4. Krakó a XVI. század elején.[17]
Izabella születése. Szülei, testvérei. A krakói királyi udvar. A kis herczegnő gyermekkora.
IZABELLA Kazimira, «a várva-várt» lengyel királyi herczegleány született «szerencsés előjelek közt» 1519 január 18-ikán, éjfél utáni négy órakor Krakóban, a Wawelen álló ódon királyi palotában, keddi napon.[18] Atyja, Zsigmond, az 1386-ban uralomra jutott Jagiello-házból származott, melynek alapítója (mint ősanya) Jadwiga, Nagy Lajos magyar-lengyel király idősebb leánya volt. Zsigmond 1506 óta királya a lengyeleknek, családjából a hatodik, nevére első, mint később nevezték: öreg Zsigmond. Korra nézve most sem fiatal már, mert ép betöltötte élete 52-ik évét, de azért erős, szívós természetű ember volt, kinek teste és külseje, kissé elkövéredett alakja daczára nem árúlta el éveit.
Anyja (Zsigmond király második felesége) a déli Olaszországban, az Adria-tenger melletti Bari tartományban uralkodott aragoniai és milanói herczegi Sforza családból származó Bona, 1518 április 18-ika óta a lengyelek királynéja. Egy 25-ik évét még be sem töltött, súgár termetü szép olasz nő, tele bűvel-bájjal, a kit a sors és az európai politika vetett ez országba, melyet megszokni sohasem tudott.
A király éppen leánya születése napjára érkezett birodalma fővárosába a lithvániai oszággyűlésről, honnan azzal az aggodalommal sietett haza, melylyel az atya első gyermeke születését várja. És alig hogy tíz hét óta nem látott nejét üdvözölte,[19] hajnalra vevé hálószobájában «az örvendetes esemény» hírét. A király hálát adott a gondviselésnek, hogy a szülés rendes körülmények közt folyt le, s a fiatal anya egészségének nem ártott. De midőn ezt anyósával, Izabella bari herczegnővel tudatá, hozzátette, hogy habár az állam és az örökösödés érdeke, valamint saját vágya és tanácsosai óhajtása is az lett volna, hogy fia legyen, megnyugszik a Mindenható végzésében, kinek akarata véges és útjai kiszámíthatatlanok, mert reméli, hogy fiút is fog még adni nejének.[20] Ép így vígasztalá országa püspökeit, palatinusait és egyéb tanácsurait, kikkel a várva-várt eseményt külön levelekben közlé.[21]
5. Egykorú bejegyzés Izabella születéséről atyja imakönyvében.[22]
A csecsemőt anyja kívánságára anyai nagyanyja iránti figyelemből keresztelték Izabella névre. De a lengyelek e náluk szokatlan név helyett gyermekkorában Alzsbietának[23] (Erzsébetnek) hívták az udvarban, a mi hajdan, a középkor óta egyenlő volt az Izabella névvel, még nálunk magyaroknál is.[24] Jellemző, hogy ő maga még királyné korában is így írja magát alá egy lengyel levelében;[25] sőt még a bécsi udvari kanczellária s a Szentszék is Erzsébetnek czímezi eleinte,[26] lengyel földön pedig továbbra is fenmaradt gyermekkori neve.[27]
6. Bona Sforza királyné idősebb korában.[28]
A király már kora tavaszon elindúlt a poroszországi háborúba, s onnan tudakozódik kis leánya felől május június havában Bona királynénál, a ki ez időben még – egy ideig – egészen családjának és gyermekeinek él. Mert mostohája is volt: Zsigmond király első nejétől, Szapolyai Borbálától született leánya, a hatodik évében járó kis Jadwiga (Hedvig), Izabella játszótársa. Majd, ellepte a gyerek. Egy kis leánya csecsemő korában (1520 május 7-ikén) halt meg,[29] de három hónap múlva mindenki örömére megszületett Zsigmond Ágost, a trónörökös és őt követte 1526-ig Zsófia, Anna és Katalin. Ez volt utolsó gyermeke az alig 32 éves ifjú királynénak, kinek fiatalsága még inkább feltűnt, ha a már hatvanadik évében járó királylyal együtt valami ünnepélyen vagy fogadáson megjelent. Ez különben ritkán történt, mert a király – ép a század harminczas éveiben – országos dolgokban állandóan távol volt Krakótól, s évente kevés időt tölthetett az udvarban. Így aztán nem csodálkozhatunk valami nagyon rajta, ha a múlatságokhoz szokott s vígságok közt nevelkedett élénk olasz nő a lengyel királyi udvarban a rendesnél többet unatkozott, s nem útasítá vissza beszédes olasz és szellemes lengyel ifjú nemesek társaságát és udvarlását. Hiszen az elsők olasz hazáját juttatták eszébe minden szavukkal, a honnan vele jöttek, a lengyeleket pedig meg kellett ismernie valahogy – ha már nyelvüket nem értette!
I. Zsigmond lengyel király arczképe imakönyvében.
(Szinezett eredetije a londoni British Museum kézirattárában.)[30]
Bona udvartartása eleinte egészen olaszokból áll, kik valóságos olasz életet teremtettek a királyné körül lengyel földön. Így titkára: dr. Ludovico Aliphio, két kincstárnoka: Cola Carmignano és Colantini de Neapoli, orvosai: főtisztelendő dr. Giovanni Andrea Valentino és dr. Martino;[31]' Baptista de Navarra az ezüstneműek gondozója, Colmaria főszakács, Alessandro szabó, Giovanne orgonás és a két káplán: Francesco és Angelo. A nők közt a főudvarhölgyek Bona két öreg matronája: Beatrice és Iphigenia, a kik gyermekkora óta gondozták; mellettük hét szép nevű fiatal nemes leány: Lucretia Alphia, Beatrice Rosella, Porcia, Isabella, Laudonia, Faustina és Laura. E leányokra két idősebb nő ügyelt fel: Violenta Greca és Laura, míg Albina és Vannella házi szolgálatot teljesített körülöttük. Pár év múlva (1521-től kezdve) négy lengyel nemes leányt is osztottak be a királyné udvarába, úgy mint Zarembyanka, Morska, Maczieiowska, Penkoslawska kisasszonyt. Bejutott egy lengyel szoptatós dajka is,[32] úgy, hogy kísérete lassankint egészen kicserélődött. Titkárján, káplánján, András orvoson, s a király chirurgusán: Jacomo di Montagnana doktoron,[33] és nehány matronáján kívül alig maradt benne olasz. De hiába bocsátották el a könnyüvérü olaszokat, az udvar élete és szelleme teljesen olaszossá változott. Bonával az olasz renaissance vonúlt be Lengyelországba, és érvényesült művészetben, tudományban, s a társadalmi életben egyaránt. A krakói királyi palotában egymást érték az ünnepségek: bálok és álarczos felvonulások, melyekben a királyné volt a főtánczos, ebédek és hangversenyek, melyeken szépségét és gazdagságát ragyogtathatta. Soha annyit addig a lengyel királyi udvarban nem imádkoztak és múlattak, nem böjtöltek és dorbézoltak, nem dolgoztak és henyéltek, nem udvaroltak és szerelmeskedtek, mint Bona idejében. S ha ez eleinte visszatetsző volt is nehány öregebb udvari embernek, és talán ellenkezett is a lengyel udvari élet hagyományaival, idővel úgy hozzászoktak, hogy egészen természetesnek találták, sőt megkívánták.
Ily környezetben nőtt fel a kis Izabella testvéreivel. E környezet hatásának köszönhette, hogy egyforma jól tudott olaszúl és lengyelül, s hogy serdülő-leány korában azt írhatta róla szellemesen Giovio, az olasz püspök és történetíró, hogy «mint férfias és tanúlt szellemű leányt, általánosan szeretik olasz kedvességgel párosúlt lengyel bájáért».[34] Legjobban szerette és kényeztette édes anyja, a ki mindig maga mellett tartotta, mindenüvé magával vitte, s valósággal többi leánya fölé emelte gyöngédségével. Ritkábban érezte anyja szeretetét Jadwiga, a mostoha, a «reginula», a mint az udvarban nevezték, a kinek egész külön gondozói, nevelői voltak a krakói várpalotában.
A túlságos kényeztetésnek, mint minden családban, Izabellára is az a hatása lett, hogy igen anyássá vált, s még aránylag csekély dolgokat sem intézett el anyja tudta és tanácsa nélkül, nagykorában sem. De viszont e beczéztetésnek köszönhetjük, hogy már negyedfél éves korából van róla följegyzésünk, képünk, s hogy leányéveiről többet tudunk, mint nővéreiéről.
7. Izabella gyermekkori arczképe.[35]
A jelzett első említés arra vonatkozik, hogy 1522 végén, a karácsonyi ünnepekre «nagy virágos aranyos bársonyt» vesznek Izabellának,[36] s a mint az okos szemű, kövéres, komoly képű kis barna leány fodros ingével, kezében selyemkeszkenőjével, megjelent a templomban földig érő ruhájában, fején, nyakán gyöngysorral – igazán festeni való jelenség lehetett. Arcza, álla, fitos orra, homloka, szemének vágása és szája egészen atyjáé, mintha egy és ugyanaz a festő örökítette meg volna őket egyidőben. S a hogy a kis lány nőtt és fejlődött, olyan arányban kapott más ruhákat s az egyszerű gyöngyhöz ékszert is.
Egy ízben hat frtot utalnak ki[37] ruhájára, máskor zafiros pecsétnyomó gyűrűt rendelnek neki, hogy találjon ékszeréhez, vagy egy rubintos rózsáját küldik Nürnbergbe, hogy új követ tegyenek a kiesett helyébe. Ugyanekkor a boroszlói ötvösöktől hozat Bona Izabellának egy 25 forintos ékszert, míg 1537-ben mind a négy királyleány egy-egy aranylánczot kap tőle.[38] Kellett is, mert ekkoriban már az udvari ünnepségeken is megjelent. Ilyen fontosabb ünnepély volt az utóbbi években: öcscse, a trónörökös megkoronáztatása, a mi atyja, a király kívánságára még életében megtörtént 1530-ban, a mikor Zsigmond Ágost külön udvartartást kapott; majd Jadwiga esküvője II. Joachim brandenburgi választófejedelemmel 1535 őszén. A lakodalmi ünnepségek után a királyné Izabellával és az «ifjabb király»-lyal Lithvániába ment, mert azt, s különösen székhelyét, Vilnát annyira szerette, hogy az őszt rendesen ott tölté nagyobb gyermekeivel,[39] s csak újévre tért vissza Krakóba. A következő év őszén is ott voltak Vilnán, mikor a krakói királyi lak Szent-Lukács napján kigyuladt s majd hogy az otthonmaradt három kisebb herczegnő bele nem égett.[40] Bona e szerencsétlenség hírére hazasietett s ezentúl olyan messzire és hosszú időre nem hagyta el az udvart. Inkább a Krakó körüli búcsújáróhelyeket vagy királyi lakokat keresi fel szórakozás és változatosság kedvéért. Így találjuk Izabellával és öcscsével 1537 január 24-én Ocziecen, pünkösd harmadnapján Niepolomicén,[41] vagy a csensztochowai zárdában, hogy annak csodatevő Szűzanya-képét gyermekeinek megmutathassa.
Első szereplése mostohanénje esküvőjén. Lengyel-magyar szövetkezés Izabella eljegyeztetése által Szapolyai János királylyal Brodarics István váczi püspök titkos küldetése ez ügyben. Magyar követségek Krakóban.
