I. GYERMEKKORA ÉS TANULÓÉVEI.



2. Horváth Mihály szülőháza Szentesen.[3]


MAGYARORSZÁG nemes családai közül háromszázötvennél több viseli a Horváth nevet.[4] Bethlenfalvi Thurzó Szaniszló gróf, az ország nádora, a maga udvari bejáróját (aulae nostrae familiaris), Horváth Istvánt, hűsége és szolgálatai jutalmául s mások kérésére, 1622 augusztus 12-én Sempte várában az Esztergom megyében nemes Bikly János halálával gazdátlanul maradt Biköl pusztával[5] ajándékozta meg. Parancsa következtében az esztergomi káptalan Ujváry János kanonokot küldte ki a beiktatásra, a ki maga mellé vette Czeteny Jánost mint homo regiust, de 1623 június 16-án nem Bikölben szállt ki, mert «a keresztény név ellenségének, a töröknek félelmetessége és zsarnoksága miatt» azt a helyet nem tartotta elég bátorságosnak, hanem a szomszédos Zödény[6] mezővárosban gyűjtötte egybe az érdekelteket; ezek közül azonban Dekán János esztergommegyei alispán a beiktatás ellen tiltakozott, mert Benech Mátyás a maga biköli udvarházát és sessióját 1517 márczius 12-én eladván Karvai Sikesdy Bertalannénak, ezt a birtokot Porochay Ferencz az összes okiratokkal együtt nála elzálogosította.[7]

A nádor azonban az eléje került ügyben Horváth István javára döntött s a vármegye[8] 1643-ban meghirdetvén Horváth, másképen Eötvös Mátyás nemeslevelét, be is fogadta őt a nemesek sorába, de úgy, hogy a vármegye minden terhében részt vegyen. Bikölből a törökök csakhamar kiszorították a Horváthokat, s a pusztát utóbb a Reviczkyek foglalták el, a mi pörre vezetett.[9] Horváth István ekkor a pozsonyvármegyei Deákiba telepedett át s őt 1650-ben Pozsony vármegye ezen helység nemesei közt említi. Istvánnak a fia, Tamás, alkalmasint atyja halála után, Dunaszeg faluba, de nem a győri, hanem a pozsonyi oldalra költözött át, a hol Tonkháza egyik pusztáját most is «Dunaszegi malomházak» néven ismerik. Ottan élt utódainak nemességét Pozsony vármegye 1735. újból elismerte s hogy nemességökkel más vármegyékben is élhessenek, néhai Horváth Tamás fiainak, Tamásnak és Andrásnak, valamint Horváth István fiainak, Ferencznek és Mihálynak kérésére 1770 februárius 11-én Pozsonyban tartott igen népes közgyűlésen újabb bizonyságlevéllel igazolta.[10]

A család egy része valóban áttelepedett ekkor Győr vármegyébe, a Szigetközbe, a hol Dunaszentpálon az 1785. évi nemesi összeírás Horváth Józsefet mint malomtulajdonost említi. A rávonatkozó pontosabb adatok elvesztek, mert az 1793. évi árvíz a dunaszentpáli anyakönyveket elvitte.[11] Horváth József egyik fia, János, folytatta apja mesterségét s leszármazottjai Győr vármegyében ma is dunai molnárok. Másik fia, József, a pesti egyetemen végzett tanulmányai után chirurgus lett s így, akkori felfogás szerint, szintén a mesteremberek közé tartozott, mint a gyógyszerészek is. Pestről Szentesre, Csongrád vármegyébe költözött, mint chirurgus[12] és a Hadzsi-házban nagyon szerény viszonyok közt élt. Feleségével, Werner Erzsébettel kötött házasságát Isten tizenhét gyermekkel áldotta meg. Szentes városa utóbb emléktáblával örökítette meg a Hadzsi-házon azt az eseményt, hogy 1809 október 22-én[13] ott született negyedik gyermekök, Horváth Mihály, a nemzet koszorús történetírója.

Akkor mult egy hete, hogy Ferencz császár és király negyedszer is békét kötött Napoleonnal, a ki ebben a háborúban a magyarokat függetlenségök kivívására buzdította. «Ki tudná megmondani, – tünődött Horváth Mihály[14] – mily fordulatot vett volna Európa történelme, ha Magyarország ezen ajánlatot elfogadván, Ausztriától akkoron elszakad?» Negyven év mulva elszakadt s a függetlenségi nyilatkozatot szerkesztő bizottságnak s a függetlenségért negyedfél hónapig küzdő kormánynak Horváth Mihály is tagja volt. A születése esztendejétől minisztersége és hazája elvesztéséig eltelt negyven esztendő történetét először ő írta meg egy majdnem hét kötetre terjedő munkában, melyben kifejtette, hogy az a korszak, a melylyel együtt növekedett, «a maga küzdelmeivel s erőfeszítéseivel s a mi ezeknek gyümölcse lőn: a maga meglepőleg gyors fejleményeivel, haladásával s nemesbülésével, úgy a politikai és erkölcsi, mint a szellemi s anyagi élet mezején, a nemzetnek összes életében legszebb, legdicsőbb korszakává, az igazán szabadelvű eszmék alapján fejlődő alkotmányosság s öntudatos nemzeti kultura korszakává lett; annál dicsőbb reá nézve, minthogy a polczra, melyen e korszak végén állott, csak magára hagyott s felülről nem támogatott erejével, sőt daczára az elejébe vetett számtalan akadályoknak, küzdötte fel magát.»[15]


3. Kiss Bálint.[16]


Saját szülővárosa szintén haladt és fejlődött. Tizenötezerről húszra emelkedett lakossága, melynek egyharmada katholikus, kétharmada református volt. Horváthék a szép katholikus templomba jártak fiacskáikkal, de polgári büszkeséggel nézték, hogyan épül a reformátusok nagy temploma, melynek alapját Mihály születése előtt három esztendővel vetették meg s éppen akkor (1825) készültek el vele, mikor Mihály váczi kispap lett. A református pap, Kiss Bálint,[17] buzgó histórikus volt, a ki utóbb nagy könyvet írt a magyar régiségekről, de csak a fiatal Horváthtal egyszerre lett a M. T. Akadémia tagja.[18] Szentesi papságának ötvennégy éve (1799-1853) alatt hasznos újításokat hozott be otthon. Éppen Horváth Mihály születése esztendejében kezdték nemesítni Szentesen a gyümölcsfákat s minden udvarba akáczfákat ültettek;[19] nemsokára már országos nevezetesség lett a szentesi vaseke, a melynek leírásával[20] a nagytiszteletű úr épp oly gondolkodóba ejtette a faekékhez szokott gazdákat, mint annak elmagyarázásával,[21] milyen hasznos a cserépzsindely s milyen könnyen készítik azt Szentesen. Része volt abban is, hogy a város 1836-ban 1,368.202 ezüstforintért és 47 krajczárért örökösen megváltotta magát a gróf Károlyiak földesuraságától.[22] A Huszonötév Történetében szülővárosának erről a tettéről Horváth még a számüzetésben is bizonyos büszkeséggel emlékezett meg.

A játékon kívül egyébbel sem törődő ötesztendős gyermek volt, mikor 1814-ben szülei Szegedre költözködtek, hogy majdnem évről-évre szaporodó családjukat jobban eltarthassák; s a Szegeden 1743 óta működő Coetus Chirurgorumnak mostan Horváth József is tagja lett. Közönségesen borbélyoknak hítták a chirurgusokat, de a szegediek 1780 óta még a czéhbeli inasokat is mint «az orvosi tudomány elkezdésére beszegődtetett ifjakat» tartották nyilván.[23]

A Szegedre került kis fiú emlékei elevenedtek meg abban a képben, a melyet Horváth utóbb az ezen korbeli városokról festett. Úgy találta,[24] hogy a városok külső tekintete is elárulta a lakosság műveltségének csekély fokát. Vályogból rakott, vagy földből vert alacsony, földszintes zsindelyes, vagy nádfedelű házaik közt a tűz gyakran pusztított. A hol poros, hol sáros utczákat nem világították; kövezet helyett keskeny pallókon jártak. Parkokat, mulatóhelyeket nem tartottak a közönség szórakoztatására, üdülésére. Csínosságra, városszépítésre, a lakosság kényelmére, egészségére, személy- és vagyonbiztonságára alig gondoltak. De, legalább a közegészségügyre nézve, Horváth ebből az általánosításból mégis kivehette volna Szegedet, hol hazánkban a gőzfürdők használatát először éppen az ő édesapja ajánlta.[25] A város nagy fia, Dugonics András pedig éppen akkor lelkesedett legjobban Szeged fejlődéséért.[26] A várost tudós hazafiak kormányozzák, sőt máshová is juttat értelmes papokat, földmérőket, orvosokat, katonatiszteket. Jól tanult mesteremberekkel, legényekkel nemcsak maga bővelkedik, hanem más városokat is segít. A legszebb, leghíresebb gálya-hajókat itt építik. Száraz- és vízimalmokkal megrakja a Bánátot és Bácskát; zsindelyt, léczet, deszkát milliószámra készít és ad el; szekeresei az ausztriai tartományokba is eljárnak. 1801 óta nyomdája is van s 1815-ben új épületbe költöztették a kegyesrendi gimnáziumot, a mintegy 30.000 főnyi[27] lakosság szellemi tűzhelyét.

Az iskolázást Horváth Mihály Szegeden hatesztendős korában, 1815-ben kezdte meg;[28] tehát abban az évben, mikor – a mint utóbb ő maga megírta[29] – a forradalmat a huszonöt éves óriási háború valahára legyőzte ugyan, «de azon eszmék s elvek, a melyeket ez az emberi s polgári jogról, népszabadságról hirdetett, már kiirthatatlanul meggyökereztek Európa népeiben». Azonban a népiskolák nagyon is távol állottak ezektől az eszméktől. A kis Horváthot már azok a népiskolai rendszabályok kötelezték, a miket a Helytartótanács tanulmányi bizottsága éppen harmadéve adott ki. Ezek a szabályok inkább a tanítók gépies eljárásával s a tanulók magatartásával törődtek, mint értelmök kifejtésével; a tanítás jóformán csak az írás, olvasás begyakorlására s a tankönyvek bemagoltatására szorítkozott. Saját elemi iskolai éveire gondolhatott a későbbi forradalmi kultuszminiszter, mikor gyermekkora elemi iskoláinak s általán a népnevelésnek állapotáról megdöbbentő jellemzést adott.[30]

Sokkal több dicséretest nem mondhatott a gimnáziumról sem, a melyre a normális iskola négy osztályának elvégzése után a kegyesrendieknél 1819 októberében iratkozott be. A város csak pár héttel azelőtt, augusztus 27-én ülte meg a gimnázium alapításának századik évfordulóját s hálás volt a kegyesrendiek iránt, kik ezen száz esztendő alatt 37.000 fiút neveltek föl a hazának.[31] Remélni lehetett, hogy az éppen akkor jött fiatal – alig 34 éves – igazgatóval, Gubiczer Xavér Ferenczczel, új szellem költözködik a gimnáziumba. De ő is a régi, járt utakon haladt tíz esztendeig, míg a nagyon látogatott és jó hírnevű tanintézet élén állott. Német és latin alkalmi ódákon kívül utóbb, mint már kolozsvári hittanár, négy részben latin tankönyvet írt filozófiai hallgatói számára a keresztény vallás tanairól.[32] Az első grammatikai osztályban (1819/20) a 86 tanulót minden tantárgyból Eördögh Farkas tanította, tehát nem pap, hanem világi tanár. Az első félévben a kis Horváth II. eminens volt a hittanból, 14. a magyar nyelvből s 16. a többi tantárgyból; a második félévben a hittanból már a 6.; a többiből a 9. eminens, a magaviseletből pedig Szegeden mindenkor példás és a szorgalom tekintetében szorgalmas volt. A grammatikai II. és III. osztályban őt Lepacsek Mátyás, a IV-ikben és a humanitási I. osztályban Knapp Mihály, s a II-ban (a VI. osztályban) Vidos Innocencius kegyesrendiek tanították. Knapp különösen a történelmet, földrajzot és magyar nyelvet szerette s maga is írt latin és magyar ódákat.[33] A kis Horváth a II. osztálytól fogva felváltva már első vagy második eminens volt, tehetségét tehát derék tanárai csakhamar felismerték és méltányolták. Mindazonáltal a tanintézet kötelékéből 1825 júliusában nem mint első, hanem mint második eminenset bocsátották el.[34] Azok a vádak, a miket Horváth az akkori gimnáziumok ellen emelt,[35] csak részben vonatkozhattak a szegedire. Maga is a tanítás rendszerét hibáztatta, hogy a buzgóbb, tehetségesebb tanár sem vezethetett gyorsabban, mint a lomha s tehetségtelen; s a szorgalmas tehetségesebb tanuló sem haladhatott gyorsabban, mint a legbutább. A szabályzatot hibáztatta az osztályrendszerért is, melynél fogva még a felsőbb osztályokban is mindent ugyanazon professzor tanított és «ebben a ‚mindenben‘ annál kevésbbé volt képes a tudománybeli jártasság ama fokára emelkedni, melyen egy tanárnak állania kell, minthogy, daczára előkészületei gyarlóságának, minden évben más osztályba ment át tanítványaival». Sajnálta, hogy természetrajzot és természettant nem tanulhatott, hogy a történelmet és földrajzot igen szűk korlátok közé szorították s hogy – Verseghy hibás, gyarló és gyakorlatiatlan tankönyve szerint[36] – még a magyar nyelvet is deák nyelven kellett tanulniok. «Hogyan lehetne ott – kérdezte[37] – gond és törekvés az élet szépítésére, a nemesebb éldeletekre, hol a kifejlett értelem, felvilágosodás veszedelmes tulajdonságnak tartatik, tudomány, irodalom, művészet a közintézetekben czélszerű ápolásnak nem örvendhet?… Hol pedig a nemesebb, szellemiebb éldeleteknek, melyeket tudomány, irodalom, művészet nyújthatnak, módja nincs, szüksége nem éreztetik: mi természetesebb, mint hogy az embert a kéj- és éldeletvágy ösztöne érzékiségre, kevésbbé nemes, vagy éppen aljas éldeletekre ragadja.»

Azonban Szegeden, már V. osztályos tanuló korában, értelmes tanúja lehetett Horváth a politikai ébredésnek, a törvénytelen adó- és újonczkivetés ellen megindult megyei ellenállásnak, mely Csongrádban is megnyilatkozott. Tulajdonképpen ezzel kezdte utóbb híressé vált könyvét, a Huszonötév Történetét, a mely egyúttal az ő fiatal korának emlékirata, szerinte[38] Magyarország legdicsőbb korszakának története. Bár minden személyes vonatkozástól óvakodott, észre lehet venni, hogy elbeszélésében a legkomolyabb forrásokon kívűl gyermek- és ifjúkori benyomásaira és emlékeire is támaszkodott.


4. Szeged a XIX. század első felében.[39]


Mikor az alkotmány helyreállításának esztendejében, 1825 június 13-án Szegvárt gróf Keglevich Gábort beiktatták csongrádmegyei helytartónak, a nagy családdal megáldott szülék, úgy látszik, megkérték, hogy kitünően tanuló fiukat, Mihályt, pártfogásába vegye és bejuttassa a váczi papnevelő-intézetbe.

