagniakkal: de már minden ízében magyar. Ime, így lesz Guadagnis Sándor, a szendrei főkapitány, a magyar Gvadányiak törzsévé. Felesége első mosolya, első csókja, gyermekei első gyügyögése, első játéka, a szerető férj és boldog apa minden édes emléke itt ragyogja be szívét, lelkét, szemét, arczát. Hogyne törekednék e honnak igaz hív fia lenni? Már három esztendő múlva, 1687-ben, azzal a kéréssel fordúl Borsod megyéhez: «miután néhai ghymesi Forgách Ádám gróf leányát elvevén, vele bizonyos javait és örökös jogait megszerezte, elhatározta magában a megnyitandó országgyűlés alkalmából ő felsége kegyéhez és a rendek jóindulatához folyamodni, mikép az ország többi tagjainak sorába fölvegyék s ezzel magát e nemes ország hűségére és örökös szolgálataira őszinte becsületességgel elkötelezze, hogy a megye követei által támogassa törekvésében,»[38] a mit az teljes készséggel teljesített.

Már ekkor a pörös atyafiságot, a magyar rokonság eme messzi kiterjedő faját is megismerte. Felesége az atyai javakból megillető leánynegyed, az anyai kelengye és menyasszonyi ajándék, valamint némely rámaradt kötelezvények és más törvényes követelések fejében testvéreivel, Simon és Ádám grófokkal 10,000 forintban kiegyezett, kik kötelezték magukat szóval és írással, hogy 1686 husvétjára az egész összeget pontosan lefizetik. De talán az országnak és fővárosának a török alól való fölszabadítására czélozó harczok, talán a tekintélyes és protestáns hazafiak ellen folyó izgalmas üldözések, melyekkel Caraffa az összes Felvidéket behálózta, vagy még inkább a nyomukon járó zavarok, nyugtalanságok és zaklatások miatt oly tetemes összeghez abban az időben nem juthattak; ennélfogva igéretüket be nem váltották, sőt beváltani sem akarták. Hiában volt a kérés és sürgetés, a testvérek tehetetlensége a háború következtében, vagy számítása a háború esélyeire, mindazt figyelembe se vette. Gvadányinénak nem maradt egyéb hátra, mint hogy apja Forgách Ádám és anyja Rechberg Katalin grófnő hagyományaira és testvérei kötelezvényére hivatkozva, egyenesen a királyhoz fordúljon, öröksége megítélése, a 10,000 forint összegnek és kamatainak biztosítása végett. Minthogy a jogos sérelmet hazai törvényeink értelmében elutasítani nem lehet: a király meghagyta 1687-ben Kálmáncsay István itélőmesternek, hogy tegyen igazságot, hogy bizonyos napra, Forgách Simon és Ádám bármely birtokára, a mint a panaszos kívánja, idézze meg és hallgassa ki a pörös feleket és szomszédaikat, s aztán az igazság, isten és jog szerint hozzon végzést: a 10,000 forint és kamatai fejében megítélt javakat pedig az említett grófok birtokaiból minden ellenmondás mellőzésével bocsássa a panaszos kezére.[39]