Mostohanénje, Jadwiga esküvőjekor Izabella már 17-ik évében járó viruló szép «eladó» leány volt, s így az ő férjhezadásáról is kellett már gondolkozni a lengyel királyi udvarban. Hisz kecsességével és megnyerő modorával általános feltűnést keltett az ünnepségen, s a meghívott külföldi vendégek,[42] ifjú lovagok közt soknak szíve gyuladt szerelemre a bájos herczegnő iránt. Izabella lelke is ébredezett. Látta, hogy körülrajongják és ünneplik. Szíve elszorúlt s valami olyan különös érzés fogta el, a milyen eddig nem bántotta. Érezte, hogy nagy leány, s a deli herczegek és grófok díszes seregében nem egy akadt, a kihez szívesen férjhez ment volna. Az alkalom nem is késett, de a sors könyvében más volt megírva és számára rendelve…
A lengyel államférfiak tekintete az udvar rokonsága folytán, a Habsburgok növekedő hatalmának ellensúlyozása végett, de meg a török terjeszkedésétől való félelem miatt is Izabella férjhezadása kérdésében – Magyarországra esett. Zsigmond király híve is őszintén hazánknak, kivált mióta az 1515-iki bécsi kongresszuson való részvételével eljátszotta a jó alkalmat, hogy bátyja, II. Ulászló magyar király családjának magvaszakadtával magának biztosítsa a Jagiellók hatalmában volt magyar-cseh koronát. Így segíti nehány ezreddel unokaöcscsét, II. Lajost a mohácsi csatában, majd sógorát, Szapolyai János királyt támogatja a Habsburgokkal szemben és fogadja országába, s mikor diadalmaskodni nem tudott fölöttük, a kibékülést közvetíté. Így tűnik fel a harminczas években Lengyelországban és Magyarországon egyidőben az a terv, hogy János király vegye feleségül sógora leányát, Izabellát. Amott Tarnowski János krakói várnagy, János király híve és egykori házigazdája veté fel az eszmét, nálunk meg Martinuzzi György barát, János király nagyeszű tanácsadója győzte meg urát e terv fontossága és szükségszerűsége felől.
8. Lengyel- és Magyarország térképe a XVI. század elején.[43]
Három évi alkudozással 1538 február 24-én jött létre a váradi béke,[44] mely véget vetett a János király és Ferdinánd közti évtizedes küzdelemnek. Véget vetett – legalább papiroson, mivel a bécsi udvar a béke föltételeit sohasem tudta, János király pedig a változott viszonyok közt nem akarta teljesíteni, s maradt minden a régiben. Annyi előnye azonban lett, hogy Ferdinánd és bátyja V. Károly császár elismerték János királyi méltóságát s megtartva birtokait, országrészét, a Habsburgok részéről biztonságban élhetett, a sok hányattatás és viszontagság után. György barát rendezé ezt íly bölcsen a török háta mögött, a mi jó ok volt arra is, hogy a békeszerződést soha ki ne hirdessék és törvényeinkbe ne igtassák. De volt ez egyezségnek egy éppen nem kölcsönös föltétele, mely János királyt valósággal sérté és nyugtalanítá, t. i. hogy országrészét halála után Ferdinánd még akkor is örökli, ha fia maradna. Hanem a barát azzal vigasztalta önmagát s a magyar királyt, hogy csak legyen egyszer felesége és fia, majd gondoskodik ő sorsáról a nemzettel, mely vérbeli királyát nem fogja cserben hagyni. Azt tudta s az egykorúak is érezték, hogy egy ilyen házasság meg fogja zavarni a János király és Ferdinánd közt fennálló békét;[45] de másfelől erőt is érzett magában a támadható zavar lecsendesítésére.
A Magyarországra annyira fontos házassági terv először múlt év végén jött komolyan szóba. Frangepán Ferencz egri püspök és kalocsai érsek éppen javában tárgyalt (1537 november havában) a béke érdekében Wese János lundi érsekkel és György baráttal, a midőn levelet kapott Lengyelországból Tarnowski hetmantól, melyben Izabellát a magyar királynak ajánlja feleségül.[46] A kalocsai érsek csak a barátnak árulta el a levél tartalmát, s habár az öreges, beteges királynak nem nagy kedve volt házasodni, engedett tanácsosai rábeszélésének[47] s belátta, hogy ezt a házasságot az állam, a gyermektelen Szapolyai család és saját maga jól felfogott érdeke kívánja.
János király előbb magánúton Tarnowskival közlé beleegyezését, de midőn 1538 tavaszán Brodarics István váczi püspököt Németországba küldé Ferdinándhoz, a váradi békeszerződés megerősítése ügyében,[48] meghagyta neki, hogy előbb Krakóba menjen s ott ünnepélyesen – de titokban – kérje meg számára Izabella kezét. Így is történt. A Krakóban már járatos püspök június első hetében ért az udvarba, s habár nyilvánosan csupán segítségét kérte a lengyel királynak Magyarország részére, a belsőbb emberek mégis rájöttek jövetele igazi czéljára.[49] Megtörtént az óhajtott eljegyzés Izabella és szülei jelenlétében, s titkát csakugyan olyan jól megőrízték, hogy nagy feltűnést keltett híre csupán október közepén jutott el a bécsi udvarba, megtoldva azzal az újsággal, hogy János király 1500 lovast küldött Lengyelországba, hogy hazahozzák királyi aráját.[50] S ha ez szószerint még nem is volt való, tény hogy az esküvőre mindkét szomszédos államban nagyban készülődtek.
9. Brodarics István aláirása.[51]
Izabella újabb mellképét is elkészíttette[52] s megküldé Bona János királynak, ahhoz, melyet már múlt év végén beküldött volt neki,[53] ha már országos dolgai miatt személyesen «leánynézőbe» nem jöhet. Hát a szegény leány ismerte képről vőlegényét, a kinek a váci püspök behízelgő beszédére az állam érdekében eljegyezték? Valószínű, mert a lengyel király termeiben ott függhetett a sógor és leendő vő arczképe is, és talán előnyösebb, ifjabb korából. Izabella különben is jó, szófogadó gyermek volt, a ki mindenben hallgatott anyjára, s ha ő most e házasságot jónak, jövőjét biztosítottnak látta, miért ellenkezett volna, mikor egy királyleánynak olyan kevés akarata van! Hisz királynéja lesz egy gazdag szép országnak, melyről annyit meséltek neki gyermekkora óta. Lesz fényes udvara, teli ragyogással, melyben szeretni fogják, talán jobban, mint anyját a lengyelek; lesz pénze, vagyona, melylyel tetszése szerint bánhat, s nem kell mindig az udvari kincstartót zaklatni, mint most, ha néha elfogyott a tűpénze…
Meg aztán Magyarország és a magyar nemzet nem is volt előtte egészen ismeretlen. Tudta, hogy Jadwiga anyja magyar nő volt. Eszébe jutott (mert már nyolczadik évében járt), micsoda izgatottságot, félelmet és levertséget okozott volt a lengyel udvarban a mohácsi csata híre, melyről Statilio János budai prépost rémdolgokat mesélt, midőn 1527 április első napjaiban megjött, segítséget kérni János király számára.[54] Olvasta Brodarics püspök könyvéből is, melyet Zsigmond számára írt és ugyanazon évben adott ki Krakóban, hogy veszett el a lengyelvérű király, s vele fél Magyarország. De ismerte színről-színre is a magyarokat azokból a fényes követségekből, melyek pompájukkal mindig nagy feltűnést keltettek Krakóban a várban és városban, valahányszor János király nevében jöttek. Nehányra emlékezett is. Így 1530-ban Szent-András napjára ért az udvarba Frangepán Ferencz, a kalocsai érsek Laski Jeromossal, Erdély lengyel vajdájával.[55] A pécsi. püspök 1536 tavaszán és őszén kétszer is járt a lengyel királynál, a havasalföldi vajda ügyében.[56] Nagyobbszerű volt Brodarics István váczi püspök első követsége, midőn 1537 április 29-ikén ért az udvarba 45 főnyi kíséretével, a békeközvetítés érdekében három hetet töltvén ott; vagy a Bebek Imréé, a ki 16 emberével egy heti tartózkodás után Szent-Bertalan-napján (augusztus 24-ikén) indúlt Krakóból haza.[57] Sőt ismerte még a magyar zenét is azoktól a vándor lantosoktól, a kik néha errefelé vetődtek és cziterajátékukat énekkel kísérve bemutatgatták a királyi családnak. Hanem valami nagyon nem értették, vagy méltányolták őket, mert a míg egy ilyen «magyar joculator» előadásáért egy frtot kap jutalmúl, addig ugyanazon évben egy olasz akrobata, a ki «saltas faciebat», hat frtnyi tiszteletdíjban részesül.[58] De volt az udvarban Izabella gyermekkorában egy Veres Márton nevű öreg komornyik is,[59] a kit naponta látott; a jobb kocsisok és lovászok pedig mindíg magyarokból teltek ki.
A mint a váczi püspök Boroszlóból jövet haza ért, s átadta az Izabellával kötött eljegyzésről készített ideiglenes szerződést, György barát, a kit az Erdélyben tartózkodó János király ez ügy intézésével megbízott, Matychnai Istvánt küldte a lengyel királyi udvarba, hogy a házasság körülményeit, s az esküvő idejét megállapítsák. Ez november 24-ikén érkezett Gierlachowski Erazmussal a király lengyel titkárával,[60] 10 főből álló kíséretével Krakóba, a hol a hónap utolsó napjáig tartották.[61] A magyar király úgy tervezte, hogy Márton napjára jön fel Budára, és mindjárt az 1539-iki újév után, három királyok napja körül legyen meg az esküvője,[62] még a farsangon. De ez lehetetlen volt, mivel Izabella kelengyéje még nem készült el, s így a krakói udvarban abban állapodtak meg, hogy – egy havi halasztást kérve – legyen meg a jelképies esküvő János király megbízottjai előtt január hó végén, az egyházi ünnepség Magyarországon pedig február első felében, 9-ikén, miként a meghívókat kibocsátották.[63]
A leánykérő magyar bandérium a lengyel királyi udvarban. A megkötött házassági szerződés. A jelképies esküvő és lakodalmi ünnepségek. A magyarok tornajátéka. Izabella kelengyéje. Búcsúja a szülői háztól. Kísérete. Stáńczyk jóslata.
GYÖRGY barátnak tehát sietnie kellett az előkészületekkel s a díszküldöttség összeállításával. Nem is kímélt reá költséget, hogy e nevezetes alkalommal Magyarországot a külföldön illően képviseltesse. A fényes csapat végre újév után indúlhatott útnak Budáról és 1539 január 15-ikén érkezett be Krakóba, a következő rendben: Elől haladt Brodarics István püspök, mint egyházfő, s olyan, a ki először járt itt e házasság dolgában, 57 főnyi (közte 48 lovas) kíséretével; utána Perényi Péter abaújvári főispán és felső-magyarországi főkapitány, mint a kinek területén fog majd hazajönni a menyasszony, 386 főnyi (közte 369 lovas) csapatával; aztán az öreg Werbőczi István kanczellár, hogy mint törvénytudó a házassági szerződés megírásánál jelen lehessen, 136 emberrel; majd Balassa Boldizsár, az ifjú lovag, 328 (közte 307 lovas) szolgájával, s végül Gierlachowski Erazmus titkár három szolgájával, kikhez itt még kettőt fogadott fel.[64] Az egész város megmozdúlt, mikor ez a díszes bandérium belovagolt a déli várkapun. S a délczeg festői lovasokat és szemkápráztató ruhájukkal pompázó magyar nemeseket látva, mintha a régmúlt lovagkor támadt volna fel, midőn kűrtszó és harsona közt feljutottak a waweli királyi palotába, mely ennyi vendéget már rég nem fogadott tisztes falai között.
Elszállásoltatásuk után, kipihenve a hosszú, nehéz téli út fáradalmait, a főnemesek tisztelegni mentek a királyi családhoz. Üdvözölték uruk nevében, elmondták miért jöttek és előadták, hogy a török és német támadástól való országos félelemtől, miért nem jöhet János király személyesen arájához az esküvőre. Aztán köszöntötték Izabellát, s nem győzték eléggé csodálni leendő királynőjük szépségét és vonzó modorát. Erre Balassa átvette a különböző csapatok fölötti parancsnokságot, nehogy azok valami kihágást vagy bajt okozzanak, míg a püspök, Perényi és Werbőczi hozzáfogott a lengyelekkel a házassági okmány megszerkesztéséhez.
10. Werbőczy István aláirása.[65]
II. Aichler Szaniszló nászdala Izabella esküvőjére[66]
Két heti alkudozással végre létrejött a János király és Izabella közti házasság szerződése, melyről a magyar követek január 29-ikén az alábbi tartalmú reverszálist írták alá.