Horváth Mihály mint I. éves bölcsészethallgató 1825 november elsején este hat órakor szent gyakorlatokkal valóban megkezdte a szemináriumi életet Váczott. Bartsay Márton kanonok, 1808 óta az intézet tanára, 1819 óta pedig rektora, szokott jóakaratával fogadta őt s mind a harminczöt papnövendéket, a kik közül 21 volt a hittan és 14 a bölcsészethallgató.[40] A növendékek három csoportban: Borromei Szent Károly, Aquinói Szent Tamás és Mária Mennybemenetele múzeumában voltak elhelyezve. Horváth az első évesekkel[41] ez utóbbiban lakott. November 5-én, a székesegyházban tartott Veni Sancte után, a szeminárium nagytermében Toppler György kanonok, püspöki főigazgató intő és buzdító beszédet tartott a hittan- és bölcsészethallgatókhoz és 7-én elkezdődtek a tanítások. A filozófus kispapok reverendában jártak át a püspöki liczeumba, melynek igazgatója – már 16 esztendeje – Strobl György volt, a 308 tanulót pedig kegyesrendiek vezették be a tudományok elemeibe. A hittant az I. éves filozófusoknak dr. Medgyessy János (később váczi kanonok), a váczi egyházmegye latin történetírója[42] s az algebrát és a tiszta s alkalmazott mértant az öreg dr. Sztankovits Miklós tanította, ki éppen ekkor adta ki «De adaequata numerica ratione diametri ad periferiam» czímű munkáját.[43] A magyar és az egyetemes történelem tanára a hírneves dr. Spányik Gliczér volt, kinek Magyarország történetéről latinul írt kompendiumai 1816-1840 közt számos kiadásban terjedtek el.[44] A logika és tapasztalati lélektan tanára Szűts József volt, a magyar irodalomé pedig dr. Máté Zsigmond Sándor, a szeminárium viczerektora, a ki 1820 november 13-án a liczeumban először kezdett foglalkozni magyar nyelvvel és irodalommal.[45] Spányik azonnal circulariussá vette maga mellé Horváthot, vagyis mint legjobb történettanulót, őt bízta meg a leczkefelmondások és ismétlések vezetésével.[46] Az első félévi vizsgálatokat 1826 februárius 27. és márczius 18., a második félévieket pedig augusztus 3-23. közt kitünő sikerrel tette le. Időközben, május 3-án, gróf Nádasdy Ferencz püspök a pozsonyi országgyűlésről nyolcz hónapi távollét után hazatért, másnap a papnövendékeket szívesen fogadta, 14-én, pünkösd napján, a székesegyházban Horváth Mihályt is részesítette a bérmálás szentségében, június 27-én reggel 7 órakor a ferenczrendiek templomában tíz papnövendéknek, köztük Horváthnak is a tonsura (pilis, hajkoszorú) szertartása után feladta a négy kisebb egyházi rendet.[47]


5. A szegedi piarista gimnázium.[48]


Horváth 1826 november elsején tért vissza a frissen kimeszelt és rendbehozott szemináriumba és a liczeumba, melynek igazgatását a nagyérdemű Strobl elhúnytával Nagy Lipót természettudós vette át, ki a levegőről magyar nyelven írt egy könyvet. Mostan már ő lett Medgyessy mellett a hittanból az első- és másodéves bölcsészeknek, a magyar irodalomból Máté Zsigmond és a metafizikából s ethikából a Szűts helyébe jött Poleretzky Ernő mellett a másodévesek circulariusa. Az építészetet Sztankovits-tól, a természet- és embertant Markó Bélától tanulta, kiknek circulariusa Czini Sándor volt. Bölcsészeti tanulmányait 1827 július 28-án kitünően befejezvén, deczember 11-én a püspök engedelmével a bölcsészetdoktori szigorú vizsgálatok megkezdése végett Pestre ment, másnap a szigorlat első részét letette s harmadnap «az egyházmegye és a szeminárium díszére és dicsőségére teljes sikerrel tért haza.»[49] Második és utolsó szigorlata letétele végett, szintén a püspök engedelmével, 1828 augusztus 19-én ment Pestre,[50] s az egyetem őt 22-én már fel is avatta a szépművészetek és a bölcselkedés doktorának.[51]

Horváth Cyrill, a hírneves filozófus, éppen akkor jött Váczra, mikor a bölcsészeti tanfolyamot ő már elvégezte s így nemcsak nem hallgathatta, de alig is találkozott vele, mert mint theológus, ritkán járhatott ki a szemináriumból. Kora történetében utóbb nem is foglalkozott névrokonával, csak annyit ismert el róla, hogy – bár nem az egyezményes rendszer mezején – számos becses adalékkal járult honi filozófiánkhoz.[52] Kifejtvén nézetét kora magyar bölcsészeiről,[53] őszintén megvallotta, hogy Hetényi és Szontágh Gusztáv egyezményes filozófiájának a híve s attól várta irodalmunk, magán-, társas- és közéletünk nemesítését, tökéletesítését. Az iskolai tanítás azonban a skolasztikusok szellemében történt s nem elégítette ki szabadságkereső lelkét. Általában véve nagyon elégedetlen volt a liczeumi, sőt – bár csak hírből ismerte – az akkori egyetemi oktatással is, mert gépiesnek találta az egészet.[54] Spányikot, a ki pedig kitüntette, sohasem szerette, történeti tankönyveit károsaknak tartotta s húsz esztendő mulva azoknak kiszorítása végett írta meg magyar történeti tankönyveit. Máté, bár kora történetében utóbb sohasem említette, jobban hatott reá, mert irodalomtörténeti előadásai valamennyire mégis csak rendszerezték ismereteit. A történetírók közül tanuló korában Buday Ézsaiás és Virágh Benedek, a költők közül pedig Kisfaludy Sándor és Károly, Berzsenyi és Kölcsey hatott reá leginkább; legalább róluk ír legnagyobb kegyelettel és szeretettel a Huszonötév Történetében.

Horváth 1827 november elsején, mint elsőéves theológus, Váczott elég nehéz körülmények közt folytatta tanulmányait, mert mint ismeretes, a bölcsészetdoktori szigorlatokra is készülnie kellett. Az első évben mindössze hatan voltak; tanulótársai közül Krebetz és Dobos elmaradtak, Muslay András pedig most jött. A tisztségek kiosztásánál Horváth lett a viceceremoniarius.[55] Tanárai: dr. Bartsay Márton kanonok és rektor a görög nyelvből s a hermeneutikából, Szondy János pedig a dogmatikából, november 7-én kezdték meg előadásaikat. Mint másodéves (1828/9) a hermeneutikából és a zsidó nyelvből már «Dr. Horváth Mihály» volt a theológusok circulariusa.[56] Az ószövetségi szentírás hermeneutikájában és a zsidó nyelvben segítségül Alber János tankönyvét használhatta, melyet a papnövendékek közt ajándékképpen osztottak szét.[57] Csöndes szemináriumi életének egyik eseménye volt, hogy mikor Sunnich Péter 1829 februárius 22-én a kapuczinusok templomában Bartsay rektor vezetése mellett első szentmiséjét mondotta, ő is a segédkező kispapok közt volt.[58]

A harmadik évet régi társaival – Muslayt kivéve, a ki pályát változtatva, kir. táblai jegyző lett – 1829 november elsején a szokott szentgyakorlatokkal kezdte meg. Holló Mihály duktor mellett ő lett Mária mennybemenetele Múzeumának viceduktora, de már deczember 28-án mind a ketten, hasonló minőségben, Borromei Szent Károly Múzeumába mentek át.[59] Ebben az esztendőben theologia moralist és dogmatikát, neveléstant, lelkipásztorkodást és egyházjogot tanult s vizsgálatait kitünően letévén, a püspök engedelmével már augusztus 21-én hazamehetett szüleihez Szegedre.[60]

November elsején tért vissza a negyedik és utolsó évre, melyben a vele együtt hallgatók száma, Huszka Vendel jöttével, ötről hatra növekedett. Ő lett a szeminárium naplóírója,[61] Borromei Szent Károly Múzeumának duktora, rendes ceremoniarius, a theologia moralis circulariusa, a német nyelv mestere[62] és ünnepi alkalmakkor a kispapok szónoka. A tavalyi tárgyak folytatását a legnagyobb szorgalommal tanulta.

Legkedvesebb tanárai a felsőbb tanfolyamokban dr. Csehi László és dr. Szarvas Ferencz voltak. Amarról kegyelettel emlékezett meg utóbb, mint történetíró,[63] mikor tíz esztendő mulva a «széles tudománya miatt nagyhírű» váczi kanonok «a theológiából s az egyházi törvényekből merített megczáfolhatatlan érvekkel mutatta ki» Lajcsák nagyváradi püspöknek a vegyes házasságok ügyében kiadott rendelete helytelenségét. Emez pedig tizennyolcz esztendő mulva, a szabadságharcz idején, büszkén emlegette, hogy a püspökké lett Horváth Mihály fejledező és szép reményekre jogosító tehetségeit fölismerte[64] s püspökké lett tanítványa is reá hivatkozott, hogy a forradalmi papok turai gyűlésének határozatait vele együtt ő, a káptalan vicariusa is elfogadta.[65] Ilyen tanárok tehát a váczi egyházmegye leendő papjait nemcsak egyházi, hanem hazafiúi tekintetben sem nevelhették másoknak, mint gondolkodó és kötelességismerő embereknek.


6. Szentes.[66]


Arról az életről, a mely a szemináriumban folyt, Horváth Mihály az általa szerkesztett naplóban hű képet fest. A napló, mint a bevezetésben maga mondta,[67] arra való, hogy a rendeleteket, jámbor szokásokat, nevezetesebb dolgokat, az intézettel gyakorolt jótetteket följegyezze, az ifjúságnak a szent tudományokban való haladásáról, a munka és szorgalom jutalmának elvételéről tanuskodjék, a szorgalmasakat ösztönözze, a tévedőket a büntetésekre figyelmeztesse, a jövő megalapozására szánt jámbor szokásokat megőrizze, a szeminárium törvényei és szabályai iránt a mostaniakat és a későbbieket tájékoztassa s az intézet jótevőinek emlékezetét tiszteletben tartsa és az utókornak átadja. Figyelmeztette tanulótársait, hogy a legkisebb munkát is a legnagyobb gonddal és lelkesedéssel kell végezniök. A régibb tanulók a szeminárium történetében följegyzett dolgokat fontolják meg, azoknak végrehajtására okos megválogatással törekedjenek és semmit se tartsanak kevésnek, vagy jelentéktelennek. A szertartások és az ének mestere ne csak maga tudja a szent ritusokat, szertartásokat és énekeket, hanem azokra testvéreit is irígység és csúnya fondorkodás nélkül tanítsa meg. Ő maga mint szertartásmester vállalkozott erre, mint naplóíró pedig arra, hogy könyvében a ház történetét az utódok épülésére mondja el, s a személyes dolgokban történő minden változást is följegyezzen. Hogy azonban története számára az eseményeket ne válogassa meg helytelenül, a lapokat ne töltse meg üres és a könyv komoly czéljával ellenkező fecsegésekkel és saját ítéletét ne tolja fel olvasóira: mielőtt valamit följegyezne, azt, szabály szerint, a rektor elé terjeszti bírálat és jóváhagyás végett; s könyve folytatóit is figyelmeztette, hogy nekik is ezt kell tenniök.[68]

Gyanította-e a kispap, ki így kezdett első ránk maradt történelmi munkája megírásához,[69] hogy a czenzura, melyet most szükségesnek tartott a tévedések elkerülésére, később mennyi vesződséget és keserűséget fog okozni neki? Most azonban igazi krónikájának végére ezt a distichont írta:

«Quae assiduo calamo, sincera scribere mente
      Coepisti, ad finem continuare velis.»

A második félévinek végére pedig ezt:

«Quae bene coepisti, merita cum laude coronas:
      En! successori, norma tenenda, tuo.»[70]

A mit remek tollal, igaz lélekkel kezdett, azt valóban folytatta; s a mit jól kezdett, megérdemelt dícsérettel koszorúzta meg: mert mintát adott utódának. Első történetírói munkássága tehát elismerést aratott s azon első czenzora semmit sem változtatott.

Akkori gondolkodására nagyon jellemző az a három latin beszéd, a melyet a rektorhoz az iskolai év kezdetén (november 6.), nevenapján (november 11.) és újesztendő napján intézett.[71] «Ha valakit – szólt az első alkalommal – égő vágy ösztönöz a czél mielőbbi elérésére; ha valakinek lelkét főképp az a gond sarkalja, hogy kitünő, de nehéz és veszedelmes hivatalát, melynek majdani viselésére szentelte magát, az egyház és minden jók kívánsága szerint viselje s minden korban és a szükséghez képest betöltse és már ifjúságának teljes erejében annak szentelje minden tehetségét: ezt a vágyat lehetetlen éppen akkor nem éreznie, mikor Pallas várának kapui újra kinyílnak előtte.» Pallas kürtje híja őket ebbe a táborba, melyet a tudatlanság, gyávaság, erkölcstelenség és sok más ellenség készül ostromolni. Örömét fejezve ki, hogy hosszas betegségéből a rektor felgyógyult, az intézet fegyelmi törvényeinek szükséges voltát emelte ki. Azokat meg kell tartani, ha keservesen esik is; a törvényeket csak azok a szörnyű emberek nem tartják meg, a kik «minden emberi érzésből kivetkőzve, az emberi természettel ellenkező módon örömüket lelik az emberi jogok és törvények kijátszásában»; de köztük, a lélek és szív képzésére emelt intézetben, ilyenek nincsenek. Vannak azonban olyan vétkek, a mik velünk született gyarlóságból erednek; ezeket, ha még annyira lenyűgzik is, kiirtani sohasem lehet s ezek gátolják őket abban, hogy a törvényeknek s az előljárók várakozásainak mindenben eleget tegyenek. Mert tagjaikban más törvényt éreznek, mely szembeszáll eszök törvényével s őket arra biztatják, hogy vétsenek a törvény ellen; ne azt a jót tegyék, a mit akarnak, hanem azt a rosszat, a mit nem akarnak. A rektor tehát legyen elnéző velök szemben, bocsássa meg fiatalos könnyelműségeiket és meggondolatlanságaikat; hiszen olyanok, mint a gyönge hajtások, a miket addig, míg erős, a viharoknak is ellenálló fákká növekednek és meg nem izmosodnak, az ellenséges szelek ide-oda ingatnak. Tudományos törekvéseikről azonban biztosíthatta őt. Hiszen nem ösmer társai közt senkit, a ki saját sorsával és jövendő hivatásával annyira sem törődnek, hogy elfelejtkeznék a szentírás tanításáról, mely szerint a papnak ajkai őrízzék meg a tudományt és szája a törvényt hirdesse. Ha nem dolgoznának jövendő hivatalukért s nem tanulnának, fejökben hiában halmoznák fel a legüdvösebb intelmeket. Nem ritkán azonban valami nemtelen közömbösség, a munka nehézségétől való borzadás lopózik be erkölcseikbe; ilyenkor van legnagyobb szükség a tanítók atyai intelmeire.


7. A ferenczrendiek temploma Váczon.[72]


Más alkalommal (november 11.), névnapot köszöntve, atyai szeretetnek mondta azt az érzést, melylyel a rektor viseltetik irántuk. Nem testi, hanem lelki tekintetben hívhatják atyjuknak azt, ki dologtól, fáradságtól meg nem ijedve dolgozik javukra, a tudományokban és az erkölcsökben való haladásukért s bölcs nyájassággal, sohasem igazságtalan lélekkel tekint reájuk. Úgy van, a hogy volt tanáruk, Spányik mondta Török csanádi püspökhöz írt ódájában: hogy tisztelet, bizalom kíséri az erényt s ha födél alá akarna is rejtőzni, magasra emeli, hogy besugározza fényével a földet. Ott bizonyára nem várhatnak nagy erényt, hol mindenki egyre törekszik, egyformán cselekszik és gondolkodik. Egyik ember életének a másikétől különböznie kell; küzdők és törtetők, titkon, vagy nyilván, örökös ellentétben állnak s gyakran éppen a legeszesebbek törekvése a legellenségesebb. De jól van ez így! A természet maga ad reá példát. Sűrű erdőkből egyes fák kimagaslanak, mert szorongva lappangani, fénytől, levegőtől elzárkózni nem tudnak; ellenben a síkon, mezőkön magánosan álló fáknak fattyúhajtásaik vannak, elcsenevészesednek, ágaik formátlanok, rendetlenek. Úgy van az az emberekkel is; mert ezen a földön az együttérzésnek és nyugalomnak tökéletes boldogságát sohasem lehet elérni; ezzel már halandó természetök is ellenkezik.

