III. GVADÁNYI JÓZSEF NEVELKEDÉSE.


Rudabánya és lakosai. Gvadányi József születése. A magántanítás és házi nevelés ebben az időben. A Ratio Studiorum és a jezsuita tanítós. Egerben. A nagyszombati egyetemen. Gvadányi katona lesz.


17. RUDABÁNYA. A VASKOHÓ.


SZENDRŐ felett, a Bódva vize partján fekszik Rudabánya, ez az egyszerű kis község, szerényen alkalmazkodva helyi viszonyaihoz, melyek a természeti ellentétek találkozásából és összehatásából alakúltak. Bélyegök fölösmerszik a falun és a népen, visszatükrözik annak képében és ennek életében egyaránt. Hegyei, a Bükk kiágazásai, váltakozva környezik, magas dombokkal és meredek partokkal futnak alá a Bódva völgyébe s a kis falut szinte megfelezik, noha a nélkűl sem népes, alig lakja 700 ember: egyik része fent a dombokon, másik része lent a völgyben helyezkedett el; egyik része bányász, másik része szántó-vető. De a míg a falu földje sovány, nyirkos, köves: addig a föld keble termő, gazdag, teli áldással; bőven fakasztja az egészséges üdítő forrásvizet, bőven ontja az értékes, használható vasat és rezet; a lakosság ennélfogva, úgy a földön, mint a föld alatt csak nehéz munkával, szivós szorgalommal keresheti a maga kenyerét. Ez az oka, hogy a falu alig növekszik, népe alig gyarapodik, még ma is régi egyszerűségében éldegél. Rudabánya ma is olyan, legföllebb nagyobb és lakottabb, mint a mikor a Gvadányiak birtoka volt.[56]

A múlt század elején a kis falu nagy napokat látott. Rákóczy Ferencz fölkelő vitézei jártak-keltek benne a Gvadányiné reze végett; majd a mikor a megbizottak azt sem beváltani, sem értékesíteni nem birták: a fejedelem legalább biztosítani kívánta a rombolás ellen, s oltalomlevelet adott reá az özvegy grófné számára, kinek úgy látszik főértéke volt.[57] A bánya még mai nap is, szinte kétszáz esztendő után, művelés alatt, idegen részvénytársaság kezében, mely csak a nyers termelést és tisztítást űzi itt, az olvasztást és feldolgozást pedig morvaországi telepén végezteti: a mi maga kétségtelen bizonyság jövedelmezősége mellett. Az özvegy idejében még dúsabb lehetett, noha a tudomány akkori fejletlenebb elvei és gyarlóbb eszközei révén kevesebbet jövedelmezett. Épen azért, ha isten nagy áldást is temetett bele, mint Rákóczy mondta, valami jelentékeny vagyont nem képezett.[58]

Rudabánya az özvegy halála után fiai közűl Jánosra jutott, ki feleségével, b. Pongrácz Eszter-rel ide vonult, itt tartózkodott állandólag. Az asszony hozománya, 150 hold föld, Nyitramegyében esett, a tótok között: Gvadányi János meg jó magyar létére örömestebb élt a magyar Rudabányán, hol családja fészket rakott. Itt született tizenegy gyermeke, köztük 1725 október 16-án a legöregebb, gróf GVADÁNYI JÓZSEF, ki egymásután látta maga mellől kidőlni testvéreit, kit gyönge korban, kit fölnevelkedetten.[59] Neve, érdeme, halhatatlansága a kis község legdrágább emléke és legragyogóbb dicsősége; születése napja ennek nagy napjai közt is a legnagyobb! Még áll benne a régi udvarház, kopott zsindelyfedelével, vagy inkább annak töredéke, melyet kétszáz esztendő viszontagsága megkimélt; mert bár nem lehetetlen, mégis valószínűtlen, hogy oly népes grófi családnak két szobás épület szolgált volna hajlokúl. Annyi bizonyos, hogy azon idő szerint kevesebb volt a követelés, több a megelégedés, hogy a helyi hagyomány határozottan ehez a házhoz fűződik, hogy a mai rudabányai pap még félszázaddal azelőtt, 1838-ban hallotta azt néhai elődjétől, édes atyjától, ki viszont a mult század tudomásából tanúlhatta el.[60]


18. RUDABÁNYA.


A szülei ház nem rendelkezett ugyan pazar bőséggel: de a Forgách- és Pongrácz-örökség tisztes kényelmet és tisztes jólétet biztosított mégis a családnak; s bátran állíthatjuk és elhihetjük, hogy amaz idő szelleme és szokása szerint a fiu jó nevelésben részesűlt. Eleinte otthon tanult, mert a mult század első felében nálunk az elemi iskola még oly ritka volt, hogy a felekezetek csak a népesebb városokon gondoskodtak felállításáról és fentartásáról s a népnevelés csak a kegyes tanitórend meggyökeresedésével, még inkább a Mária Terézia korszakos szervezésével terjedezett és emelkedett. Eladdig kisebb falukon, a nemesség magán-tanítással segített a hiányon. De mennyi elakadással, mennyi vesződséggel, példák beszélhetik, hogy minő volt az ilyen magán-tanítás!

Vagy hivatkozzunk-e OTTLIK GYÖRGY, II. Rákóczi Ferencz fejedelem főudvarmestere nevelésére? Nyolcz esztendős, mikor apja elhal, s anyja valami Taborita nevű magánoktatóval taníttatja hat esztendeig: de kevés sikere van. Aztán Körmöczre viszi, hol a fiú azt is elfelejti, amit tudott; majd Eperjesre küldi, a honnan az a kitörő harcz miatt menekszik. Az anya e két rövid kísérlet után a nyilvános iskolával megint szakít: s György úrfi a trencséni iskolamester virgácsa alatt folytatja, a mit a szülei házban, Ozoróczon elhagyott.[61] Vagy hivatkozzunk-e BESSENYEI GYÖRGY, a nemzeti renaissance korszakos úttörőjének vallomására? Tizenhárom esztendős, mikor a sárospataki intézetet elhagyja, s otthon magántanító keze alá kerűl mintegy esztendeig. Soha életében egy jó latin beszédnél többet nem csinál, azt is csak a tanítója mondja jónak és igazíthatatlannak; a többit örökké javította. Mégis egyszerre nevelő nélkül marad. Atyja a tanítást megelégli, a tanító megunja; s ő négy esztendeig, Bécsbe meneteléig, parlagon hever.[62] Vagy hivatkozzunk-e KAZINCZY FERENCZ, a széphalmi mester első tanulására? Előbb a semjéni iskolamester, aztán a semjéni pap vezetgeti be a betű világába: de tanulás helyett inkább abban telik kedve, hogy az Úr öreg szolgájának könyveit dúlhassa össze. Nyolcz esztendős, a mikor visszatér a regmeczi apai házba, hogy egy késmárki tót diák keze alá jusson, a német nyelv elsajátítása végett. Boldogtalanabb tanítót, mint ez a tót ember, még az effélék temérdek sokaságában is nehéz lett volna találni, jegyzi meg maga a mester; se nem tanított, se nem tanúlt. Sőt a serdülő gyermek első jegyzéseit, a nyiladozó írói természet tavaszának első bimbait, panaszkodva mutatja be az atyának: a helyett, hogy örűlne nékik. A Kazinczy-testvérekkel mégis ott van nemcsak Regmeczen, de Késmárkon és Patakon is, – nyomorúsága annyira általános lehetett![63]

Ime, a régi magán-tanítás, a házi nevelés rendszere a XVII. és XVIII. század folyamán. Három példa, három különböző időből ugyanazon vonással tükrözi vissza: a tehetségnek és erőnek magából kellett kibontakoznia! A pap, a tanító, kisebb falukon pedig, a hol egyik sincsen, kóbor diák helyettesíti az iskolát. Még szerencse, ha az efféle ember legalább megállta és huzamosabban meg is tartotta helyét.

Természetes, hogy abban az időben Gvadányi sem nevelkedett máskép, mint a nemesi ifjak általában; hogy ő is a szülei hajlékban, magántanító oldalán szerezte meg az alapismereteket; a mi annyival bizonyosabb, mert tíz éves korában került Egerbe, a jezsuiták intézetébe, a hol, mint a rend iskoláiban közönségesen, nem folyt elemi oktatás.

A jezsuiták egri háza, melyet 1689-ben Széchenyi György, esztergomi érsek alapított, egyszerű residentia volt, végig az is maradt: de gymnasiuma teljesen kifejlett. Már itt, ha a jezsuiták tanítását figyelembe vesszük, egészen tiszta képet alkothatunk magunknak a Gvadányi iskolázásáról. Mert hiszen rendszerök, a Ratio Studiorum, nem változott: sőt ellenkezőleg ép az volt egyik fő czélja, hogy minden nemzet és minden idő számára egységes és állandó szervezetűl, örök törvényűl szolgáljon. Nagy meggondolással, sok elméleti tudással és tapasztalati ismerettel, sőt el lehet mondani, mesteri módon van megalkotva, hogy kettős feladata szerint egyfelől kifejlessze a szépérzéket, különösen a beszéd és styl alakjai iránt, az ékesszólással együtt, másfelől megalapítsa a hit, érzés és gondolkozás egységét, a tekintély föltétlen tiszteletével és az engedelmesség szükségének elismerésével egyetemben.[64] A régi az újjal szemközt úgy áll, mint mozdulatlan kőszirt ingó habok közepén; a régi tekintélyen az új kutatások, mint ingó nézetek megtörnek. A jezsuita tanárnak semmitől sem kellett annyira tartózkodnia, mint az új felfogástól. A rendszernek ebben az egységességében és állandóságában nyilatkozott a jezsuita tanításnak fő hibája és főérdeme. Fő hibája annyiban, a mennyiben a rendre nézve változhatatlan szabályzatot képezett, még akkor is, a mikor már megalkotásától, a XVI. század végétől kezdve az egyetemes és nemzeti művelődés úgy a tudomány meghódított ismereteire nézve, mint az élet sokasodó szükségleteinél és követeléseinél fogva jelentékeny változásokat idézett elő; még akkor is, a mikor e rendszer, ha nem is minden részében, de a maga egészében elévűlt és elmolyosodott: míg más tanítás meghódolt a haladás előtt. Főérdeme annyiban, a mennyiben a jezsuita tanár kénytelen volt a Ratio Studiorum keretében megmaradni, így biztos alapra épített, biztos módszerrel oktatott és bizonyos átlagos színvonalat mindig elért. Szeszélye, önkénye, hanyagsága és megtespedése ellenében a rendszer megóvta és a módszer vezette. Ha mint tehetség tudományával vagy előadó és közlő képességével kivált, lobbanó lelket lehelt az ifjúságba és fényes sikereket aratott, ha pedig közepes, vagy gyönge erő volt, a kalauz megmentette az elsekélyedéstől és elbukástól. Kétségtelen ugyan, hogy tanításban a tanár egyénisége és szabadsága a fődolog, hogy egy-egy ragyogó szellem egyéniségének vonzó erejével és szabadságának okos használatával az átlagos színvonalon túl magasra ragadhatja tanítványait: a közepes és gyönge tehetség azonban egyéniségére és szabadságára hagyva, munkájában áldatlan, hatásában meddő marad, ha ugyan önkénye és hanyagsága olyas bomlott állapotot nem okoz, mint a minőben a pataki iskola volt a Kazinczy tanulása idejében, mikor a négy professor közűl a philosophia fejtegetője halálos betegsége miatt hónapokig, a história tanítója szemei gyöngesége következtében fél esztendeig nem tartott leczkét, a theologia magyarázója öt év alatt végezte tárgyát, holott minden hat hónapban új hallgatókat kapott, a physika előadójának óráira pedig képzelhetetlen nyerseségeinél fogva senki sem járt. Tanárok és tanulók jöttek-mentek, a merre és a meddig tetszett.[65] Az egyéniség és szabadság lobogója alatt lehetett tüneményes siker, lehetett teljes sikertelenség: de minden esetre az emberek változásánál fogva örökös volt a kísérlet és ingadozás.

A jezsuita iskolában egyéniség helyett rendszer, szabadság helyett fegyelem uralkodott. S tanításuk mint mindenütt, nálunk is fényes eredményeket mutatott. Könnyen érthető, hogy népszerűségök eltörlésökig akkora volt, hogy az ország katholikus részének középiskolai neveléséről kiválólag, egyetemi oktatásáról kizárólag ők gondoskodtak. Tanítványaik a nemzet minden osztályából sereglettek össze, kik lassan-lassan az ország legfőbb méltóságaitól a legszerényebb munkakörökig minden helyet elfoglaltak; éppen ez fejti meg, hogy a jezsuiták a nemzet közművelődésére, sőt egész közéletére oly nagy befolyást gyakoroltak. Mert el kell ösmernünk, hogy előkelő és választékos bánással kiérdemelték növendékeik ragaszkodását, kiknek sem tehetségök kifejtéséről, sem becsvágyok élesztéséről, sem szórakozásuk megszerzéséről nem feledkeztek el: miről a versenyek és vitatkozások, ünnepi előadások és színi játékok bizonyságot tehetnek.[66] Tanítványaik később vissza gondolva fiatalságuk törekvéseire, bohóságaira, örömeire, hálás elismeréssel voltak irántok; Gvadányi is nem egyszer emlékszik rólok s mindig melegen emlékszik!

Gvadányi 1734-ben kezdette meg a középiskolát. Minthogy az egri jezsuita-háznak nem volt convictusa: minden bizonynyal künn a városon lakott valami öregebb diák felügyelete alatt. A mit nemcsak abból gyanítunk, hogy amaz idő szerint a nagyobb családok gyermekei mellől az ily kalauz nem hiányozhatott, annyira összetartozott a nemesi jó móddal és társadalmi tisztességgel: de még inkább abból, hogy maga mily fontos szerepet tulajdonít a mentornak. Hibáztatja a szülőket, kik ennek megválasztásában csak arra néznek, hogy jó diák legyen; mert a tudomány jó erkölcs nélkül eltünő ragyogvány. Az ő véleményeként a jó erkölcs a szükségesebb, mert a minő a mentor, a fiú is olyan lesz.[67] Mint tanuló szorgalmasan tanúlt s osztályában mindig kivált.