Zsigmond lengyel király 70,000 magyar arany forint értékű hozományt ad leányának, a miért János király hitbér fejében – lengyel szokás szerint – kétszer annyit köt le neki Magyarországon várakban és egyéb birtokokban. A várak kapitányai Izabellának hűségi esküt fognak tenni. Hitbérül kapott jószágait a királyné teljes joggal és haszonélvezettel fogja bírni, de ha János király előbb találna meghalni, s ő újból férjhez menne, hozománya egész összegét készpénzben visszakapja. E birtokok inscribálásához János király Invocavit-vasárnaptól (február 23-ikától) számított fél év alatt megszerzi Ferdinánd római király hozzájárúlását. De ha ez nem sikerülne, köteles újabb két hónap alatt a hitbér összegét, meg 26,005 magyar arany forintot (a mennyit Izabella hozománya értékéből paraphernumaként magával visz Magyarországba) a lengyel királynak megküldeni, vagy azt számára Velenczében vagy a Fuggereknél biztosítékképpen letenni, addig, míg Izabella hitbérét neki törvényes módon biztosítja. Viszont a lengyel király is két, illetve (ha Lithvániában lesz) három hónap alatt megküldi János királynak Podolin vagy Lubló felé leánya hozománya hátrálékos részét.
Izabella köteles a házasság megtörténte után a lengyel király követei előtt, a kik őt Magyarországra bekísérik, lemondani lengyel örökösödési jogáról és összes atyai vagy anyai részről örökölhető birtokairól.
12. Klerik Szaniszló üdvözlő verse Izabellához.[67]
Ha a királyné gyermek és végrendelet nélkül halna meg, a 70,000 arany forint értékű hozomány visszaesik a lengyel királyra és utódaira; de magyarországi hitbéréből joga van bárkinek hagyakoznia. Hozományúl Izabella 32,000 forintot készpénzben és 38,000-et kiházasításaképpen ékszerek, gyöngyök és szentedények, klenodiumok alakjában kap. Ez olyan hozomány – hangzik az oklevélben – a mekkorát nem szokás Lengyelországban adni, s a király és királyné csak leányuk iránti nagy szeretetükből adtak neki annyit a magukéból is.
A magyar követek uruk nevében 140,000 arany forint büntetés terhe alatt vállalnak kezességet arról, hogy János király a feltételeket teljesíti, s végül egyszersmind kijelentik, hogy a király nászajándékúl Izabellának évi kétezer magyar forintot biztosít az erdélyi szászok Szent-Márton-napi adójából.[68]
Harmadnapra, február elsejére a kanczellária is elkészült a magyar követeknek adandó hivatalos iratokkal. Ezek elsejében a király saját nevében és pecsétes aláírásával kiadja János király számára a reverzáliséval megegyező tartalmú házassági szerződést, kiemelvén, hogy a mint egykor ő nővérét adta, úgy a lengyel király most viszont (második nejétől származó) leányát adja neki feleségül a régi rokonság és szeretet felújítására. A második oklevélben Zsigmond kijelenti, hogy biztosítékúl leánya hozományából 32,000 arany forint és a kiházasítás tárgyaiból 11,995 forint értékű holmit visszatart addig, míg János király – a szerződés értelmében – Izabellára íratja a hozománya ellenértékéül szolgáló magyarországi várakat, városokat és birtokokat, s azokat hitbér gyanánt a lengyel királynak is le nem köti. Erről Bona királyné is külön oklevelet állított ki a maga és fia: Zsigmond Ágost nevében, s bánatpénzül maga is 140 ezer forintot (a hozomány kétszeresét) állapítja meg, az esetre, ha a hátralékos összeget s a visszatartott tárgyakat vejének idejében meg nem küldené.[69]
*
Megelőző nap, január 31-ikén, pénteken, (mely a lengyelek közfelfogása szerint a hét legszerencsésebb napja,)[70] ment végbe a palota tróntermében a jelképies esküvő, a királyi család, az országgyűlésre begyűlt lengyel rendek és főnemesek s a magyar urak jelenlétében. Az öröm-apa nevében a vice-kanczellár, Macieiowski Sámuel chełmi püspök üdvözölte megható beszédben a követeket s adta át nekik János király számára az ifjú menyasszonyt, kiemelvén e házasság jelentőségét, melylyel Zsigmond – teljesítve János király óhajtását – a régi rokonságot akarja felújítani, s a két szomszédos állam közti barátságos viszonyt erősebbé tenni. Erre a magyar biztosok köszönetet mondtak a király jóindúlatáért és a váczi püspök kézen fogva a remegő szép királyleányt, esküt tett társai és János király nevében, hogy az őt hitvestársúl fogadja és soha el nem hagyja. Összeszedve magát, Izabella is elmondta a nehány soros latin esküt, hogy hites uráúl fogadja az anyaszentegyház szokásai szerint és holtáiglan el nem hagyja János királyt, a kit itt a biztosok képviseltek.[71] S mindenki az új párt éltetvén és üdvözölvén, ért véget a nevezetes jelenet, mely a lengyel király legidősebb leányát az utolsó magyar nemzeti király feleségévé tette.
13. Marszewski költeménye a krakói magyar tornajátékokról.[72]
Az esküvői ünnepséget tízfogásos fényes lakoma követte,[73] miközben udvari költök, mint Aichler Szaniszló dr., Klerik Szaniszló, Marszewski Sebestyén és Szamotulski Venczel alkalmi verseiket és Izabellát magasztaló nászdalaikat olvasták fel[74] s árúltatták lenn a városban; a vendégeket pedig zenészek múlattatták. Azután a magyar lovasok mutatták be a tágas várudvaron – ősi szokás szerint – nagyszerű torna- és lovagjátékaikat,[75] melyek rendkívüli hatást keltettek, s annyira tetszettek, hogy Marszewski külön költeményt[76] írt a Krakóban is ritka középkori élvezetről. Különösen gyönyörködött a náluk ismeretlen lovagjátékokban a havasalföldi vajda két követe: Toma logofet és Vardika Péter, s egy tatár kán ember, kik 45 főből álló kíséretükkel[77] azért jöttek ide, hogy a lengyel király urukat hűségébe fogadja.
A nap hátralévő része csomagolással, készülődéssel telt el, mivel az indulást az udvar harmadnapra, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére tűzte ki. Nagy sürgés-forgás keletkezett a várudvaron, melyen szanaszét vaspántos ládák, úti zsákok és szerszámok hevertek. Emitt nemes urak osztogatták parancsaikat, amott magyar lovasok vakarták lovaikat, s fényesítgették lószerszámukat, túl lengyel szó hallatszott a málhások közt, vagy egy-egy lengyel nemes tisztíttatta fegyvereit, nehogy elmaradjon a magyarok mellett; míg egy külön szögletben az új királyné díszkocsijait szedte rendbe egy vén csatlós és hozományát rakosgatták vigyázattal szekerekre, a mint azt a sok drága holmi és csecse-becse megkívánta.
Marszewski üdvözlőverse János király és Izabella esküvőjére.
(Ritka példánya a krakói hg. Czartoryski-múzeum könyvtárában.)[78]
Izabella kelengyéjében a többek közt ilyen ruhák voltak: Három ezüsttel kivarrott ruha. Barna atlaszruha czobolyprémmel díszítve. Alsó szoknya piros atlaszból czobolyprém-szegélylyel. Egy fekete adamaszk-ruha. E ruhák díszítéséhez 5-6 frtjával 13 hódbőrt vettek. Egy pár «derék» vörös rázsa-posztóból czobolyprémmel. Egy zöld brokát-ruha. Néhány nyestprémű bunda. Egy violaszínű régi adamaszk-ruhája átalakítása díszítésére 55 nyestnyak ment fel. Sok szép posztó kellett kocsijaihoz is. Menyasszonyi aranyos kocsiját brokát-szövet födte, míg belső részét arany és ezüst rózsákkal díszített (32 rőfnyi) karmazsin-brokáttal, második kocsiját pedig piros selyemmel kárpitozták. Kapott ezenkívül házi oltárához szükséges drága egyházi szereket, ezüst gyertyatartókat, füstölőt és hasonlót;[79] míg a városi tanács egy «magyar mívű» aranyozott ezüst kupával kedveskedett a reginulának, «Magyarország leendő királyné»-jának.[80]
Mind e drágaságok gondos elhelyezését, a kocsik és lovak felszerelése ügyét, s általában Izabellának urához való bekísérése dolgát Zsigmond király Luthomirski Jánosra bízta, a ki e sok fáradsággal és gonddal járó megbízatás költségeire ezer forintot és 200 magyar aranyat kapott az udvari kincstárból.[81]
Vasárnapra, február hó 2-ikán, álmosan, fáradtan kelt fel Izabella. Alig aludt valamit és ideges, izgatott volt, mint minden leány, a ki a szülői háztól búcsúzik. Egész éjjel töprengett jövője fölött, melyet természettől érzelgős, aggódó lelkével szomorúnak látott. Milyen lesz élete abban az új országban s új körben, a hová elkötelezték? Fogják-e úgy szeretni, mint itthon, a hol annyit dédelgették? Eszébe jutottak gyermekkora emlékei s leányéveinek ábrándjai, a miktől most búcsúznia kell... Sápadtan, elfogúltan hallgatta végig az udvarral a szentmisét a székesegyházban, melynek minden zegét-zúgát ismerte. Hallgatagon intett búcsút annak az oltárnak, mely előtt térdelve annyiszor fohászkodott a Szűz-Anyához, s azoknak a díszes emlékeknek, nemzetsége sírhelyeinek, melyek valósággal kőbe vésett történetét alkotják a lengyel nemzetnek. Fog-e még itt imádkozni valaha... Kijövet négy forintnyi alamizsnát osztott ki[82] a szegények közt, s kimért léptekkel ment vissza a palotába. Itt ismét Macieiowski, a chelmi püspök beszélt s búcsúztatta el ünnepélyesen szülői és öcscse, az ifjú király nevében. Szerencsés útat kívánt a magyar biztosoknak, kérve őket, üdvözöljék János királyt, de mondják meg neki: becsülje földi életük legdrágább kincsét, a leányt és nővért, a kitől most megválnak, s a kivel egy személyben mindhármukat nyeri; mert bármerre megy, lélekben vele lesznek, s tőle egy újjnyira sem távoznak. Vele lesznek új hazájában, vele álmodnak, vele járnak s vele laknak mindig; mert a két királyban és királynéban a szív és lélek csak egy, s a mi jót tesz feleségével, a három másik felséggel is teszi. Gondoljon a király a rokonságra, s jusson eszébe, hogy a ki egykor nővérét vette feleségül, annak most leányát kapja tőle hitvesül...[83] De mi volt a szónoki ajkak búcsúja a szív búcsújához képest, melynek nyelve, szava nincs, csak – hangja? Szegény leány zokogva borúlt anyja keblére, reszketve csókolta atyja kezeit és ölelte öcscsét, húgait, kiket annyi szeretettel nevelt, s oly gondossággal ápolt, hogy azok egész életükben nem testvérként, hanem – mint halálakor írták – valósággal anyjokként szerették.[84]
Lejövet alig tudott magának Izabella útat törni a szolgák és udvaronczok, a száraz dajkák és cselédek sorain, a kik elébe jöttek, hogy még egyszer lássák és ruhája szegélyét csókolhassák. Idő telt bele, a míg kocsijához ért és a hidegben toporzékoló, útrakészen álló sereg megindúlhatott. Elől haladt a síposok és dobosok útatnyitó csapatja, utána a városi polgárság díszőrsége, a czéhek katonasága czifra zászlóikkal, ócska fegyvereikkel. Festői kép, ha hozzávesszük a magyar és lengyel lovasok százait, a mint tarka ruhájukban, czifra fegyverzetükben Krakó népes útczáin a Visztula-felöli déli kapun és hídon kivonultak a városból.
A több mint 900 főnyi magyar bandériumhoz járúlt a lengyelek részéről: Opalinski Péter gnézeni várnagy, s az ifjabb király udvarmestere 10 lóval; Rozen Péter, Horn Ferencz, Zebrzidowski Florián, Luthomirski János 6-6 lóval; Lukowski Miklós, Albo Péter, Borek Kristóf, Smolikowski, Czikowski János, Uchacz, Ocieski János, Lubomirski Péter, Oraczewski, Minchowski Jakab, (Gulczewski) János rawai palatinus, Wolski Szaniszló 5-5 lóval; Mironski Gábor, Koriczienski, Milonski, Lubomirski Sebestyén és Lőrincz, Thurek, Policzki Gábor, Orzechowski Miklós, Kolachowski Miklós 4-4 lóval; Droyowski András, Rochemberk, Isbienski Szaniszló, Biskupski András, Vieczfienski 3-3 lóval, s végül Leszczinski Szaniszló és Czudzinowski 2-2 lóval.[85] Így aztán 1050 főnyinél nagyobb lovas-sereggel kísérték be az ifjú királynét Magyarországba. A lengyel bandérium vezére Opalinski, vezetője pedig, mint egyházi férfiú: Tarło Szaniszló przemyśli püspök volt.