«Két örvény közt állunk, – bölcselkedett újesztendő napján az ifjú; – a mult és a szintén olyan mélységes jövendő örvénye közt. Egyik a másikba szakad s a mult a jelen fölött gyors szárnyakkal repül a jövendő felé.» A lefolyt év napjai úgy eltűntek, mint a füst; eltűntek, mint az állhatatlan árnyak. De megmarad belőlük a rektor mindennapi jótettének, az ifjúság nevelésére, erkölcsi és értelmi művelésére fordított gondjainak emléke. Ha ékesen tudna beszélni, akkor sem fejezhetné ki háláját méltón gondos és fáradhatatlan őrködéséért, melynél fogva az elvetett jó magot a föld terméketlensége miatt kiveszni, az elvetemült emberek által hintett konkolylyal mérgessé tenni nem engedi. Isten előtt nincs elrejtve semmi; látja munkáját, fáradságát, a mit műveltségökre és javukra végez.

Így ítélt akkor a szemináriumi életről, a ki három évtized mulva arról nagyon is általánosítva írta,[73] hogy a papnövendék «ifjúsága legszebb éveit a szemináriumban, a szabadakarat minden gyakorlatát meggátló czélszerűtlen, szerzetesi fegyelem alatt, tanulmányok közt töltötte el». A kormánynak, – úgymond[74] – «kiváló gondja volt arra, hogy a papságot, melynek a nép szellemi s erkölcsi viszonyaira oly nagy a hatása, a maga czéljaira, saját irányában neveltesse», s e végett a püspökökhöz, a szemináriumok ügyében, számos rendeletet bocsátott ki. A szellem azonban nem volt kizárva a szemináriumokból. Pl. Horváth talán a vácziban látott először színdarabokat. Az egyik kispap, Szabó István, színdarabokat írt s három éven át minden farsangon előadtak tőle valamit; a Farsangkedvelők, A falusi nász,[75] A kölcsönt vissza kell fizetni,[76] A pálczácska és a frankfurti utazás,[77] A bolondok tornya és a Világ vége;[78] és másoktól is egynéhány színdarab, pl. A fösvény barát, Quodlibet, Az újmódi üzöncz, Az örökségre vágyódók, A hív barát bajban is, vagy a háládatosság ünnepe (Pap Ignácztól), A pártütők (Kisfaludy Károlytól) egy kis pezsgést hozott a szemináriumi életbe. A kanonokok és más papok egyszer-másszor felváltva megvendégelték a kispapokat, szívesen látták őket szőleikben, névnapjaik alkalmával megvendégelték a kiküldött köszöntőket, vagy maguk mentek el házi ünnepeikre. Horváth följegyezte, hogy mikor András napján Cseh kanonokot felköszöntötték, öt forintot kaptak tőle s azon két malaczot, borjúhússal töltött hatalmas tortát és bort vásároltak, melyet otthon költöttek el.[79] Máskor meg (1831 februárius 15) a húshagyókeddi mulatságra a püspök küldött nekik kisorsolásra sétabotokat, tollkéseket, burnótszelenczéket stb., mire Horváth és társai (Rötth, Mallár, Szűts) úgy nekilelkesedtek, hogy vastag papirosból egyöles transparentet készítettek ezzel a felírással, mely Horváthnak első ismert latin verse:[80]

«Munera das nobis, excellentissime praesul,
Nos tibi cor tenerum, cum pietate damus;
Coelum pulsantes, laeti, una voce, canentes:
Tu, Comitum a Nadasd, gloria! Vive diu!»

A mi magyarul ilyenformán hangzanék:

«Míg te, kegyelmes püspök urunk, sok ajándokot adsz, mi
Gyöngéd szívet adunk, nagy kegyelettel, ezért;
És az egekbe imígy tör az ének hangja örömmel:
Gróf Nádasdynak üdv! Élete hosszú legyen!»

Kispaptársai közt mindenesetre akadtak, a kiknek valóban nem tetszett a «szerzetesi fegyelem» és szabadulni vágytak tőle; így pl. éppen Horváth tanulásának utolsó évében előbb Katinsky Ágost, utóbb pedig Czini Sándor is «letette a talárt», mert nem éreztek hivatást a papságra.[81] De az elüljáróság a kilépéseket nem kárhoztatta; Czinit pár nap mulva már visszavette, a harmadéve kilépett Muslay András temetésére pedig (1830 deczember 6.) hat kispapot küldött Rádra, hogy megadják barátjuknak a végső tisztességet.[82]

A külső világ eseményeiről a növendékek csak keveset tudhattak meg. Horváth Mihály mint említésre méltó dolgot jegyezte föl,[83] hogy egy névtelen jótevő egész esztendőre megrendelte minden szemináriumi múzeum számára a pozsonyi latin politikai hírlapot. Talán maga a püspök volt ez, a ki 1830 deczember 22-én tért haza Pozsonyból s másnap fogadta a kispapok tisztelgését. November 30-án requiemet tartottak VIII. Pius pápáért, 26-án már az új pápa szerencsés megválasztásáért könyörögtek. 1831 februárius 12-én pedig hálát adtak az Istennek XVI. Gergely trónraléptéért.[84] Mindezekről s más országos eseményekről naplójában csak annyiban emlékezhetett meg, a menynyiben a szeminárium történetével összefüggtek. Pl. a choleráról, melyről utóbb mint történetíró is keveset szólt,[85] 1831 július 4-én csak annyit jegyzett föl, hogy terjedésének megakadályozása végett eltiltották a tejnek, gyümölcsnek stb. árulását a szemináriumban; 7-én ismertette a püspöknek a cholera elleni óvakodás ügyében kiadott pásztorlevelét, 10-én pedig megírta, hogy mivel a ragály már Szolnokon is fellépett s a pesti egyetemi hallgatókat ennek következtében vizsgálatok nélkül bocsátják szét, náluk is már másnap megkezdik s 16-án be is fejezik a vizsgálatokat.[86]

Július 12-én a theologia moralisból, másnap pedig a theologia dogmaticából is letette utolsó vizsgálatait s így theológiai tanulmányait kitünő sikerrel elvégezte. Háromnapi (július 13-15.) szentgyakorlat után hitvallást tett s megfelelt Sennyei László könyve szerint[87] a fölszentelendő papok kötelességei iránt tett vizsgálati kérdésekre is; 16-án a szentferenczrendiek templomában a székesegyházi beteg főesperes helyett a püspöki titkár a végzett theológusokat subdiaconusokká avatta; másnap valamennyien diaconusok lettek, Horváth Mihályt kivéve, ki még nem érte el a kánonilag megállapított kort; harmadnap azonban (július 18.) csak Mikuska Károlyt szentelték föl pappá, mert a tegnap fölavatott diaconusok is mind fiatalok voltak a papságra.


8. A váczi nagytemplom.[88]

«És így, – végezte naplóját és szemináriumi életét Horváth[89] – Isten segítségével s kegyelme is hozzájárulván, az iskolai év koronáját föltettük.»





II. KÁPLÁNSÁGA.


AZ ISKOLAI évnek 1831 október 15-én kellett volna kezdődnie, de a cholera miatt, melynek áldozataiért gróf Nádasdy Ferencz október 31-én mondott gyászmisét, csak november elsején kezdődött el.[90] Idáig Horváth Mihály is a szeminárium Borromei-múzeumának lakója volt; ekkor azonban átköltözött a püspöki palotába, mert a püspök november 8-án egyházmegyei actuariusnak (jegyzőnek és levéltárnoknak) nevezte ki.[91] Ott volt a segédkező papok közt, mikor 1832 márczius 4-én a székesegyházban a püspök fényes Te Deumot tartott I. Ferencz király trónraléptének negyvenedik évfordulóján és este bizonyára ő is végignézte a szemináriumban barátjának, Maráz József kispapnak «A nemzeti szellem» s másnap másik barátjának, Szabó Istvánnak «A vándor deákok» czímű színdarabját.[92] Márczius 25-én, háromnapi szentgyakorlat után, a püspök Iberall Ferenczet és Zellenka Györgyöt áldozó papokká, őt pedig diaconussá ordinálta.[93] Mint diaconus már nőtlenségre és a breviarium olvasására kötelezte magát; az istentiszteletnél dalmaticát, albát, manipulust és stólát viselt.


9. A kiskundorozsmai r. kath. templom.[94]


1832 november 4-én elérvén a kánoni kort, a püspöki kápolnában Nádasdy püspök őt is áldozópappá szentelte föl[95] s első szentmiséjét bemutatván, dorozsmai káplánná nevezte ki. Nagyobb öröm alig érhette édes jó anyját, ki ekként gyakran láthatta alig háromnegyed órányira lakó fiát, tizenkét gyermeke közt talán a legkedvesebbet. Dorozsma a Kis-Kúnságnak abban a délkeleti csücskében feküdt, a melyik mélyen benyúlt Szeged határába s ezért a népes város szomszédságában a jó káplánságok közé tartozott. Hivatalát 1832 november 26-án Komáromi Erzsike megkeresztelésével kezdette meg.[96] Plébánosa Tittler Ferencz kiskunsági alesperes és a nemzeti iskolák felügyelője, Csongrád és Csanád vármegyék táblabírája volt, a kit majdnem 9000 hívének lelki gondozásában két káplán segített. Ezek elég gyakran változtak. Géczy Lajos Alsónémediben lett plébános, Mayer János pedig plébános-helyettes; és Horváth Mihály másfél esztendő mulva Kovách Pálnak is csak igen rövid ideig volt káplántársa. Mindamellett a szemináriumi barátságot a két tudós ifjú itten még szorosabbra fűzte. Kovách csak 1834 április 9-én lett áldozó pap s a hiteles helyekről szóló tanulmányával 1835 júliusában jogtudományi doktor. Kovách szintén foglalkozott történelmi tanulmányokkal; utóbb megírta a váczi egyházmegye történetét, majd a magyar törvényhozás történeti vázlatát stb.,[97] a nemzetet mozgató szabadelvű eszmékért is lelkesedett s így a két ifjú őszinte barátságot kötött egymással. Ennek a barátságnak jele, hogy Horváth Mihály harminckét esztendő mulva, számüzetéséből hazatérve, egyideig a pár év előtt (1864) váczi kanonokká lett káplántársának vendégszeretetét vette igénybe.[98] Dorozsmán ösmerkedett meg Jerney Jánossal is, a Jászkun-kerület tiszteletbeli alügyészével, a ki már megnyerte a Marczibányi-alapítvány pályadíját a régi kún-magyar nyelv összehasonlításával s Bécsben is végzett levéltári kutatásokat.[99] A három ifjú történetíró gyakran beszélgetett a közállapotokról s különösen Horváth már akkor rokonszenvvel fogadta Beöthy Ödönnek a vallásszabadság ügyében való föllépését, miközben élesen bírálta néhány főpap magatartását.[100] Úgy látszik, az úrbéri törvényjavaslat ügyében folyt tárgyalások lelkesítették őt a jobbágyok történetével való foglalkozásra, bár első idevágó dolgozatai csak 1839-ben jelentek meg. Általában véve szívből óhajtotta a jobbágyság terheinek könnyítését s lelkesedéssel fogadta az országgyűlés tárgyalásairól, a nemességnek a nép felszabadítása érdekében tanusított buzgóságáról érkező híreket.[101] A földmívesek történetének kutatására az országgyűlés, a polgárság multjának s általában véve a nemzeti műveltség kezdetének kutatására az akadémia munkásságából nyert ösztönzést; s önmagában vizsgálódva és barátjaival beszélgetve, korán belátta, hogy a szabadelvű nemzeti politikának sikerét a történelmi előzmények tisztázásával nagyban előmozdíthatja.

Éppen ekkor történt, 1834 tavaszán, hogy a Marczibányi-intézet pályázatot hirdetett annak a kérdésnek megfejtésére, miben és mennyire különbözött az Európába költözködő magyar nemzetnek erkölcsi és polgári kultúrája Európának akkori kultúrájától. Egy esztendő mulva pedig az Akadémia hirdetett jutalmat ezekre a kérdésekre: milyen állapotban volt a műipar és kereskedés honunkban az Árpád- és vegyes-házakból származó királyaink alatt, – mi történt fejedelmeink és törvényhozásunk részéről annak előmozdítására, – melyek voltak a nagyobb emelkedésöket hátráltató akadályok, – milyen befolyásul volt nemzetünk erkölcsi és értelmi kifejlődésére?


10. A váczi püspöki palota.[102]


A dorozsmai élet csöndjében Horváth már 1834 tavaszán megkezdte az első tétel kidolgozását. Nagy elhatározás volt, mert nyomtatásban idáig még egyetlenegy történelmi tanulmánya sem jelent meg.[103] Ebben az időben, a kényuralom és reakczió idejében, a hogy mondta,[104] egyedül a nyelv és az irodalom művelésében nyilt még némileg szabadabb tér a hivatalt vállalni nem akaró, független és büszkébb lelkű hazafiak működésének. Tisztelettel hajolt meg a század első harmadának történetírói: Buday Ézsaiás, Virág Benedek és Szeicz Leó előtt, különösen azért, hogy pap létökre is független, elfogulatlan szellemmel bírálták a multat; de legérdemesebbnek mégis, legalább a «Rajzolatok» megjelenéséig, Horvát Istvánt tartotta, ki harczot indított a hagyományos kényelemmel berögzött nézetek és a másodszerűség ellen, példát adott a források közvetlen tanulmányozására, megrostálta történelmünknek egész anyagát s a hazai történetet meg akarta tisztítani minden idegenszerű felfogástól.[105] A fiatal káplán ezekben mesterének tekintette Horvát Istvánt, mindamellett is, hogy túlzásaiért kárhoztatta.

Salamon Ferencz[106] Horváth Mihály fiatal korának történetírását érzelmi históriának nevezi, a mely tele van lelkesedéssel és ideális képzelődéssel. Valódi szerencsétlenségnek tartotta, hogy a reformokra törekedő magyar értelmiség éppen akkor nélkülözte a valódi históriai ismereteket, mikor azokra legnagyobb szükség volt, mert a politikai kérdéseket történelmi érvek nélkül megoldani nem lehetett, oknyomozó történelem hiányában pedig tények mellett valótlan föltevésekkel, sőt néha merő koholmányokkal is dolgoztak, mert a kritikátlan időkben ezeket is tényeknek vélték. Pedig az oklevelekben, törvényekben megőrzött tényeket Kovachich, Horvát István, Fejér György és mások ezekben az időkben is buzgón gyűjtötték és közölték; a feldolgozás ideje tehát közelgett s az oknyomozó történetírás pangása nem tarthatott sokáig.


11. Buday Ézsaiás.[107]


Egészen bizonyosra vehetjük, hogy a dorozsmai káplán, ki a Jelenkorból olvasgatta az országgyűlési tudósításokat, minden reform gyökerét a históriai fejlődésben kereste s történelmi tudásával is előmozdítani akarta egy-egy jóravaló reform-eszme sikerét. Ha az országgyűlésen keveset beszéltek is az iparról és kereskedelemről, Széchenyi kiadta már «három, nem emberkézzel» írt művét s Horváth nem csupán az Akadémia ösztönzésére[108] vágyott megmutatni, hogy ipar és kereskedelem nemcsak lesz, hanem volt is; ha az országgyűlésen kultúránknak európai színvonalra emeléséről szónokoltak, a Marczibányi-intézet biztatása nélkül is sietni akart annak bebizonyításával, hogy ez lehetséges, mert kultúránkat már a honfoglalás idejében össze lehet hasonlítani az európaival; az úrbéri tárgyalások már most a jobbágyság történetére irányozták figyelmét;[109] a beszédek[110] tagadhatatlanul hatottak reá, nagyon rokonszenvezett a terheken való könnyítésnek, sőt magának a felszabadításnak a gondolatával[111] s Eötvöst, a ki ennek előmozdítására irányregényt írt, majdnem tíz esztendővel előzte meg a jobbágyság történetének kutatásában. Valamivel később a vármegyék s a honvédelem történelmi vizsgálatára is valamely politikai alkalomszerűség s az az óhajtás buzdította, hogy minden reform az ősi talajból fakadjon. A történelem reformjának gondolatával a dorozsmai fiatal triumvirátusban megbarátkozva, meg kellett barátkoznia a politikai reformok gondolatával is s ezek elől el kellett távolítania minden akadályt, a mit a mult helytelen ismerete, a hibás történelem támasztott. A történelmet s a politikát már a szelidlelkű, komoly káplán sem választhatta el egymástól. Goethe tanácsát s még inkább lelke sugallatát követve csöndes magányából így előbb-utóbb ki kellett lépnie a nagy világba, hogy annak zajában szilárdítsa meg jellemét. Dorozsmától Brüsselig ezt az utat másfél évtized alatt tette meg. A még ismeretlen fiatalemberből ilyen rövid idő alatt lett hírneves történettudós, püspök, miniszter és politikai száműzött.