A grammaticai osztályok, már tudniillik a három alsó osztály, minden törekvése a latin és görög nyelv megtanulására czélzott: a súly mégis a latinon volt. Kézi könyvűl Alvarus nyelvtana szolgált: az első osztályban a beszéd elemei, másodikban az ékes szókötés, harmadikban ennek folytatása és befejezése a verselés szabályaival egyetemben; míg olvasmányaikat Cicero különböző leveleiből merítették, de mellette megismerkedtek Ovidius könnyebb verseivel, epistoláival, elégiáival, Catullus, Propertius, és Vergilius válogatott részeivel, a görög irodalom köréből Cebes tábláival, Aesopus meséivel, Agapenes és szent Chrysosthomos műveivel.[68]

Az egész grammaticai folyamon Alvarus és Cicero uralkodott; az képezte az elméleti alapot, ez adta a gyakorlati alkalmazást. Gvadányinak a kézi könyve annyira emlékébe vésődött, hogy később is, több mint fél század múlva, a mikor az 1790-iki országgyűlés aprólékos szóhegyezéseit gúnyolja: Alvarus jut eszébe. A mint a királyi itélő-mester elkészíti és felolvassa a latin feliratot: heves vita támad felette. Nem azon, a mit magában foglal, hanem a hogy írva van:

Hogy ex his vagy de his, mellyik fog tetszeni,
Válasszon a király, azt lehet küldeni,
De e szókat, hallván az ország ejteni,
Oly zendűlés esett, nehéz megfejteni.

Ex hisen, de hisen tovább négy óránál
Versengettek urak ezen fő táblánál,
Nem ment tovább senki a grammatikánál,
Alvarus-nak ezen ex, de két szavánál.[69]

Gvadányi legalább tovább haladt. A humanitási osztályban, melynek czélja az ékesszólás ösvényének egyengetése, a nyelv gyökeres elsajátítása, ismeretek szerzése és a szónoklattan rövid áttekintése volt, megismerkedett Cicero szónoki beszédeivel, Cæsar, Sallustius, Livius és Curtius történeti munkáival, Vergilius és Horatius költői szemelvényeivel; míg a rhetoricai két éves folyamban, mely a teljes ékesszólást ölelte föl, vagyis nemcsak a szónoki előadást, de az ékesen beszélést és ékesen írást is, a költészeti és æsthetikai műveltséggel együtt, behatolt ARISTOTELES Rhetoricájába és Cicero többi műveibe. Már itt a felsőbb osztályokban a tanárok alaki képzés helyett inkább szellemi tartalomra törekedtek, hogy a tanulók eruditiója a történeti írók könyveire, a népek erkölcseinek ismeretére, a tekintélyes szerzők használatára s a különböző tudományokban való jártasságra is kiterjedjen, hogy egyenlőkép alaposak legyenek az előadás és írás művészetében, a beszédek fejtegetésében és gyakorlatok készítésében, végre a görög nyelv és irodalom megértésében.[70]


19. EGER LÁTKÉPE


Gvadányi, a hogy indúlt, úgy is végzett. Nem az öreg ember komolykodó beszéde csak, mikor a kis Dónits Andrást, a miskolczi gyerek-poétát, kivel élte végén verses levelezésben áll, sikeres vizsgálatáért megdícséri és tanulásra serkenti: hanem a maga tanuló-pályájának kedves emléke és belső meggyőződése szólal meg benne.[71] Hiszen az iskolában, a mint maga vallja, minden tanulótársa közt talán első volt, nem hiába áldotta meg isten meglehetős talentummal.[72] Pedig nem tartozott a csöndes, nyugodt gyermekek közé. Vére már zsibongott, pajkossága már villogott. A mint szeretetreméltó kedélyességgel beszéli, sok csintalanságot követett el, a miért aztán térdepelt, virgácsot is nem egyszer érdemelt.[73] Mert abban az időben bizony nemcsak «szeretettel»: virgácscsal is neveltek. De tehetsége szorgalommal, szorgalma kitartással, kitartása becsvágygyal párosúlt. Tanuló pályája alatt mindég sokat adott három p-re, mint Bükk László úrfi a II. József korából; csakhogy ennek három p-je, mely diák emlékezetét őrzi: pálcza, pomádé, púder;[74] az ő három p-je pedig: pensum, penna, papiros; az elsőnek mindig derekasan megfelelt, a két utolsóból mindég eleget pusztított. Nem egyszer annyi készséggel írt, hogy három óra alatt száz distichont készített deák nyelven.

Általában az egész jezsuita tanításnak, a mint programmja bizonyítja, alapja a latinság volt. A kor vétke inkább, mint a rendé. Vagy ki nem emlékszik Bessenyei György panaszára? Ha erkölcsi és tiszta életre nézve a debreczeni és pataki professorok megbecsűlhetetlen emberek is, a tanításuk módjára nézve az ő ítéleteként változást szenvedhetnének. Mert szüntelen a classicus authorokat kényszergetik és nyüvik: a többi világról szó sincsen. Bibliai és egyházi, görög és római történet még a mit közölnek; a magyar történetet mellőzik. Mikor a nemes ifjak azután haza mennek az iskolából, a Glis, Dis, Lissel és Gripsel semmire sem jutnak, mert világi társaságokban nem lehet Corneliust és Cicerot recitálni; azon kivűl pedig semmit sem tudnak, ha csak magok nem olvastak.[75] A jezsuita-rend legalább magán úton pótolta, a mit a nyilvános iskola elhanyagolt. A mióta Molindes tartományi főnök, a bécsi kormány nyomása alatt 1735-iki módszeres utasításában a nemzeti nyelvnek nagyobb szerepet juttatott Ausztriában: nálunk Magyarországon is üdvös követésre talált.[76] Az iskolai színi játékok nemcsak latinúl, de magyarúl is folytak; a bibliai történetek mellett már Savoyai Jenő diadalai, Hunyadi Mátyás vitézi tettei is színre kerűltek. Beniczky Gáspár, II. Rákóczy Ferencz magán-titkára, írja Naplójában, hogy 1707 deczember 28-án, ebéd után a fejedelem Bercsényi Miklóssal a kassai jezsuitákhoz comœdiára ment, «az kik is régi Mátyás király dicső cselekedeteit produkálván, tovább három óránál ott mulatott eő Felsége».[77] S föl van jegyezve, hogy a kassai egyetemen, 1748-ban oly serényen tanúltak magyarúl, hogy sokan, a kik az év elején egy szócskát sem tudtak, az év végével szülőiknek örömet okoztak előhaladásukkal s föl van jegyezve, hogy a nagyszombati collegium nemesi convictusában 1764-ben egyebek között a magyar nyelvnek is professora volt, a ki minden bizonynyal nem működött hiában.[78] A mit pedig Kassán és Nagy-Szombatban űztek: Egerben sem maradt foganat nélkűl. Hiszen nem azért volt a jezsuita-rend a legfegyelmezettebb, hogy minden háza egy csapáson ne indúlt volna; s nem azért engedett a tartományi főnök az újabb kivánalomnak, hogy minden társa ne követte volna.


20. A «HOLMI» CZÍMLAPJA.


Az egri évkönyvek talán többet beszélnének, ha megvolnának; de vagy a rend eltörlése és elzüllése alkalmával, a mikor tagjai a hányan voltak, annyifelé szakadtak, vagy az átmeneti zavarok között, a mikor a gymnasium előbb világi papok, 1779-től fogva pedig a zircziek kezébe ment át, szinte teljesen elkallódtak. Még szerencse, hogy belőlök két kötet, éppen a Gvadányi egri tanulásának végéről, az érseki levéltárba vetődött s pár érdekes adatot megőrzött.[79]


21. AZ EGRI LYCEUM.


Megtudjuk ezek révén, hogy az egri háznak 1740-ben 18 tagja volt: 10 pap, 3 mester és 5 segédtárs; így legalább ebből az időből megismerkedhetünk tanáraival. Az intézet élén Kissóczy Mihály rector állt, ki már 1738 deczembertől viselte ezt a tisztet, mellette Török Albert, Gáll András, Scoda György, Nedeczky László voltak a praefectusok, kik a szabályok értelmében épp úgy felügyeltek a növendékek tanulmányi rendjére és erkölcsi magaviseletére: valamint a tanárok oktatására, bánásmódjára és elődeik tanításának hagyományos követésére. Aztán Hellmayr Bertalan, Palkovics Imre, Földváry Mihály, Ambler Tamás és Thaller Tamás egészítették ki a papi kart, kik leginkább mint egyházi szónokok és gyóntatók működtek közre. A mesterek közűl Henter Mihály a költészetet és szónoklatot, Barbierik Miklós, kit évközben Haimel M. váltott föl, a szókötést, és More István a grammaticát tanította; míg a segédtársak, egytől-egyig idegen nevűek, a collegium gazdasági ügyeinek kezelésében osztoztak. De megtudjuk ezek révén azt is, hogy mint valamennyi jezsuita-házban, úgy az egriben is, kegyes társaságok virágzottak; a rendi tagok czímei között megtalálható, hogy Palkovics Imre a haldokló Krisztus társulatának, Nedeczky László a Mária-egyesületnek elnöke volt.[80]

A haldokló Krisztus társulata nem a tanulók közűl toborzotta a maga híveit, épen azért nincs miért figyelembe vennünk: ellenben a Mária-egyesűlet teljesen a fiatalságra épített, minélfogva meg kell róla emlékeznünk. Hiszen már hivatásánál fogva, hogy a vallásos rajongást emelje és erősítse, a katholicismus eszméit oltalmazza és terjeszsze, ha kell, a szegények tanításával, ha kell, a tévelygők térítésével, mélyen megragadta az ifjú szívet. Épp oly meglepő, a mily megható, hogy ez egyesület gyermeki tagjai, kik nemcsak elnökük minden intézkedésének, de a rend szervezetének és kormányának, egyenesen a generalis parancsainak is magokat teljesen alája vetik, mennyi igazi buzgóságba, töredelmes vezeklésbe merűltek el! Mintha csak a középkor régibb századainak szelleme ébredett volna fel: csodás önfeledéssel vonúlnak félre az élet fakadó tavaszának örömei elől, napokat és éjeket térdepelve, örök imádkozásban zümmögve töltenek, téli hidegben a Mária szobrához mezítláb zarándokolnak, puszta földön hálnak, vagy épen durva fából keresztet tákolnak és azon feküsznek, hogy a Krisztus szenvedését átérezzék, szeges övet hordanak és testöket ostorozva gyötrik. Szegények, mintha bizony nevezhetetlen bűnnek bánata borongna bennök és vétkök vezeklése nem lehetne elég. Pedig juventus ventus, fiatalság bolondság: ennyi az egész hibájok. Oh boldog idő, melynek hibája is édes, nem annyira vétkes, mentséget és nem töredelmet érdemelsz! Elmúlnak apró tévedéseid, mint a hogy a fák virágai elhullnak: az ember aztán hiában sóhajtozik értök. S mégis tagadhatatlan, hogy e Mária-egyesűletnek szelleme meglep és meghat, mert a vallásos rajongásnak, ha ártalmatlan, őszintesége és mélysége még túlzásaiban is nemes!


22. A «MÁRIA-EGYESÜLET» SZABÁLYAINAK CZÍMLAPJA.


Az egri Mária-egyesűlet bizonyosan épp oly buzgó, mint a többi. Népességéről pedig tanúskodhatik, hogy 1738-ban 200,[81] – 1739-ben 130 tagot számlált, noha az utolsó számról nem eléggé világos, hogy nemcsak a gyűlésben megjelenteket jelzi-e?[82] Minden esztendőben kétszer, Boldog-Asszony szeplőtlen fogantatásának ünnepén, deczember 8-án, és Sarlós Boldog-Asszony napján, julius 2-án, fényes és nyilvános űlést rendezett,[83] melyet a kitünőségek, egyházi és világi nagyok a szülőkkel együtt ép oly érdeklődéssel látogattak, mint a színi játékokat. Ez ünnepélyeket rendszerint külön isteni tisztelet, körmenet, áldozás előzte meg s egészítette ki, mi komolyságukat és pompájukat még inkább emelte. 1740 julius 2-án a templomi szertartások végeztével Karancsberényi gróf Berényi Tamás az offertoriumba ment, hová más nemesek is követték, valamint az egyesűlet tagjai. A reggeli papot az elnök váltotta föl, ki az ujonczokat szokás szerint megvizsgálta, az egyesűletbe beavatta. Aztán a magasztaló beszéd De laudibus Marianis következett, melyet ez alkalommal a tisztelendő káptalanhoz s más nemes vendégekhez, a fiatal GVADÁNYI JÓZSEF gróf intézett. A beszéd általános helyesléssel találkozott.[84] Talán ennek tulajdonítható, hogy az évkönyv, bár a tanulók neveiről hallgat, az övét megörökítette.

Ime, ez volt egri diák-pályájának befejezése. Kettős diadal: szónoki készségének és vallásos buzgóságának igazolása! Az egri collegium, mint minden jezsuita-iskola, ép e két irány kifejtésére fordította főként erejét; így véle nem hiában fáradozott.


23. NAGY-SZOMBAT. HOSSZÚ-UTCZA A VÁROSI TORONYNYAL.


Mi állt még előtte? A bölcsészeti tanfolyam, mert abban az időben a bölcsészetet úgy tekintették, mint az egyetemes műveltség nélkülözhetetlen részét, melyet minden jól nevelt nemesnek ismernie kell; azért sokan olyanok is elvégezték, kik aztán haza tértek az ősi telket művelni vagy a «Tekintetes megyének» és «Tekintetes hazának» szolgálni. Gvadányi sem mellőzhette tehát; s még az őszszel, vagy anyja tanácsából, mert apja e közben elhalt, vagy a maga választásából, mert tehetsége mindig jobbra tört, Nagy-Szombatba ment és beiratkozott a bölcsészeti kar hallgatói közé; de mellesleg a főrendiek akkori szokása szerint a hittudományi előadásokra is eljárt.

A tanfolyam három évre terjedett s mindenik év teljes egészet képezett logica, physica, metaphysica névvel. A vezér-fonal mindenütt ARISTOTELES. Fordították, fejtegették, részletezték: minden ismeret-ág belőle indúlt ki s hozzá ért vissza.[85] Mert a mi még előfordult: az első év alatt Toledo és Fonseca, a másodikban Euklides, a földrajz és csillagászat elemeivel, az is az ő tanaihoz alkalmazkodott. Csak a vallás terűlete maradt kivétel, a hol Aquinói Szent Tamás uralkodott. Nem rendszeresen, mint a theologiában, hanem alkalmilag, a mint a hit kérdései felmerűltek; mert mint sugár a lombok közén, úgy szürődött át abban az időben a vallás minden tudományon. A magasabb osztályba csak jeles vagy jó eredménynyel lehetett fölmenni: közepessel nem.