Egy mérföldig szülői és testvérei is elkísérték Izabellát a rendekkel. Megújúlt érzékeny lelkében a búcsúzás várbeli jelenete, minek láttára Stanczyk, az udvar eszelős, szókimondó, öreg bolondja, e szavakkal állt a király elé: «Fölség, miért adod leányodat Magyarországba? Miért nem tartod inkább magadnál, s építsz neki itt Krakóban kőházat, hogy legyen, hol laknia?»[86] A nap már magasan fennjárt az égen, mikor a távozó lengyel királyleány sírva végső búcsút intett szülővárosának, s ki tudja, nem lesz-e igaza az együgyű Stańczyknak, a ki mindezt, a mit látott – nem értette...
Az ifjú királyné útja Székesfejérvárig. Hazai és külföldi követek János király esküvőjén s a királyné koronáztatásán. Ajándékaik bemutatása. Az ifjú pár.
Izabella herczegnő Wieliczka, Új- és Ó-Sandec érintésével a rendes postaúton haladt udvarhölgyeivel és nagy kíséretével Magyarország felé. A Poprád vize vadregényes szorosán lépte át hazánk területét és jutott Sáros vármegyébe, melynek földjén a Tarcza és Hernád völgyében Kis-Szebenen, Eperjesen keresztül útja nagyon szép, de fárasztó volt. Kassán hosszabb pihenőt tartottak, részint a szokatlan hideg, részint a kíséret nehézkessége miatt, s aztán oldalt hagyva Miskolczot, az erdős Bükk, Mátra és Cserhát aljában közeledett Mező-Kövesden, Hatvanon át Buda alatt Székesfejérvár, az ország koronázó városa felé.
Kassán megtekintette a Szent-Erzsébetről nevezett hatalmas dómot, melyről tudta, hogy «Magyar Lajos király», a lengyelek Jadwigájának atyja alapította, s hálát adott Istennek, hogy baj nélkül ideérhetett, s ezt a családját érdeklő emléket is láthatta.
14. Kassa látképe.[87]
Ezalatt Budán nagyban készültek a menyasszony fogadására. Díszítgették az ódon várost, tisztítgatták a várpiaczot, tatarozták a királyi palotát kívül-belül, s az előkészületeket maga János király vezette, a mint Erdélyből január közepére ismét fővárosába érkezett.[88] Különben úgy rendezték, hogy előbb Fejérvártt lesz meg az esküvő és koronázás, és – a kor szokásához képest – a copulatio, s csak azután Budán a mennyegző.[89] Az ország úgy is rég nem látott már igazi magyar királyi lakodalmat, s ezért János király (a régi dolgokra emlékező vén emberek meghallgatásával) mindent megtett, hogy az úgy folyjon le, mint hajdan, akár Mátyás király korában. Ősi (az Árpádokig fölmenő) szokás szerint, aráját Csepel szigetén akarta először üdvözölni. Február 10-11-ikére várták erre a vadaskertjeivel, ligeteivel pompázó szép dunai szigetre, melyet királynéink nászajándékul szoktak kapni. Aleandro bíboros bécsi pápai követtől tudjuk ezt, s hozományként élvezte Ó-Budával és a Ráczok szigetével együtt II. Lajos felesége, a Németalföldön élő özvegy Mária királyné is.[90] Sőt egy firenzei olasz kereskedő a magyaroknak arról a hagyományáról is értesült, hogy az új királynénak az ország ama részében szokták bekötni a fejét, melyet urától hitbérül kap.[91]
Mennyegzőjére János király meghívta birodalma káptalanjait, nevezetesebb városait, testületeit, az erdélyi szászok univerzitását és egyes városait,[92] valamint a szomszédos fejedelmeket, kikkel idők folyamán összeköttetésben állott, vagy a kiknek kegyét és támogatását kereste. Így első sorban Ferdinándot, a ki elfoglaltságával menté magát, hogy személyesen nem jelenhet meg, de kijelenté, hogy főkamarásával: Salm Miklós gróffal és Lorenzo fejérvári préposttal, gyermekei nevelőjével fogja magát képviseltetni.[93] Meghívta még a brandenburgi választó fejedelmet, a bajor fejedelmeket, s Havasalfölde új vajdáját: Istvánt, Sáska Sándor fiát[94] is. De habár ezek képviselői a kitűzött időre meg is érkeztek Budára, a királyné jövetele késett. A király már aggódni kezdett neje szertelen késése miatt, de gyors futárral megtudta, hogy egy kis hűlésen kívül nincsen semmi baja, s február 17-ikére fog megérkezni. Ekkor a koronázást 20-ikára (hamvazó szerda utáni napra) halasztotta, s ő maga – Budán hagyván kincstartóját, György barátot – 10-ikén reggel indúlt Fejérvárra,[95] hogy az ünnepséghez még hátralévő intézkedéseket megtehesse. Előbb azonban fogadta és elhelyezé a 200 lovas kíséretében udvarába jutott török követséget,[96] mely a szultán – az ő támogatója – nászajándékával jött fel, a mi szinte szégyent hozott a királyra. Salm gróf t. i. már Győrig ért volt, a mint hírét vevé, hogy János király a törököt is meghívta esküvőjére, s mivel nem tartotta összeférhetőnek, hogy ő – mint egy keresztyén fejedelem képviselője – együtt s egy födél alatt jelenjék meg a török követtel, hirtelen visszatért Bécsbe Ferdinándhoz, a ki őt (22-ikén) meglepetten fogadta, s azzal a meghagyással küldte pár nap mulva ismét vissza, hogy ha az ünnepségeken csakugyan találkoznék a törökökkel, akkor csak az esküvő után üdvözölje nevében az új párt.[97]
János királyt annyival inkább bosszantotta ez a közbejött kellemetlen körülmény, mivel ekkor már ifjú felesége is szerencsésen megérkezett Fejérvárra. A csepeli révnél fogadta január 19-ikén, vasárnap a király, a kit a sziget legnagyobb községe Ráczkeve bírája egy szőnyeggel tisztelt meg, talán azért, mivel nálunk a jegyesek – ez időben – szőnyegen állva szoktak megesküdni. Innen előbb nehány napra Budára mentek pihenni, a hol a budai, pesti polgárok s a budai zsidók egy-egy kupával – a szokásos nászpohárral – lepték meg az új mátkapárt, míg Mehemed bég, a török követ szintén egy szőnyeget hozott a királynak.[98] A meghívott vendégek és külföldi követek is ott nyüzsögtek már a koronázó város piaczain, s a vár alatti mezőn felütött sátrak közt. S éppen a legfontosabb hiányozzék, mikor elmaradása kész gyalázat, s annak a világos jele lenne, hogy ime Ferdinánd írásbeli kötelezettsége daczára sem ismeri el királyi méltóságát, a mi pedig Izabella eljegyzésének egyik lényeges föltétele volt. De találékonysága kisegíté a bajból. Dementálta a hírt, s másfelől gondoskodott, hogy a törökök ne legyenek jelen. Megüzente a bécsi udvarnak, hogy udvarába semmiféle török követség nem érkezik, mire «a római király» biztosai újra visszafordultak Bécsből. Igaz, hogy e miatt újból el kelle halasztania esküvőjét egy héttel, márczius 2-ikáig;[99] de legalább Izabella is kipihenhette a hosszú, nehéz út fáradalmait.
Ennyi várakozás, akadály és halasztás után végre megtörténhetett az esküvő és a királyné megkoronáztatása Reminiscere vasárnapján, a kitűzött napon. A kettős ünnepély a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére Szent-István királyunk által épített székesegyházban folyt le. Mindkettőt az ország első papja: az öreg Várdai Pál esztergomi érsek végezte, fényes segédlettel. Valamikor János híve volt, most Ferdinánd pártján állott, s leginkább Bécsben lakott, és bizonyára ura beleegyezésével fogadta el a magyar király fölszólítását,[100] melynek visszaútasítása politikai szempontból sem lett volna tapintatos. Meg aztán érezte az érsek, és mindenki, a ki a viszonyokat, a nemzeti és a Habsburg-király közt megoszlott, s a török által leigázott ország körülményeit ismerte, hogy úgy is ez az utolsó koronázás, melyet ez a tisztes, remek templom lát.
15. Várdai Pál aláirása.[101]
Ez ad jelentőséget e napnak, melyre annyi gonddal készültek. Micsoda szemkápráztató fény és pompa lehetett ez ünnepélyen csak ruha és külső dísz tekintetében is, abban a fényes környezetben, melyben az új mátkapár megjelent. Izabellán virágos fehér atlaszból szabott menyasszonyi köntös, vont aranynyal hímezve, nyakán gyöngy, fején rubintos párta. János királyon zöld tafotás aranyos atlasz-mente, rajta hermelinnel béllelt aranynyal kivarrt dolmány, a mihez a királyszín nadrág és térdig érő csizma (szederjes szövetből) kitűnően illett. Oldalán ékkövekkel kirakott kard, fején forgós kalpag díszlett.[102]
A «vőlegény» már 1526 óta koronás királya volt Magyarországnak, s így csak a házassági esküt kellett elmondania remegő arájának. Aztán ő is elmondta – feszült figyelem közt – a mint arra magát az itt is megjelent váczi püspöknek a krakói várpalotában kötelezte volt. Elhangzott hát mindkét részről a «holtomiglan-holtodiglan», de melyikre nézve jelent kevesebbet?
Bari Jakab Ferdinánd, Bona királyné orvosa, a ki Izabella fejlődésének és nevelésének éveken át figyelmes szemtanúja volt, azt írja róla az esküvő alkalmából, hogy száz nyelv sem tudná Izabella testi-lelki adományait és szépségét kellően jellemezni. Négy nyelven: latinul, olaszul, lengyelül, németül beszél és ír, úgy hogy mindenki csodálja. Teste csinos, kecses, homloka örömet és szerénységet mutat. Tagjai szépek és arányosak. Örvendhet János király, hogy ilyen feleséget kap, de Magyarország is, mely eddig annyit szenvedett.[103] Így írnak alkalomadtán idegenek is, a kik nem tartoztak udvarához. Hozzátehetjük a jellemzés teljességéért még a következőket. Latinul a Krakóban is járt Honter János brassói prédikátor híres nyelvtanából[104] tanult. Honter az oktatásra is vállalkozott, de a király leánya nevelését lengyel mesterekre bízta, nehogy idegen szokásokat sajátítson el.[105] Egyébként kézséggel támogatta az ifjú tudóst egyik műve kinyomatásában,[106] és ezen a réven Honter személyesen ismerte Izabellát, és tehetségét, sőt Szent-Ágoston munkáiból kiadott szemelvényeit neki ajánlotta, a mint magyar királynévá lett.[107] De a kis herczegnő latin tanulása inkább a beszéd-ügyességre szorítkozott, mert még királyné korában is megesett, hogy egy-egy latin levelet mással fordíttatott le magának; latinul pedig soha sem írt.[108] Termetére nézve magas növésű, karcsú, arcza, orra finom metszésű, hosszúkás, szája piczi, mély tekintetű szeme erélyt, de makacsságot és szeszélyt árúl el egyaránt, keze formás, újjai finomak – egészen olyan, mint anyja fiatal korában. Így nézett ki «az erények és kegyelmek tárházának nevezett» viruló hajadon,[109] a ki alig töltötte be életének huszadik évét.
16. Bari Jakab orvos levele Izabella esküvőjéről.[110]
17. János király arczképe aranypecsétjén.[111]
S milyen volt mellette hites ura, a király? Roskadozó, beteges, nehézkes járású, kit csak a ruha, a méltósággal viselt királyi tekintély, okos beszéde és leereszkedő nyájas modora emelt ki a környezet fölé. Arcza beesett, tekintete a sok gondtól és szenvedéstől bánatos, bajusza, szakálla, vállig érő haja szürke, a mint már egy ötvenes emberé[112] szokott lenni. Korán megvénült, sokat szenvedett alak volt, a kinek egész életét hányattatás, bánat és csalódás tölté be. Ez a mai esemény volt hívatva bearanyozni a jó király hanyatló életét, gondolta mindenki a tömegben. De micsoda ellentétet képviselt ez a térdeplő új pár az oltár előtt, s milyen a harmatos tavasz a hervadó ősz mellé képzelve?