12. Horváth István.[112]



13. A kecskeméti plébániai templom.[113]


Ezen az úton határozott lépést tett előre, mikor 1835 Szent István napja után kecskeméti káplán lett.[114] Plébánosa Hoffmann János prépost volt, a kit káplán korában szép szónoklataiért a nép annyira megszeretett, hogy 1832-ben, 37 éves korában, plébánosnak választotta meg. Ezt a ragaszkodást sok szép alkotással s azzal hálálta meg, hogy 1849-ben a nála szállásoló Jellasics horvát bánt rábírta a város megkímélésére.[115] Horváth Mihály ötödmagával káplánkodott,[116] de az Ur mennybemenetele templomában, a plébánián s a hozzátartozó nyolcz leányegyházban 25.000-nél több hivőnek lelki gondozásában így is annyi dolga volt, hogy történelmi tanulmányaira alig szakíthatott időt. Az ország legnagyobb mezővárosának rendetlen, kövezetlen, sáros utczáin[117] sétálni nem volt kedve és csak a kegyesrendieket kereste föl időnkint, hogy könyvtárukban adatokat kutasson pályamunkáihoz, a melyeken szorgalmasan dolgozott. A beköltöző magyarok s más európaiak műveltségéről szóló pályamunkáját 1836 augusztus 29-én, mint határnapon, pontosan beküldte Horvát Istvánnak,[118] de a mű sorsa a Marczibányi-intézet válsága s az Akadémiába való beolvadása miatt csak tíz esztendő mulva dőlt el. Az ipar és kereskedés történetéről szóló akadémiai pályatétel határideje 1837 márczius 19-én járt le s Horváth, bár úgy érezte, hogy «csekélyek nagy dolgokra törekednek»,[119] nyolczadmagával vett részt a pályázaton.

Mialatt Czuczor Gergely, Kiss János és Czech János (a bizottság egyetlen historikusa) munkája bírálatával foglalkozott, Horváth Kecskemétről[120] 1837 június 14-én[121] Nagykátára ment át káplánnak. Nagykáta plébánosa és a kerület alesperese Herrmann József, Szent György egyházának kegyura pedig Buzini gróf Keglevich Gábor nógrádi főispán és a magyar udvari kamara elnöke volt. Egy osztrák író szerint[122] a gróf tapintatos, igazságos ember volt, szerette a népet, hűségesen szolgálta királyát, az országgyűlésen a mérsékeltek közé tartozott és szeretetreméltóságával, nagy ismereteivel tűnt ki. Azelőtt Csongrádnak is főispánja lévén, feleségével, Sándor Matild grófnéval együtt, szívesen fogadta a nagyműveltségű fiatal csongrádi papot. Kevéssel azután történt, hogy az alig tizenkilencz éves Géza gróf, hét gyermek közül a legidősebb, a lóról lebukott és 1837 október 28-án meghalt. Emlékezetére Horváth Mihály verset írt, a melyet a család kinyomatott. Tulajdonképen ez volt nyomtatásban külön megjelent első munkája.[123]


14. Gróf Keglevich Gábor.[124]


Időközben eldőlt első tudományos munkájának sorsa is. Augusztus 30-án a bírálók közül Czuczor és Kiss (tehát a költők) az első számút ajánlották jutalomra és kinyomatásra, Czech pedig, a historikus, a 4. számút, melyet különben a többi két bíráló is méltónak tartott dícséretre. Másnap a VIII. nagygyűlés úgy határozott, hogy a száz arany jutalmat az első számúnak adja ki «történetirati és státusgazdaságbeli jeles ismeretei, a tárgyba mély belátása, józan elvei, rendszeres és csinos előadása tekintetéből»; a hozzá legközelebb álló 4. számút pedig «adatbeli gazdagsága és az okoskodás alapossága tekintetéből» mint másodrangú pályamunkát ívenkint 4 arany tiszteletdíj mellett rendelte kinyomatni. Amannak szerzője Kossovics Károly nyitravármegyi aljegyző, emezé dr. Horváth Mihály váczi megyebeli pap és lelki segéd volt.[125]

Mind a kettő új név a magyar történetirodalomban. Az Akadémia tagjai sorába választotta mind a kettőt s pár év mulva műveiket is egy kötetben adta ki.[126] Azonban Kossovics akkor már nem volt az élők sorában s egyetlen történelmi műve[127] csakhamar feledésbe ment, míg Horváth Mihály mostantól fogva négy évtizeden át új meg új művekkel gazdagította a történettudományt. Sokat köszönhetett munkája előmozdításában az Akadémiának; de első történelmi művét s utóbb is a legfontosabbakat, nem az Akadémia adta ki s a kiadás nehézségeivel mostantól fogva négy évtizeden át nem egyszer kellett küzdenie.

Első tudományos munkáját, gróf Nádasdy Tamás életét, 1838-ban gróf Nádasdy Ferencz váczi püspöknek, «a haza érdemkoszorús fiának, a magyar anyaszentegyház erős oszlopának, magas családja dicsőségének, a tudományok lelkes pártfogójának, kegyelmes atyjának s jótevőjének örök hálája jeléül legmélyebb fiúi tisztelettel ajánlotta.»[128] Nemcsak mint egyházmegyéjének hálás papja, hanem bizonyára azért is, mert nagy őse életrajzának megírásával a püspök bízta meg s a kiadás költségeit is ő viselte.[129] Még azon esztendőben gr. Keglevich Gábor uradalmi tisztikara adta ki Horváthnak azt a névtelenül írt örömdalát is, a melyet a gróf leányának, Alexandrának, Ürményi Lászlóval kötött házasságára írt.[130] Horváth, a ki – harmincz esztendő mulva – történelmi búvárlatainak kezdetét 1838-tól, tehát Nádasdyja megjelenésétől számította,[131] először mégis mint költő nyerte el jutalmát. Multkor egy szomorú, most pedig egy örvendetes családi esemény alkalmából írt verse, általában véve pedig modora annyira megnyerte a gróf tetszését, hogy a következő 1839. esztendőben meghítta őt legkisebb fiának, Bélának nevelésére. Béla 1839 márczius 10-én töltötte be élete hatodik esztendejét s a váczi püspök megengedte, hogy Horváth a megbízást elfogadja.


15. Horváth Nádasdy életrajzának borítéklapja.[132]

A káplánokkal a püspökök – Horváth szerint[133] – nagyon önkényesen bántak. Egyik községből a másikba tették át őket; nem törődtek vele, akarják-e változtatni helyüket, szívesen mennek-e új állomásukra, megférnek-e új plébánosukkal. Így azután – s itt Kecskemétre gondolhatott – olyanok éltek és működtek együtt egy plébánián, a kik, a község erkölcsi kárára, egymással viszálykodtak. Díjazásuk is szegényes volt. Néhol csak 24-40 pengő forintot kaptak évenkint s olykor nagyon is panaszos és elégtelen ellátást a plébánosnál. Előmenetelök bizonytalan volt; gyakran csak 15-20 évi szolgálat és sok méltatlanság után nyertek plébániát. «Szóval – úgymond – olynemű volt az alsó papság állapota, minőt míveltebb emberek hosszabb időre, bármi hivatásban, méltán elviselhetlennek érezhetnek; a papi hivatásban tehát, melynek sikeres betöltése főleg nyugodt, megelégedett s derült kedélyt igényel, behúnyt szemmel nézni többé nem lehetett… Az előlépésre korántsem mindig a hivatal buzgó teljesítésében szerzett érdem, még ritkábban a tudomány, hanem inkább mellékes tekintetek, képmutató színeskedés vezetett. És ezen állapot annál tűrhetetlenebbnek látszék, minthogy öntudattal mondható, hogy a nap súlyát s hevét ő viseli.»

A mostani változással, a püspök engedélyével tehát egyelőre meg volt elégedve. Nem a papság terhétől akart menekülni. Szívét igazi vallásosság töltötte el s írói munkásságában első helyen említette önéletrajzában, hogy «lelkészi hivatalánál fogva számos egyházi beszédeket készíte, mik még mind kéziratban vannak.» Az éppen 1838-ban megindult «Szion» egyházi folyóiratban pedig, a szerkesztőség felszólítására, már az I. évfolyamban egy eredeti értekezést közölt az isteni gondviselésnek az emberi életben való megnyilatkozásáról s egy fordítottat az emberről; a mellett a Szion melléklapjában, az Anastasiában, egyházi énekei és «versezetei» jelentek meg. Azonban történelmi, tudományos munkásságát könyvtárak nélkül, falun nem folytathatta; nagykátai káplán korában szerényen elismerte,[134] hogy Nádasdyról írt könyvében, a mi a kidolgozást illeti, még sok kívánni való maradt; ebben a tekintetben helyzetével mentegetőznék, ha nem tudná, hogy – fájdalom – «az író helyzetének minősége nem elég mentségül művének hibái vagy hiányai ellen».





III. ELSŐ TUDOMÁNYOS MUNKÁI.


AZ UTÓBBI években Horváth Mihály – mint maga mondta[135] – «hazáját öntapasztalás után ismerni vágyván, annak nagy részét beutazta s Bécset is sokféle intézeteivel megtekintheté». Remélte, hogy ezentúl Budán, Pozsonyban, Bécsben a grófi családdal, mint nevelő, az eddiginél többet láthat, tapasztalhat. Tudta és nem vonzotta, hogy Keglevichék a mult farsangon is házibálokat adtak budai palotájukban, hol a nádorral együtt a főnemesség színe-java megjelent;[136] de úgy gondolta, hogy – szerény hivatásához méltóan – a zaj elől visszavonulhat könyvei közé, miket nagy városokban könnyebben szerezhet össze. A mellett azonban követni akarta Kölcsey tanácsát, hogy mennél szorosabban csatlakozzék azon kevesekhez, kik a jót és szépet szeretni s az arra törekvőnek tetteit méltányolni tudják; és hogy fáradalmai jutalmát, önérzetén kívül, eme kevesek jóváhagyásában keresse.

Budára jövetele után így fordult azonnal az «Athenaeum» szerkesztőségéhez, valóságos irodalmi törvényszékéhez, a melyet Bajza, Schedel (Toldy) és Vörösmarty alkottak. A szerkesztők szívesen fogadták, 1838 november 25-én mutatványt közöltek sajtó alatt levő könyvéből, Nádasdy Tamás életrajzából[137] s kritikai melléklapjukban, a Figyelmezőben,[138] éppen karácsony napján, erre hivatkozva jelentették, hogy a munka megjelent. Két hónap mulva már meg is bíráltatták Péczely Józseffel. A hírneves tudós annyival inkább méltányolta[139] a húsz évvel fiatalabb Horváthnak ügyekezetét s annál inkább örvendett munkájának, mennyivel jobban elhanyagolta irodalmunk idáig az életrajzokat. De nem helyeselte, hogy a történelmi háttér megrajzolása közben nem egyszer szem elől téveszti a főszemélyt s ezzel, a helyett, hogy erősítené, gyengíti a hatást és az érdeket. Például a mohácsi veszedelem előzményeit, mikben Nádasdynak nincs is észrevehető szerepe, részletezés helyett elég lett volna csupán mestervonásokban jellemeznie s hőse tulajdonképeni nézőhelyére, hősének saját tetteire áttérnie. Az országos történelem bőséges elbeszélése Horatiusnak ama tanácsára emlékeztette, hogy ne kezdje Diomedes hazatérését Meleager pusztulásán, a trójai háborút se beszélje el tövéről-hegyére, hanem czél felé tartson s derekán ragadja meg a dolgot. Egyébiránt mindazzal, mit magáról Nádasdyról írt, nagyrészben örömmel értett egyet. Kifogásait nemcsak felfogására, hanem stilusára és nyelvezetére is megtette; mert – úgymond – «minél több tehetséggel látszik felkészülve lenni az írásra, annál inkább félni lehet, hogy a különben sok szellemmel bíró, elég folyó, tömött nyelvű írónak hibáit (s ezeket előbb, mint erényeit) mások is eltanulják».


16. Ifjabb Péczely József.[140]


Horváth szerényen felelt.[141] Örült, hogy könyvét éppen Péczely bírálta meg, kiben honunknak nemcsak legjobb és legkedvesebb történetíróját, hanem részrehajlatlan, méltányos kritikusát is tiszteli. Igazságtalan, sőt hálátlan volna iránta, ha jegyzeteit, a mikkel ifjabb pályatársát a pályakoszorús figyelmezteti botlásaira s intéseit, a mikkel útbaigazítja, nem a legjobb szándéknak tulajdonítaná s azoknak egy részét hasznára fordítani nem akarná. Tudja, hogy a búza csak irtva ad tiszta magot s a fiatal fát nyesni kell, hogy nemes gyümölcsöt teremjen. Köszönetet mond tehát nagy részben alapos, helyes megjegyzéséért; de reméli, nem veszi rossz néven és semmi esetre sem tulajdonítja pártérdeknek, ha saját szavait bővebben megmagyarázza és az eseményeket behatóbban megvilágítja, különösen Péczelynek azon felfogásával szemben, hogy Nádasdy protestáns volt. Mégis arra kérte, hogy a mondottakat úgy vegye, a hogy és a mely czélból mondta: egyedül a történelmi igazság s önszavai és állításai felvilágosítása gyanánt.

Némi ellenmondással találkozott egy másik tanulmánya is,[142] melyben, szintén az Athenaeum hasábjain, a magyar köznép törökkori viszontagságait vázolta és azt bizonyítgatta, hogy a magyar népjelleg a XVI. század kezdetén politikai és vallási okokból tetemesen megváltozott. Erre egy máramarosszigeti olvasó április 12-én írt levelében[143] elismerte, hogy Horváth czikkelye a nép akkori viszonyainak és jellemének tudományosan hű rajza; de arra kérte, hogy mikor jogi vagy történelmi czikket ír, kerüljön minden nagyítást, mi az olvasót olykor elragadhatná a dolog valószínű ismeretétől. Tiltakozott az ellen, hogy a pórság 1514 után, Horváth állítása szerint, egy évszázadig ura földjéhez lett volna bilincselve, holott az 1547. (és nem – mint Horváth írta – 1548.) évi 26. t.-cz. már visszaadta a szabad költözködés jogát. A talán csekélységnek látszó hibát, úgymond, azért rótta meg, mert nem egészen érdektelen kérdés, miért s mikor fosztották meg a parasztságot szabad költözködése jogától s mikor nyerte azt vissza. Az így föltett kérdésre Horváth bámulatosan gyorsan felelt meg[144] s oly alaposan, hogy a történetírás egészben véve ma is az ő álláspontján van.[145] A vázlatokat különben októberben folytatta[146] és II. József korával fejezte be.[147]

A fiatal pap szabadelvűségét németből fordított czikkei is tanusították. Wachsmuth nyomán a földi életben levő szükségről (helyesebben szükségszerűségről) és szabadságról elmélkedve[148] kimondta, hogy a históriában legvalódibb polgárjoga annak van, a mi legtisztábban, legdúsabban leheli a szabadság szellemét. A szükségszerűség azonban alapja s folytonos kísérője a szabadság cselekvéseinek s tekintetbe kell vennünk a természeti föltételeket. A történelem életet és mozgást, akaratot és cselekvést, alkotást és képzést, átváltozást és tökéletesedést jelent, a mit csak Európa és Amerika némely részében lehet találni. Egy másik czikkében, szintén Wachsmuth nyomán, a történetírás elméletéről gondolkozván,[149] az emberiség tekintetében a történettudomány és művészet egyetemes törekvései és munkálatai számára egy közös legfőbb törvényt ismer föl, a melyben egybefoly a történetírásnak két, egymással színleg ellenkező főiránya, t. i. a tudományos és a művészeti. Ez a kettő – miként Janus fején – az ifjúság elevenségét a vénség bölcseségével egyesíti; de külön-külön egyik sem felel meg a történetírás követelményeinek. Hideg márványteremben unatkozik az a történetíró, a ki országos történelemben csak a királyokkal és kormányokkal törődik s nem keresi fel a bizalmas kunyhókban élő népet; az ilyen a kamatokkal kereskedik, holott a tőkével is nyerekedhetnék. A népélet történetét minden nyilatkozatában mint politikai egységet kell bevonni az ország eseményeinek és intézményeinek történetébe. A nép története adja meg az országos történelem jellegét.