A pör tehát ép oly szerencsésen dőlt el Gvadányiné részére, mint a mily foganatosnak bizonyúlt az ura kérése és a borsodi követek közbenjárása az indigenatus ügyében. A nemzet és uralkodója Buda visszavételének hatása alatt és a török végleges kiűzésének reményében bizalomra nyilt egymás irányában és lelkesedve jutalmazott minden érdemet. Az országgyűlés mindenek előtt a királyi háznak fejezte ki háláját azzal, hogy az arany bulla záradékát eltörölte és a Habsburgok örökösödési jogát elismerte. Aztán nemes nagylelkűséggel honfiúsította, kebelébe fogadta mindazokat, kik az ország érdekében küzdöttek, véröket és életöket koczkára vetették. Németek, olaszok, francziák, spanyolok százan fölül emelkedtek egyszerre családjaikkal a magyar nemesség sorába; négy törvényczikkely egyébről se szól, mint az idegenek honfiúsításáról.[40] Köztük Guadagni Sándor is, marchio és kamarás, kinek Lipót király oklevele magasztalva ismeri el a maga és háza iránt való hűségét és szolgálatait: de még inkább méltányolja Magyarországhoz és a magyar nemzethez való ragaszkodását és kiváló vonzalmát, melylyel a hazának és szent koronájának híven, állandóan és hasznosan szolgálni akar: miért az összes karok és rendek helyeslésével, beleegyezésével mind két nemen levő maradékaival együtt a magyar indigénák sorába iktatja. Guadagni Sándor aztán a szokásos módon a nádor és kanczellár előtt leteszi a hitet, hogy Lipótnak és utódainak, mint Magyarország törvényes és koronás királyainak, valamint az egész országnak és szent koronájának hűséget esküszik, hogy a Magyarországban élő jogokat, törvényeket, szokásokat sem egyenes, sem görbe úton, nyiltan vagy titokban, szándékkal, tettel vagy bármikép meg nem sérti vagy zavarja, sőt tehetsége szerint, élete koczkáztatásával is védeni és őrizni fogja.[41] A lengyel király oklevelében még a hódoló hűbéres méltatása érvényesűl, mert nemcsak a Guadagni vendégszeretetét, de a saját uralkodójához való odaadását is különösen kiemeli: míg ebben a Lipót-féle diplomában és ennek hűségi esküjében már a magyar érdek, vagy igazabban: magyar nemesi érdek nyer nyomatékos kifejezést. A magyarság szeretete, mely a szendrei főkapitányban felébred és megerősödik, előbb magán, majd ünnepies módon megnyilatkozik: ezzel kapja meg a hivatalos keresztséget, az elismerést és szentesítést a nemzet és király, a törvény és oklevél által. Ha eleddig ez a szeretete csak hajlandóság: ezentúl kötelesség, melyet családja örököl és fényesen igazol.

Guadagni Sándor 1700-ban hal el, mint ezredes.[42] A szendrei főkapitányságot élete végeig viseli ugyan: de váltakozva, a szomszédos Rudabányán, felesége családi jószágán is sokat tartózkodik. Itt születnek gyermekei, fiuk és leányok egész sorral, kik közűl azonban csak Sándor, valamennyi közt a legöregebb, aztán Ádám és János maradnak meg.[43] Az özvegy, ki osztályos pöre után, mint valami muló felhő elvonulásával, megint hamar összebékélt testvéreivel, most Forgách Simon gróf segítségére és gyámságára. támaszkodik. E szenvedélyes és büszke hős, nagy hírű eleinek, I. Andrásnak, ki a tatárok elől menekülő Béla király megmentője és I. Balázsnak, ki a Nagy Lajos leányának, a szerencsétlen Mária királyasszonynak lovagja volt, fényes hagyománya szerint eleinte törvényes és koronás uralkodójának seregében szolgált: de már 1704-ben a szabadságharcz bajnoka lesz, mivel magyar hazafiságában és jogos önérzetében Lipót bécsi emberei, kicsinyes és gyűlöletes kormányának tagjai ép oly érzékenyen megsértik, mint Károlyi Sándort. Ettől fogva mindenütt a Rákóczy zászlai alatt küzd istenért, hazáért, szabadságért: karddal és szóval a fejedelem egyik leghevesebb követője, tanácsosa és vezére, ragyogó korának egyik tüneményes alakja. Vére lobog, indulata zavarog, szilaj és rakonczátlan, mint fia olyan honnak, a hol száz esztendő óta pegazusok helyett csatamének termettek, ábrándok csalogányai helyett ágyú-golyók röpködtek; mint fia olyan kornak, mely a magasztos eszméket és féktelen érzéseket egyesítette magában. Örömest forog a kelyhek között, nem egyszer ott is feledkezik; úgy hogy Bercsényi, a ki rokona, aggódik és szégyenkezik miatta, de a harczi tűzben ép oly bírós és állhatatos, ki fényes fegyverén a koronczói csorbát a kéthelyi völgyben rögtön kiköszörüli; aztán diadalmasán hordozza meg a Lajtháig és Dráváig. Később gyanú árnyalja és Szepes várába kerűl: de a hazából kibujdosása, nagy jószágainak föláldozása, lengyel földön való halála meggyőző és megható bizonysága, hogy mily szívósan ragaszkodik vala felséges fejedelméhez és a szabadság eszméjéhez.