Esküvő után következett a koronázás fölséges jelenete, a maga hagyományos szertartásaival, úgy, mint 12 évvel előbb Szapolyai János megkoronázásakor.[113] Az érsek szentelt olajjal fölkente az oltár lépcsőjén térdelő királynét, s a nagymise után, a szokott háromszori kérdésre: akarja-e a nemzet, hogy Izabella Magyarország királynéjává koronáztassék – a jelenvoltak helyeslő éljenzése közben Werbőczi, a kanczellár segédkezésével fejére tevé Szent István koronáját,[114] melyet ősi szokás szerint a visegrádi felső toronyban őriztek. Erre a püspökök megáldották a királynét s a «Téged Isten dícsérünk» hangjai mellett kísérték a házasokat szállásukra.
A kettős nemzeti ünnepségre az alábbiak jelentek meg a magyar koronázó városban.
Külföldiek közül: Salm Miklós gróf 60 főnyi kíséretével, «az magyari urakkal Bécsből» Ferdinándot képviselve, a ki «igen szép ajándékkal meglátá az barátját»;[115] Ortenburg Móricz gróf a bajor fejedelmek, Maltzan György a brandenburgi választó fejedelem képviseletében,[116] és Udryste visztier, a havasalföldi vajda kincstartója.[117] A főurak közül: György barát, a kincstartó, Werbőczi István, Perényi Péter, Brodarics váczi püspök, Frangepán Ferencz kalocsai érsek, kik a házasság létrejöttén annyit jártak és fáradoztak; a Balassák és Törökök, a felsőmagyarországi, délvidéki és erdélyi főnemesek nagy sokaságban, nejeik és kíséretük társaságában. Városok és testületek képviseletében feljött: a battai apát, egy aranyozott kupát hozván nászajándékul; az erdélyi püspök (Statilio) nevében Wolffard Hadrián vicarius,[118] négy nagy kupával; az erdélyi szászok küldöttségeiként, a hét szék tanácsa nevében: Hutter György nagyszebeni királybíró, Horvát Mihály és oratoruk: Byrkner András,[119] két szép mosdókészlettel, tizenegy aranyos kupával,[120] egy ezüst hüvelyes «sablyá»-val s egy behajtható késsel, «minek neve bicsak»; Brassó tanácsa részéről Fuchs János és Hoch János két remek kupával, egy teljesen felkantározott drága hátaslóval és két nagy szőnyeggel;[121] Kassa város bírája két, Lippáé egy közepes virágos, Temesváré egy kisebb sima kupával; Karánsebes vajdája két sima kupával s végül Lugos bírája kilencz czobolybőrrel. Szeben, Brassó és Besztercze követei még az esküvő után is ott sürgölődtek hetekig az udvarban, hogy a királytól (a nász kedvező alkalmának felhasználásával) kiváltságaik megújítását kérjék.[122]
Ezenkívül kapott még János király esküvője alkalmából: a pécsi püspöktől két virágos kupát, a gyulafejérvári s a váradi káptalantól 3-3 virágos kupát, a budai polgároktól egy fedeles serleget, a karánsebesi nemesektől egy muskátdió alakjára készűlt ezüstös kupát; s megkésve, két héttel esküvője után: a kúnoktól és jászoktól 2-2 virágos kupát.[123] S ez ajándékok jegyzékéből nemcsak azt látjuk, hogy a XVI-ik században nálunk esküvőre leginkább ezüst kupákkal, serlegekkel és poharakkal szoktak kedveskedni, hanem megismerjük a János királyhoz hű városokat és híveket is, el egészen Erdélyig.
Kijövet, napestig tartó lakoma és vígság folyt, habár a tulajdonképpeni lakodalom csak másnap kezdődött Budán, a hova György barát előre is ment estefelé Salm gróffal és kíséretével, hogy az új házasokat illően fogadhassa. A királyi pár azután reggelre kelve az egész vendégsereggel és kísérettel megindúlt az ország fővárosa felé.[124]
Elmúltak a leányévek és Izabella királyné mint asszony hagyta el Székesfejérvárat.
18. Izabella királyné czímere.[125]
Második könyv
Az ifjú királyné
1539-40
János király és feleségének bevonulása Buda várába. A mennyegzői ünnepségek Mátyás király palotájában. Követek távozása. Izabella sajátkezű levele I. Ferdinánd királyhoz. A királyné elégedetlensége. Ferdinánd aggodalma e házasság miatt. János király politikája. Verancsics Antal, majd Frangepán Ferencz kalocsai érsek küldetése Krakóban.
19. Díszítmény Erdősi 1539-ben megjelent nyelvtanának czímlapjáról.[126]
A király és királyné asszony ő Felségét Budán, a fejérvári út felől, a Zsidó kapu előtt 1539 márczius 3-ikán délután György barát és Salm gróf fogadta a fő- és köznemesség bandériumával. A papság részéről ott volt: a budai Szent-Zsigmond-egyház prépostja, kezében szerény ajándékával,[127] és Verancsics Antal ó-budai prépost, udvari titkár, a testvére: Mihály által írt üdvözlő nászdalt[128] osztogatva ismerősei közt. A két testvérvárost Buda és Pest tanácsa képviselte, élén főbírájukkal, míg a fellobogózott útczákat és tereket a városi polgárság szorongó tömege lepte el. Csak törököt és zsidót nem lehet találni a tarka-barka csoportokban, legfeljebb az ablakokból nézik dugva a menetet, mivel a lakodalom idejére elővigyázatból kirendelték őket a városból, nehogy a felgyülemlő sok idegen vakbuzgó nép bajt csináljon köztök, s kifossza őket.[129]
Így vonúlt fel a királyi pár a taraczkok és mozsár-durranások zaja s a lakosság éljenzése közben a várba, mely ilyen lakodalmi vígságot rég nem látott.
A mennyegző, «kiben sok magyar urak mind felesígekkel nagy gazdagsággal valának» jelen,[130] a kor szokása szerint: az ajándékok nyilvános bemutatása és felajánlása ünnepségével kezdődött.[131] Azután következett a nászlakoma, de a bőjt miatt húst nem tálaltak fel, csak halas és olajos ételt.
A táncz, múlatás és az ünnepélyek egész sora hetekig tartott Mátyás király egykori palotájában, melynek fényét a vendégek nem győzték eléggé bámúlni. Legragyogóbb volt a trónterem, Magyarország és Mátyás király czímerével, s dicsőségét hirdető (1479-iki) felíratával. De gyönyörű volt a nagy király hálószobája,[132] és egykori könyvtárterme, a magyar királyok arczképeivel,[133] melynek mennyezetén «az egész égboltozat az égi testekkel és azok pályájával látható lefestve.[134]» Páratlan két más könyvtárterem is, és a palota «aranyozott gerendákkal» diszített többi sok szobája, melyeknek «szobrai, ívezetei, rakott művei csak úgy csillognak a sok aranytól»[135] még most is, félszázaddal Mátyás halála után. Volt tehát miben gyönyörködniök az idegeneknek, de Ferdinánd biztosának talán az esett legjobban, hogy – a mitől úgy tartott – török követ nem volt jelen.[136] Napestig szólt a muzsika szanaszét a várban, s bizony 20-ika lett belőle, mire Salm Miklós gróf kíséretével hazaindúlhatott. Magával vitte ura számára Izabella sajátkezű levelét, melyben – úgymond – nem tudja kifejezni, s nem képzeli, miként fogja megérdemelni Ferdinánd ama kitüntető kegyességét, melylyel magát esküvőjén képviselteté, s azt a szeretetét, melyről őt levelében biztosítja. Hálásan köszöni ennyi jóságát, de reméli, hogy szeretetét – megnyugtatására s a két szomszédos állam közjaváért – urára, szeretett házastársára is kiterjeszti; mert részéről mindig az lesz legfőbb törekvése és gondja, hogy ezt a szeretetet fokozza és kiérdemelje.[137]
20. Verancsics Mihály nászdala Izabella és János király lakodalmára.[138]
Izabella 1539 márczius 20-iki sajátkezű levele Budáról I. Ferdinándhoz.
(Eredetije a bécsi cs. és kir. házi, udvari és állami levéltárban.)[139]
Bánatosan búcsuztak a lengyelek is a királynétól, a kit Krakóból idáig kísértek, miután két hónap alatt annyira összebarátkoztak a magyarokkal. Bandériumuk vezetői, a przemysli püspök és Opalinski a búcsú-kihallgatáson előadták János királynak, a mit uruk különösen lelkükre kötött, s még írásban is utánok küldött, t. i. hogy bánjék úgy Izabellával, mint egy király leányával; nemcsak a rokonság révén, hanem azért is, hogy őt sokszoros érdek és viszony fűzi Lengyelországhoz. A házassági szerződést írja alá és adja át a követeknek. Adjon reverzálist, hogy a hozomány ürügye alatt sem ő, sem neje nem fog soha semmit kívánni a lengyel királytól és koronás fiától, Izabella pedig nyilvánosan mondjon le lengyel trónörökösödési igényéről.[140] Ezt a királyné nyomban meg is tette ünnepélyesen a király jelenlétében, és hozzájárúlásával;[141] de hozománya biztosításának ügye sokáig elhúzódott és sok bajt, kellemetlenséget okozott. Mert ugyan mindenki tudta,[142] s maga Bona királyné is hálásan elismerte, hogy e frigy szerzője György barát,[143] de bármíly reményeket fűzött is hozzá Magyarország politikájának éleseszű vezetője, jól gondolkoztak az egykorúak, és Ferdinánd magyar tanácsadói,[144] midőn azt mondták, hogy e házasság újabb bonyodalmak szülője lesz. A váradi békeszerződésre gondoltak, habár az nem zárta ki a király házasodását.
Izabella elégedetlenségének egyéni okai voltak. Fiatalon, leányfővel jutott idegen országba, melynek népét, nyelvét nem ismerte, s vált feleségévé egy beteges öreg embernek, a ki neki atyja lehetett volna. Hiába múlattatta s járt kedvében János király, nem csodálhatjuk, ha mindegyre hazájára gondolt, ha leányéveinek emlékei jutottak eszébe, s ha néha még panaszkodott is sorsa fölött. Erre Winzerer Gáspár, Lajos bajor fejedelem követének megjelenése adott alkalmat, egy hónappal esküvője után. Megkésve, virágvasárnapján (márczius 30-ikán) késő este ért Budára, úgy hogy a hajón kellett hálnia; a mit megtudván János király, két emberével halat és bort küldött le hozzá. Másnap reggel jutott fel a várba, de a nagyhéten nem akart tisztelegni a királynál s csak húsvét szombatján (április 5-ikén) ment be hozzá és adta át az ajándékokat, melyeket a király látható örömmel fogadott és az urak előtt is fennhangon dícsérte a két bajor fejedelem barátságát. Másnapra aztán meghívta Maltzan brandenburgi követtel együtt a palotába, s ekkor látta a királynét is. Szép, kedves, okos asszonynak találta, a ki négy nyelven, s kiváló udvariassággal beszél. Németül érintkezett vele, a hogy leggyöngébben tudott. Izabella később még egyszer fogadta (csupán titkára jelenlétében) s beszéd közben váratlanúl, a többek közt ez a társalgás fejlődött ki köztük:
– Miért nem ment Felséged valami német fejedelemhez nőül, kezdé merészen a bajor követ.
– Kihez, kérdé a királyné.
– Hát pl. uramhoz, Lajos bajor fejedelemhez. Erre a királyné elpirult s nagyot sóhajtva így felelt:
– Nem tudom, mi volt az oka; pedig Henrik fejedelem járt atyámnál Krakóban, mert testvérének akart megkérni. A bajor nemes erre félbeszakítá:
– Lajos herczeg jobb lett volna Felségednek, mert vele egy nap több öröme lett volna, mint itt egy egész éven át!