17. Toldy Ferencz ifjúkori arczképe.[150]


Harmadik fordított munkájában Európának a franczia forradalom óta kialakult belviszonyait vizsgálva,[151] megállapította, jelenleg nincs egyetlen ország sem, mely az 1789. év előtti állapotban volna; haladást talált a törvényhozás, birtokjog, büntetőtörvény, hadügy, közgazdaság, a szellemi és az erkölcsi élet minden terén, de legnagyobbat mégis a tudomány, különösen a természettudomány terén.

Heeren után fordított negyedik tanulmánya[152] azt vizsgálja, az újabb Európában az országtani elméletek miként eredtek és fejlődtek s a gyakorlatra miként folytak be. Macchiavelli, Hugo Grotius, Bodin, Filmer, Hobbes, Sidney, Locke, Montesquieu, Rousseau még mindig félelmetes tanításaira s Olaszország, Franczia- és Angolország, Németalföld és Svájcz köztársasági törekvéseire utalt oly korban, mely köztársasági törekvésekről vádolva csukatta el Lovassy Lászlót és társait. De a czenzurát talán megnyugtatta az a megállapítása, hogy az államforma keveset jelent, ha a kormányban s a nemzetben nincs erkölcsiség és felvilágosodás. Olyan államformát alkotni, mely állandóságának biztosítékát önmagában hordja, még sokkal nagyobb képtelenség, mint örökmozgó feltalálására törekedni. A göttingai Heeren és a jenai Wachsmuth három-három kötetes kisebb tanulmányainak szabadelvű tanításait olyan választékos magyar nyelven mutatta be, hogy az irodalmi csínra sokat adó közönség azokat úgyszólván eredetiek gyanánt fogadta s a fiatal szerzőt már azért is megszerette, mert a tárgyat mindenkor a közszellem tetszésére tudta megválogatni.

Horváth nem a tiszteletdíj kedvéért fordított. Ennél – a hogy maga mondta[153] – jóval többre becsülte azt az «egészen a barátságig leereszkedő szíves jóságot», melylyel Toldy és az Athenaeum szerkesztői s munkatársai fogadták. Köszönte a soha nem várt, nem követelt, nem óhajtott honoráriumot, melylyel egy figyelemre alig méltó csekélységet jutalmaztak, s melyért úgyis kétszeresen elvette jutalmát, Toldy és lelkes társai rég óhajtott ismeretségébe jutván általa. Igazán és őszintén megvallotta, hogy írásra, eddig legalább, pénznél nemesebb ösztönök, magasabb érdekek, szentebb czélok érdeklék. A Toldyval így megindult s Toldy haláláig folytatott levelezésén negyedfél évtizeden át állandóan uralkodik ez a nemes hang, szellem és felfogás annak jeléül, hogy a pályakezdő eszményiségét a pályakoszorús is mindvégig megőrízte.

Pesti barátaival összeköttetésben maradt akkor is, mikor 1839 július 18-a után a Keglevich-családdal Pozsonyba ment. A család ottan a Ventur-utczában, a kamarai épületben lakott[154] s így Horváthnak csak pár lépést kellett tennie, hogy a június 6-án ünnepiesen megnyílt országgyűlés tárgyalásait hallgathassa. Négy hónapon át el is járt szorgalmasan a kerületi s országos ülésekre, de abban az ívekre menő történetben, a melyet ezen országgyűlésről egy negyedszázad mulva írt,[155] személyes benyomásait mindenütt elhallgatta. Ezekről csak barátaihoz intézett leveleiben számolt be. «A tegnapelőtti kerületi ülés – írta pl. Bajzához november 15-én[156] – hihetőleg igen nagy következményeket vonand maga után. Azt határozá t. i. a többség, hogy addig a már fel is hívott hadi kormányzóval bele sem kezdnek a katona-állítás és élelmezés iránti értekezésbe, míg a szólásszabadsági sérelem, [157] melyet tárgyazólag már két izenetet tartottak a táblák, orvosolva nem leend, vagy míg az e tárgyú felírást a fő RR át nem bocsátják. Ez most a legérdekesebb országgyűlési újdonság.»

Másnap kezdődött Pesten az Akadémia X. nagygyűlése, mely november 23-án Balla Károly, Bertha Sándor, Briedl Fidél, Csatskó Imre, Erdélyi János, Garay János, Kiss Bálint, Kiss Ferencz, Lukács Móricz, Szabó István és Vecsei József társaságában «Horváth Mihály philosophiae doctort és váczi megyei áldozó papot» is levelező tagjainak sorába választotta.[158] Másnap a nagygyűlésen Bártfay Lászlóhoz – a mint ennek naplójában olvashatni[159] – «egy tiszta, nyilt arczú, fiatal pap állt közel»: Horváth Mihály. Bártfay örvendett, hogy személyesen láthatja, kit már néhány munkájából ismer. Most szabadelvű beszélgetéséből jobban megismerte s naplójában megjegyezte, hogy «a tisztelendő úrból sem-igen lesz püspök». Pedig tíz esztendő mulva Párisban, éppen ilyen időtájban, a szerény nevelő már mint száműzött püspök és miniszter beszélgetett egy másik, de szintén száműzött akadémikussal, Teleki Lászlóval. Valóban, maga sem gondolta ezt, mikor ezen a télen, a melyet a grófi családdal Budán töltött, a grófné, egy vendégség alkalmával őt a gyermekek: Gyula és Béla, Emma és Jenke mellé, a «macskaasztalhoz» ültette.[160] Eleintén arra gondolt, hogy a kékszemű, szőke kis Keglevich Béla tanítását más nevelőséggel cserélje föl; de nem vette rossz néven, hogy gróf Andrássy György, kihez ajánlották, nem siet a válaszszal. «A gróf – írta Toldy Ferencznek[161] – okosabban nem cselekedhetik, mint ha óvakodva, megfontolva és csak meggyőződése alapján határozza el magát választásra. Ez charactere becsületességét, gondolkodása alaposságát tanusítja s azt, hogy e hivatalt s a személyt, kire azt ruházandja, egész fontosságában tudja méltányolni.» «A nevelő – írta terveinek előadása után – vajmi igen függ a szülék individualitásától. Hányszor kell s éppen a legderekabb, leggondolkodóbb szülék mellett feláldozni meggyőződését. Még a módban sem, melylyel kötelességét teljesíti, az eszközökben sem, a melyekkel czéljaira törekszik, engedtetik neki szabadkéz; pedig legtöbb esetben mégis neki van igaza, kit sem a szerfeletti szeretet, minő a szüléké nemritkán, meg nem vakít s ki a nevendéket is legjobban kiismerheti ezen elfogulatlanabb szempontjánál és sűrűbb vele-társalkodásánál fogva.»

Keglevich Gábornak talán nem voltak nevelési elvei s Horváth meg volt győződve, hogy csak azért választotta őt, mert «olcsóbb másoknál» s idővel egy parochiával elégítheti ki. Mostan már megint szívesebben lépett volna egyházi hivatalba s gróf Nádasdy püspöktől szép levélben kérte alkalmaztatását. Elmult harminczesztendős és nehezére esnék a nevelés befejezésére kikötött tizenöt esztendőt «egy valóban terhes, érzékeny lemondásokkal összekapcsolt hivatalban, Pesttől annyi ideig távol tölteni». Egyházmegyei hivatalban, mint hitte, 3-4 esztendő mulva kétségkívül független, önálló helyzetbe jutna s így nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy az anyagi tekintetben talán fényesebb nevelőséget egy újabb káplánsággal cserélje fel.[162]

A püspök atyai örömmel fogadta vissza máris hírneves, tudós papját, egyik ősének történetíróját s Nagyabonyba nevezte ki káplánnak. Horváth 1840 június 9-én még résztvett az Akadémia kisgyűlésén, de másnap már elfoglalta helyét Abonyban. Oly hirtelen kellett elutaznia, hogy el sem búcsúzhatott barátaitól.[163] Új állomásán abban a házban lakott, mely – a plébánia közelében – előbb a közbirtokosok tanácskozó-, majd társalgóhelye volt, a kaszinó felépülte után pedig – a földesúr jóvoltából – a káplán lakása. A hogy akkor még csak hét esztendős híve, Márton Ferencz, a később Abonyi Lajos néven ismert regényíró, több mint félszázad mulva följegyezte[164] – «oda költözött be a szelíd, nyájas, igénytelen káplán, ki nemcsak éles esze, de mint emelkedett, méltóságos, igaz ember, szabadelvű gondolkodásánál fogva is, nagy jövőre, nevének halhatatlanná tételére volt hivatva.


18. A nagyabonyi r. kath. templom.[165]


Abony plébánosa, Érkeserői Andrássy János tiszteletbeli kanonok és kiérdemült nagyabonyi alesperes, ekkor már idősebb ember volt, ötezernél több híve tehát örömmel üdvözölte a melléje rendelt segédlelkészt, a kit – Abonyi Lajos szerint[166] – a mennyei gondviselés szent akarata apostolnak küldött a városba, hogy felrázza annak művelt köreit abból a közönyből, melybe a lelkes Kazinczyak elköltözésével esett. Igaz, hogy ő maga is már az első hetekben elkívánkozott onnan; «csak Pestre, lelkének elemébe» vágyódott s azért mindenképpen a czenzori hivatal elnyerésére törekedett;[167] de a mellett valóban megmutatta, «mit tehet egy magasröptű lélek azon kornak, azon helynek, melyben él, szellemi emelkedésére, nemzeti, hazafias irányára nézve.» Káplánkodásának rövid ideje alatt megszerettette az abonyi urakkal az olvasást; a kaszinóban magyar irodalmi kérdéseket vitatott meg velük, s oda, hova eddig csak német lapok jártak, ezentúl magyar ujságokat is járatott. Az egyházi és iskolai élet iránt való érdeklődést a lelkesedésig fokozta. A kath. templomot a nők, az ő buzdítására, szép hímzett kézimunkákkal, az oltár lépcsőire való óriási szőnyeggel ajándékozták meg s a ref. templom szószékét is szép hímzett bársonynyal díszítették föl. Mikor pedig lelkes felhívást adott ki egy kisdedóvó-intézet megalapítására, Szily Mária, továbbá Szalay Györgyné és Ruttkay Józsefné (Kossuth Lajos nővére) csakhamar összegyűjtötték a kívánt összeget s Abony az ország első városai közé tartozott, mely 1841-ben kisdedóvó-intézetét Droppa Károly vezetése alatt megnyithatta.[168] Nyolcz esztendő mulva már mint miniszter akadályozta meg, hogy az intézet alapjait más czélokra fordítsák[169] s az akasztófa elől való megmenekülését is Brunswick Julia grófnőnek, az első magyar kisdedóvók alapítója nővérének köszönhette.[170]


19. Ruttkayné, Kossuth Lujza öreg korában.[171]


Kanárimadarainak csicsergése közt s az ablakai alatt nyíló teljes violák illatát szíva, az abonyi káplán-szobában 1840 júliusában kezdte megírni a magyar történelem tankönyvét [172] s azzal, a hogy ígérte, az Akadémia nagygyűléséig, szeptemberig el is készült.[173] Magyar nyelven ez volt középiskolák számára az első magyar történelmi tankönyv, a melynek hitelét és nagy elterjedését az alapozta meg, hogy a megjelenésben megelőzte Horváth első nagy munkája: «Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt.» [174] Sőt megelőzte vele az Akadémia dícséretében részesült munkáját is, mely Magyarország középkori iparát és kereskedelmét ismertette. A folytatást azért adta előbb, mert Széchenyi könyvei és hírlapi czikkei az ország gazdasági fejlesztésének feladataira terelték a közfigyelmet s a szerzővel együtt mindenki természetesnek találta, hogy a jövő berendezkedésnél első sorban azt a viszonyt kell tekintetbe venni, a melyben három század óta ezen a téren is élt Ausztriával. Innen van, hogy a politikai lapok is szívesen közöltek mutatványokat Horváth könyvéből, magyar nyelven az első magyar gazdaságtörténelmi munkából.[175] Horváth érthető izgatottsággal várta különösen az Athenaeum bírálatát[176] s nyert ügye volt a közönség előtt, mikor bírálatát Péczely azzal végezte,[177] hogy «az ifjú lelkes írónak, ki már annyi jeles művekkel gazdagítá literaturánkat, több hasonló vállalatokhoz szerencsét, erőt, hosszú életet kívánt.»

Gyorsan (1841 febr. 9) követte ezt tankönyvének, A magyarok történetének bírálata,[178] mely őt, mint szorgalmas kutatót, filozófiai pillantású, pártatlan, méltányló vizsgálót s kellemes előadót dícsérte, ki tankönyvében is érti azt a nem könnyű mesterséget, hogy a sokat kevéssel és a mi több, okaival és következéseivel világosan állítsa szemünk elé. «Magasabb, terjedtebb szempontra állítja olvasóit, hogy a tömeget átnézhessék; nem fárasztja őket részletek sokaságával, hanem csoportosítja a tényezőket és csak a főbbeket emeli ki.» Előadása könnyű, világos, tiszta; nem értekező, hanem – mint kell – elbeszélő; nyelve tiszta, nemes, szabályos. Tanító és nevelő jobb könyvet nem adhat kezdő növendék kezébe. Nem száraz káté ez; hanem színes, lelkes, kisded kép. Ez az oka, hogy egészen a XIX. század végéig szeretettel használták a középiskolákban. Pedig már az első kiadásnál panaszkodott, hogy Abonyból nem tudja szétküldeni a mintegy ezer példányt.[179]

Akkor azonban már belefogott a magyar egyház történelmébe is és örvendezett, hogy Luczenbacher (Érdy János) kézirattárában egyszerre 125 idevonatkozó igen becses kézirati forrásmunka jegyzékét találta meg.[180] Azonban, gyorsan szeretvén dolgozni, úgy találta, hogy munkájával csigamód halad előre. «Valóban – írta[181] – kín historikusnak lenni távol jó könyvtártól; minden nap, minden óra új szükséget teremt s nincs mód azt kielégíteni.» De ahhoz sem volt kedve, hogy másba fogjon, mikor korábbi munkája bevégzetlenül áll előtte.


20. Gróf Erdődy Kajetánné.[182]

Nagyon gyorsan dolgozott. Az 1514. évi pórlázadás történetét Abonyban 1840 szeptember 28-án kezdte írni, október 23-án már elkészült vele s november 16-án be is mutatta az Akadémiának, vagy – a hogy mondta – «szégyenpadra ült vele».[183] Az akkor alapított Budapesti Szemlénél akarta kiadni; járt is Lukács Móricznál, de nem találta otthon s félve, hogy (talán tárgya vagy merészebb hangja miatt) visszautasítják,[184] végre is a Tudománytárban közölte.[185] Még merészebb volt másik czikke, a melyet «A demokráczia kifejlése hazánkban» czímmel írt. Az Athenaeum egyik szerkesztője, Bajza József, jónak látta volna, hogy valami mással pótolják a demokráczia szót, melytől annyian borzadnak s Horváth fel is hatalmazta,[186] hogy más szót használjon, sőt a szövegben is tegye meg a szóváltoztatás következtében szükséges módosításokat, de végre mégis e nélkül adta ki a czikket.[187] Azt bizonyítgatta benne, hogy az egyenlőség elve a franczia forradalom óta a nemesi hatalom korlátjai közt levő alkotmányos magyar monarchiában is fejlődésnek indult s a demokráczia a czivilizáczióval és felvilágosodással egy arányban terjed és gyarapodik; teljes győzedelmétől azonban még talán igen távol állunk. Elfajulásának meggátlása végett a hatalomnak mindenekfölött arra kell törekednie, hogy a népben az eddiginél jobb nevelési rendszerrel erősítse a vallásosságot.