Gvadányi Nagy-Szombatban is jeles maradt. Tanárai: KAZY FERENCZ, a neves történész, PRILESZKY JÁNOS, a szentek és vértanúk e buzgó írója, THURÓCZY LÁSZLÓ, a szorgalmas theolog, oly érdemes férfiak voltak, a kiken becsüléssel és szeretettel csügghetett. A bölcsészetet, a mint maga írja, ama híres professor Prileszky János alatt hallgatta,[86] ki 172 tanítványa közűl elsőnek emelte a baccalaureatusra, mit a tanfolyam második esztendejében csak szigorú vizsgálattal és nyilvános vitatkozással lehetett megszerezni. Büszke volt sikerére és kitüntetésére, mely elismerésével a tanfolyam végig kisérte; mert még félszázad múlva is fölmelegedik, mikor reá vissza emlékszik.


24. A NAGYSZOMBATI JEZSUITA COLLEGIUM.


Gvadányi a bölcsészetet kitanúlta: már most mi legyen belőle? Az volt a kérdés. A papi pálya, melyen Antonio Giovanne a biborosságig emelkedett, minden bizonynyal fényes jövővel kecsegtethette volna, különösen ennek szemei előtt Rómában: de a magyar vérkeresztezés következtében olasz vérének csak könnyűsége, csak sebes lüktetése maradt meg, vallásos rajongása nem; hisz a vallásos művek között csak a Biblia és Kempis Tamás érdekli és vonzza mind-végig.[87] Mert minden mély vallásossága mellett, úgy tetszik, hogy ez érzése inkább jezsuita behatás, a nevelés következése, mint természetes megnyilatkozás, a vér öröklése. Majd látni fogjuk, hogy sokszor ejt el vallásos kijelentéseket, de mindig a jezsuita hagyomány keretében, a jezsuita szólamok szerint. Teli a deisták, naturalisták, illuminatusok, szabad-kőmívesek szenvedélyes elítélésével, mint akár Prileszky és Thuróczy, kik annyit írtak és beszéltek az eretnekek ellen.[88] Valóban nem egyszer meg fog lepni bennünket, hogy egri és nagyszombati tanulása mily élesen visszatükrözik még népies költői elbeszéléseiben is, nem egyszer a komikumot emelve, mint a falusi notárius Budai Utazásában: de nem egyszer a hatást zavarva, mint annak Utolsó Elmélkedéseiben. Vallásos buzgóságánál azonban erősebb az ő vidorsága, pajkossága, sőt csintalansága, a mi a reverendával nem igen fér össze. Tudjuk, hogy Ányos is kínosan megkeserűlte. A papi pályára már egyéni jelleménél fogva sem léphetett. A jogi pályára, ha a jogi tanítás nem is lett volna azon idő szerint oly gyönge, még kevésbbé készűlhetett. Hiszen e hivatás csak azokat vonzotta, a kik vagy kenyér-keresetül választották, a mit Gvadányi, kora felfogásánál fogva, már családjára és rokonságára nézve sem tehetett, vagy a megyei és országgyűlési forumokon törekedtek kitűnni. Ám a megyei élet Mária-Terézia alatt, különösen az első évtizedben nem igen pezsgett, az örökösödési háború miatt.

A tárogató szólt: csatára hívogatott!


25. A FORGÁCS-CSALÁD CZÍMERE.





IV. KATONÁSKODÁS A HÁBORÚBAN.


A magyar fegyverek győzedelme Mária Terézia háborúiban. Gvadányi a cseh és olasz földön. A franczia harcztéren és fogságban. Házassága br. Horeczky Francziskával. A hétéves háború. Berlin megrohanása és bevétele. Gvadányi és Kleist.

EGÉSZ Magyarország fölkelt Mária Terézia királyi székének, ősi örökének védelmére. Mert ennek a nemes és büszke nemzetnek mi kellett egyéb, minthogy egy fiatal és bájos asszony, a fenséges királyasszony szerencsétlenségének és elhagyatottságának pillanatában a rendek hűségéhez, fegyveréhez és régi erényéhez menekűljön, mikép a lelkesedés lobogó lángja elragadja s életét és vérét érte pazaron áldozza?! Lovagiassága a nőért, hálája a bizodalomért, küzdelme a jogért, vitézsége a becsületért, a nemzeti jellem eme drága gyöngyei, egyszerre és együtt ragyoghattak és ragyogtak. A régi dal a régi dicsőségről megzendűlt és fennen csattogott megint! Még esztendeje is alig telik el a magyar felkelésnek, már a magyar sereg Bécset biztosítja, Linzet Felső-Ausztriával visszahódítja, Münchent a bajor városokkal elfoglalja és megsarczolja, Olmützöt Morvaországgal felszabaditja, Prágát Csehországgal visszaveszi: a magyar lobogó mindenütt diadalmasan leng. A bajor és franczia már alig verekszik, inkább menekszik, mint Belle-Isle a csehek fővárosából; a porosz még meg-megütközik és Chotositz mellett győz is, de ez a győzedelme vereséggel fölér, és azért II. Frigyes a boroszlai békére lép: a magyar fegyver mindenütt fényesen megalapítja a maga becsületét.

S Mária Terézia már nem védekezik, hanem támad. Szerencsétlen helyett szerencsés, remegő nő helyett rettegtető fejedelem, kinek büszkesége már csak a hódításban keres és talál kielégítést. Nagyravágyó lelkében megszülemlik és megerősödik a nápolyi királyság visszaszerzésének, Bajorország vagy a Pfalz megvételének eszméje, a Wittelsbach-ház és szövetségesei lealázásának s a császári korona visszavívásának, nem a maga, hanem férje számára, vigasztaló édes gondolata; meg a Francziaország ellen való háború lehetősége is. Prágai diadalútja, csillogó koronázása 1743 májusában biztató nyitánya volt a jövendő kecsegtető igéreteinek, melyeken nemcsak a nagy királyasszony, de az ő hű magyar nemzete is reménykedve csüggött.

Ily időben hol nyílhatott volna fiatal embernek fényesebb és megfelelőbb pálya, mint a csatamezőn! S Gvadányi ott, a nagyszombati egyetem csöndes, komor falai közt, a magyar fegyverek csattogó zajára, a magyar vitézek bajnoki életére rá-ráfeledkezett. Szilaj vére, feltörő lelke, személyes bátorsága, családi hagyománya, a Gvadányiak és Forgáchok gazdag emlékeivel, az öröklés végzetességénél vagy törvényszerűségénél fogva utalta a katonaságra. Hiszen már mint egri kis diák társai közt egyre katonákat toborzott és a töröknek képzelt bodzák ellen irtó hadat viselt.[89] Most mint egyetemi hallgatónak és 18 éves ifjúnak kedve kerekedett, hogy igazi toborzót lásson, és igazi háborúban szerepeljen. Alig végezte a bölcsészeti tanfolyamot, alig szerezte meg a baccalaureatust oly kiváló sikerrel: – 1743-ban elhagyta a főiskolát, magával vive onnan a katholikus vallás erős érzetét, a múzsák tiszteletét, könyvek szeretetét és a lelke előtt derengő jövő imbolygó reményeit. Beállt a Szirmay gyalog-ezredbe, mely egy évvel az előtt Prága alatt oly ritka hősiességet tanúsított, mikor két zászlóalja a városból kitörő francziákat kardjával verte vissza és a város kapujáig vágta.[90] Tévedés, a mit Kovács Dénes állít,[91] hogy ez az ezred abban az időben a De Vins tábornok tulajdona volt, mert az ezred mindég a tulajdonosa nevét viseli; a tulajdonosa pedig Szirmay Tamás volt, ki Greifswaldban XII. Károlytól ösztöndíjat húzott, Savoyai Jenő alatt a katonai pályára lépett és a gránátosoknál századosságig emelkedett. Aztán hazajővén, megnősült és a közéletben szerepelt, Zemplén vármegyének több országgyűlésen követe volt. Majd az örökösödési háború kitörésekor megint szolgálatot vállalt és ezt az ezredet újonnan szervezte. Lelkében a hős svéd király és a hős herczeg emléke élt s mint méltó tanítványuk küzdött a poroszok ellen, míg 1743 júliusában Ambergben meghalt,[92] de az ezred még egy esztendeig nevén maradt. Csak később, négy évtized múlva, 1784-től fogva és a kilenczvenes évek elején képezte a De Vins tulajdonát, a mint Gvadányi 1789-ben,[93] Mindszenti 1795-ben írja és bizonyítja róla,[94] hogy most De Vins generálisé. S tévedés a mit Toldy Ferencz tanít, hogy Gvadányi 1744-ben lépett a seregbe.[95] Hisz egyenesen maga vallja, hogy 1743 óta szolgál a dicsőséges ausztriai ház sassának szárnyai alatt,[96] s egyenesen a hivatalos adat igazolja, hogy 1743 deczember 1-én állott be és azonnal bevonult ezredéhez.[97]

Mert a boroszlai béke ellenére Csehország és Szilézia harczi piacz maradt. A készülődés és szervezkedés vetekedve folyt, II. Frigyes minden eszközt kihasznált, minden takarékosságot kifejtett, hogy a megürült állami pénztárt újra megtöltse, hogy a sziléziai erődöket Neiszetől Glatzig megerősítse és biztosítsa, hogy seregeit folyton szaporítsa, rendszeres gyakorlatokkal edzze és képezze, végre hogy mennél több német fejedelmet és idegen államot a Mária Terézia ellen való egyesülésre és támadásra bírjon.[98] De a királyasszony diadalai cseh, bajor és olasz földön Brau-nau, Dettingen, Campo Santo, Lauterberg mellett oly erősek és csattanósak voltak, hogy a nagy király "megejtő mesterkedései és csábos ígéretei hatás nélkül hangzottak el. Még Szászország sem csatlakozott hozzája, csak a császár, ki most földetlenűl bujdokolt, a pfalzi választó és a hessen-casseli gróf: 1744 augusztus 8-án mégis megizente a hadat, nem mint porosz király, hanem mint a császár szövetségese, ki nem nézheti jó szemmel ura elnyomatását és a birodalmi alkotmány megváltoztatását, és megindult a szász földön keresztül Csehországba, hol Prágát elfoglalta és megszállta; majd az osztrák-magyar és szász seregek ellen nyomult, melyek Janovitz mellett állottak, Károly lotharingiai herczeg alatt.[99] A király csatarendbe helyezkedett, a szövetségesek szintén. Szép holdvilágos éj volt, az ütközetre csalogató: mind a mellett egyetlen lövés sem dördült el. Mély csend ült a vidéken, a fegyvereken, mint vihar előtt. A közelgető viharról beszélt minden: a szállingó szökevények, kik az éjszaka átjöttek, a porosz hadoszlopok, melyek reggel a király parancsára a szászok ellen felvonultak; a két sereg farkas szemet nézett egymással feszülten, izgatottan, de a támadás elmaradt és II. Frigyes estve visszavonult. A mi annyira megrontotta helyzetét, hogy vagy Prágát és Csehországot kellett elhagynia, vagy Sziléziát az osztrák-magyar támadásnak kitennie. Úgy tetszik, hogy az összeköttetést új tartományával többre becsűlte, mint a cseh foglalást, és Kolinnál november 9-én átkelt az Elbán, tábort ütött és sánczokat húzatott. Tiz nap múlva a mi hadaink is átmentek, Wedell csapatainak minden hősiessége ellenére. Ám a helyett, hogy Károly herczeg most a poroszokat üldözte és szétszórta volna, udvariasan időt engedett a királynak, hogy Königgrätz irányában Sziléziába vonúljon, Pardubitzot kiürítse és fölégesse, hogy prágai parancsnoka, b. Einsiedel, noha heves útczai harczok után, ágyúi és podgyász-készlete vesztével elmenekűlhessen.[100]

Egyetlen döntő csata nem esett. A porosz bevonúlt és kivonúlt: a két sereg mégis agyon fáradt. A királyasszony mindamellett azt hitte, hogy ime terve megvalósúlt: Sziléziát visszaveheti és oda rendelte hadait az idő előhaladásának daczára. Nádasdy és Ghillányi könnyű csapatai törtek a pfalzi grófságba be először, aztán, deczember 21-én követte őket az egész sereg.[101]

Gvadányi mind 1743-ban, mind mostan, híven osztozott ezrede fáradalmaiban. Természetesen a hosszú és lankasztó menetek, a mikor a hadviselés bölcsesége az erő kimélésében és az ellenség nyugtalanításában nyilatkozott, nem igen tetszhettek és nem igen feleltek meg sem fiatal vérének, sem személves bátorságának. Az örökös mozgás, kikerűlés, bekerűlés során leginkább részleges összeütközések, apró csetepaték történhettek, s az osztrák hadvezérek a methodismus elveinél fogva leginkább csak a védekezésre szorítkoztak.