– Jól tudom, mondá a királyné; a sors akarta így, de szeretném, ha Lajos herczeg elvenné (legkisebb) húgomat, mert az a legszebb nőtestvéreim közül.[145]
Ferdinándot annak gondolata aggasztotta, hogy e házasságnak természetes következménye lehet, még mielőtt a váradi békét Magyarországon kihirdetnék. Ezért már az esküvőre küldött Salm gróf útján sürgette a kihirdetést,[146] és úgy a király, mint György barát megígérte, hogy nemsokára követeket indítanak Bécsbe ez ügyben.[147] És mikor ezek csak nem jöttek, a húsvéti ünnepek után Laski Jeromost küldték le Budára, a hol azt a választ kapta, hogy beteg úgy a váczi püspök, mint a kalocsai érsek, s nem volt, a kit e fontos kérdésben az udvarba küldhettek volna. Ferdinánd Izabella közbenjárását is kérte, de a lengyel követ udvarias biztatásnál egyebet nem nyert tőle, midőn ura levelét (április 18-ikán) átadta a királynénak.[148] Majd azt kívánták, hogy György barát maga menjen fel Bécsbe, királya nevében.[149] De a barát nem akart kelepczébe jutni, s Ferdinánd ez óhajtását nem teljesíthette. Magyarország érdeke tiltotta, hogy a váradi békeszerződést nyilvánossá tegyék, most, mikor a török már különben is értesült róla, s a határokon lévő seregeivel könnyen becsaphat az országba. János király tehát abban állapodott meg a baráttal, hogy a kihirdetést minden felhasználható eszközzel húzzák-halasszák, a bécsieket hitegessék, a törököket pedig engeszteljék ki. Ezért egyfelől pénzbeli segélyt ajánlott fel a szultánnak a lakodalmáról visszatérő Mehemed bég által, miként eddig is segíté moldvai vállalatában, másfelől apósa közbenjárását is kikérte a lengyel bandériummal Krakóba küldött követei útján. Útnak is indították onnan április végén Wilamowski Jakabot, hogy biztosítsa a szultánt a felől, hogy Izabellát abban a reményben adta Zsigmond János királyhoz, hogy a porta és Lengyelország közt fennállott régi barátság még erősödni fog.[150]
A nyár folyamán dr. Held Mátyás birodalmi vice-kanczellár tárgyalt V. Károly császár nevében: Bécsújhelyen Frangepán kalocsai érsekkel, majd Visegrádon János királylyal, de eredménytelenül. S mivel Isbienski Szaniszlótól értesült ugyanakkor,[151] hogy a bécsiek a krakói udvarban is izgatnak ellene, szeptember elején Verancsicsot küldte oda, hogy apósát tájékoztassa ez ügyben. A budai prépost szeptember 20-ikán ért rangjához illő csekély kíséretével Krakóba,[152] a hol előadta röviden, hogy János király örömmel kihirdeti a békeszerződést, mihelyt V. Károly és Ferdinánd rendelkezésére ad – ígéretük szerint – annyi hadat, melylyel Magyarországot megvédheti, «mert maga is megunta a bizonytalan és költséges viszonyt a törökkel.»[153] De a lengyel király közvetítő válasza és tanácsa (egy hónappal azután, hogy Herberstein Zsigmondot fogadta)[154] az volt, hogy inkább kössön a törökkel is új szerződést, és teljesítse Ferdinánddal szemben, a mit ígért.[155]
Zsigmond király különben saját ügyében is tapasztalta, hogy veje ígéretében nem igen lehet bízni; s ez okozta a harmadik elégedetlenséget, mely házasságából származott. Fájó érzéssel látja – írja neki ugyanakkor – hogy Izabella hitbérét mai napig sem biztosítá, s hogy ez a dolog annyira elhúzódik; a miből azt kell értenie, hogy neje iránt nincsen olyan szívvel, a milyennel szeretné, hogy legyen, s ő is, mint felesége, megkívánhatja.[156] A királyné csakugyan panaszkodott is, nemcsak szüleinek, a kik egészsége felől kérdezősködtek,[157] de idegeneknek is (így az udvarban járt Heldnek,) a kik szépségét, eszességét bámulva,[158] valósággal részvétet éreztek iránta. Elégedetlen volt, mert jövőjét boldogabbnak képzelte; csalódott, mert a mint fokozatosan kezdte megismerni környezetét s új hazáját, belátta, hogy azt tulajdonképpen két hatalom: a német és török versengése tartja fenn, s ha valamelyes változás áll be, menthetetlenül áldozatává válik egyiknek. A mellett naponta hallá a hírt, miként pusztít a török a főváros közelében, és eszébe jutott, hogy ha valami csapás érné, szégyenszemre haza kellene mennie, mert még az sem lesz, hová húzódjék biztonságba. Atyja felől is nyugtalanító híreket hozott Izabella embere, mert június havában sokat betegeskedett s még a szobát sem hagyhatta el.[159]
Érezte János király, hogy apósa szemrehányásait nem lehet egyszerűen elhallgatni, s azért díszes követség útján akarta késedelmét igazolni. Legügyesebb diplomatájára: Frangepán Ferencz kalocsai érsekre bízta e kényes feladatot, a ki Lengyelországban már többször járt volt. Most november 9-ikén, vasárnap vonúlt be Krakóba 157 (közte 122 lovas) szolgája kíséretében.[160] Itt előadta az udvarban, hogy János király a nagy szükség, s az országos költségek terhe miatt nem teljesíthette a hitbér biztosítását; hogy pedig Károly és Ferdinánd is hozzájárúljon, illetve biztosítsa a hitbérül adandó várakat, ezt sem szükségesnek, sem királyi méltóságával összeférhetőnek nem tartja. A lengyel király – egyebet úgy sem tehetvén – elengedte tehát azt a János királyt bántó feltételt, habár emlékezteté a követet arra, hogy még Miksa császár is 300 ezer aranyat tett volt le biztosítékul, midőn unokáját a lengyel király unokahúgával összeházasítá. Hanem azért a kalocsai érseknek a búcsúkihallgatáson (november 27-ikén) biztosító-levelet kellett adnia ura nevében, hogy a király mielőbb követeket küld az ügy elintézésére.[161] Zsigmond azonban nem várt erre, hanem az év utolsó napján útasította udvari marsallját: wiśniczi Kmita Péter krakói és szepesi kapitányt, hogy mielőbb menjen Budára, s rendezze a hitbérbiztosítás dolgát, melyben immár szinte egy egész év telt el hiába.[162]
Országos zavarok. A betegeskedő János király feleségével Visegrádon, hol György barátot Izabella hűségére esketi. Rorario Jeromos pápai nunczius Budán. Maylád és társainak lázadása hírére János király Erdélybe indúl, de 1540 tavaszán ismét feljön, mikor megtudja, hogy Kmita Péter apósától udvarába érkezett. A királyné hűségi esküt fogad várai kapitányaitól.
EZZEL az ügygyel János király egy ideig ismét nem törődhetett. Még kevésbbé a békeszerződés kihirdetésével. De Held dr. informatioinak ellensúlyozására elővigyázatból (még augusztus havában) Ferdinándhoz küldte Batthyányi Orbánt, György barát intimusát, a ki azzal a hírrel jelent meg Bécsben, hogy a török Nándorfejérvár körül már 36 ezernyi lovast gyűjtött és egyenesen Zágrábnak tart.[163] A híresztelésnek fele sem volt igaz, de a ravasz kincstartó czélt ért: egy darabig nem sürgették a kihirdetést, azután pedig Statilio erdélyi püspök felküldésével[164] húzta-halasztgatta az ügyet.
Országos, fontosabb dolgok foglalták el eddig is a királyt s deczember hó elején az a váratlan hír jut a budai udvarba, hogy Erdélyben lázadás ütött ki ellene, melynek feje maga a két vajda Maylád István és Balassa Imre. Ezek Erdély kiválóbb nemeseivel egyelőre arra szövetkeztek maguk közt, hogy ha netalán beteges uruknak, «az fejedelemnek szerencsétlensége avagy gonosza történnék», közös egyetértéssel válaszszanak maguknak mást. Csakhogy az is kitudódott, hogy a nagyravágyó Maylád magának akarta megszerezni Erdélyt, még a király életében, melyért adót is ajánlott fel a szultánnak. János királynak fájt ez a hálátlanság, mert hisz jóformán az egész (1538-ik) múlt évet Erdélyben tölté, személyesen járt, s békítgetett Tordán, Görgényben, Segesvártt, Brassóban, Nagy-Szebenben, Fogarason, Gyulafejérvártt,[165] s úgy a magyarok, mint a szászok szívesen fogadták és esküdtek neki hűséget a kolozsvári országgyűlésen. De jól tudta, honnan fúj a szél, s miként izgatott ellene Ferdinánd Konstantinápolyban is.
21. Maylád István aláirása.[166]
Ez utóbbiról Wilamowskitól értesült, a ki a lengyel király megbízásából a nyár folyamán, július közepén járt Budán, hogy elmondja, micsoda istentelenségeket beszéltek róla és ellene a portán, a honnan éppen visszatért volt.[167] A sok vád és besugás megczáfolására a király György barátot akarta a szultánhoz küldeni, de mire felkészűlt, s az ajándékokat összegyűjtötte, vége lett az évnek.[168] A beteges király azonban, kinek gyakori fuldoklási rohamai voltak, s érezte, hogy nem sokáig fog élni, minden eshetőségre előkészíté magát és tanácsosait. Most már ritkábban járt ki, de szabad idejét gyakran felhasználta arra, hogy feleségével Visegrádra kocsizzék, a hol – letéve az állami élet gondját – legjobban pihenhetett és legszívesebben szeretett tartózkodni.[169] Izabella is örömest jött ide, felfrissülni e gyönyörű fekvésű vár vadaskertjében, kivált mióta áldott állapotban volt, és sokat gyöngélkedett. Július hónapját teljesen itt töltötték, s az egész hely megélénkült, mint a régi magyar királyok idejében. A hajón érkező Heldet János király a királyné asszony, a kalocsai érsek, a váczi püspök és sok nemes kíséretében a Dunaparton fogadta (július 8-ikán) s vendégelte meg hetekig, mialatt a nándorfejérvári basa követsége és a hazatérő Winzerer is felkereste.[170] A magyar királynék nyári palotája a dunaparti vízitorony, a hagyomány «Salamon-tornya» szomszédságában állott, s mellette a hegy tövében kolostor,[171] melynek ragyogó kápolnájában hallgatták a misét. Maga az «udvar» különben «számos büszke palotából és egyéb pompás épületből áll,» s oly tágas, hogy «350 szobája és terme egy és ugyanazon időben négy királyt fogadhatott be, azoknak összes kíséretével és szolgaszemélyzetével.» Akkora volt itt még mindig a fény és pompa, a milyet az egykorú Oláh Miklós (későbbi esztergomi érsek) még Párizsban sem látott.[172] De nem látott Izabella sem felségesebb kerteket, gyönyörűbb virágpázsitokat és illatosabb hársfa-sorokat, melyek valósággal kínálkoztak az üdülőnek.