De bár az abonyi káplán ekként mint pap is beszélt, barátja, Roder Alajos, pesti egyetemi hitszónok, arra a Pesten szárnyaló hírre figyelmeztette, hogy az Akadémia egyik ülésén felolvasott értekezésében keményen kikelt volna a katholiczimus és a papság, különösen pedig a pápa ellen s hogy ezen a hallgatók közül többen megbotránkoztak. Horváth, ki ilyen értekezést nem írt, gyanította, hogy neszét vették a Kossuth Pesti Hirlapja számára beküldött értekezésének, a melyben – úgymond[188] – «igenis a vallás mellett szólal fel s ellene, ha tetszik, az igazi érdekét, mely a valláséval egy, nem ismerő s világi hatalmat igénylő hierarchiának». Czikkét nem vette vissza s az meg is jelent, de álnév alatt.[189]

Örökké irodalmi dolgokkal foglalkozva, Horváth irígyelte azokat, kik folyton Pesten lakhatnak. Néha egészen elszomorodott, ha meggondolta, hogy neki ennek elérésére a reménynek egy szikrája is alig csillámlik. Az, a ki mindenben bővelkedik, mit Pest irodalmi tekintetben adhat, el sem képzelheti azt a levertséget, a mely reménytelen helyzetében néha egész valóját elfogja. Ilyenkor még talán egy Keglevich-féle nevelőség árán is megvásárolná a pesti lakást.

Bajza már előbb valóban ajánlott neki újból egy nevelőséget, de akkor a szép föltételek daczára sem volt hajlandó elállani attól az eltökélt akaratától, hogy magánhivatalt többé nem vállal. Csak úgy tenné ezt, ha gróf Erdődy Kajetán biztosítaná, hogy Bécsben megszerzi számára a meghalt Márton József, vagy a trónörökös magyar tanításával megbízott Kiss Pál megürült tanszékét. Márton, a hírneves szótáríró, még 1840 július 26-án halt meg s a bécsi egyetemen és a magyar testőrségnél 1806 óta a magyar nyelv és irodalom tanára volt; nemeskéri Kiss Pál pedig a Theresianumban szintén a magyar nyelvet és irodalmat tanította, német nyelven magyar nyelvtant is adott ki, s most ebből és «a magyar literatura remek darabokban» czímű kézikönyvéből tanította Ferencz József főherczeget és testvéreit, kiknek játszótársai közé tartoztak gróf Erdődy Kajetán fiai, Ferencz és Tamás is.[190] Horváthot Peregriny Elek azzal bíztatta, hogy inkább a pesti egyetemhez pályázzék a diplomatika tanszékére. Annál azonban, hogy erre a studiumra még előkészületei sincsenek, nagyobb bajnak tartotta, hogy Horvát István a fiának, Árpádnak akarja megszerezni ezt a tanszéket. De elhatározta, hogy mégis előveszi Schwartner vagy Perger Diplomatikáját s ha annyi mechanikai gyakorlatot szerez, hogy becsülettel megállhat, a korlátokba lép, pályázik.[191] Június 5-én azonban már tudatta Toldyval,[192] hogy sorsa fölött a koczka el van vetve: gróf Erdődy Kajetán meghívta nevelőnek, ő elfogadta és még ebben a hónapban el is utazik Somlyóvárra, Veszprém vármegyébe.[193]





IV. NEVELŐSÉG.


GRÓF ERDŐDI KAJETÁNNAK öt élő leánya és két fia volt, kik közül az idősebbik, Ferencz, 1830 januárius 9-én született s így mostan mult tizenegyesztendős.[194] A gróf, a hogy Horváth jellemezte,[195] közönséges jó ember volt; ha magyar nevet nem viselne, azt mondaná róla: Magyarul keveset s rosszul beszélt; de dicséretére vált, hogy fiait (mert öt leánya közül a három idősebb egy szót sem beszélt honi nyelvünkön) magyarokká neveltetni s a maga mulasztásait bennük kipótolni akarta. A grófné (Lerchenfeld-Prennberg bárónő) kedélyes, jó asszony s Horváth kezdetben úgy tapasztalta, nincs meg benne rangtársnőinek szokott hibája, a szeszélyesség, melylyel a velük élőket annyira kínozzák. Nyájas, családi élet uralkodott köztük, a mi Horváthra igen jól hatott. Gyermekeik iránti viseletüket s nevelési elveiket, az ily nagyuraknál közönséges lágyságot és engedékenységet kivéve, jónak, növendékeit pedig eleven és nem rossz természetűeknek, de értelmi tekintetben nagyon elhanyagoltaknak találta; panaszkodott, hogy eddig semmit, legalább alaposan semmit sem tanultak, pedig az egyik már tizenkétéves. Magyarul is igen keveset tudtak, mi legnagyobb baja volt. A gróf és grófné nagyra becsülték Horváthot, mint a Tudós Társaság tagját s vendégeiknek mindig mint ilyet mutatták be. Általában helyzete hasonlíthatatlanul jobb volt, mint Keglevichéknél; tehát hamar megbarátkozott vele és Somlyóvárt is megszokta, mit igen megkönnyített, hogy itt felséges vidéket, igen szép lakást és – a mennyire a jellemeket pár hét alatt kitanulhatta – jó embereket talált.


21. Gróf Keglevich Béla.[196]


A grófék annál szívesebben fogadták, mert odaköltözése után egy hónappal Horváthot egyszerre két nagy kitüntetés érte. A Magyar Tudós Társaság ugyanis őt 1841 szeptember 5-én az elhúnyt Kossovich Károly helyébe 32 szavazattal rendes tagnak választotta meg és dr. Schedel Ferencz (Toldy) titkár a tagsági oklevelet Bécsbe azon kívánsággal küldte meg neki,[197] hogy «nyujtsa az ég igen hosszúra becses életét s adjon állandó erőt és kedvet az önnönlelke s társai bizodalma által kitűzött pályán saját s intézetünk díszére folyvást haladhatni». A másik kitüntetés – ugyanakkor – az volt, hogy az Akadémia az 1840-ben megjelent munkák közül az ipar és kereskedelem három utolsó századáról írt művének ítélte oda a kétszáz aranyból álló nagy jutalmat s egy nagy emlékbilikomot adott mellé. A jelentés szerint azon év irodalmi jelenségei közt több nagyjelentőségű s haladásunk fényes bizonysága gyanánt tekinthető munka van, mint pl. Szemere Bertalan «Utazás külföldön» czímű könyve és Vörösmarty minden munkáinak négy kötete; de ezen kitünő művekkel szemben is azért jutalmazták meg Horváthot, mert munkája «azonfelül, hogy korszerű, érdekes és adatokban dús, irodalmunkban egyetlenegy a maga nemében s azt a reá fordított rendkívüli szorgalom és gondos előadás is kitünteti; oly tulajdonok, mik e munkát a közönség figyelmébe nagy mértékben ajánlják».[198] Vörösmarty, a ki két ízben már, de megosztva kapta a nagyjutalmat, azt 1842 november 27-én osztatlanul is megkapta.[199]


22. Horváth Mihály pecsétje.[200]


Télire Horváth Erdődyékkel november végén Bécsbe ment,[201] de a fiúkkal való sok bajlódás miatt alig mehetett valahová a világvárosban. Panaszkodott Bajzának,[202] hogy a fiúk mondhatatlanul s minden tekintetben el vannak hanyagolva; nem győzött eléggé csodálkozni, a szülék, a kik pedig jó emberek s némileg méltányolják is a gyermekeikre fordított fáradságot, ezt eddig miként nézhették el. Az egyik, a tizenkétéves, idáig a szó szoros értelemben semmit sem tanult a tánczon, rajzoláson és zenén kívül. Ezt most Horváth annál nehezebben pótolhatta vele, mert a szabadon, kénye-kedve szerint, munka nélkül felnőttnek a szorosabb tanulás éppen nem volt ínyére. A szülék maguk sem törődtek a magyar irodalommal s magyar hírlapot sem járattak;[203] Horváth az Athenaeumot, Regélőt, Pesti Hírlapot mint tiszteletpéldányt kapta;[204] s most Dessewffy Aurél is mindenképpen meg akarta nyerni lapja, a «Világ» számára. Szerette volna, ha az erdélyi unióról, a kapcsolt országokkal való viszonyainkról, a királyi városok kifejléséről, a papi jószágokról, a papi tizedről, a nevelésről és pedig főleg az általános nemzeti triviális és elementáris nevelésről ír czikkeket és tanulmányokat. Lapjának iránya a kifejlés, de az alkotmány alapján s így mellőz mindent, «a min revolutionáris szag van».[205] Horváth azonban egyrészt elvi ellentétek, másrészt Dessewffynek már másfél hónap mulva (1842 februárius 9.) történt halála miatt nem írta meg a kívánt czikkeket, de kegyelettel fogadta Ürményi József és barátai felszólítását,[206] hogy «virágot tegyen a fiatal sírra» s «egy gondolattal, egy érzéssugárral» járuljon ahhoz az emlékkönyvhöz, a melyet az elhúnyt tiszteletére terveztek.[207] Mint történetíró igen szép emléket állított a konzervativ államférfiúnak,[208] kiben Kossuth és Széchenyi irányának egyeztetőjét, a jövendő kanczellárt, az összpontosított magyar kormány megteremtőjét sejtette. Horváth mostan még nem csatlakozott szorosan az ellenzékhez sem, mivel mint történetíró nem akarta viselni a pártfegyelem békóit. Politikai czikkeket nem írt Kossuth Lajos lapjába sem, de nyiltan zászlaja alá állott és vezérének vallotta, a mint a haza java s igazságtalanul, erőszakosan megtámadt legszentebb jogainak védelme úgy kívánta.[209] Tudományos czikkei azonban most is nagyban előmozdították az ellenzék nemzeti törekvéseit.


23. Gr. Dessewffy Aurél névaláírása.[210]


A legfontosabb volt ezek közül, éppen a «legszentebb jogok védelme» szempontjából, A magyar honvédelem történeti vázlata, melylyel az Akadémia XIII. nagygyűlésén 1842 november 22-én székét, mint rendes tag, elfoglalta.[211] Bátran vonta le azt a végső következtetést, hogy az akkori katonaság «nem felel meg az európai újabb állampolitikának; és mind a királyi széknek, mind az alkotmánynak kellő biztosítása a nemzeti, vagy inkább polgári védhad-rendszert tűzik ki a gyökeres javítás czéljául s minden e tárgy körül lényeges átalakítás határául». A honvédelem, a melyre szükségünk van, alkotmányunk őskorában megvolt, csak a kor viszonyainak megfelelő módon kell újraéleszteni; s «ki tudja – kérdezte – nem éppen ezen intézmény leszen-e az életmentő védfal észak felől támadható vészviharok ellen?» Hatodfél esztendő mulva ennek a nyugodt akadémikus fejtegetésnek is része volt benne, hogy a nemzetgyűlés mint egy ember szavazta meg a honvédség felállítását; s Horváth szavainak elhangzása után egy negyedszázaddal, mikor ezt az intézményt új életre hítták, Pauler Gyula elmondhatta, hogy értekezését az idő nem szárnyalta túl s örökké becses marad; adatainak hiányosságát valódi történeti szem pótolja; egyes állításait a haladó tudomány kiegészítheti, némely gyanítását bizonyosságra emelheti, de lényegileg más eredményekre nem vezethet soha. A véderőről 1868-ban megalkotott XL. törvényczikk, mely a további fejlődés alapja, megfelel annak a czélnak, a melyet maga elé tűzött Horváth akadémiai székfoglalója, mely tehát politikai jelentőségre is emelkedett. A czenzor nem is engedte meg, hogy értekezését eredeti alakjában nyomassa ki; de Horváth azt még bővebben akarta kidolgozni akkorra, mikor a tárgyat talán a törvényhozás is felfogja.[212] Négy esztendő mulva, mikor értekezése végre megjelent, egy nagytudományú s helyes felfogású bírálójának[213] felelni kívánt, egyrészt, hogy jobban kimagyarázza magát, másrészt, hogy a hírlapok és politikusok valahára foglalkozzanak a honvédelem kérdésével. Megjósolta, s a czenzura talán éppen azért nem engedte kinyomatni feleletét,[214] hogy «a védhad eszméjének valósulását nagy átalakulás fogja megelőzni. A sajtó is ügyekezzék elhárítani a megvalósulás akadályait; s ha ezt, napi dolgokkal vesződve, kevésbbé teheti is, engedjük meg legalább a tudománynak, hogy magasabb czélt is tűzzön ki elébünk vágyaink határául. A jogok és kötelességek aránytalansága, a törvényelőtti egyenlőség hiánya, mik e magas czél valósíthatásának legfőbb akadályai, egyszersmind egyetemes jólétünk haladásának akadályai. Ezek elmozdítása nélkül szintúgy nem lehet erős alapokra állítani a közboldogságot, mint polgári védhad nélkül nem lehet tökéletesen biztosítani a trónt és nemzetet».


24. Az «A magyarok története. Pápa, 1842.» czímlapja.[215]


Tanulmánya megírásakor (1842) a grófi család a szokottnál tovább maradt Somlyóváron és – Horváthtal együtt – csak deczember 27-én ment Bécsbe. Addig tehát ottan bajoskodott «fiaival», a hogy tanítványait nevezte és a magyarok történetének kézikönyvével, melynek kéziratát Maár Bonifácz czenzor három egész hónapig tartotta magánál úgy, hogy Pápán a nyomatást csak 1842 augusztus közepén lehetett megkezdeni. Méltán félt, hogy az iskolai év kezdetéről lekésik vele s a filozófusok nem használhatják; a református iskolák még talán bevezethetik (s hogy szívesebben vezessék be, a czímlapon nem is jelezte kath. lelkészi állását), de a katholikusok még nem kaptak rendeletet, hogy a történelmet magyarul taníthatják.[216] Ugyanakkor rendezte sajtó alá két tankönyvének második kiadását is, melynek megvételéért Kilián és Eggenberger könyvkereskedők versengtek. Eggenberger szerint a könyvet több iskolában használják s a tanulók «feszülten» várják megjelenését, a mi a novemberi vásárra meg is történt.[217]

Mentül több könyvet és tanulmányt írt, annál inkább vágyódott az írókkal, folyóiratokkal, kiadókkal való egyenes érintkezésre. A hogy öcscsének, Józsefnek írta, mikor Beszédes Auréliával kötött házassága alkalmából üdvözölte,[218] csak akkor látogathatja meg őket, mikor a nevelőséget befejezte és «a miért keble most egyedül sovárg», a független állapotot magának véres verítékével kiküzdötte. Szerelmük és az Isten áldásából körülöttük képződő vidor család majd az ő homlokáról is letörli a munka izzadságát s a redőket kisimítja. Örülni fog közöttük s perczekre talán azt is elfelejti, hogy nem saját családja körében van s neki nincs családja. Isten áldja meg szerelmüket s náluk pótolja ki azt is, a mit megfoghatatlan és súlyos végzése e részben tőle megtagadott.

Barátja, Toldy, mint különben tévesen hallotta, már elérte czélját; az egyetemi könyvtár igazgatója lett.[219] A mikor ez alkalomból üdvözölte, neki is megírta,[220] hogy végkép lemond a nevelőségről, mihelyt megfelelő állást talál. Mit tehet róla, hogy balsorsa mindig oly helyzetbe vetette, a melyben élete legszebb szálát, lelki nyugalmát s talán élete egész örömeit kellene föláldoznia az állhatosság hiú dicsőségéért, mely, ha kivívná is, nem adna méltó kárpótlást a kiállott kínokért. «Igenis, kínokért – folytatta. – Mert képzelj magadnak, édes barátom, egy komoly kedélyű, magába vonult embert, kinek legfőbb vágya: független, nyugalmas élet; hajlama és talán egyetlen szenvedélye: komoly és hasznos literaturai foglalkozás.» S neki, egy pár csintalan, daczos gyermek tanítására kell pazarolnia idejét, melylyel a fösvénységig gazdálkodik s naponta alig van egy órája, melyben magát örökös feszültségéből kipihenhetné. A gyermekek nem akarnak tanulni; atyjuk maga is gyermekkínzásnak találja a tanulást, a nevelőségben tehát nincs semmi öröme és sikerében semmi reménye. Nem szánalmas-e tehát az ilyen ember helyzete s állhatatlanság-e tőle, ha ezen változtatni akar? Mivel a pesti egyetem diplomatikai tanszékét alkalmasint Horvát Árpád nyeri el, őr szeretne lenni az egyetemi könyvtárnál, vagy pedig, ha Szalay László csakugyan lemond,[221] jegyző az Akadémiánál.