Oh szent methodismus, mely gyönyörködöl a hadi vonal miatt való fölös aggályoskodásban, a várak és erődök nagyrabecsülésében, a csaták és ütközetek óvatos halasztásában, a hadjáratok kicsinyességében és eredménytelenségében; az a fődolog a te csodálatos tanításod szerint, hogy a sereg bőre épen maradhasson és hetekig-hónapokig döntés nélkül mozoghasson, mint 1744-ben is![102]

Az ilyen hadviselés vagy inkább táborozás mindössze arra jó, hogy a fiatal ember a katonai ismeretekbe és fogásokba beavassa magát, a mire Gvadányinak legelső szüksége volt. Hiszen Nagy-Szombatban eleget foglalkozott ugyan Aristotelessel és Szent Tamással: de annál kevesebbet Montecuccoli és Savoyai Jenő hadtudományi műveivel. Ott, a háborúban kellett a hadi elméletet gyakorlatilag megtanúlnia. De meggyőződésénél fogva a támadás híve volt. Később is, a nyolczvanas évek végén, mikor a török háborúról egész könyvet ír, a támadást sürgeti a védekezés helyett. Mert nagyon kétséges fejtegetése szerint a siker, ha a mi sergünk azt lesi, hogy az ellen micsoda mozdulatokat fog tenni s azokhoz képest működik. «Mienk, mienk legyen az elsőség – kiált lelkesedve, mi húzzuk a nótát, a melyen ő kénteleníttessék tánczolni.»[103]

Nem sokára betelt kívánsága. Része jutott a támadásban is. Mert Mária-Terézia bár Sziléziát vissza nem nyerhette: a császári koronát férje számára diadalmasan kiküzdötte; aztán büszke lelke megujhodó reményével folytatta a háborút Itáliában. Úgy látszott, hogy elérkezett az idő Sicilia és Nápoly meghódítására, a francziák és spanyolok elűzésére az olasz földről. Serge főerejét ide vonatta össze, ide kerűlt a Gvadányi ezrede is, melyben már hadnagyi rangot viselt. Angolország azonban a béke jövőjére nézve, még inkább a maga érdekében fontosabbnak tartotta Toulon megvételét, mint a királyasszony czélzatát, mibe némi huzalkodás után M. Terézia és a szárd király csakugyan beleegyezett. A szövetséges hadak egyesűltek s a fővezérletet a szárd király helyett gróf Browne vette át, ki Bordigherától 1746 október 10-én Viantimigliának nyomúlt előre. A vár franczia őrség kezén volt s a hely közelében erős ellenséges sereg tartózkodott: gróf Gorani mindamellett, ki a mi elővédünket vezette, merészen támadott. Egymás után vítta meg az ellenség megszállta magaslatokat, de épen abban a pillanatban, mikor az utolsóra feltört volna, egy muskétás golyó kioltotta nemes életét.[104] Gvadányi, ki nemcsak nézője, de osztályosa is volt a vitézi támadásnak és hősi küzdelemnek, még négy évtized múlva is magasztalva emlegeti az osztrák-magyar tisztikar e kitünő tábornokát, s az ő fegyvere hatásának tulajdonítja, hogy ámbár maga kemény csatában elesett, a királyasszony seregének útat nyitott egészen a Var vizéig,[105] a melyen hosszas apró csatározások után szövetségeseivel egyetemben november 30-án áttört és franczia terűleten ütött szállást. A francziák kiürítették sánczaikat, melyeket a Var jobb partján húztak és Antibesbe vonúltak vissza. Browne mindenekelőtt azokat szállotta meg, aztán ennek bekerítésére törekedett, a miért Cannes felé előre nyomúlt.[106]

Gvadányi e művelet alatt, deczember 3-án franczia fogságba esett és Toulonba került, a hol négy hóig hallgatta a tenger mormolását, tenger habja fölött futó szél zúgását. Bizonynyal elgondolkozott magában és fogoly társaival együtt, hogy a szövetséges sereg máskép gondolta a Toulonba jutást: de a hadi szerencse forgandó. Ime a francziák a hazai földön vitézebbek és elszántabbak, az első apró vereségeik zavaraiból nemcsak kiemelkedtek, de számban és erőben növekedve, lelkesedéstől és dicsőségtől lángolva minden őrhelyet visszafoglalnak. S Gvadányi alig jő meg négy hét múlva csere fejében ezredéhez,[107] a mi hadaink helyzetének tarthatatlansága, a kivonulás szüksége mind élesebben mutatkozik. S hiában veszi meg Browne S. Marguérite és S. Honoré szigeteket: nincs maradása már Francziaországban. Az egyesűlt franczia-spanyol seregek Belle-Isle maréchal alatt nyomról-nyomra előbb törnek, úgy hogy Maquire tábornok és Neuhaus altábornagy kénytelen meghátrálni, Browne pedig hadi tanácsot ülni, ha nem jobb lenne-e visszavonúlni, nehogy összes ereje megsemmisűljön? Még megkísérti ugyan, hogy a Loup megett elsánczolja magát, hogy a mig lehet, az ellenséges terűletet, bármi csekély is, ki ne adja kezéből: de minden hasztalannak bizonyúl. Ennélfogva elrendeli Novati marquisnak, ki még Venceban küzdve, segedelemre vár, hogy hagyja el az erődöt és térjen vissza a Varon; majd maga is február 3-án, az ellenség szeme láttára átkel a kis határfolyón.[108] Ennél az átkelésnél Gvadányinak is szerepe jut. Az a parancsa, hogy utánok a hídat hányassa el. Kötelessége buzgó teljesítése közben megsebesűl. A franczia szolgálatban lévő svájcziak bal lábán meglövik s a mieink a beteget más sebesültekkel Savonába viszik,[109] mert gróf Browne az olasz tenger mellékén Nizzától Savonáig foglal téli szállást.

A fiatal hadnagy sebe lassan gyógyúlt, de mégis begyógyúlt három hónap alatt. A májusi kikelettel újra megjelenhetett a seregnél, osztozhatott annak műveleteiben; s Genua alatt az egész táborozást elvégezte és főhadnagyságig emelkedett.[110] A béke megkötése után hazajött Olaszországból és távoli rokona Gvadányi Ascanius marquis eszéki parancsnok pártfogásából ennek ezredében kapitánynyá lett.[111] Majd három év múlva 1751 deczember 1-én a Baranyay lovas-ezredbe lépett át, mint százados kapitány,[112] és Nyitra megyében szállásolt.

Itt ismerte és itt szerette meg Horeczky Francziskát, Horeczky Miksa báró és Majthényi Angelika bárónő leányát. Csakhamar megkérte és elnyerte kezét. A vőlegény élete 27-ik évében járt, szép és szeretetreméltó, ifjusága lüktető teljében. Még megvan képe, valószínűleg ebből az időből, a Horeczky-család emlékei közt. Vonásaiban az olasz lágyság és magyar férfiasság egyesűl. Homloka magas, dús haja az akkori divat szerint felfésűlve hátra borúl, mi az amúgy is nyilt arcznak még nyíltabb kifejezést ad és szerencsésen ellensúlyozza a nőies, duzzadó kicsi ajkak hatását. Gazdag és még sem erős szemöldei, melyek alól az olvatag szemek mélyen és gondolkozva néznek, tökélyes ívvel simulnak ezek fölé, s teljes összhangban állanak a fínoman metszett egyenes orral, magyarosan pedrett kis bajúszszal, hosszúkás, teli arczczal. Mellére bőven zsinórozott atilla domborúl, melyre zsinóros-prémes mente van öltve. A mint áll, bal karját leeresztve, jobb kezét egy szék támlájára nyugtatva, tartása kissé feszes, de mégis előkelő. Az egész alak – a szellem és erő megtestesűlése egy lovagias és vitéz huszárkapitány személyében, a mely a legtöbb nőnél minden esetre fokozza a benyomást. A menyasszony képe nem maradt reánk. Sem a család ereklyéi közt, sem a Gvadányi irataiban. Úgy látszik, hogy története rövid és egyszerű: született, szeretett és elhervadt, mint a virág, fiatalon. Horeczky Ferencz állítása szerint három gyermeke lett, de csak kettő élte túl: Erzsébet és Ignácz, ki mint nyugalmazott ezredes 1828-ban halt meg, hetvenhárom éves korában,[113] minélfogva 1755-ben kellett születnie. Horeczky Francziska vagy ennek az évnek második, vagy a következőnek első felében húnyhatott el, mert Gvadányi «felesége halála után a hét éves háborúban annak egész folyama alatt részt vett».[114] Rövid házassága boldog lehetett, mert a hír nem beszél róla, s mert a nő családja a férj emlékezetét a legmelegebb kegyelettel őrzi.

Gvadányinak a hosszú háború után pihenője, édes, enyhe idyllje volt. Hamar is elhangzott, épen mint az idyll; s ő a házi béke vidor madarai helyett ismét a háború viharaiban ennek csattogó sirályaira hallgatott.

Kicsoda kísérhetné nyomon, merre járt a hét esztendő alatt? A katona, ha még nem emelkedett a parancsnokok sorába, bármi vitéz és merész, rendszerint elvész a tömegben, a névtelen hősök között marad. Legfölebb csak egy-egy pillanatra villan föl alakja a háború egyes mozzanataiban. Annyi bizonyos, hogy Gvadányi elejétől végig ott volt a csatatéren, hogy hősi és bátor lélekkel harczolt és becsületesen törekedett megfelelni a Gvadányi névnek és olasz érzelmének: de csak egyes mozzanatok azok, épen mint az örökösödési háború folyamában, melyeken rámutathatunk jelentésére és szereplésére, hivatkozhatunk saját följegyzésére és hiteles tanúságára.

Eleinte a porosznak kedvezett a szerencse, de aztán hirtelen megfordúlt. 1757 junius derekán az osztrák és magyar sereg a beverni herczeg támadása ellenére megszállta Kuttenberget és Krichnowig nyomúlt előre, majd elfoglalta a kolin-prágai országúttól délre eső magaslatokat és szembe nézett II. Frigyes hadával. A király junius 18-án Kolin mellett csatarendbe állt és megkezdte a támadást, melynek rohama, ereje, sodra a mi katonáinkat megingatta s egyes pontokon visszanyomta: de a mint ezek a kretsori erdőséget és a brezáni magaslatokat megszállották, a poroszok sikertelenül küzdöttek ellenük. Az osztrák és magyar tűzérség vadul, rettenetesen pusztított soraikban; mindamellett rendületlenül előre törtek s akkor gyalogságunk fogadta őket erős tűzzel. Most a poroszok megingottak és meghátráltak, mire az osztrák és magyar ezredek szuronyt szegezve rohantak le a magaslatokról. Ember ember ellen viaskodott. Hiában ujította meg a király minduntalan támadását, hiába küldte lovas dandárait a tűzszóró ütegek ellen: azokat visszaverték, ezeket megfutamították. Csapatai megfogytak, elhullottak vagy menekűltek. 14,000 embere, 22 zászlója és 45 ágyúja veszett el. A seregnek romjaival az anhalti herczeg Nürnberg, a király Prága felé sietett.[115] Az érdem, a mint Gvadányi írja, főként gróf Daun és gróf Nádasdy táborszernagyokat illette, kik II. Frigyest oly elhatározóan megverték, hogy nemcsak Prága városának vívását abban hagyni, de egész Csehországból fölötte való sok népének és podgyászának elvesztésével kimenni kényszerűlt.[116]

Gróf Daun szerint most az ellenség nyugtalanitása volt a fődolog; azért mindjárt a csata után a poroszok üldözésére küldötte a könnyű gyalog és lovas-csapatokat. A király két részre osztotta seregét, hogy egyikkel Szászországot az osztrák és magyar hadak benyomúlásától megoltalmazza, a másikkal testvére, Vilmos-Ágost herczeg fővezérlete alatt Lausitzot és Sileziát fedezze. De II. Frigyes csalódott benne. Gabel megdőlt, Puttkammer megadta magát s a herczeg hadi készlete és podgyásza java részének elvesztésével elhagyta a cseh határokat és egyre hátrább szorúlt. Az volt a remény, hogy a porosz sereg legalább Zittaunál tarthatja magát; de a város összelődözése és fölégetése után tovább vonúlt onnan is.[117] Gvadányi jelen volt e kegyetlen pusztításnál s különös elösmeréssel magasztalja a királyasszony két pattantyús ezredét, hogy mily sebességgel és biztossággal tüzelt. Látta – úgymond – hogy ama pattantyús, ki az első ágyút kisütötte, a tornyon lévő aranyozott gombot az első lövéssel úgy lelőtte, hogy egy vadász valamely fának tetejéről egy madárkát szebben-jobban le nem lőhetne.[118] Később is, négy évtized múlva, erős meggyőződése, hogy az osztrák és magyar tüzérségnek Európában párja nincs.[119]


26. BERLIN, A KIRÁLYI PALOTA TERE A XVIII. SZÁZADBAN.

Mivel e diadalmak következtében Poroszországot gond, zavar és ijedtség fogta el, Berlin, a főváros, csaknem védtelenűl állt; így az idő a viszonyokkal kinálva kinálkozott annak meglepésére és megsarczolására. Gróf Hadik András, ki e feladatot végrehajtandó volt, lelkesedett a vakmerő kalandért. Az ő terve szerint mindenek előtt Elsterwerdában kellett állást foglalnia, a Berlin és Drezda közt eső posta-vonalon, aztán az előkészületek megtörténtével egyenest Berlinnek vágni, mire 1200 német gyalogost, 1000 német lovast, 1600 magyar huszárt, 2300 horvát granicsárt nyolcz üteggel elegendőnek tartott.[120] Ez a vállalat, melyben a mi Gvadányinknak is büszke része volt, nem afféle egyszerű huszár-csíny, hanem oly hadi művelet, melyben az eszélyesség a merészséggel, a gyorsaság a biztossággal, a vérmes számítás a józan mérséklettel egyesűlt; épen azért egyik jeles katonai szakértő ítélete szerint ma is minden hasonló vállalatnak mintaképe lehet.[121]


HADIK ANDRÁS
(Eredeti rézmetszete. Orsz. képtár. 1677.)

Hadik október 11-én indúlt meg Elsterwerdából. Menete biztositására Kleefeld tábornokot 1000 gyaloggal és 500 lovassal hátrahagyta, hogy a Röder és Fekete-Elster között levő vidéket, Herzbergtől Grossenhaynig felügyelje s az ellenség minden mozdulatáról úgy neki, mint Marschall bárónak jelentést tegyen, túlerő támadása esetében pedig Senftenbergbe vonúljon vissza.


27. GRÓF HADIK ANDRÁS ALÁIRÁSA.


Hasonlókép parancsot adott Lósy ezredesnek, hogy 1000 granicsárral és 800 huszárral vigyázzon az Elbére Meissentől Schandauig.

A legjobb lovas 100 huszár feladata volt viszont az írásbeli forgalomnak kezelése Marschall báróval és Kleefeld tábornokkal. Aztán október 12-én Luckauig nyomúlt. Innen kiküldötte Ujházy ezredest 300 huszárral, hogy balra kanyarodva, balszárnya fedezésére Golsenen és Baruthon át Mittenwaldig menjen.

13-án Hadik Lübbenig haladt, s ott az ellenség megtévesztése végett olyan készületeket rögtönzött, mintha az oderai Frankfurt ellen akarna zárvonalat emelni.

14-én, napkelte előtt a Spree balpartján, a legegyenesebb úton Berlinnek vágott s még az estve elérte Buchholtzot.

15-én Wusterhausenig jutott és 16-án délben észrevétlenűl Berlin siléziai kapuja előtt, a nagy Királyerdő nyílásánál úgy helyezkedett el, hogy a kapuhoz és a Spree hídjához egészen közel állt, ereje még sem maradt fedezetlenül. Ebből a czélból már Wusterhausentől keletre fordúlt és a köpeneki kapu tövébe ért.

