„...de ha valaha miniszter lennél – mitől egyébiránt Isten őrizzen meg, főképp Magyarországban –, át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk...” – így oktatja, óvja fiát Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter 1867. december 2-án írott levelében.
S a Heidelbergben tanulmányaiba mélyedő Eötvös Loránd megfogadni látszik az atyai tanácsot. Fizikát tanul, kísérletekkel bíbelődik, beburkolódzik a kémia rejtelmeibe.
Tanul: tanítani akar.
Apja leveleiből értesül mindarról, ami idehaza történik.
„...a morális katzenjammer, melyet érzek, ha kedves törvényhozóinkat látom...” – apja így borong a kiegyezés évének októberében, s míg körülötte képviselőtársai önmutogató szónoklatokban tündökölnek, fejét lehajtva magába mélyed, s leveleket firkál idegenben tanuló fiának: „Vannak helyzetek, melyekben fáradságunk jutalma nem a siker, hanem csak azon meggyőződés, hogy kötelességünket teljesítettük, habár a sikernek reménye nélkül is.”
Miniszter vigasztalja a tudóst? Atya bátorítja a fiát? Eötvös Loránd egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja 1887. április 10-én levelet ír Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Levelét közzéteszi a Budapesti Szemle hasábjain: a tudományegyetem gondja közügy, közgond, nem elegendő, ha csak a miniszter értesül a sokasodó bajokról.
Keserű tapasztalatok szegélyezik az egyetemi tanár pályafutását – erről számol be nyílt levélben Eötvös Loránd a miniszternek. Szólni kötelessége: egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, felelős a magyar értelmiségért, szellemi életünk színvonaláért.
Riasztóak az egyetemi állapotok – tudósítja a minisztert Eötvös Loránd. A tudományegyetemen nem azok tanulnak, akiknek ott tanulni kellene, s nem azok tanulnak, akik tanulni akarnak; sokan a hallgatók közül tanulni sem akarnak, csupán a megszerezhető, hivalkodásra jó diploma csábítja őket felsőbb iskolába; szellemük csiszolásával nem törődnek, elmélyült munkával nem gyötrik maguk, tudják: rangot, állást családjuk s bankszámlájuk biztosít nekik, ha majd kezükben lesz az egyetem pecsétes oklevele. S miért tanulnának? Körülnéznek s tapasztalják: hazánkban a kupeceket többre tartják s jobban fizetik, mint a tudósokat. Tanáraik közül a kiválóaknak foltos a nadrágja, az ostobák mellén kitüntetés fityeg.
Riasztóak az egyetemi állapotok – tudósítja a minisztert Eötvös Loránd. Az egyetemi tanár – ha lenne bátorsága következetes lenni – hallgatói kilencvenkilenc százalékát kényszerülne megbuktatni. Ezt tenni nem meri, nem lehet; a szomorú eredmény: egyetemünk lassan visszasüllyed a középiskola színvonalára, a tanárok kedvüket vesztik, s vagy bezárkóznak néhány értelmes hallgató társaságában tudásuk bástyái mögé, vagy fáradtan, szürkén idomulnak, alkalmazkodnak a korcsult körülményekhez. Szaporodnak az ostoba egyetemi tanárok – mondja Eötvös Loránd –, akik adatokat, szabályokat, lexikonokat tanulnak be, s hallgatóiktól is gyermeteg leckefelmondást követelnek.
Similis simili gaudet.
Apjától tanulta Eötvös Loránd: vannak helyzetek, amikor a siker reménye nélkül is kötelességünk fáradozni.
Másfél évtized egyetemi tanári tapasztalattal a tarsolyában összegezni próbálja a tudományegyetem feladatait. Ésszerű javaslatait három sarkalatos gondolat köré csoportosítja.
Az első: „mások eszméit is csak az képes helyesen hirdetni, akinek magának eszméi vannak”. Egyetemünk színvonalát, felsőoktatásunk minőségét elsősorban s alapvetően az határozza meg, oktatóink, tudós egyetemi tanáraink képesek-e, akarnak-e önállóan gondolkodni? Van-e saját véleményük a világról, a körülményekről, a helyzetről, amelyben élnek s a tudományról, melynek művelői!? Önálló alkotó munka – ez annak erkölcsi és szellemi záloga, hogy majdan a mai egyetemi hallgatókból önállóan gondolkodó, alkotó munkára képes állampolgárok – tudósok, tanárok, értelmiségiek – váljanak.
Egyetemi tanár az lehessen, az legyen, aki önállóan gondolkodik, s maga felel gondolataiért, tetteiért.
A második: „Ha ma újfajta iskolát alapítanánk, először is szabályait állapítanók meg, s azután keresnők hozzá a mestereket, és a mesterekhez a tanulókat. Az egyetem keletkezésekor másként volt a dolog: előbb volt a mester és a tanuló, s csak azután következett a szabály.”
Szókratész bölcs ember volt: köréje gyűltek hajdan a tanulni, a világot megismerni, megérteni kívánó ifjak; Platón, Xenophón és a többiek. Ma Szókratész nem taníthatna tudományegyetemünkön: aligha tudná megszerezni azokat a papírokat, bizonyítványokat s tudomásul venni azokat a szabályokat, amelyek megléte, elfogadása a minisztérium számára megnyugtatóan bizonyítja – Szókratész alkalmas arra, hogy tanítson az egyetemen.
A tudást s nem a tudákosságot, az értelmet s nem a pecsétes papírokat, a tudós mestert s nem a megbízható iparost kellene becsülni, előnyben részesíteni az egyetemen.
A harmadik: „A tudós hazája széles e világ, szoktuk mondani; de ne feledjük soha, hogy Magyarország is ehhez a világhoz tartozik.” Nemzeti hagyományaink ismerete, számontartása éppúgy erkölcsi kötelessége a tudósnak, mint új eredményeinek, felismeréseinek állandó megmérése a nagyvilág tudományának érvényes mércéjével. Önkörünkbe zárkózni éppúgy hiba, mint elfelejtkezni arról: csak önkörünkben vagyunk s lehetünk tökéletes értékűek.
A szobában barátságosan s haszonnal világít a mécses; véka alá rejteni kár, a pusztába kivinni ostobaság.
Önállóan gondolkodó, alkotó munkát végző, a világ tudományos eredményeit s a nemzeti hagyományokat egyként ismerő tudósokra lenne szükség az egyetemi katedrákon, mert: „tudományos az iskola, tudományos a tanítás ott, de csakis ott, ahol tudósok tanítanak. Hozzátehetem, hogy tudósnak nem a sokat tudót, hanem a tudomány kutatóját nevezem.”
Ésszerű javaslatok, vitathatatlan igazságok.
Komolyan nem vitatta senki.
Trefort Ágoston okos ember, bölcs miniszter, s mert Eötvös Loránd javaslatainak ésszerűsége kézenfekvő, igazsága vitathatatlan, mint miniszter egyetlen feladata: szorgalmazni a képviselőházban, hogy a javaslatokból határozatok legyenek, az ésszerű javaslat megvalósult gyakorlattá váljon.
Akták, papírok, aláírások, felterjesztések, visszautaló leiratok, kiegészítő javaslatok, bizottsági jegyzőkönyvek, szakértői magyarázatok, vélemények: lassan őrölnek a képviselőház malmai.
Ami ésszerű, nem feltétlenül időszerű.
Mert az önálló gondolkodás általában ésszerű igény, s nem csupán egyetemi tanároktól elvárható, de nem feltétlenül a legfontosabb szükséglet a századvégi Osztrák-Magyar Monarchiában.
A javaslat ésszerű, de végiggondolatlan. Csak az egyetemi tanárok számára kötelezően előírni az önálló gondolkodást – ezt nem teszi lehetővé az alkotmány. Mindenki számára engedélyezni – ez veszélyeztetné a kiegyezés biztosította társadalmi egyensúlyt.
„...de ha valaha miniszter lennél – mitől egyébiránt Isten őrizzen meg, főképp Magyarországban –, át fogod látni, hogy e helyzetben éppen azt nem tehetjük soha, mit legszívesebben tennénk...”
1894. június 10-én báró Eötvös Lorándot kinevezik a második Wekerle-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszternek.
Mint miniszter, néhány nagy fontosságú intézkedést hoz, többek között megalapítja az édesapjáról elnevezett Eötvös Kollégiumot.
De az egyetem ügye nem mozdul: Eötvös Loránd 1887-ben papírra vetett javaslatai változatlanul javaslatok maradnak.
Ésszerűek; nem időszerűek.
Héthónapi miniszterség után, 1895. január 15-én Eötvös Loránd otthagyja a miniszteri bársonyszéket, visszavonul az egyetemre tanítani, kísérletezni, kutatni.
Fizikus: az időszerűt és ésszerűt próbálja közös nevezőre hozni.
„Vannak helyzetek, melyekben fáradságunk jutalma nem a siker, hanem csak azon meggyőződés, hogy kötelességünket teljesítettük, habár a sikernek reménye nélkül is.”