1843 május 20-ika után, mikor V. Ferdinánd trónbeszéddel nyitotta meg a pozsonyi országgyűlést, a két fiatal történetíró személyesen is beszélt a dologról. Szalay biztosította Horváthot, hogy az akadémiai jegyzőségről való lemondását már be is adta az elnöknek és a jegyzőséget még akkor sem tartaná meg, ha Toldy könyvtárnokká vagy czenzorrá neveztetvén ki, esetleg lemondana a titkárságról.[222] Hónapok mulva tehát Horváth arra kérte Bajza Józsefet,[223] hogy a mint szíves jóakarattal és sorsa iránt érdeklődve, megszerezte neki ezt a nevelőséget, most viszont elmenni segítse; mert inkább favágással keresi kenyerét, mint hogy megmaradjon ezen a pályán. Pap lévén, pályájáról függetlenül annál kevésbbé intézkedhetik, minthogy szegény is. Az egyházmegyébe visszamenni s egy falusi fárába temetkezni nem akar. Pesten kell élnie, hogy tanulmányainak, munkáinak élhessen; de ott csak hivatal után fog élhetni. Mivel az egyetemi könyvtárőrt, báró Mednyánszky szerint, talán csak évek mulva nevezik ki, Bajzát arra kérte, választassa meg őt a jövő nagygyűlésen akadémiai jegyzőnek s nyugtassa meg a tagokat, hogy, mint jegyző, nem fog törekedni a titkárságra. Az év végén[224] már vagy a felállítandó első tanítóképzőintézet igazgatója vagy pedig egyetemi könyvtárőr akart lenni, mivel decz. 21-én az udv. kanczellária tanácsa mind a két állás betöltésével foglalkozott. Már be is iratkozott a bécsi egyetemi könyvtár gyakornokai közé, hogy gyakorlata legyen a könyvtárnoki hivatalban, ha ez utóbbi állásra csakugyan kineveznék. Lechner szívesen megigérte, hogy a hivatal minden eljárásába bevezeti, Lukács Móricz pedig, midőn Szalay az akadémiai jegyzőségről visszavonulni készült, Horváth kedvéért szerényen és nagylelkűen lemondott az álláshoz minden igényéről, s mások is megigérték szavazatukat. Így tehát 1844 májusában határozottan lemondott a nevelőségről. [225]

Megúnta teljesen. De ha csak álmodta volna is, hogy ily gyönge az alap, melyre jövője reményeit építette és Szalay megmásítja szándékát, tűrt volna, bármi önmegtagadásába kerül is. Jövendője most teljesen kétes volt; folyamodott ugyan a Theresianum magyar nyelvű tanszékéért, de azt alkalmasint a bennlakó piarista prefektus nyeri el. Voltaképpen Szvorényi Józsefnek, a magyar ékes szókötés pályadíjat nyert szerzőjének kinevezésétől kellett tartania.[226] A papi pályát majdnem elülről kellene kezdenie s a visszatérésre, több fontos oknál fogva, nem is volt kedve. Így tehát csak tollával kereshetné meg kenyerét, mi az ő szakjában nem valami kecsegtető kilátás. A remény s félelem közti bizonytalan állapotot még a remény meghiusultánál is tűrhetetlenebbnek tartotta.


Horváth Mihály levele öccséhez (1843 februárius 15.)[227]


Azonban ilyen izgatott lelki hangulatban is folytonosan dolgozott. A mult évben (1843-ban) az Athenaeumban két tanulmánya jelent meg; az egyik Corvin Jánosról, [228] a másik pedig Thouvenelnek magyar- és oláhországi utazásairól.[229] Amaz a legegyszerűbb elbeszélő modorban írt élet- és korrajz, emez egyszerű könyvismertetés, a mely egyben-másban helyreigazítja ugyan az utazást, de egészben véve ismereteit alaposaknak, ítéleteit helyeseknek, a dolog velejére hatóknak s írásmódját oly méltányosnak találja, a minővel írni kell egy nemzetről. Fontosabb ezeknél «Az 1764-ki országgyűlés története», a melylyel 1844 november 22-én készült el,[230] egy héttel az 1843/4. évi országgyűlés berekesztése után. Tehát nem politikai czélzás nélkül emelte ki, hogy nemzetünk történetének legérdekesebb, legtanulságosabb részlete országgyűléseink története s már Ausztriához való viszonyunk szempontjából sem hiában sürgette, hogy valaki végre összegyűjtse és okszerűen feldolgozza az országgyűlési emlékeket s ezt a legdrágább kincset tegye a haza oltárára. És lehetetlen összefüggést nem látni, hogy erről az országgyűlésről, mely ridegen szembeszállt a közteherviselés elvével, éppen akkor írt és szólt nyiltan az Akadémiában, mikor véget ért a jelenlétében megnyilt országgyűlés, melynek legnagyobb, leggyümölcsözőbb, leghathatósabb eredményét abban találta,[231] hogy elfogadta a közös teherviselés elvét.


25. Szvorényi József.[232]

Időközben elkelt történelmi tankönyvének második kiadása is és Geibel engedelmet kért tőle a harmadik kiadásra; ezen azonban Horváth előbb tetemes változtatást akart tenni. Magyarország történeti kézikönyvéből is már a harmadik kötetet nyomatta. Peregriny czenzor először azzal fenyegette, hogy nem bocsáthatja át, de utóbb meggondolta magát és sok módosítással, de egyúttal sok késedelemmel és apróbb részletekben mégis approbálta könyvét. A harmadik kötet a tervezettnél bővebb lett, de igen sok új adata miatt rövidebb nem lehetett. Horváth úgy hitte,[233] hogy ezzel csak nyert érdekességben; számos helyen egészen új és az eddigitől különböző színben mutatta be történetünket.

Somlyóváron ilyen fáradhatatlan munkásság közt vette Wrana Kajetán császári igazgatónak Bécsben 1844 deczember 14-én kelt értesítését,[234] hogy a Theresianum-lovagakadémia gondnoka őt november 14-én a magyar nyelv, irodalom és stilisztika tanárának nevezte ki évi 600 konv. frt fizetéssel. Ezt a kellemes hírt abban a biztos reményben közölte vele, hogy semmi fáradságot nem kímélve, méltán megfelel a beléje helyezett bizalomnak. Horváth azonnal elbúcsúzott gróf Erdődyéktől, a kik megajándékozták őt a maguk és fiuk arczképeivel,[235] biztosították nyugdíját, a melyért azonban később perelnie kellett,[236] s bizonyítványt állítottak ki nevelői működéséről;[237] azonban gróf Batthyány Lajosné tizennégy esztendő mulva arra kérte, bocsásson meg, de első növendéke bizony nem sikerült.[238]





V. BÉCSI TANÁRSÁGA.


BÉCSBEN 1845 elején Horváth az alte Wieden egyik főutczai sarokházában[239] fogadott szállást s az első napokban nagyon jól érezte magát. «Én csak most kezdem ízlelni az életet – írta Toldynak,[240] – most jutván valahára függetlenségre, a mely eddig minden viszonyaim közt hiányzott. Meg is vagyok ám elégedve, mint sok ember nincs s ha még egy kissé több költeni valóm volna, meglennék, mint kevés van.» Ideje elég volt, mert hetenkint csak hat órát kellett tartania s ennek beosztását az igazgatósággal egyetértve határozta meg.[241] Kétszeres kedve lévén a munkára, úgy tervezte, hogy 3-4 hónap alatt befejezi a magyarok történetének kézikönyvét s azután mindjárt megkezdi a császári könyvtár 5-600 magyar vonatkozású okiratának átnézését s az érdekesebbek leírását. Ebben a munkában Gévay Antal és Jászay Pál, a Bécsben lakó magyar historikusok, szívesen támogatták, barátságukkal pedig felvidították. Gévay azonban már június 9-én elhúnyt.

A Theresianumban Horváth Gondol Dánielnek akkor megjelent kétkötetes kis munkája szerint gondosan tanította a magyar nyelvtant.[242] Az első osztályban arra törekedett, hogy a tanuló felismerje a beszéd egyes részeit és azok ragait vagy formáit; a másodikban mindezt ismételve, kimerítőbben és körülményesebben fejtegette a mondat és a kötszó, a személy- és névragok, melléknevek, névhatározók, igék, igeszármazás és igehatározók, indulatszók és helyesírás fogalmát és szabályait. A könyvnél bővebben szólt arról, hogy az összetett és a számnevek miként veszik fel a személyragot. Szerinte az összetett szavakban, ha nincs birtokviszony a jegyszó és az alapszó közt, a személyragot mindig az alapszó veszi fel; ha pedig van, akkor az alapszó mindenütt a harmadik személyragot veszi föl, a jegyszó pedig a többit rendesen. A számnevek akkor veszik fel a személyragot, mikor főnév helyét pótolják stb. Mindenesetre jellemző adalék arra a lelkiösmeretességre, a melylyel még kisebb fiúk tanítására is készült. Az irodalomtörténetet alkalmasint Toldy anthologiája szerint tanította, sőt majdnem két évtized mulva is őt követte, mikor a Huszonötév Történetében irodalomtörténeti vázlatát megírta; de annyi önállósággal a részletekben, hogy Toldy bókokkal halmozta el. Irodalomtörténeti előadása vázlatát különben megtaláljuk a magyarok négykötetes történetében, a melyet már 1846-ban befejezett.

Tanítványaival 1845 július 23-án a Theresianumban megtartván első «próbatételeit», 26-án Bécsből hazaindult rokonai látogatására. Aznap Pozsonyban hált, másnap gőzhajón ment Esztergomig, hol öcscse, Alajos, kocsival várta, hogy együtt látogassák meg testvéröket, Józsefet a hontmegyei kis Peröcsényben s onnan együtt keressék föl Szegeden özvegyen maradt édes anyjukat, kihez a leggyöngédebb fiúi szeretettel ragaszkodott.[243] Októberben már ismét Bécsben kellett lennie, hogy tanári és irodalmi munkásságát folytassa.

Ebben az évben, a honvédelem történetének vázlatán kívül, csak néhány kisebb értekezése jelent meg. Az egyik Mária Terézia trónraléptéről és az 1741. évi országgyűlésről,[244] a mely polémiára vezetett Gyurikovits Györgygyel, kinek azon állításával szemben,[245] hogy a királynő a féléves II. Józsefet 1741 szeptember 21-én az országgyűlésnek bemutatta, azt vitatta,[246] hogy a szeptember 11-én történt nagyszerű eseményt szeptember 21-én a királynő nem ismételte. Gyurikovits még felelt,[247] de június 30-án a lappal együtt a vitatkozás is megszűnt. Másik értekezése II. József kormánytörténetéből ismertetett egy jelenetet.[248] De most minden erejét Magyarország története kézikönyvének befejezésére fordította. 1846 márczius elején már 1809-ig haladt, de ott az írást félbeszakította.[249] Hiszen a czenzura már II. József és II. Leopold korának leírásában is nehézségeket támasztott; mennyit foghat tehát akadékoskodni, ha az állam 1811. évi pénzügyi bukásáról, az 1823. évi királyi biztosok működéséről stb. kell szólnia! Ezt azért boldogabb időkre hagyva, most olyan történelmi kézikönyvet akart írni, melyet a gimnáziumok legfelső két osztályában, a filozófiában taníthassanak. Őszintén megvallotta,[250] hogy pénzre van szüksége, mert négykötetes kézikönyve rosszabbúl kelt, mint remélte. Ennek a munkájának utolsó kötetében egykori tanára, Spányik, a czenzura megbízottja, annyit törült II. József és II. Lipót korából, hogy azt úgy, ahogy tőle kikerült, kinyomatni nem lehetett volna; a czenzori kollégium viszont Spányik törléseit törölte ki s Horváth munkáját olyan jelesnek és loyalisnak mondta, hogy a czenzornak nem is kellett volna a kollégium elé terjesztenie. A filozófusoknak szánt történelmét mindamellett is folytatta, hogy Spányik oknyomozó történetét Zimmermann Jakab tanítóképző-intézeti tanár magyarra fordítja. «Az Isten áldja meg munkájokat» szólt,[251] de mivel ő már IV. Béláig haladt s Emich Gusztáv vállalkozott a kiadásra, nem hagyja abba; legalább az iskolák nem mentegetőzhetnek azzal, hogy hiszen nem volt más, mint a Spányik-féle. A mellett három pályázat foglalkoztatta: Újra kellett másolnia az Akadémia számára a beköltöző magyarok műveltségéről még a Marczibányi-intézethez benyújtott pályázatát, mely különben versenytárs nélkül állt; a Kisfaludy-Társaság mythologiai kérdése érdekelte, de még nem tudta magát elhatározni s végre sem vállalkozott reá; Magyarország egyháztörténelmét pedig, melyre a püspöki kar tűzött ki jutalmat, azért nem akarta megírni, mert – mint mondta[252] – eleve is tudta, hogy a pályadíj nem a legjobb történeté, hanem a legkatholikusabb munkáé lesz. Harminczíves kéziratából már négy esztendővel azelőtt akart mutatót adni az Athenaeumban, de a czenzura nem engedte; ő pedig más szellemben írni nem tud és nem is akar, de főtárgyától sem engedi magát eltéríttetni.

Így jelent meg végre 1846 júniusában négykötetes műve, «A magyarok története».[253] Arra a czélra készült, hogy az 1844:II. t.-cz. 9. §-a értelmében a tanítás ezentúl magyar nyelven folyván, a történelmet felsőbb iskolákban magyarul lehessen előadni. Ilyen munka elkészítésére sokan biztatták Horváth Mihályt, kit történelmi munkájáért az Akadémia akkor koszorúzott meg. Ő maga is érezte a hiányt, de a hivatást és kedvet is annak pótlására; azonban vidéken, a könyvtáraktól távol élvén, ismételt felszólításokra is csak azért fogott a munkába, mert «meg volt győződve, hogy kisebb hiba a pillanat szükségét oly munkával elégíteni ki, melyben ha hiányzik is a történeti tények apróbb részleteiben a pontosság, de az események csoportosítása a felfogás és előadás szelleme olyan, minőt a nemzet s kor viszonyai igényelnek, – mint olyféle munkának engedni át a tért, mely ha tán pontosabb is az események egyes részleteiben, de szellemére nem felel meg a kívánt czélnak s nem termi meg az óhajtott gyümölcsöt, a fiatal olvasók, tanulók kezében.[254] Néhány főiskola tanárai örömmel fogadták el kézikönyvül, de használatát a felsőbb tanhatóság nem engedvén meg, Horváth a II. kötettel abba akarta hagyni az egész munkát; barátai kívánságára folytatta ugyan, de a két utolsó kötetben már nem a tanulóifjúság, hanem a nagyközönség számára dolgozott, a mi a tárgyalásban bizonyos aránytalanságokat okozott.

Mindazonáltal így is az ő nevéhez fűződik az a dicsőség, hogy magyar nyelven az első könnyen áttekinthető és a Habsburgok korszakát 1792-ig mégis elég részletesen tárgyaló magyar történelmet adott a nagyközönség kezébe. Korszerűségét bizonyítja, hogy Geibel megvette tőle most már mind a négy kötetet.[255] Igaz, hogy a szerzőnek csak 2000 pengőforint tiszta haszna lett belőle, de azzal vigasztalódott, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.[256] Most már olyan népszerű volt, hogy történelmi kis tankönyve harmadik kiadását 5000 példányban nyomathatta; de nem hajlott Toldynak arra a tanácsára, hogy azt Kopácsy József primásnak ajánlja. «Mi czélból?» – kérdezte.[257] – El sem fogadná, hacsak előbb a kéziratot el nem küldené hozzá átvizsgálás végett.