Ujházy ezredesnek pedig meghagyta, hogy a potsdami út irányában nyugatra tartson, és a potsdami kapu felől verje föl a várost.[122]

Gvadányi ennek a vállalatnak folyama alatt Ujházy ezredes alatt szolgált s ennek csapatában az elővédet képezte 111 emberrel.[123] Luckautól kezdve Golsenen és Baruthon keresztűl, vadon erdőkön és uttalan utakon tört előre, s egész szivéből osztozott Berlin megszállásának és megsarczolásának örömében. A tekintélyes összegnél, harmadfélszázezer tallérnál, sokkal többet ért az erkölcsi hatás, hogy az osztrák és magyar fegyverek félelme egészen a porosz népnek szivébe nyilallott. Hadik Berlin szűzességével – mondja Gvadányi –, mint valami képzelhető zöld borostyán-koszorúval (mivel mind addig ezen várost még semmi ellenség meg nem vette), ékesítette a királyasszonyt neve napján. Valósággal elmondhatta magáról, mint Julius Cæsar Rómába érkeztekor, hogy veni, vidi, vici; s ezen cselekedetét egész Európa csodálta.[124] Annyival inkább, mert a mily szerencsésen oldotta meg a feladatot, ép oly szerencsésen vonta vissza seregét. A királyasszony elismeréssel, kitüntetéssel halmozta el.[125]

A háború aztán változó szerencsével folyt tovább. Gvadányi ott volt Boroszlónál, a hol a beverni herczeg oly erős állást foglalt el, hogy megtámadása fölötte veszélyesnek tetszett: mindamellett 1757 november 22-én megkezdődött az ágyúzás az elsánczolt falvak ellen. Az osztrák és magyar csapatok az ellenség legerősebb tüzelése közt hét hidat vertek a Lohen, s áttörtek rajta. Egyik erődített falut a másik után foglalták el, a leghevesebb vérontással az ellenség vitéz ellenállása miatt. Csak az éjszaka vetett véget a mészárlásnak. A beverni herczeg az Odera túlsó partjára menekült, 9000 halottat, sebesültet és foglyot veszítve. Harmadnap, a mint a mi hadaink mozdulatait kikémlelte volna, elfogták s szinte egész serege feloszlásnak indúlt. Lestwitz, a boroszlói parancsnok, föladta a várost, oly föltétel alatt, hogy minden hadi tisztelet mellett vonúlhasson el; elvonúlt, de 4000 embere állott át.[126] S Gvadányi ott volt Hochkirchnél, II. Frigyes szerencsétlen ütközetében. A király elbizakodása gróf Daunt támadásra bátorította. 1758 október 14-én, a mikor a hajnali harang megkondúlt, az osztrák és magyar hadak ellenállhatatlan erővel csaptak le, s az álomban levő poroszokat a jobb szárnyon meglepték és megrohanták a fölvert előőrsökkel szinte egyszerre. Bár ezek megkísérlették, hogy fegyverre kapjanak s összeszedelőzködjenek: – minden hiába volt. Mire a nap fölkelt, a védművek, a falu a magaslatokkal már az osztrák és magyar gyalogság kezén voltak. Ugyanekkor Arenberg herczeg a balszárnyra vetette magát s a poroszok nyakas küzdelme ellenére diadalmasan előre nyomúlt. A királyasszony gyalogsága, úgyszólván a tűzérség támogatása nélkül, karddal, bajonettel rontott keresztűl mindenütt. Különösen a gránátosok küzdöttek rendületlenűl. A harcz gomolyaga meg-megingott ugyan; a poroszok Hochkirch egy részét vissza is vették újra: de végre minden vonalon kénytelenek voltak visszavonúlni, 9000 ember, 100 ágyú, 30 zászló és egész podgyászuk elveszítésével. A váratlan győzelem híre épen Mária Terézia neve estéjén érkezett Bécsbe, s rögtön az egész udvar nagy Te Deumot tartott.[127]

Gvadányi mind a két helyen leginkább a gránátosokat magasztalja, kik csata idején hat gránátot hordottak táskájukban, melyekkel, szükség esetén meggyujtva azokat, az ellenségre lapdáztak. «Jelen voltam – úgymond – a mikor a boroszlai és hochkirchi verekedésekben tüzeltek, s nem másképen tüntek szemembe, hanem úgy, hogy valamely hosszan és szélesen állottak, mintha egészen be lettek volna tüzes lepedőkkel vonva.»[128]

A két ütközet közben lépett elő. Gróf Batthyány Lajos kanczellár, Orczy és Török ezredesek együttes ajánlatára a jász, melyet Nádor-ezrednek is neveznek vala, őrnagyúl terjesztette föl a királyasszonynak, ki 1758 augusztus 2-án csakugyan kinevezte. A mikor Batthyány hat nap múlva Rohonczról a felség kegyét tudatja véle, melegen emlékszik meg dícséretes képességéről, hadi tudományáról és szerzett érdemeiről, valamint abbeli reményéről, hogy új hivatalában neki örömet és teljes vigaszt, ezredének pedig becsületet fog szerezni.[129] Még több elismeréssel beszél róla a hadi tanács rendelete, mely Gvadányihoz augusztus 10-én kelt. Kiemeli fáradhatatlan buzgóságát, minden alkalommal kimutatott vitézségét, híven teljesített hadi szolgálatait és hadi tapasztalatait, nem különben egyéb dicséretreméltó tulajdonságait, utasítja egyszersmind, hogy miután a Baranyay-ezredhez elbocsátása iránt az intézkedés elment, új ezredénél mielőbb jelentkezzék és ott köteles hűséggel, odaadással és engedelmességgel viselje magát.[130]


28. GRÓF BATTHYÁNY LAJOS ALÁIRÁSA.


Gvadányi csakhamar csattanósan igazolta, hogy a kanczellár pártfogása és a felség kegye méltóra esett. 1759 május 21-én, a mikor összes ereje csak 130 emberből állott, szász földön, Auerbach mellett sokkal nagyobb ellenség támadta meg. Mildenhammerbe húzódott. S midőn itt is reá ütöttek, 100 horvátot véve segítségül, oly ügyesen vonúlt vissza, hogy vereséget nem szenvedett. Kis csapatát a túlnyomó erő elől szerencsésen elvezette és megmentette.[131]

Új ezrede 1759 óta, úgy látszik, szinte szakadatlanúl a szász és cseh széleken mozgott, hol különösen 1760-ban és 1762-ben élénk és heves csatározások folytak. Freiberg, Marienberg, Annaberg, Sonnenberg, meg a többi bányahely kölcsönös támadások és foglalások színtere volt. Már 1760-ban fel-felvillan e vidéken Kleist, a zöld Kleist, a legbátrabb porosz tisztek egyike, a maga huszáraival és zöld dragonyosaival. Ritka szerencséje van a szabad csapatok alakításában, a szökevények fölhasználásával; a mellett ritka vakmerősége a hadi harács szerzésében. Épen ezért II. Frigyes felette becsülte, gyorsan emelte fölebb-fölebb: 1760-ban ezredes, két esztendő múlva tábornok. A mellett teljesen szabadjára hagyta a hőst festői öltözetű martalóczaival.[132] Kleist a Gvadányi ezredével sűrűn ütközött össze. Ez az ezred 1762-ben, midőn Hadik gróf ügyes mozdulataival Henrik porosz herczeget előbb pretschendorfi állásából kiszorította, aztán Freiberg mellett bekerítette, ugyancsak dicsőségesen harczolt. A magyar-osztrák sereg a porosz csapatok egyes osztályait apróbb véres csetepatékban már leverte; de a bányák fölhányt dombjai közt a Salmuth gyalogezred s a Kleist magyar gyalogsága, huszáraival és zöld dragonyosaival egyetemben oly keményen tartotta magát, hogy az apró fegyvertüzeléssel – mondja Gvadányi – azok közűl kiűzni nem lehetett. Ennélfogva a gróf Gyulay Ferencz ezrede vállaira vetve tüzelő fegyverét, karddal kergette ki és szalasztotta meg a bányák szorosaiból; a mikor pedig a mezőségre leért, a Nádor-huszárezred hajtott neki, úgy leaprította, hogy fogolynak is alig maradt belőle[133] Henrik herczeg hivatalos jegyzéke szerint ellenben a Salmuthokból 412, a Kleist magyar gyalogságából 449 ember jutott fogságba. De alig pár hét múlva már újra Frigyes király kezében volt Freiberg, Kleist november havában Marienbergen át ismét beszáguldotta és megsarczolta a tepliczi vidéket.[134] A lángeszű király büszke és bátor lelke átáradott reá, át jelesebb tiszteire mind egyig. Nem hiában tanította hires rendeletében, melyet a lovasság számára kiadott, hogy minden tiszt vésse eszébe, hogy az ellenség leverése két dologból áll: először a legnagyobb sebességgel és erővel támadni, másodszor fölülmúlni; azért vegye oldalt, hogy minél előbb elejthesse; nem hiában tanította, hogy a támadást akkor kell kezdeni, mikor az ellenség a felállással van még elfoglalva, mert a diadal akkor csak fél dolog; hogy a lovasság előbb csak ügetve, aztán vágtatva, végre száguldva támadjon és pedig úgy, hogy egyszerre szakadjon az ellenség nyakába, nem pedig cseppenként vagy ezredenként.[135] Még a mi katonai szakértőink is elismerik, hogy a porosz lovasság feltétlenül képzettebb és fegyelmezettebb volt, mint a királyasszony lovassága, ennélfogva zárt szakaszokban és csata folyamán fölhasználhatóbb.[136] A hír azt beszélte róluk, hogy nem kérnek kegyelmet; inkább meghalnak, mint később a franczia gárda.[137] Gvadányi azonban sokszor megűzte őket, a Pöstényi Förödésben, e jó kedvű, de alantas erű versében emlegeti, előőrseiket fölverte, podgyászaikat elszedte, lovaikat elnyerte, magok közűl is nem egyet elcsípett. Tőle bizony elégszer kértek kegyelmet.[138]


29. KLEIST ARCZKÉPE.



30. A «PÖSTÉNYI FÜRÖDÉS» CZÍMLAPJA.


Bár inkább alacsony, mint daliás katona volt, de vitéz és bátor, a mellett fürge és nyalka huszár, a mint maga énekli magáról:

Paripám szürke volt. Büszke volt a neve,
Kényesen járó volt, mert volt tüze, heve.
Megeresztvén fékét olyan futást teve,
Hogy arczámról csordúlt két szememnek leve.

Szép bogláros szerszám csüngött a lovamon,
Varrva volt királyném neve czafrangomon,
Török kard tarsollyal csüngött oldalamon,
Kócsagtollam lengett széltül kalpagomon.[139]

Kitünő híre és nagy becsülete is volt a porosz tisztek előtt. Bizonysága lehet, hogy Kleist nem egyszer megcselekedte véle, hogy a csata viharában, az összecsapások alatt a Gvadányi nevét kiáltozta, ő előugrott, s a két hős, a ki csak ilyenkor találkozhatott, pár barátságos szót váltott együtt, Kleist a maga méltó társával kezet szorított, a mi alatt tetőtől talpig végig nézte; aztán mindkettő újra elvált és másutt kereste a halált.

Ám Kleistot minden nagyrabecsülése sem akadályozta meg abban, hogy titkon száz aranyat ki ne tűzzön a Gvadányi fejére. A gondviselés a magyar nemzeti érzés, a magyar nemzeti költészet szerencséjére nem arra tartogatta azt a fejet, hogy Kleist gyönyörűsége és zsákmánya legyen; sőt ellenkezőleg, majdnem a vakmerő porosz vezér jutott Gvadányi fogságába, mert ez egy versen oly hirtelen robbant reája, hogy Kleist személyesen alig menekülhetett: fogata, hadi készlete, mindene Gvadányi kézébe esett.[140]

Ime, így szerette egymást Kleist és Gvadányi!






V. KATONÁSKODÁS A BÉKÉBEN.



Mária Terézia hadseregének szervezete. A badalai élet. A Becskyek. Az új katonai rendszer. A magyar huszár a múlt század negyvenes éveiben. A Gvadányi ezredének feloszlatása. Németesítés a katonasággal. Gvadányi a király előtt.

31. JÓZSEF CSÁSZÁR.


POROSZORSZÁG a hét éves háború folyamán nem egyszer elszigetelve, szinte elhagyatva küzdött: de II. Frigyes vezéri lángesze, szervező ereje, hősi bátorsága, gyors leleménye és biztos kivitele következtében rendszerint szerencsésen kiemelkedett a nehéz megkísértések és nehéz vereségek közűl. Mert a király, ki seregének nemcsak kegyelmes ura, de jó példája is volt, a mily előrelátással gondoskodott már eleve 1743-iki szolgálati szabályzatával a katonaság szabatos és egyöntetű kiképzéséről, mire maga felügyelt: ép oly meggondolással és sikerrel használta fel most egész erejét, minek az ő személyes befolyása, személyes intézkedése megkönnyítette a szabadabb mozgást, szaporább tevékenységet. A míg ő a maga emberismeretével és helyi tapasztalatával személyesen vezette hadainak műveleteit; addig nálunk minden elhatározást egész jegyzékváltás előzött meg. Például, hogy a Hadik esetére hivatkozzunk, neki berlini vállalata alatt mindég jelentést kelle tennie Marschall táborszernagynak, mint közvetlen fölebbvalójának, valamint Daun grófnak és Károly lotharingi herczegnek, kik közűl aztán egyik vagy másik a jelentésre tervezetet készített és beküldötte megerősítés végett a bécsi hadi tanácsnak, mielőtt a döntő parancsolatot kiadta volna. Hadiknak 1757 szeptember elejétől november végéig a hadi levéltárban 64 ilyen fontosabb jelentése található csak Károly herczeghez.[141] Természetes, hogy ez a régi káros szokás, mint Gvadányi panaszolja, a mi seregünket nyügözte; s annyival inkább nyügözhette, mert több ilyen káros szokása volt, mint pl. az ellenség megvetése és a maga-nagyzása.