Mi természetesebb, minthogy Guadagniné az ily testvér befolyása alatt maga is Rákóczyhoz csatlakozik? A mikor a fejedelem Kassán, 1707 decz. 6-án szent Miklós poharára Bercsényinél egész udvarával megjelenik: a háziasszony öreg Csáky Istvánné, Guadagni Sándorné és Barkóczy Ferenczné társaságában fogadja a lépcsők alján.[44] S Guadagniné a nemzeti mozgalomnak nemcsak honleányi érzelmével adózik: de bányájának, mibe az isten nagy áldást temetett,[45] gazdag termésével is szolgálatára áll; sőt legöregebb fia, Sándor, már ott harczol a fejedelem lobogója alatt!

Ime a magyar föld csodás hatásának, a nemzet beolvasztó erejének érdekes és csattanós példája. A nagyapa idegen, az apa indigena: a fiú már kurucz. Az olasz és magyar vér egyesűl benne: fegyverrel kivánja kivívni jövőjét, mint a Guadagniak, de a haza szolgálatában, mint a Forgáchok. Sőt mint Forgách Simon igazi öcscse, ép oly szilaj és szenvedélyes, mulatozó és káromkodó katona, ki e miatt 1708-ban fogságot is szenved, úgy hogy a fejedelem csak anyja kérésére s Bercsényi pártolására ereszti szabadon: hátha már jó válik belőle? Különben bátor, ügyes, megbízható, ki ebben az időben szárnysegéd s két esztendő múlva, 1710. tavaszán, a Szent-Iványi János ezredében már alezredes. A fejedelemnek nincs egyéb panasza ellene, minthogy sokat egrez, minélfogva megparancsolta Szent-Iványinak, hogy ha kéredzenék is Egerbe, ne mindenkor bocsássa el. Ennek a sok egri sétálásnak oka pedig, hogy hevesen beleszeret a vak Bottyán ifjú és dúsgazdag özvegyébe, Bercsényi mostoha húgába, ki ura halála után ide húzódott. Ketten forgolódnak körűlötte: Gvadagni és b. Palocsay György, azt nem szerette, ezt utálta, azért nehéz volt a választása. Bercsényi nem avatkozott elhatározásába: de úgy látszik, hogy az ő véleménye Gvadagnihoz hajlott, mert junius havában, mikor ez kérőbe elindúlt, a fejedelemhez fordúlt érdekében az ő tudta és sejtelme nélkűl, hogy adományozza meg Bottyán némely pörös javaival, melyekért első felesége rokonai mozognak. Annál nagyobb megütközése, mikor meghallja, hogy húga a kérőt kikosarazta; annál élénkebb fölháborodása, mikor értesűl, hogy Guadagni elkeseredésében nagyot botlott. Fiatal ember, ki a forró vér mámorában ittas a szerelemtől, teli reménynyel és bizalommal; egyszerre csalódva és elutasítva, teli meghasonlással és szégyennel, ittas lesz a haragtól: elborúl előtte a világ, azt se tudja hova legyen, merre indúljon? Csak ezredébe vissza nem, a hol szerelmét ismerik, elutasítását nevethetik. Talán a kétely és gyanú is megvillant lelkében. Emlékszik, hogy egri útja nem egyszer ellenzésre talált: Ki ellenezte? Talán Bercsényi? Talán más? Eleve megmondotta: ha ezen házassága nem sikerűl, soha meg nem marad az országban! Megmaradt ugyan: de Rozsnyóra ment, a labanczokhoz állt. Nem hittem volna – írja Bercsényi – hogy így ebbé legyen![46]


RÁKÓCZY FERENCZ.
(Mányoki Ádám festménye után, mely a szász király tulajdona.)


A nagy feledésben, mely a szabadságharczra következett, feledésbe merűlt az ő vétke is, az ő szerelme is. Megházasodott. Barkóczy Máriát vette el, kivel nem sokáig élt. Egyszer, mikor felesége jószágán vadászott volna, hirtelen megbetegűlt: meghalt maradék nélkűl.[47]

A Guadagni Sándorné két ifjabb fia szintén a katonai pályán szerepelt. Vagy inkább szolgált és nem szerepelt. Mert abban a nyomasztó csendben, mikor a nemzeti törekvés kimerült, a nemzeti élet elalélt, nem jutott szerepök. Ádám a Cusani, János a Caraffa vasas ezredében kapitányságig vitte föl; akkor mindkettő kilépett és megházasodott. Annak felesége gróf Bedeker Mária, ennek b. Pongrácz Eszter, ki a nemzetet a költővel ajándékozta meg.[48] Magának a két testvérnek pályája a közéletben nyomot nem hagyott. Más két Guadagni az, ki ebben az időben nevet szerzett. Az olasz családból, de ugyanabból az ágból szakadnak; még nagyapjok volt egy testvér a szentgotthardi hőssel:[49] de a rokoni hajlamot megőrzik s épen költőnkkel melegen éreztetik.

Az egyik Antonio Giovanne, az egyszerű karmelita barát, ki jóságos szívével és áldásos adakozásával annyira kivált, hogy társai tartományfőnökűl választják; anyja testvére pedig, XII. Kelemen, 1731-ben bíborral diszíti föl;[50] de ő tovább is rendje szegényes öltözetében jár, s a mikor egy rongyos papot talál, azt is leveti és annak adja. Bár három pápa XII. Kelemen, XIV. Benedek és XIII. Kelemen bizalmasa, egyetemes apostoli helynöke,[51] a legfontosabb congregatiók tagja, tusculumi és arezzói püspök, ki rendjének Pisában kolostort emel, a szükölködőket százával segíti: 1759-ben, 85-ik esztendejében mégis oly szegényen hal meg, hogy a bíboros-testület temetteti el. Még életében szentűl tisztelik.[52] Költőnk büszke reája, levelez véle, a míg csak az agg főpap él; képét megfesteti és elhozatja. S mindig kegyelettel beszél emlékéről.

A másik Ascanio, az előkelő főtiszt, ki Habsburg királyaink szolgálatába áll. 1735-ben már tábornok s Debreczenben szállásol. A Peró-féle lázadás elfojtásában s a részesek üldözésében jelentékeny szerepet játszik.[53] Vitéz katona, a ki a Rajnánál, Moldvában és az olasz földön harczol: de kedélyes ember is, a ki a debreczeni urakkal szivesen elpoharaz. A negyvenes évek végén eszéki parancsnok és magyar ezred-tulajdonos; aztán felső-ausztriai parancsnok s katonai igazgató, tábornagy, ki Insbruckban, 1759-ben húnyt el, 75-ik évében.[54] Költőnk alatta is szolgált, általa is emelkedett s még négy évtized múlva is hálásán emlegeti.[55]

A Guadagni-család magyar ága, a mint rajta végig tekintünk, minden ízen át közös és jellemzetes vonásokat mutat. Az atavismus örök törvényénél fogva az ősök arezzói és firenzei fészkéből magával hozza a szellemi előkelőséget, a testi derekasságot, a vitézi hajlamot. Öt nemzedéken keresztűl, a költő fiával együtt, nincs egyetlen egy, ki ne a hadi dicsőséget keresné, habár nem mindenik találja is meg. Nemes faj, nem a szó köznapi értelmében, hanem erkölcsi jelentésében. Fogékony a magasabb eszmék és törekvések, a nemzeti szükségletek és áramlatok iránt. Arezzóban, Firenzében, Magyarországon, mindenütt a közérdeket uralja: a mily jó olasz előbb, ép oly jó magyarrá válik később. A harmadik nemzedék, ha korára beválik, már kurucz; a negyedik a magyarság apostola!

Igen, a magyarság apostola, a kiről könyvünk beszél, gróf GVADÁNYI JÓZSEF.


16. A GVADÁNYI CZÍMER.





Jegyzetek




KezdőlapElőre