Alig fejezte be fő munkáját, Horvát István, a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre s a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanára június 13-án meghalt. Toldy azonnal megkérdezte tőle, nem vágyik-e helyére? «Csókollak irántam tanusított jóindulatodért – felelte Horvát.[258] – Én kevés ember barátságát óhajtom s becsülöm annyira, mint a tiedet; kevés embernek vágyom annyira tetszeni, mint neked; s azért boldognak érzem magamat, ha tudom, hogy te őszinte indulattal viseltetel irántam. Hiszen oly sok az álbarát! Oly ritka indulat őszinte, a melyet évekig hittünk annak!» Elismerte, hogy 600 forintból Bécsben nem élhet meg; szerette volna a könyvtárőrséget, de azt bizonyára Mátrai Gábor kapja meg, noha merte állítani, hogy a könyvtárhoz többet ért, mint ő; de utóbb, (Érdy biztatására)[259] mégis hajlandó volt kérni a nádor és gróf Széchenyi István pártfogását. Hanem ha az őrséget meg nem kapja, kénytelen lesz minden követ megmozdítni a tanárságért, pedig Toldyval nem szívesen versenyezne. A könyvtár őre azonban július 26-án csakugyan Mátrai lett. A múzeum igazgatója, Kubinyi Ágoston, pár hónap mulva[260] Szontágh Gusztáv által felajánlta Horváthnak az alkönyvtárnokságot. Eleinte tetszett neki az ajánlat, mely anyagi állapotát tetemesen javította volna, de még sem akart «Mátrai subdiaconusa lenni». Szívesebben lett volna dr. Toldy mellett az egyetemi könyvtárban, mert ezt a hivatalt talán egy rendkívüli tanársággal lehetett volna összekapcsolni az egyetemen. A magyar nyelv és irodalom tanszékére különben novemberben már be is adta folyamodását, mert a kanczellárián azt mondták neki, hogy Toldy, mint könyvtárigazgató nem lehet egyúttal egyetemi tanár.

Időközben, július 28-án, József nádor megparancsolta a pozsonyi káptalannak,[261] hogy másolatban kiadjon minden oklevelet, a melyet tőle Horváth Mihály vagy megbízottja kivenni kíván. A bécsi könyv- és levéltárakban való tájékozódása után tehát most már a hazai levéltárakban is elkezdte kutatásait.

A jászói és leleszi konventek levéltáraiban a szünidőkben szorgalmasan dolgozott, de ezekben tett jegyzeteit is csak másfélévtized mulva tehette közzé[262] és csak akkor dolgozhatta fel.[263] De még ebben az esztendőben eldőlt végre a Marczibányi-intézethez beadott pályaművének, «Párhuzam az Európába költözködő magyar nemzet s az akkori Európa polgári s erkölcsi műveltsége közt» czímű munkájának sorsa is. Tízesztendei várakozás után az Akadémia, mihelyt a pályaművet a megszünt Marczibányi-intézettől átvette, 1846 januárius 2-án Bajza Józsefre, Czech Jánosra és Péczely Józsefre bízta a bírálatot. Ez úgy hangzott, hogy «Szerző a kérdést helyesen fogta fel, szorgalommal járt el az adatoknak bírálatosan választott s használt kútfőkből összeszedésében s itélettel és részrehajlatlansággal feldolgozásában; minélfogva ha a kérdés egyrészt a források szűke miatt, teljesen kimerítve nincs is, de igen meg van közelítve». Az Akadémia tehát deczember 14-én tartott nagygyűlésében az értekezést jutalomra (250 váltóforintra!) és kinyomatásra méltónak találta.[264] És bár a beadás és kiadás közt eltelt tíz év alatt Horváth Mihály nagyot nőtt s ezalatt megizmosodott tehetségének a munka nem mindenben felelt meg, annak megjelenését[265] a közönség örömmel fogadta s az újabb koszorút megérdemeltnek tartotta.


26. Az «A magyarok története. Bécs, 1847.» czímlapja.[266]


De Horváth Mihályt most már inkább a legújabb kor története vonzotta. Kitüntetése után egy hónappal elérkezett valóban annak az ideje, hogy szabadon foglalkozzék I. Ferencz korával, melyet azonban kényes feladatnak tartott, mivel az előadásban kurucznak kellene lennie; azt tehát ha megírná is, nem adhatná ki, legalább addig nem, a míg József nádor él.[267]

A nádor azonban 1847 januárius 13-án elhúnyt s a magyar udv. kanczellária nevében Karner Antal vál. püspök és udv. tanácsos már 18-án felszólította Horváthot, hogy Bécsben a kapuczinusok templomában az udvar jóváhagyásával 23-án tartandó gyászünnepélyen ő tartsa meg az emlékbeszédet. Mert a kanczellária, melyhez a czenzura ügyei tartoztak, a püspök szerint[268] teljesen bízik a dologban való jártasságában, ékesszólásában és lelkületében. Horváth az «igen-igen díszes, de nehéz, kényes tisztet» úgy fogta fel,[269] hogy inkább politikai, mint egyházi beszédet kell tartania. Általában véve akarta ábrázolni az elhúnyt nagyember és államférfiú hatását korunkra, de mint embert is jellemezni kívánta. Voltak ugyan, kik a beszédet, elmondása után, politikai szempontból gáncsolták, de még a kanczellárnak is tetszett, Bartal György udv. tanácsos, a jeles történetíró s mások elragadtatással fogadták, gróf Esterházy József pedig meg is látogatta érte.[270]

Sikere az újabb kor történetének behatóbb művelésére bátorította. «Ideje már – írta mindjárt ezután Bajzának,[271]hogy újabb korunkat is válaszszuk fejtegetésünk tárgyává. Ezt az írók eddig mindnyájan noli me tangere virágnak, afféle csalánynak vagy tüskének tartották, melyhez nyúlni sem lehet. S ez okból ifjúságunk tán kevesebbet is tud Ferencz kormánya történetéből, mint akármelyik Árpád-királyéból». Megkérdezte tehát, Martinovics összeesküvéséről, vagy az 1802. évi országgyűlésről akar-e czikket? Akármelyiket választja, a dolgozat olyan lesz, hogy az alá most, mikor éppen hivatalt kér s a pesti egyetem magyar nyelvi és irodalmi tanszékére a kanczellária egyedül őt terjesztette föl, nevét nem írhatja.[272] Most a kinevezésnél nagyon ügyelnek a pártra, elvre s úgy hiszi, bolondság volna egy kis értekezés miatt elesni reményétől, mely, ha teljesedik, egész életére tisztességesen el van látva. Ez okból ez egyszer álnév alá szeretne bujni.[273] Bajza kívánságára egy hónap mulva az 1802. évi országgyűlés történetét küldte el, bár attól tartott, hogy rövidségével ártott a dolgozatnak. Az értekezés valójában Tinódy álnéven jelent meg az «Ellenőr» politikai zsebkönyvben, melyet Bajza a pesti ellenzéki kör megbízásából Fáy, Szalay, Irínyi, Hunfalvy Pál, Kisfaludy Sándor, Kossuth, Vörösmarty stb. közreműködése mellett szerkesztett:[274] «a czenzura bilincseitől menten».[275]

A czenzura bilincseit még József nádorról mondott beszéde is megérezte. Élőszóval elmondva, tetszett Apponyi György gróf kanczellárnak, de a magához kért kézirat olvasása közben aggodalmai támadtak, s halogatta az engedély megadását, hogy a szöveg ne hasson az újdonság ingerével.[276] Gróf Zichy Eduárd a kéziratot szintén elolvasván, azt mondta volna, hogy ha ilyen beszédeket eltűrnek, a czenzura felesleges.[277] Pedig a Theresianum főfelügyelősége külön is elismerését nyilvánította «az általános tetszéssel» fogadott gyászbeszédért,[278] mely azután hónapok mulva mégis megjelent.[279] Most tehát Heckenast Gusztáv szintén Horváthot bízta meg, hogy a «Nádor-Emlék» czímmel tervezett díszmunka számára megírja a nagy nádor életrajzát, míg «a közszeretetű nádor tetteinek lelkesedett dicsőítését» Garay János «népszerű lantjára» bízta. Az emlékkönyvnek egy esztendő mulva kellett volna megjelennie s a történelmi értekezés és a költemény el is készült; azonban «a közforradalom s a reá következett évek sanyarai» miatt tizennyolcz esztendeig «kiadatlanul várta az időt, mikor a nemzet örömest és fájdalom nélkül tekinthetend ismét vissza multjába, melyben annyi méltó remények közt ringathatá magát».[280]


27. A hatvani r. kath. templom.[281]


A bölcsészettanuló ifjúságot Horváth Mihály ebbe a multba vezette vissza s a jövő feladataira is előkészítette, mikor 1847-ben kiadta számára tankönyvül a Magyarok Történetét. [282] A munka összesen hat kiadást ért; a hatodik már a nagy történetíró halála után jelent meg; s akkor Sebestyén Gyula, ki sajtó alá rendezte, úgy ítélt róla,[283] hogy «e munka ugyan talán a legszerényebb követelésű dolgozata a nagynevű szerzőnek; de azért oly határozottan magán viseli írója egyéniségének, felfogásának és stílusának bélyegét, hogy bizonyos értelemben ereklyének tekinthető, a mely kegyeletre tart számot s kíméletet érdemel. A maga teljességében még mindig színvonalán is áll történetírásunknak; legfeljebb egy-két fejezete avult el s csupán egyes adatai s állításai szorultak megigazításra. Hosszú időn át nagy szolgálatokat teljesített; nagy érdemei vannak nemzetünk multjának a nagyközönséggel s a tanulóifjúsággal való megkedveltetésében. Nemzedékek forgatták kedvvel, tisztelettel és lelkesedéssel s a tudományt népszerűsítő hasonló szabású történeti kézikönyvek közt még ma is (1887.) vetélytárs nélkül áll.» Szabadelvű szelleme miatt a bécsi czenzura ezt is csak sok akadékoskodás után bocsátotta keresztül. Kéziratát nyolcz hónap mulva a Censur Hofstelle, a magyar kanczellária és a Staatskanzlei egynegyedében megnyírva, megcsonkítva adta vissza, pedig nagyobb munkájának «igen megszelidített» kivonata volt az egész. Nem hitte Horváth, hogy «olyan Spányik-féle emberek még ezek után is találjanak benne mételyes magot, mely már annyi rostán ment keresztűl.»[284] A tanügy története annál hálásabb iránta, hogy ennyi nehézség után is megőrízte azt a magyar és tudományos szellemet, a melyben az ifjúságot nevelni kívánta és nevelte is négy évtizeden keresztül. De a hatalom ezt az «igen liberális» szellemet a tanszéken nem akarta látni, s úgy hitte, hogy Horváth egy jó vidéki plébánián nyugodtabban írhat történelmet, mint a pesti egyetemen. A kanczellária szilárdan megmaradt azon szándékánál, hogy első helyen őt jelölje, de mivel Toldy, ki ezt a nevet a régi Schedel-név helyett most vette föl,[285] szintén pályázott, nem akart útjában állni, mert «jobban szerette a prépostságnál», melyre most reménye nyilt.

Februáriusban ugyanis Vaiszkopf Mihály, Szent Mihály infulás hatvani prépostja, szentszéki ülnök s Heves és Nógrád vármegyék táblabírája üresen hagyta a hatvani plébániát és a hozzá kapcsolt prépostságot.[286] Barátainak biztatására Horváth márcziusban már folyamodott ezért az állásért. A javadalom nem volt fényes, évenkint legfeljebb 2000 pengőforint, de igen nyugodalmas munkát igért. A kegyúri jogot Grassalkovich Antal herczeg özvegye, született Galanthai Esterházy Leopoldina herczegnő gyakorolta, a kihez jószágkormányzója, Lónyay János beregmegyei főispánhelyettes útján Kaunitz herczegné, gróf Esterházy József és Bartal György meleg ajánlóleveleket írtak. A herczegnő jelöltje eleinte Duschek Frigyes volt, a gödöllői esperesség bagi egyházközségének plébánosa, a ki mindössze két esztendővel volt idősebb Horváthnál. Esterházy József azonban úgy vélekedett róla, hogy a kormány meg nem erősítené, ha a herczegné kinevezné is és egyre biztatta Horváthot.[287]

Mialatt folytonos bizonytalanságban élt, Bécsben marad-e, hol még nagyon szeretett volna kutatni a levéltárakban, Pestre megy-e tanárnak, vagy Hatvanba prépost-plébánosnak, szívesen teljesítette az orvosok és természetvizsgálók társasága régészeti és történelmi osztályának azt a megbízását, hogy a soproni nagygyűlés előkészítése végett Henszlmann Imrével bejárja Sopron vármegyét s annak történelmi nevezetességeit és levéltárait átvizsgálja.[288] Husvétkor (április 4.) már Sopronban járt, az elég gazdag levéltár okiratait a mohácsi vészig mind lemásolta s örült, hogy oklevélgyűjteménye szaporodott.[289] A hónap végén Esterházy Pál herczeget személyesen kérte, engedje meg, hogy használhassa a kismartoni levéltárt, mert megírni akarja ősének, Miklós nádornak történetét. A herczeg nemcsak megengedte, hanem kérte is, hogy néhány órát adjon neki a magyar alkotmány kifejlésének történetéből, mert hosszas távolléte alatt hazája ügyeivel kellően nem foglalkozhatott, most azonban visszatérvén, hazánk javára akarja szentelni erejét. Horváth szívesen vállalkozott, mert sok jóakaratot látott benne, s ha ereje is annyi lesz, sok jót várhatott tőle.[290] Egy esztendő mulva már valóban mint felelős minisztert üdvözölhette.[291] Most a rendelkezésére álló időt szorgalmasan felhasználta a kismartoni levéltárban, de az oklevelek lemásolásában csak 1645-ig jutott el.[292] Már nagy történelme első kiadásában kívánta, hogy az ott rejlő többi okirat is napvilágra jöjjön, de csak két évtized mulva jelenthette,[293] hogy ez Szalay Lászlónak és Salamon Ferencznek Esterházy Miklósról írt nagybecsű monografiájában megtörtént. Azt hitte,[294] nagyobb szolgálatot tesz levéltári kutatásaival, mint a Kisfaludy-Társaság mythologiai kérdésének megfejtésével, mire Toldy még mindig ösztönözte. A magyarok egész ősi vallásáról – szerinte – oly kevés hiteles adatunk van, hogy az író itt végre is csak gyanításokat adhat. De mégis gondolkozott róla. Elolvasta valamennyi keleti és északi nép mythologiáját. Talált is némit, a mi hihetőleg megvolt a magyarok vallásában is. De jól tudta, hogy addig lehetetlenség dolgozni, míg a népnél divatozó babonák, bűvölések stb. megírva, a népszokások összegyűjtve nincsenek. Egyelőre alig van a nyomozónak egyéb támaszpontja, mint némi szóhasonlatosság s egyéb efféle (pl. Kors vagy Korts, az oroszok Bacchusa). Előmunkálatok teljes hiányában helyes értekezést nem készíthetvén,[295] a dolgot abbahagyta; s így lett azután Ipolyi pályanyertes és a magyar mythologia megteremtője.


28. Kismartoni utczarészlet.[296]

Különben is életének fordulópontjához ért. Idáig a pesti egyetem tanszékéért Toldyval, Ramóczy Valerián benedekrendivel,[297] ki «Szavallat-tudományával» pályadíjat nyert a Kisfaludy-Társaságnál és Szvorényi Józseffel, kit különösen Szögyény alkanczellár pártolt, – a hatvani plébániáért pedig Duschek Frigyessel, báró Mednyánszky Czézárral és másokkal kellett vetekednie. Grassalkovich herczegné a kinevezést Lónyay Jánosra azzal bízta, hogy Duscheket és Mednyánszkyt mellőzni kívánja. Így tehát Lónyay 1847 június 20-án élőszóval tudatta Horváthtal, hogy hatvani plébánossá őt nevezte ki.[298]


A Horváthot hatvani préposttá kinevező okirat.[299]





Jegyzetek




KezdőlapElőre