Gvadányi gondolkozó fő, ki a háborúban nemcsak harczolt, de megfigyelt és ítélt is: ennélfogva élesen megrótta, hogy a mi katonaságunk az ellenséget meg szokta vetni, és úgy tartani, mintha az nem oly kézzel, lábbal, szívvel termett volna mint ő maga; a minek okát soha ki nem tanúlhatta, sem pedig meg nem foghatta, hisz józan és tárgyias belátással be kellett ismernie, hogy a mi lovasságunk akkor sem a tanúltság, sem a fegyelmezettség tekintetében, – a mi gyalogságunk sem a tüzelés gyorsaságára, sem a bontakozás kivitelének szabatosságára nézve nem mérkőzhetett a poroszszal. Mi történt mégis? Az ellenség lenézése akkora volt, hogy ha valahol példának okáért 100 embernyi csapata állt a porosznak, az ellen 40-60 embernyi csapatot küldtek ki; s ha ez szerencsétlenűl járt, vereséggel visszavonúlt, a tisztjét vetették okúl, vizsgálatba és perbe fogták, meg nem gondolván, hogy a sok lúd a farkast is legyőzi. Ha pedig a tisztet nem okolták s megelégedtek a túlnyomó erő mentségével, akkor az elveszett katonákról, a királyasszony káráról hallgatott az írás. Gvadányi még keményebben megrótta a maga-hittséget, hogy az ellenségtől tanúlni nem akartak, minek következtében egyes lovas csapatokat messze kiküldtek, melyek az ellenség nagyobb erejének támadására minden haszon nélkül tértek, vagy gyakrabban véres fejjel szaladtak a sereghez vissza. Számtalanszor egész könnyű lovas ezredeket minden gyalogság és ágyú nélkül rendeltek tova, minek tudomására jövén az ellenség, rájuk ütött lovassággal, gyalogsággal, ágyúkkal és valameddig tetszett szemének szálának, addig űzte, kergette, fogta, vágta azokat, mert a porosz soha a megfelelő tartalékok nélkül nem indúlt el. A régi slendrián nálunk ezt nem vette számba, nem sajátította el.[142]

Mind ebből pedig mi következett? Nem egyéb mint az, hogy a hét éves háborúnak sok fényes és csattanós hadi ténye, de a magyar és osztrák, valamint a szövetséges hatalmak áldozataihoz képest kevés eredménye volt, hogy a hubertsburgi béke nekünk is ép oly jól esett, mint a porosznak.

Gvadányi mindenesetre szintén szívesen fogadta és üdvözölte azt. Mert a háború nemcsak diadalból és dicsőségből, nemcsak csupa csatározásból áll, hanem nyomasztó nyomorúskodásból és szenvedésből is. A mint maga írja, nem egyszer szenvedett hideget-meleget, éhséget, nem egyszer hált a fagyos földön, különösen az 1760-iki téli táborozás alkalmával, mikor január 26-ig maradtak a nyilt mezőben;[143] egész fejealja nem volt egyéb, mint igmándi nyerge, takarója pedig a köpönyege, a mely alatt őszi esőben, síró szélben, dermesztő fagyban úgy reszketett, mint a nyárfalevél.[144] Később is köszvényes bántalmait a kemény fáradalmak és szenvedések maradványainak tulajdonítja, melyek ellen olykor a pöstényi fürdőben keresett üdülést, vagy könnyebbűlést.

A béke megkötése után a szász és cseh szélekről visszakerűlt Magyarországba, a hol ezrede négy vármegyében: Szathmárban, Beregben, Ugocsában és Máramarosban kapott szállást. Gvadányi Badalóba, e félreeső kis faluba jutott, mely a tiszaháti járásban fekszik s jó magyar népéről, tiszta nyelvéről és termékeny vidékéről ismeretes. Abban az időben szép gyümölcsös kertjei voltak, melyek a Tisza szabályozása óta, mivel az ártérbe estek, nagyobbrészt eltüntek.[145] Ma a Tisza is távolabb tőle, mint a mult század hatvanas éveiben, mikor kiöntései és vad vizei, különösen tavaszszal, annyira elárasztották, hogy szinte minden közlekedéstől elszigetelték, holott ma az egyik legélénkebb megyei út érinti. A Gvadányi lakása a falu keleti végén, egy elhagyott temető helyén állott a nagy házban, melyet a nagyház-sor dűlő nevezet ma is emleget,[146] ablaka előtt széles tóval, kapuja előtt a Tiszával, körülötte mocsarakkal és árkokkal, mint valami vízi erőd, minek következtében «a lég és föld urai», a rajzó legyek és feltörő férgek véle nem egyszer megosztották és nem egyszer népesítették be azt. Volt idő, hogy más nép alig közelítette meg, mert megesett, hogy a Tisza, mely különben oly simán, oly szeliden kanyarg le parttalan medrében, zúgva és bőgve borította el a badalai rónát, mintha el akarta volna nyelni, ha nem is a kis falut, de legalább a Gvadányi nagy házát! Ilyenkor aztán az ár elzárta a grófot minden társaságtól, megfosztotta minden látogatástól, hetekig, sőt kétszer hónapokig csak az udvaron mozoghatott, mire nézve azzal vígasztalta magát:

Három hónapokig szenvedtem én eztet,
Még jó, mint az ürgét, hogy ki nem feresztett.[147]

32. BADALÓ.


Víg kedve mind a mellett be nem borúlt, mulatozó és mulattató elevensége el nem bágyadott: olvasott, mert katona korában is ládánkint vette a könyvet, zenélt, miben Bacsányi szerint egész művészetet ért el, vagy csöndesen elpipázgatott a kandalló előtt. Majd egyet gondolt, hogy a renyhe raboskodásban lelke könnyű szárnyait az unalom utoljára is el ne nehezítse, aztán bált rendezett a falu fiatalságának.

A házi cselédség, különösen a német vadász el nem gondolhatta, hogy honnan jő a vendég a vízbe: de a badalai biró, Veres Miklós uram, emberül megfelelt a megbizatásnak. S begyűlt a leányság piros csizmákban, pártásan, be a legénység sarkantyúsan, két üstökbe fonott hajjal: rakta is a tánczot ugyancsak világos virradtig a Putyu hegedűje mellett. Az egyszerű nép bizodalmasan, de illedelemmel mulatott: mialatt Gvadányi kedélyes biztatással forgolódott közöttük a vendég-lakománál és nézelődött rajtok a táncz alatt. Sok legény természetes tisztességtudással megállt előtte és megkinálta a maga tánczosnéjával: de ő lába sebére, a vari golyó emlékére hivatkozva kitért a kitüntetés elől. Csak egy-egy nyájas szóval vagy egy-egy pajkos megjegyzéssel élénkítette és bátorította a vidámságot; de jóakaró türelemmel és komoly figyelemmel hallgatta a naiv hálálkodást. A biró, Badaló bölcse, poharat emelt egészségére, hogy a burkust vághassa, ölhesse; kellő nyomatékot adva faluja érdekeinek is:

Nagy úr ked, még dolgát nagyobbra vihesse,
Több ily víg napjait mi velünk tölthesse.[148]

Majd búcsúzóra, hajnal előtt, megint megkereste a grófot és ékesen megköszöntötte mindnyájuk nevében «ő kelme kegyelmét, mutatott malasztját». S a fiatalok módosan és önérzetesen kezet fogva búcsúztak a vendéglátó gazdától, kinek szállására viszonzás fejében másnap tömegesen érkezett a gyümölcs és szárnyas, mert a magyar ember, még ha a nép egyszerű gyermeke is, nem szereti az ingyen ajándékot. Nála az elfogadom szónak rendszerint adom a ríme. Ez az igazi paraszt becsület!

Másszor meg Gvadányi a tiszteletessel, Bakos János református lelkészszel, kinek jóravalóságáról tanúskodik, hogy kis egyházában, 1759-ben ő kezdte meg az anyakönyv vezetését,[149] meg Kós István urammal, a ki kormányzott, csolnakos vadászatra indúlt az áron, nyúl ellen, róka ellen. Mert a szegény állatok a víz elől felhúzódtak görbe fára, hajlott ágra, kiálló tőkére. S tetszett a grófnak a tréfa, különös íze miatt, a mint a fák kajmójáról hullott a nyúl, róka, farkas; míg egyszer a tréfa «gimilsinek keseruv uola vize: hug turchucat maid mige zocoztia vola»; mert a tiszteletes segíteni akarva a kormányosnak, olyant lendített a csolnakon, hogy az a sebes hajtás miatt egy látatlan tőkébe belecsapódott és – felborúlt:

«Legelső volt a pap, a ki talpra felállt,
Szent Jehova Isten! hol a gróf, kiabált,
Seregeknek Ura! tán szenvedett halált
Hogyha mély gödörbe ő béesni talált.»[150]

De Gvadányi nem esett ki jó kedve sodrából. A míg Kós István uram dohogott, hogy biblia, nem kormány kell a pap kezébe, a míg német vadásza jajgatott, hogy a flintája, nem az ura, megázott: addig reá az egész fordulat csak furcsaságával hatott, s nevetett a tiszteletesen, kinek tudós, komoly parókája összecsapzott az iszaptól. A vízben is, otthon is pajzán élczeivel ő derítette föl a kiöntött karavánt: mégis az ő halálának kelt híre. Bejárta az ezredet, négy vármegye földén, a Latorcza, Körös, Szamos és Tisza mellett, de főként Szathmárt, a törzsnek székhelyén terjedett el: úgy, hogy Gvadányi maga rándúlt oda élő czáfolatúl. S az ezredest és ezredesnét napokig kaczagtatta a kaland újabb meg újabb színezésével és előadásával; aztán a szathmári jezsuita-főnököt is, a ki atyjafija volt és miatta aggódott, megnyugtatta és elmulattatta.

Mert kedélyesség és elevenség lüktetett benne! Nemcsak a dob és trombitaszó vidította mindég a csatamezőre kivonulóban, mint a Rimay vitézit: de a béke renyhe idején is tele volt tréfával, bohósággal, örökös kötődéssel, katonás könnyelműséggel. Mellette és körülötte felvidult mindenki.

A mikor a víz leapadt: a badalai szabad szállás megtölt megint vigadozó vendéggel. A szathmári jezsuita-főnök kijött májusi pihenőre, vagy inkább vérpezsgető mozgásra. Gvadányi, mint rokona és régi tanulótársa az egri főiskolában, nemcsak szívesen látja és biztosítja, hogy az ő ágyában nem fog ördöggel álmodni, mert a katonától még az ördög is fél; de fiatal tiszteket is hív meg szórakoztatása végett, kik nyájasságra, tréfára, adomázásra mindig készek. A míg azok érkeznének, Gvadányi bevezette a főnököt paripáihoz. Hiszen melyik huszárnak nem büszkesége a lova? Van itt szarvas-fakó, szürke, szegsárga, fekete, arany-pej és deres, hat gyönyörű állat, egyik szebb, mint a másik. A vendég alig telik be nézésökkel és dícséretökkel. A házigazda bemutatja azután minden mulatságát: kevély kecskebakját, mely mint valami udvari bolond, ki nem fogy a csintalan csínyből. A kapu előtt őrt áll, a szobában sétál, az udvaron felügyel; szárnyast onnan kiver, koldúst kikerget, czigányt felöklel. Csak urának és paripáinak ismeri el maga mellett a jogát. Majd megjönnek a tisztek, és szapora szóval sziporkáznak a katona-humor szikrái. Az egyik Szászországon akkora hegyre jutott, hogy benézett róla Rómába és beleharapott a holdba, mint valami almába; a másik hittel esküdött, hogy Königsberg vára alatt, mikor ott raboskodott, egy czethal olyant sóhajtott, hogy az egész város megingott és legmagasabb tornya összeomlott. A jó jezsuita csak eldőlt nevettében. Az ifjak között maga is megifjodott: versenyezve évődött, lovagolt. Még a breviariumhoz is hűtelenné lett.

A míg ő a társasággal halászni, paripázni járt: addig a kecskebak beszabadúlt szobájába. Bizony nem hiába volt péntek, baljóslatú nap, nem hiába mulasztotta el az imádkozást világi hiúságért: meglakolt érte, a kecskebak – megette a bréviariumot. A mikor haza kerűlt és szobájába sietett: a büntető nemezis már csak a kötése felett merengett. S bizony hiába volt a «Per amorem Dei», hiába az «Incarnatus Dæmon», hiába a jaj és pálcza; még a baknak állt fölebb és megöklelte a barátot. Gvadányi úgy hozatott Beregszászról más breviariumot, s úgy szabadította fel újra a jó kedvet. Mert eleinte, a vallásos vonatkozás miatt, senki sem érintette a dolgot.

Később azután eleget pedzették, sőt sokat is nyűtték. De a jezsuita, ha kell szent, ha kell lovag és vitéz, nem maradt adós a visszavágással, nem maradt ki a vidám vetélkedésből: akár a kalapjokat egymásnak a levegőbe feldobálták és összelőtték, akár sétalovaglást rendeztek és vad futtatást végeztek, noha szinte a nyakát szegte szegény! Különben pedig nem bírta elegendőkép csodálni, hogy míg nappal olyan zajos az élet, éjjel és reggel akkora a csend, hogy a legénység mindent olyan nesztelen és pontosan igazít el. Gvadányi a káplári pálczára hárította az érdemet és kedélyesen jegyezte meg:

«Hasznos ungventum a mogyorófa kenet…
Lehet vele élni mind fekve, mind menet.»[151]

Hathatósan ajánlta számára is az arany-ér ellen, mint csalhatatlan szert, melytől a sűrű vér megritkúl és mindjárt jó keringésbe, szokott járásába tér.

Így folytak a badalai évek, 1763-tól 1765-ig. A míg Gvadányi itt szállásolt, más történeteket nem élt, mint maga vallja. A félreeső fészek mást talán elgyötört volna az unalomig; de az ő derűs lelkének, villogó szemének ott is ragyogott, a hol másnak beborúlt: ő még Badalóban is boldog maradt.[152]

Hogy is mondja az Amade vitéze?

«A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete!...»

1765 november 10-én alezredessé lett[153] és Szathmárt, meg Zajtán szállásolt, a hagyomány szerint. Itt barátkozott össze a Becsky-családdal, mely a megye egyik leggyökeresebb és legvagyonosabb családja volt. Eredetét egészen a XIV. századig vitte vissza, s a mily büszkén mutathatott régiségére, épp oly megelégedve nézhetett előkelő rokoni összeköttetéseire, messzire terjedő birtokaira. A megye legtermékenyebb részében, nyugotra, a Szamos áldott rónáin, 17,000 hold volt a kezén;[154] Becsky-udvarházak álltak és díszlettek Nagy- és Kis-Peleskén, Nagy-Géczen, Komlód-Tóthfaluban,[155] sőt Tasnád-Szántó is, Közép-Szolnok megyében, hozzájok tartozott. Az udvarházak ma is állnak, de már nem díszlenek, elpusztulva, megviselve, dűledezve, nagyobbrészint zsidó kézen, szomorúan hirdetik, hogy itt hajdan szebb élet volt.[156] A család pedig elszegényedett, elszóródott, elzüllött, csak Nagy-Szőllősön és Tasnád-Szánthón él még egy-egy tekintélyesebb töredéke; míg abban az időben négy ága: a nagy- és kis-peleskei, a géczi és tóthfalusi virágzott. Mindannyi kedvelte a jó és víg életet, s pazaron gyakorolta a vendégszeretetet.[157] Magyaros mulatozással, nemesi nagyzással, könnyelmű költekezéssel, örökös örömökkel, s nem maradt utána egyéb, mint a ragyogó múlt mélabús emléke és beszédes tanúlsága, mely példájában annyi igazi és derék magyar család elhanyatlásáról regél!