22. Visegrád régi képe.[173]
Egy ilyen visegrádi üdülés alkalmával, egy szép őszi napon ment itt végbe az a történeti fontosságú, megható jelenet, melylyel János király az ország jövőjét akarta biztosítani. Hűségesküt vett a baráttól – leendő utódja számára. Balkezével György barát, jobbjával Izabella kezét fogva, elhaló, remegő hangon kérte, hogy ha Isten fiút adna nejének, viselje gondját atyjafiával szuraklini Petrovics Péter temesi gróffal együtt,[174] s őrizzék meg Izabella részére Budát és Visegrádot, nehogy a királyné kénytelen legyen elhagyni az országot.[175]
A barát megfogadta, a mire királya elkötelezte, s ez megkönnyebbűlten tért vissza Budára. Itt János király most már szinte megújulva végezte rendes teendőit: reggelenként misére járt az udvarral, majd tanácsot tartott, s fogadta az idegen követeket. Ferdinándtól érkezett egymásután kettő is a váradi béke ügyében, azzal az engedménynyel, hogy ha már nem akarják kihirdetni, legalább az ország rendjei ismerjék el külön oklevélben Ferdinánd örökösödési jogát János király országrészében. De a barát nem engedett Rorario Jeromos pápai nuncziusnak, habár (deczember 12-ikéig) egy egész hónapot töltött is a magyar udvarban. A király különben nagy szívességgel fogadta. Megbízatása szerint a követ mindenekelőtt III. Pál pápa szerencsekívánatait fejezte ki házasságához s a Ferdinánddal kötött béke létrejöttéhez. Aztán köszönetét tolmácsolta azért a fiúi hűségeért, hogy tavaly Statilio püspök által látogatta meg, de elnézését kéri a pápa, hogy nehéz viszonyai között csak 10,000 aranyat küldhetett vele Buda vagy más vára megerősítésére.[176] Külön audienczián (november 13-ikán) adta át a Szent Atya üdvözletét a királynénak, kinek nevében Statilio felelt; de utána maga is beszélt vele, s kiemelte róla, hogy olaszúl oly szépen társalog, mintha csak Olaszországban nevelkedett volna.[177] Azontúl Rorario keveset láthatta a királyt, mert (zaklatásai elől menekülve) Katalin-napján Csepelszigetére ment vadászni, s a hirtelen beállott jégzajlás miatt szinte két hetet töltött ott,[178] Ráczkevére szorúlva.[179]
A másik, a ki felváltotta, magyar volt: Bornemisza Pál veszprémi püspök, bécsi udvari titkár; de ez már nem találkozhatott a baráttal, mert Esztergomban járt, a mikor megtudta, hogy a király az erdélyi zavarok hírére (deczember 17-ikén) gyorsan elútazott Várad felé. Magával vitte a barátot is, a kit száz főnyi lovaskísérettel Váradról akart beküldeni a portára, a mi már olyan elhatározott dolog volt,[180] hogy a nagytekintélyű miniszterért – a király rendeletére – nyilvános imákat végeztek a templomokban, hogy szerencsésen járjon és térjen vissza.[181] De útjából nem lett semmi, megakadályozta az erdélyi felkelés és a király halálos betegsége; az igaz, hogy nem is volt a barátnak erre a portai küldetésre semmi kedve.
Nehéz szívvel búcsúzott a király nejétől, a kit eleinte magával akart vinni;[182] hanem vigasztalta, hogy visszajön arra az időre, mikor a lengyel király követe Budára ér.
23. Kmita Péter síremléke Krakóban.[183]
A 63-ik évében járó öreg Kmita nem mert útnak indúlni a kemény télben, betegeskedett is, és várta, a míg az idő kissé enyhűl. Közben arról értesűlt a lengyel király, hogy a leánya hitbéreül lekötött várak egy része az oláh és török határ közelében fekszik, a miért inkább óhajtana pénzt helyettük. S bízalmasan (külön czédulán) azt is meghagyta követének, hogy addig ne adja át János királynak levelét, melyben leánya hozományának hátralévő öszszegét Kassára küldeni ígéri, a míg a várakra vonatkozó kötelezvényét Izabella kezébe nem adták, a mit eredetiben hozzon haza, másolatát pedig hagyja a királynénál.[184] Így február közepe lett, mire a lengyel marsall Budára ért. Ennek hírére János király is feljött Erdélyből az udvarba, hogy megtudja apósa üzenetét. Új dolgot nem tartalmazott, de köteles udvariassággal kelle végighallgatnia Kmita oratioját, melyben előadta Szapolyai házasságának úgyszólván egész történetét, gyöngéd czélzásokkal azokra a belőle következett, nem remélt nehézségekre és félreértésekre, melyek a lengyel királyi párt annyival inkább meglepték, mert azokra nem voltak elkészülve, már csak a két uralkodóház közt fennálló régi barátságnál fogva is. A lengyel követ egész tudását és szónoki erejét belemeríté e beszédbe,[185] melynek elhangzása után hozzáfogtak a tárgyalásokhoz. Így aztán Reminiscere-vasárnapján (február 22-ikén) szerencsésen el is intézték a fennforgó ügy függő részleteit, Schönach Sebestyén főasztalmester, Ferdinánd követe jelenlétében.[186]
24. János király aláirása.[187]
A király Izabella hozománya és hitbére fejében 140,000 magyar arany forint értékben ráíratja és átengedi neki Solymos, Lippa, Déva, Csicsó és Kis-Küküllővár birtokát egészen, Tokaj, Regécz és Tállya várak jövedelme felerészét, valamint Kassa harminczadját és Debreczen városát; de mivel az most más kezén van, kötelezi magát számára két év alatt kiváltani. A felsorolt várak kapitányai kötelesek a királyné személye előtt neki hűségi esküt tenni, melynek szövegét is megállapították. E birtokok jövedelmét a király Izabella udvartartására rendeli, de ha arra elég nem lenne, máshonnan fogja a hiányt pótolni.
A lengyel követ február 25-ikén ratifikálta e feltételeket, elútazása előtt pedig (28-ikán kelt levelében) biztosítá János királyt arról, hogy a hozomány összegéből visszatartott pénzt és tárgyakat Szent-György napjára beküldik Kassára, a király megbízandó emberei kezébe. Így végezte szerencsésen Kmita gróf magyarországi küldetését, mire Zsigmond király is nyugtázta (márczius 24-ikén) veje levelei átvételét.[188]
A lengyel király teljesen meg volt elégedve az eredménynyel. Külön emberével köszöni meg János király nagylelkűségét, melylyel felesége hitbérét biztosítá.[189] Másként is figyelmes volt iránta, midőn – a portáról érkezett hírei folytán – inté, hogy vigyázzon jól birodalmára a töröktől,[190] de meg az elűzött Péter havasalföldi vajdától is, a ki nála, a krakói udvarban kérette közbenjárását, hogy János király adja vissza azt a két erdélyi várát, melyeket «mindíg Havasalföldéhez tartozottak»-nak állít;[191] nem tudván, hogy a király éppen e várak egyikében: Csicsóban tartá már akkor fogva a lázadó vajda feleségét és gyermekeit.[192]
Hátra volt még Izabella várai parancsnokainak hűségi eskütétele – a megállapodások szerint – nagyobb biztonság kedvéért, a lengyel király képviselője jelenlétében. E végre Zsigmond király egyik titkárát: Sbonski János krakói őrkanonokot küldte be Budára[193] a kitűzött Misericordia-vasárnapra, a hol ez ünnepélyes aktus másnap, április 12-ikén ment végbe a királyné és kísérete előtt. Az esküt Szalánczi János küküllővári várnagy tette le, de eskülevelét társai: Hunyadi Literatus Péter dévai, Nagy Kristóf csicsói, Jánosi Pál solymosi és lippai, s Kornis János tokaji várnagy nevében is kiállította. Jelen voltak még: Statilio János erdélyi püspök, Werbőczi István kanczellár és királyi helytartó, Ráskai István nógrádi főispán, Athinai (Literati) Simon országbíró, kerekszállási Márkus Péter és öcseni Baranyai Mátyás, Tokaj vára prefektusa, mint a király tanácsosai.[194]
Most már a királyné hozománya hátralévő összegének, s a paraphernum visszatartott részének beküldését sem volt többé oka a királynak késleltetnie. S ha nem is Gergely-napján, de pár héttel később, május 18-ikán veszi át Kassán Luthomirski Jánostól a magyar király e czélra odaküldött két biztosa: Ödönfi László és Matychnai István.[195] Izabella néhány szolgájának Kassán maradt (vagy zálogba vetett) holmiját azonban most sem akarták kiadni, úgy hogy Estári Jánosnak, a királyné udvarmesterének csak három hónappal később sikerült azt Kassai János vice-kamarástól visszaváltani.[196]
Izabella rosszúl lesz a budai templomban. A király is sokat betegeskedik s nehéz szívvel búcsúzik nejétől, hogy soha többé ne láthassa.
JÁNOS király már ekkor nem volt Budán, hanem lenn járt Erdélyben, a hová márczius harmadik hetén indúlt[197] a lázadás leverésére. De nehezére esett magára hagyni gyöngélkedő feleségét, kinek lebetegedését májusra várták,[198] s és országos ügyek is késlelteték indúlását.
A készülődések napjaiban, egy vasárnap reggel történt a budai «nagy (Mátyás) templomban,» hogy a királyné a szent mise alatt, a mint térdepelve imádkozott, hirtelen rosszúl lett, és Jaksith Ilonával, egyik magyar udvarhölgyével sietve távozott. Werbőczi kanczellár és Eszéki János pécsi püspök kísérte haza a palotába, s midőn a templom előtt álló nép látta, s megtudta a rosszúllét okát, nagy örömmel kiáltozá az útczákon: «Adja Isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyfia; ne szorúljunk más nemzetre, és ne haljon ki a magyar vér !» Maga a király észre sem vevé felesége távozását, úgy elmerült az imában, s oly gyorsan történt az egész. De mikor mise után kifelé indúlt a templomból, az oltáron «az gyortyák csak egyszerre magoktól kialuvának, a nélkül, hogy valami szél fútt volna, vagy penig valaki hozzájárúlt volna.» A beteges «nyavalyás» király szerencsére nem vette észre, de a kik látták, nagyon «megháborodának ez nagy csoda dolgon,» s rosszat jósoltak belőle. «Bizony vége nekünk, » mondogatták; s az aggódóknak igazuk volt.
A király ekkoriban már sokat gyöngélkedett. Szédülésről és nehéz lélegzésről panaszkodott, de azért nem kímélte magát, napestig dolgozott, tanácskozott híveivel és lázas izgatottsággal készült útjára. A nagy betegek előérzetével érezte halála közeledését és tudta, hogy a királynét, s országa fővárosát nem látja többé. De bámulatos lelki erővel uralkodott magán, s megtudta őrízni szelid, derült kedélyét. Mindenkivel tréfálkozott és vidámsággal igyekezett eloszlatni környezete bánatos, aggódó tekintetét. «Isszuk már a veres bort is – mondá egyszer ebédközben – mert majd kikopunk a borból, ha Erdélynek indúlunk, az hol Maylád uram kipusztított várainkból és bizonynyal pinczéinkhez is nyúlt.» S midőn megkérdezték, melyik szablyáját parancsolja útra vinni, azt felelte: «Bizony, látja Isten lelkünket, hogy kívánnók, hogy mint keresztény király, szablya nélkül mehetnénk Erdélybe, de vajda-uramék szablyával várnak reánk, azért mü is üres oldallal neki nem indúlhatunk; de kössétek te Kegyelmetek azon szablyámat fel, kivel (1514-ben) paraszt Dózsa uram ellen hajdan hadakoztunk, mert nem érdemel ennél többet Maylád uram hitván feje.» Aztán bőségesen tárgyalt a királynéval, kioktatta «mit tegyen, ha netalán azalatt (a míg Erdélyben lesz) valami véletlen történnék,» s féltett iratait kanczellára és kincstartója előtt egy lepecsételt «öreg» csomóban bízta gondjaira. És erre, mint a ki valami nehéz tehertől szabadúl, megkönnyebbülten szólt hű komornyikjához, Mindszenti Gáborhoz: «No Gábor uram, gondoskodtunk mindenekről, te Kegyelmedről is; kit, ha Isten után megérkeztünk Erdélybe, visszaküldünk asszonyunkhoz; ha meghalunk, lesz asszonyunknak gondja te Kegyelmedre.» E szavakra az urak nagyon elérzékenyültek, de a király emígy vigasztalta őket: «Ne féljen te Kegyelmed, mert halálunk előtt még sok igazítanunk való vagyon, és Isten ő Kegyelme még napjainkat meg nem szakasztotta; érzünk még annyi erőt mü magunkban, hogy jámbor szolgáinkat megjutalmazhassuk, és gonosz szolgáinkat megbüntethessük ; nem is kívánunk azontúl élni, légyen az ő szent akaratja.» Erőtlenül hanyatlott utána a király karos székébe, s midőn karja véletlenül lecsúszott a támlájáról, a jegygyűrűje leesett összeaszott újjáról. György barát hirtelen felkapta, s mikor visszaadta, a király ily szókkal húzta ismét újjára: «Drága ez az gyűrű mü nékünk és országunknak, de» – születendő gyermekére czélozva – «ennél még drágább kincscsel bízzuk meg majd te Kegyelmedet.»
25. Izabella gyűrűje.[199]
Ebéd után jobban lőn a király, úgy hogy körüllovagolta a várat, megvizsgálta a bástyákat, az olasz mesterek vezetésével folyó új erődítési munkálatokat, s várparancsnokul beigtatta Ráskai Istvánt, kire már a télen is bízta volt Budát. Az indúlás napja is elkövetkezett e közben, midőn megérkezett I. Ferencz franczia király várva-várt követe: Lacroix, kivel a király késő estig tárgyalt. Erre elhatározták a tanácsban, hogy Werbőczit küldik vissza a követtel, de György barát megakadályozta ezt, s kivitte, hogy Statilio küldessék Párisba. Az erdélyi püspök a «királyné asszony kérésére nagy nehezen» el is vállalta az új megbízást, habár unta már a nagyobb útakat, s az őszön is meghült volt Velenczében, a hol bevásárlásokat végzett Izabella számára.[200] De kellemesen hatott az udvarban, hogy a porta is jó reménységgel biztatta János királyt születendő gyermekére nézve, sőt az erdélyi fölkelés részleteit is megtudta egy árulótól, még az indúlás előtt.
Harmadnap végre – virágvasárnapja előtt – búcsút mondott a király könyező nejének, a «ki nehezen viselé vala ez megválást»[201] és búcsút fővárosának, hogy soha többé ne lássa egyiket sem...
Újra Erdélybe indúlt. Az egyedül maradt királyné környezete. Lebetegedése. János királyt Szászsebesen éri a hír, hogy fia született. Örömében nagy ünnepséget rendez, de szélütés éri és fia mellé rendelvén gyámokul: a barátot, Petrovicsot és Török Bálintot, meghal.
A KIRÁLYT az urak és nép nagy tömege egész Szegedig kíséré, nehány mértföldig pedig maga a királyné is, kinek láthatólag jól esett az a szeretet, melylyel a nemzet beteges urát, s őt magát is körülvette. A független, nemzeti királyság záloga és képviselője volt ő a magyarok szemében, azzal az élő lénynyel együtt, melyet szíve alatt viselt, s ez adja meg a mértékét annak a tiszteletnek, melyet iránta tanúsítottak. A hol csak látták, éljenezték, ruháját csókolgatták, ha udvarhölgyeivel a szép budai várkertben sétálgatott, vagy reggelenként az öreg Werbőczivel misére ment. Mi hír urunk, királyunk felől, kanczellár uram, volt ilyenkor első kérdése; hát Kegyelmed, püspök uram, mit kapott Erdély felől, szólítá meg Statiliot, a kivel olaszúl is beszélhetett. De ez az együttlét alig tartott 4-5 hétig, mivel a püspöknek francziaországi útjára kelle indúlnia, a kanczellárt pedig János király hívatta magához. Nélkülözte a dalmata származású ügyes elbeszélőt: Verancsics Antal prépostot, a ki még január végén lement Gyulafejérvárra, nehogy prépostsága s nagybátyja: a püspök birtokai is az erdélyi vajdák kezébe jussanak. Hiányát érezte Brodaricsnak, a lutheránussá vált tudós váczi püspöknek, a ki még a télen meghalt,[202] de vendége volt néha Frangepán, a világlátott kalocsai érsek. Lengyel kíséretén és gyermekkori olasz szárazdajkáján kívül kevés magyar nemes volt körülötte. Ott látjuk az öreg martonosi Pestyéni Gergelyt, a király udvarbíráját[203] (a ki egyszer már Grittivel megvédelmezte Budát a németekkel szemben)[204], aztán Horváth Györgyöt, Budavára viceprovizorát, Estári Jánost, majd később (midőn Erdélyből visszatért)[205] Bajoni Benedek sáfárt,[206] a kik udvara szükségéről gondoskodtak, és Ráskait, a vár parancsnokát, Markos és Baranyai társaságában. Derék vitézek, jó gazdák, de szótlanok, s nem elég csiszolt műveltségűek; a kik utolsó lehelletükig készek védelmezni királynéjukat, de unalmas asztaltársai.
Élénkséget csak a lengyelek egy-egy ebédközben elmondott tréfája, az olaszok valami tapasztalatának előadása, vagy a királynak Erdélyből érkező postája okozott. Örömmel értesültek uruk szerencsés előhaladásáról, miként ért Váradra, Kolozsvárra és Gyalura, hogy vette be enyingi Török Bálint és Petrovics Péter a fölkelők várait, mit végzett a király Tordán, a hol a pártütők bűnbánóan meghódoltak, úgy hogy csupán Maylád tartotta még magát fogarasi várában, melybe visszavonúlt. Nagy érdeklődéssel latolgatták a hadi vállalat további esélyeit, s magyarázgatták a kíváncsi királynénak – a kor kezdetleges térképein – a helyneveket, melyekről szó esett, s az eseményeket, melyeket eléggé nem értett. Pünkösd előtt (május második hetében) maga György barát érkezett nehány napra váratlanul az udvarba,[207] hogy a királyné egészségi állapota felől tájékozódjék, hogy őt uráról megnyugtassa, hogy pénzt vigyen magával a hadak fizetésére, s végül, hogy előkészítse az ország fővárosának őrségét és parancsnokát János király naponta bekövetkezhető halálára, a mit Izabella előtt természetesen titkoltak. Hisz csak nemrég érte szegény urát valami szélhüdés, úgy hogy e miatt György barát is elhalasztá portai útját, melyre olyan rég készülődött.
Lassanként mind ritkábban járhatott a királyné misére, s mind gyakrabban érezte magát rosszúl. Azzal az izgatottsággal és félelemmel panaszkodott és várta lebetegedését, mely az anyává vált fiatal asszonyokat jellemzi. Két udvari orvosa: a pozeni olasz Struthius József és a krakói Tectander József[208] nem győzték eleget csillapítani, lengyel titkára: Porembski Péter pedig szórakoztatni. Növelte aggodalmát a király állapota is, melyről kíméletből, de hanyagságból is, hetekig nem tudattak vele semmit. Ilyen körülmények közt, midőn saját és ura életeért kelle aggódnia, következett el a nagy nap, 1540 július 7-ike,[209] melyen reggeli 8 órakor[210] Budán, Mátyás király palotájában fiat szült. Csakhogy a gyönge, vérszegény nő szülése nehéz volt, s egész életére kiható káros következményeket okozott.
Leírhatatlan az öröm, melyet az örvendetes esemény híre országszerte keltett. A budai templomokban hálaadó imákat mondtak, hogy az Isten szerencsésen megszabadítá a királynét. A várakban «örömet» lövettek, s több helyt (Varsányon, Nagytúron és Váradon) három napig harangozott a nép. Mindenki újjongott, hogy «nem halt ki a magyar vér» és ismét magyar királyfi ülhet Buda várában. Teljesedett hát a fohász, s meglett a «drága kincs», melyhez egy egész nemzet jövője és reménysége fűződött.
Gyors futárok hordták szét sebesen az országos hírt, melyet ötödnapra már Brassóban (az ország legtávolabbi pontján) is tudtak.[211] A királyt Szász-Sebesen találta, hová nagy-betegen hozták volt július 10-ikén a tanácsurak a vár-sáncza posványos vize miatt egészségtelen Gyulafejérvárról. De a várva-várt újság egy időre visszaadta erejét és életkedvét. Igérete szerint száz forintot adott a hírhozónak,[212] s kilovagolt a táborba, hol örömében nagyszerű ünnepélyeket rendeztetett. Hanem ez s a nap heve úgy kimerítette, hogy midőn estefelé hazatért, alig tudták leszállítani lováról. Szokása szerint azonban most is tréfálkozott. «No atyámfiai, nagyon megnehezedtünk» – mondá az uraknak, a kik neki segédkeztek – «de nem is csoda, mert már gyermekünk is nyomott gondot nyakunkra; de te Kegyelmetek segítségével már csak ezt is elhordozzuk». Azt is kijelenté, hogy «Budára menne fiát meglátni» ; ám nem adatott meg neki ez az öröm is. Utolsó napjait élte. Másnap már nem tudott felkelni, mert újabb szélhűdés érte. Gyengeségét érezvén megáldozott, s hosszasan tárgyalt tanácsosaival, a kik betegágyát körülvették. Mindszentihez is volt szava. «Te Kegyelmed készüljön» – úgymond – «mert ígéretünk szerént küldjük te Kegyelmedet Budára. Mondja Kegyelmed ott: rosszúl vagyunk ugyan, de ha Isten meggyógyít, megyünk majd mü is Budára... vagy – elérzékenyülten – halva Székesfejérvárra, az hol élve koronánkat kaptuk». Ezután elhallgatott, s a halotti csendet csak a király fohásza: «Uram segíts! Uram segíts!» szakítá félbe, a mint egy-egy szívgörcs elfogta. Hiába buzgólkodott mellette két hű komornyikja és ápolója: Kassai János és Boza Benedek,[213] gyöngédségük semmit sem használt. Eltorzúlt arczczal, beesett szemekkel hevert élettelenül a halálraszánt, a kin az orvosok és érvágók már nem segíthettek.
A piaczi emeletes ódon papilak[214] előtt, melynek azóta mai napig is «Királyház» a neve, polgárokból és katonákból álló, százakra menő tömeg leste a híreket, és ostromolta kérdéseivel, a mint valaki az urak közül kijött. A piaczon a városi profosz vigyázott a rendre, s ott settenkedett Maylád kéme is, hogy az első hírrel Fogarasra nyargaljon.
26. A szász-sebesi királyház.[215]
Harmadnap ismét behívatta a jó király tanácsosait. Inté őket egyezségre, hogy szeressék nemzetüket és a hazát, s «ne hagynák el nejét és fiát, hanem azt, ha jónak látnák, koronázzák meg; ne kérnének királyt az osztrák házból, nehogy még súlyosabbakat kényteleníttessenek tűrni, mint az ő viszályai voltak Ferdinánddal... A szultánnak küldenék el mennél előbb a készen álló ajándékokat, hogy lássa, miképpen még haldoklásában is hű maradt hozzá. Maradjanak ezentúl is annak pártfogása alatt: ez válik javokra, ez által fog a megingadozott ország fennmaradhatni s helyreállani, nejének és gyermekének ügye biztosíttatni. Véleménye szerint mind az ország, mind a magok javát csak Szulejmántól várhatják. Nem javasolná ezt – mentegetődzék – ha a keresztény fejedelmek közt keresztényi szeretet és egység léteznék, s ha nem tapasztalta volna, hogy ezekben több az önzés, nagyravágyás, hanyagság s megvetése a magyar ügynek, mint a kegyelet és a méltányosság. Szulejmánhoz fordúljanak tehát, s az ő pártfogását keressék». Fia gyámjává és gondviselőjévé Petrovicsot, a rokonát és «az alacsony sorsból legfőbb méltóságokra emelt» s «csaknem testvérévé fogadott» György barátot tevé, úgy, a mint azt már megfogadtatta vele tavaly, ama bizonyos visegrádi jeleneten. Kérte az urakat, támogassák a barátot, s végül így fejezte be rendelkezéseit: «Bölcsességtek, szerénységtek s egyeneslelkűségtek szerint vegyétek elejét minden belviszálynak; nehogy azokba merülvén, mind kis fiam örökösödését meggátoljátok, mind nőmet mélyebb bánatba és súlyosabb körülményekbe ejtsétek».[216] Ez volt a király politikai végrendelete,[217] egészen egyező azzal a meggyőződésével, melylyel a váradi békét nem tartotta okszerűnek kihirdetni.
27. János király.[218]
Az éjt mintegy megkönnyebbűlten, nyúgodtabban tölté János király, s reggel misét kívánt. Erre oltárt rögtönöztek a szobában, de a gyertyák «hosszasan nem akartak» meggyúlni, a mit gonosz jelnek tekintettek. Az is volt, mert a királynak elakadt a szava, kilencz napig élt még, mint valami néma,[219] s vívódott a halállal, a míg az Úr megkönyörült rajta, és július 22-ikén (csütörtökön, Mária-Magdolna napján) reggeli 7 óra felé[220] örökre behunyta szemét. Szívszélhüdés érte. Orvosának előadása szerint 40 napig betegeskedett. Előbb mindennapos hidegrázása volt két hétig, a mihez hozzájárúlt régi lépbajának kiújulása. Kellő ápolásban sem részesült, mert a királyné asszony lebetegedéséhez orvosát Budára küldte. De sietteté halálát az is, hogy rosszúlléte hírére György barát visszatért konstantinápolyi útjából, (óvatosságból különben is csak Déváig menvén) a mi nagyon felmérgesíté az elgyöngült királyt.[221]
Most már útnak indúlhatott az öreg szolga, hogy megvigye Budára a szomorú gyászhírt,[222] mely a királynét özvegygyé tette.
28. A Szapolyai ház királyi czímere.[223]
Jegyzetek