Különösen a nagy-peleskei és nagy-géczi ház hangzott a vígasságtól. Nagy-Peleskén Becsky György volt a gazda, pompás és elevendi czimbora, mindig teli tréfával, ki épen Gvadányihoz illett. Különben eszes és tanúlt ember, ki előbb, inkább hagyományos szokásból, egy évtizeden keresztűl főszolgabíróságot viselt. Később királyi táblai bíróságra vágyott és érte a fővárosba útazott – eredménytelenűl. Kedvkereső vendéglátásában nem csak felesége, lengyelfalvi Erőss Klára, de leánya, Francziska[158] és két fia, Ignácz és László is osztozott. Az utóbbi, mint hadnagy, a seregnél szolgált. – Nagy-Géczen pedig Becsky Gábor lakott, ki nyilt szívvel nyílt házat tartott. Mária Terézia háborúiban szintén része volt és mint kapitány vonúlt vissza, hogy a hadviselés fáradalmait az édes otthonban pihenje ki és zajos szórakozások között feledje el. Felesége semsei Semsey Mária, a megye egyik legszebb asszonya, nemcsak ritka bájával, de játszi szellemével is vonzott. S a mily fürge volt esze, ép oly szapora nyelve járása.[159] Mint mondani szokás, kardos menyecske, a labancz katonának kurucz párja; de rajongott érte, a ki csak közelébe ért!

Gvadányi gyakran megfordúlt mind a két faluban. S a nagy-peleskei nyílt rónaságon, el a lázári és atyai határig, s a nagy-géczi szabad síkon, el Darah és Peteh irányában vidor vadászatok folytak. A Szamos-járta és öntözte földön bőven fakadt a fű, nagyon elszaporodott a nyúl; a szép és szálas erdőben meg-megakadt a kártékonyabb vad is: a hajtás mindig gazdagon fizetett. Vagy szüret s egyéb alkalmiság fordúlt elő, a mikor rendszerint megeredt a táncz, ropogott a röppentyű, durrogott a mozsár, csengett a pohár és pattogott a lárma. Természetes, hogy ilyenkor abban az időben, mikor a szenvedélyek szilajabbak és a csínyek csintalanabbak voltak: a pajkosabb tréfa sem maradhatott el. Így Gvadányi, a mint maga beszéli, valami unokaöcscse, egy bornemissza huszárkapitány ellen, azt az erős pajkosságot követte el, hogy egy rókát nyúl módjára elkészíttetett s azt elébe játszotta, ki csakugyan jóhiszeműen belakmározott belőle; s a míg a többiek boroztak, ő addig tejet ivott, mégis ráfogták, hogy részegebb nálok, sőt azzal tetézték a túlzó tréfát, hogy körűlötte

«Ebéd után kiki mint róka hahogott,
Mint mikor egeret eszik, úgy makogott.
Megtudván, mit evett, azon bosszankodott,
De mint víg gavallér, velünk megalkudott.»[160]

Gvadányi ekkor még csak negyven esztendős volt s már alezredes és özvegy, férfikora delén. Az ő derűs szemével és könnyű kedélyével bírva: még reá mosolygott az egész élet. A hagyomány egyik elbeszélése szerint beleszeretett a Becsky György leányába, jegyet is váltott vele; de azután a viszony felbomlott, minek következtében képe, melyet menyasszonyának ajándékozott, a nagy-peleskei házban olyan helyre kerűlt, a hová nem szoktak szerelmi emléket akasztani.[161] A hagyomány másik változata szerint a Becsky Gábor felesége ragadta el. S mert azt a meggyőződést vallotta, hogy a mely katona nagy ideig harczol, az ilyen ottan is, hol nem szabad, sarczol; – megtévesztette, hogy a nagy-géczi ház nem ellenség, hanem barát háza, s megkísértette benne a szerelmi sarczot. Hiába volt a támadás, hiába a vívás, a kardos menyecske méltatlankodással verte vissza azt, miként maradékainak emlékezete megőrízte.[162] Melyik hagyomány az igaz? Ma már ellenőrízhetetlen; de mint rendkívűl érdekest, föl kellett jegyeznünk, hogy később hivatkozhassunk rája. Az bizonyos, hogy az egyik vagy másik megesett, mert a hagyomány Szathmárban egész megyeszerte ismeretes; az is bizonyos, hogy az összeütközés a Becsky-család és Gvadányi között igen érzékeny lehetett, mert barátságuk többé helyre nem állt.

Gvadányinak épen kapóra, jött áthelyezése. Már 1768-ban Máramarosban szállásolt és éldegélt,[163] természete és szokása szerint. De kétségtelen dolog, hogy hivatalos tisztében is pontos és gondos volt; mert az átmeneti idő, mely a sereg teljes és gyökeres ujjászervezésére törekedett, sok kötelességet követelt a tisztek buzgóságától. Az örökösödési háborúban a magyarság lelkesedése, ősi vitézsége, mindkettőnek romboló ereje szinte mindent pótolt ugyan: de mégis megérzett a rendszeres képzés és szükséges fegyelmezés hiánya. Eladdig, sőt ennek a háborúnak végéig, az ezredtulajdonosok jogai az ezredeknek nagy önállóságot biztosítottak, mely a nemzeti érzés befolyása alatt még mélyebben gyökerezett.[164] Az egyes ezredek külön válva, külön szolgálati szabályzatot követtek, mert bár a lovasság a Khevenhüller szabályzatát, melyet 1726-ban saját ezrede számára kiadott, és a gyalogság a Regal regulamentumát, melyet 1728-ban hasonlókép a saját ezrede részére készített, általában elfogadta ugyan, de minden ezredtulajdonos csak pótlással, elhagyással, javítással: ennélfogva egyetemes haladás nem lehetett. Csak 1749-ben II. Frigyes hatása alatt jelent meg először nálunk a sereg minden osztályára egyetemesen kötelező szolgálati szabályzat;[165] csak a hét éves háborúban s még inkább utána, mikor József császár a hadügy élére állt és Lacy gróf katonai főfelügyelő, majd 1766-ban a hadi tanács elnöke lett, indult meg egész ijesztő erővel és merev következetességgel az egyenlősítés és összesimítás műve. Ettől az időtől fogva az ezredek önállósága helyett a központi igazgatás ölelt fel mindent; s nemcsak a hadi terveket dolgozta ki, de belenyúlt a maga mindenhatóságával a legjelentéktelenebb apróságba, a legénység öltözetén az utolsó gombig, öltözködésén a hajfonatok rendezéséig és beporozásáig.[166] Rend és egyöntetűség keletkezett ugyan, de annak veszedelmes elfajúlásával, a gépszerűséggel. A hadi kormány merő katonai irodává vált. «Ez a gépszerűség – mondja egy korabeli szellemes bíráló – melyre a mai hadi tudomány emelkedett vagy sülyedt, elöl minden személyes vitézséget s a sereg egyes tagjainak bátorságát nélkülözhetővé teszi. Bizonyos mértékig igaz ugyan, a mit legnagyobb íróink egyike megjegyez, hogy az ilyen állami gép, ha minden rugója összevág, annál tartósabb és használhatóbb, minél gyöngébbek erkölcsi tekintetben egyes tagjai; de én nem szeretnék ennek a gépnek tagja lenni.»[167] Még jó, hogy ugyancsak II. Frigyes befolyása alatt a folytonos gyakorlat, a táborozás béke idején meghonosúlt, hogy legalább még ez ébresztgette és tartotta fönn a hadi szellemet, a vitézi vetélkedést, a katonai tapasztalatot és kényszerű haladást, melyet a fölösleges irkafirka elfojtással fenyegetett.


33. II. JÓZSEF CSÁSZÁR FIATALKORI ARCZKÉPE.


Gvadányi mint alezredes és 1773, május 28-tól fogva mint ezredes hűségesen megfelelt a hadi tanács követeléseinek és utasitásainak.[168] Ez évek jegyzőkönyvei számtalan tudósításáról emlékeznek meg, melyek leginkább szolgálati ügyekre vonatkoznak. Előbb mint helyettes, majd mint valóságos parancsnok, beküldötte a maga jelentéseit a havi állományról, a táblázatok kíséretében, a fölmerűlt bajok elintézéséről, a kérvények fölterjesztésével, a maga személyes dolgairól és a szökevények kimutatásáról. Mind ez a tudósítás ma már megsemmisült: de a jegyzőkönyvek nyilván tanúskodnak tartalmukról, valamint az ő kötelességérzetéről.[169]

Úgy tetszik mégis, hogy a hadi kormány új irányával nem egészen értett egyet. Panaszkodva említi, hogy a béke megkötése, 1763 után sok ezredtulajdonos és ezredes a régi katonákat a maga ezredéből kiválogatta és eleregette, hogy azok helyeit fiatal emberekkel töltse be, sőt még az öreg, vitéz és avatott főtisztekkel is hivatalukat eladatta vagy őket méltatlan üldözésekkel nyugalomba menni kényszerítette, hogy állásaikba szépen felfodrozott hajú, finnyásan lépő, francziául beszélő és ékesen tánczoló úrfiakat iktasson. «Szép bizonyára illyen ifjakból álló seregre nézni, mert kiki úgy képzelheti azt, mint egy virágokkal teljes kertet vagyis hímes tojásokkal és megaranyozott bokrétákkal tetőzött mátka-tálat, – mondja – kiknek látása a szemeket csiklandoztatja. De kérdés: hogy az illyen ifjúságból álló sereg két-három táborozás alatt is fog-é fejedelmének hasznot tenni, vagy inkább tetemes kárára fog lenni. Én ugyan ellenkezőt tartok. Való ugyan, hogy gyermekből válik az ember, de ezen példabeszédnek értelme a háborúságban nem áll, mert itten mindjárt ember kell a gátra; mert máskép a háborúnak özöne csak sok esztendők múlva helyre hozható károkat fog okozni.»[170]


34. CZÍMKÉP A TÖRÖK HÁBORÚBÓL VALÓ GONDOLATOKBÓL.


Gvadányi mint katona az örökösödési háborúban nevelkedett. Lelkének első benyomásai és tapasztalatának első emlékei uralkodnak fölötte. Az ő eszménye nem Lacy, kiről csak mint főszállásmesterről beszél teljes elismeréssel: hanem Hadik, ki rendszeres képzés helyett a maga erélyéből, személyes bátorságával és vitézségével emelkedett nagyra. Példája vonzza, pályája lelkesíti, az igazi katonaságot nem az elméletben, hanem a gyakorlatban keresi és vallja. Az ő szemei előtt még mindig a múlt dicsősége ragyog, mikor a negyvenes években a magyar huszárság merő megjelenése oly réműlettel töltötte el a franczia hadat, mint őseink betörése azelőtt nyolcz századdal. Mert bár a francziák láttak ugyan már egyes kisebb száguldó csapatokat a magyar ördögökből, Diables d’Hongrie, a mint nevezik vala: de egy egész hadsereget elképzelni sem birtak belőlök, a mint csatarendben állnak és küzdenek, a tábornoktól az utolsó közlegényig be nem porzott hajjal, erős, pedrett bajuszszal, mely szinte fél arczukat elborítja, fejükön kalap helyett magas süveggel, kézelők, mellcsokrok és tollak nélkül. Széles görbe kardjukat homlokuk felett villogtatva, a mi alatt a szakállak és szemöldökök fekete fellegéből a szenvedély és elszántság pillantásai lövellnek elő, melyek még élesebbek, mint a ragyogó kardok czikázó villámlásai. Idő kellett nekik, mint a korabeli tanúk hirdetik, míg huszárságunk előtt szívdobogás nélkül megállhattak,[171] a mint ez sebesebben, mint az általa fölvert porfelleg, ütött reájok és kaszabolta őket ellenállhatatlanúl.[172] A Gvadányi huszárja a negyvenes évek harczosa, ki rossz kiképzése daczára jól verekedett, noha a káplár se hunczutkába nem nyírta haját, hogy felgöndörítse, mint a kacsa farkát, se vízzel be nem locsolta, hogy hajporral, mint valami péppel, összeragassza, se fával ki nem bélelte, hogy hajfonata minél vastagabb legyen.[173] Az ő meggyőződése szerint az egyszerű erkölcs többet ér a czifra cziczománál, a csatabeli jártasság az iskolai ismeretnél, a kemény férfiasság a fitogtató finnyásságnál. A magamegelégedés mosolya villan meg ajkán, mikor Csízi István barátjának a pipeskedő gyalogságról beszél, mely városon lakik és mesterkélten hivalkodik; mig ő és huszársága falukban, titkos zugolyokban él, hol a néma csöndesség és szemérmetesség honol; természetesek az emberek; egyenes erkölcsök, nem lépes a szavok, a szent együgyűség minden kincsek-javok. S ez a mosoly a gúnyba és szánalomba fanyarodik, majd nevetésbe csattan, mikor a gyalogokat rajzolja:

«Nem is tudunk mink úgy, mint tik pipeskedni,
Czikornyás és mézes szókkal kedveskedni.
Ha városba mentem, szivemből nevettem,
Rátok, gyalogokra, ha szemem vetettem.
Mert láttam tactusra ti mint nem léptetek.
És a természeten erőt mint vettetek.
Hajatok, mely szépen vala frizirozva,
Testetek, gúnyátok beparfumirozva.
A felházakra is miképen néztetek,
Majd a földet túrta ti complimentetek,
Szép volt rátok nézni a Comédiába,
Hol már minden dáma ülvén lózsiába,
Kis látó üvegen néztetek reájok,
Holott szemeteket nem fogta el hályog.
De ha így nem tenne egy infanterista
Ki mondhatná: hogy ő nagy galanterista?»[174]

Igen, a Gvadányi katonája a huszár, a negyvenes évek huszárja. Nem mindég tartozott ugyan hozzájok, de velök táborozott, velök csatázott, aztán soraikba és élükön harczolt, velök öregedett. Multjok, dicsőségök mintha egészen az övé volna, oly drága előtte; még vásott keménységöket és duhaj legénykedésöket is bizonyos melegséggel emlegeti. Épen azért, a mily megütközzéssel és őszinteséggel ítélte el Hadik azt a szándékot, hogy minden közlegényt írásra, olvasásra, számolásra és vallásra oktassanak, hogy képzett altiszteket nyerjenek; hogy minden ezrednek külön iskolája legyen vagy elhelyezése szerint látogassa azt, a hol máskép nem lehet, félévenkint az iskola székhelyére vonúljon be, mintha már nem is kellene közlegény:[175] oly megütközéssel és zokonvevéssel rója meg ő is, hogy a régi közlegénynek, az öreg katonának elveszett a becsülete, értéke, hogy múltjok, dicsőségök kötelékéből kiszakítva szélnek eregetik, ki az ellenségtől vitézi borostyánt érdemelt. Ha valaki, – fejtegeti – azzal kívánná megtorkolni, hogy a vitézekből álló sereg tehetetlen, mert a vénség betegség; annak azt feleli, hogy ő nem olyan katonákat ért, kik vénség miatt megrokkantak, hanem olyanokat, kik ámbár őszbe csavarodtak, mégis nyers, tehetős, egészséges, pozsgás emberek. Elismeri, hogy kell ujonczozni, mert valamint az erdők elfogynának a fejszék vágásától, a forgószelek rombolásától, a belső rothadástól és taplózástól, ha a törzsökök új sarjazásokat és növéseket nem hajtanának: úgy a sereg is semmivé lenne, ha örökké csak azon emberekből állana, a kikből egyszer alakult. Mert mindenkinek zsoldja a halál és örökké ki sem élhet. A halottak és aggastyánok helyett szükség ujonczokat toborzani, kik az öreg vitézektől a szolgálatot, hadi gyakorlatot, az ellenséggel való ütközetekben mint megannyi mesterektől a merészséget és bátorságot megtanulhassák: de mégis sokkal több öreg katonából kell a seregnek állania, mint ujonczból, mert valamint az erdőnek, mely fiatal fákból áll, csak csere vagy berek a neve: úgy a sereg is, melyet merő ujonczok alkotnának, csak seregecske lenne; a mellett valamint idővel a vesszőkből szarufák, több idő multával oszlopok válnak: úgy az ujonczokból is jó idővel vitézek, főtisztek lehetnek. Ebből a tekintetből különösen helyeselte a rendszeres gyakorlatokat, mert semminémű tudomány, – veti oda megokolással – nem mehet hirtelen tökéletességre, főképen a hadi tudomány, ez sok esztendők alatt való gyakorlást és vetélkedést kiván, még a nap is sokáig főzi az eret, a míg aranynyá válik. Az arany katona – az öreg katona.[176] Nem hiában maga is évtizedekig katonáskodik, szíve egészen öreg vitézeihez van forrva, kiknek sorsával pályája összeszövődött. Mintha minden egyes öreg katonájával életének egy-egy emléke szakadt volna el tőle! Mintha az új irány rideg elbánásában irántok a tikos fájdalomnak érzete szólalna meg a maga mellőzéséről!


MAGYAR HUSZÁROK.
(Ernst Lajos gyüjteményében levő egykoru képek után rajzolta Cserna K.)


Gvadányi hiában tette meg a maga köteles jelentéseit, hiában vezette nagy kedvvel az ezred gyakorlatait: a szerencse ellene fordult. Meg kellett érnie, hogy a hadi kormány 1775-ben föloszlatta a Nádor-ezredet, mely 1766 óta b. Török András nevét viselte.[177] Gvadányi tizenhét esztendeig szolgált benne, fokozatosan emelkedve, míg utoljára ezredese és parancsnoka lett. Háborúban és békében, diadal és vereség, öröm és szenvedés napjaiban megosztozott véle egyaránt: természetes ennélfogva, ha fájt, pedig mélyen fájhatott szivének, a válás régi hű bajtársaitól. Sőt meg kellett érnie, hogy a hadi kormány idegen földre, Galicziába, második ezredesnek rendelte be a Kálnoky-ezredhez, hogy parancsnoki állását annak kitüntető kiváltságaival, széles hatáskörét annak kifolyó jogaival elvesztette. Talán innen magyarázható, hogy kedve-szegve, csak késlekedve vonúlt be ezredéhez, pedig a nélkül is elég ízetlenségbe bonyolódott. A Török-ezred anyagi ügyeinek leszámolásánál oly különbözetek mutatkoztak, az adóssági panaszok ellene oly tömegesen érkeztek, hogy a hadi kormány mind ezt nem hagyhatta szó nélkül.[178] Nem az volt a kérdés, mintha ő sáfárkodott volna hűtlenűl, mert a ki életének két utolsó évtizedében csekély vagyonából annyit áldozott a közért, annak keze előbb sem nyúlhatott a közéhez; különben akkor egyszerűen perbe idézik és elítélik, rangja és állása elvesztésével megbélyegzik, mint a Székely testőrfőhadnagy esetében történt: hanem csak az, hogy elnézést gyakorolt, vagy még inkább, hogy a személyes becsülettel megelégedett a hivatalos írás helyett. Még a régi idő tanítványa lévén, az új irány utasításainak aprólékosságaihoz nem mindig alkalmazkodott mereven és következetesen: inkább a bizalomnak, mint a szigorú szabálynak és rideg ellenőrzésnek hódolt. Szabálytalanságok estek, panaszok támadtak. A hadi kormány minden dologra és minden panaszra felvilágosítást kivánt tőle, s ő alig győzte nyilatkozattal; mi az ízetlenségnek rendszerint véget vetett ugyan, de nem minden következés nélkűl, mert 1779-ben megint mellőzésben részesült. A mikor ugyanis Baranyay, a Kálnoky-ezred parancsnoka, vezérőrnagygyá lőn, helyébe nem Gvadányi lépett, mint második ezredes, hanem Hellebrand alezredest nevezték ki ezredesül és parancsnokúl. A mi Gvadányink, mint rangban idősebb, nem maradhatott mellette, a hadi kormány tehát második ezredesnek 1779, julius 10-én a Nádasdy-ezredhez helyezte át, mely ugyancsak Galicziában feküdt.[179]

Miért voltak ezek az ezredek idegen földön? Hát azért, hogy a hadi tanács az udvar politikai czélzatai szerint gyöngíteni akarta bennük a nemzeti érzést, egyszersmind elegyíteni a sereget. Mert Mária Teréziának és kormányának a magyar főnemesség Bécsbe vonása, maga-rontó fényűzése, a cseh és osztrák főrenddel keverése, nemzeti nyelvéből és erkölcséből való kivetkőzése még nem látszott elég hathatós eszköznek az egész nemzet átalakítására: a seregnek is közre kellett dolgoznia, hogy a nép a katonaságot, a katonaság a népet mételyezze meg. A hadi tanács a magyar gyalog- és huszár-ezredeket nagyrészint Csehországban, Morvában, Galicziában, az osztrák örökös tartományokban helyezte el;[180] míg a német ezredeket, főként a vasasokat és dragonyosokat, Magyarországon szállásoltatta, mely a Habsburgok minden birtoka közt, a mint egy korabeli éles megfigyelő vallja, leginkább meg vala rakva katonáival.[181] A mellett a huszár-ezredeket, mint előbb a gyalogokat, német elemmel töltötte meg, úgy, hogy a hetvenes évek végén és nyolczvanasok elején már nem találkozott egyetlen egy huszár-ezred, mely csupa született magyarból állott volna. Az új irány ezt az eljárást azzal okolta meg, hogy az új szolgálat következtében a vegyítés nélkülözhetetlenné lett, mert a mióta nem a természetes erő és személyes bátorság, hanem a fegyelmezettség, engedelmesség, a gyakorlatokban és fogásokban való jártasság képezik a katona legfőbb erényeit: a magyarnak minden katonai értéke elveszett. Épen szellemének és jellemének legbecsesebb és legmagyarosabb vonásai: az önállóság és hősiesség, az egyéniség erkölcsi ereje az élettelen szabály ellenében váltak hátrányára: csak a hideg vérű és vakon engedelmeskedő német oldalán használható[182] Pedig volt idő, nem is olyan régen, mikor egy Ligne herczeg, különben osztrák tábornagy, magasztalva emlegette a magyar huszárság katonai hivatását, vitézségét, maga-feltalálását, becsület-érzését, testületi szellemét, mely a nemzeti szellemmel a legösszhangzatosabban egyesült; pedig volt idő, nem is olyan régen, a mikor a bécsi udvar tudta, hogy a magyar baka és huszár a németet egyiránt megveti; épen azért nem is nevezett ki közéje idegen tisztet.[183]

Most az új irány alatt a nézet megváltozott, az emlékezet kihalt. Csak 1775-ben is magában a Gräven-ezredhez egyszerre 24, pár esztendő múlva ismét nehány főtisztet tettek át «a nemes hazafiak káros hátráltatásával és megvetésével,» a kik számos évi szenvedésök és hű szolgálatok fejében sem mehettek immár előre.[184]

S mi lőn a következése? Rövid egy évtized múlva kitűnt. Az események maguk szomorúan beszélik: hogy először a Gräven-ezred és más hét magyar ezred kénytelen volt utoljára az országgyűléshez folyamodni, mikép az idegen tábornokoktól, törzsbeli és főtisztektől, kiknek nagy száma miatt a hazabeliek száma majdnem láthatatlan, a közkatonának sorsa pedig az örökös büntetés, szidalmazás és üldözés miatt tűrhetetlen, szabadítsa meg őket; kénytelen esedezni, mikép a magyar ezredek békesség idején a magyar haza kebelében maradhassanak; a német ezredek pedig hazatérjenek, melyek a magyar levegő egészségtelen voltáról úgyis egyre kényesen panaszolkodnak;[185] másodszor, hogy az irás kultuszában a hadi szellem kultusza helyett Mária Terézia nagy örömére a hadi tanács kezén a mindennemű táblázatok, kimutatások, elhelyezési és hadi tervek napról-napra rendben voltak ugyan: de sem a törökök, sem a franczia forradalom tábornokai nem ragaszkodtak oly pontosan a szabályokhoz, s a Lacy papir-rendszere az ellenség hadi szelleme ellenében csattanós kudarczot vallott.[186]

Gvadányi a galicziai életbe hamar beletörődött. Vére sokkal pezsgőbb, kedélye sokkal elevenebb, semhogy vidám lelke egére bármi ízetlenség sűrűbb felleget vonhatott volna: jó kedve napja hamar áttört rajta és diadalmasan ragyogott megint. A mellőzés talán inkább bánthatta volna, hogy míg előbb, az első hét év alatt a kapitányságig vitte, aztán minden hét esztendőben fölebb emelkedett egy-egy fokkal: most előléptetése egyre késett: de hát az új irány alatt az ő sorsa a magyar tisztek közös sorsa volt az idegen elemnek a magyar huszárságba való tolulása miatt. Bele kellett nyugodnia, noha sem ő, sem maga az ezred nem rajongott ezért az idegen elemért. Bizonysága lehet, hogy Gvadányi 1781-ben, a midőn Hocsimírban volt állomáson, a német Panther főhadnagy személyében egy tréfás bohósággal az aprekaszionnal, jellemezte és kaczaghatta ki;[187] a Nádasdy-ezred pedig a hét ezred egyike volt, mely miatta az országgyűléshez fordúlt.[188]

Gvadányi már ekkor nem tartozott hozzája: 1783 április 10-én nyugalomba helyezték vezérőrnagyi ranggal és jelleggel.[189] De büszke volt katonai pályájára, negyven esztendős szolgálatára, generális czímére; s rendszerint magyar lovas generálisnak irta magát alá. Aztán is el-elmerengett a multon, melynek dicsősége és sanyarúsága föl-fölszítogatta öregedő tüzét, édes emlékekkel népesítette meg képzeletét. S a mikor a török háború kitört: öregedő tüze föllobbant, képzelete megeresztette szárnyait; háborúról, táborozásról, csatáról, seregről, győzelemről, diadalmi miséről álmodozott, s ha már régi bajtársai közt meg nem jelenhetett, legalább el akarta nekik mondani tapasztalatait, ismereteit, tanácsait, egész hadtudományi könyvet írt, melyben a gondos tanulmány az önálló felfogással, a haladás új vívmányainak méltatása azok kritikájával egyesült. Mintha csak jól esnék igazolnia, hogy nemcsak a hadi gyakorlatot értette, de a hadi elméletet is jól ösmeri.[190] S ez írása közben keresi meg a király és hadi tanács felszólítása, hogy jelenjen meg Bécsben, hogy ha ereje és egészsége engedi, mint olyan vezér, ki már nehány háborút dícséretesen kiszolgált, álljon a Csehországban levő Hadik- és Eszterházy-ezredek élére; ha pedig a poroszszal a béke megmarad, vonúljon velök a Hadik táborához a török ellen. Egyszerre fölrajzott előtte kétségtelenűl egész fiatalsága, midőn Hadik alatt Berlin felé nyomúlt, férfias harczi vetélkedése, mikor Kleisttal össze-össze mérkőzött, pályájának méltatlan vége, midőn tíz álló esztendeig nem haladhatott tovább; végre akkor is, a mikor előléptették, egyszersmind nyugalomba küldötték, noha még magabíró volt. Jól esett nemes szivének most ez az erkölcsi elégtétel: ime, reá-szorúlnak, elösmerik becsét, ismereteit, tapasztalatait. Hogy ne sietett volna föl? 1789 márczius első napjaiban járt fenn. «Ama nagy hirű nemzetünk tükre, Nádasdy halála után csak alig hiszem – írja a Magyar Kurir márczius 14-iki számában – hogy gróf Gvadányin kívül egy ilyen tiszta szivet áruló, régi magyar tekintetű bajuszos fő hadi-vezér és gróf jelent volna meg a császári udvarban. Midőn ő felsége előtt a múlt vasárnap, 8-án megjelent volna, ezzel bocsátá el ő Felsége maga elől: «Generális uram sok háborút próbált, mint az arany sok tűztől próbáltatott, még egészséges, szolgálatra alkalmas ember; az ilyenekre van most nékem szükségem; még egyszer a huszárokkal a Mars mezején megjelenni készüljön».[191]


35. A «MAGYAR KURIR» CZÍMKÉPE.


Gvadányi hazatért és befejezte művét. Eredetileg hadi tervet is szánt melléje, de megtudva, hogy a háború fővezérei 1789-re Lacy helyett Hadik, az ő eszménye és Laudon, ennek méltó társa lettek, elhagyta azt, nehogy úgy lássék, mintha egy csepp vízzel kívánná kiárasztani a Dunát, készült és várt, de bizony hiában; nem kardjával, csak tollával vívta meg a harczot, Nándor-Fejérvár megvételét, Laudon és a magyar hadak vitézi sikerét lelkes és érzelmes versekkel énekelve meg:[192] a hadi tanács felszólítása és a király elismerése mégis engesztelő és melegítő fényt vetett katonai pályájának végére!






Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre