Nyílt levél Trefort Ágoston* vallás-
és közoktatásügyi miniszterhez
Tizenöt év óta működöm mint tanár a budapesti egyetemen. Lelkesedéssel választottam ez életpályát, mert meggyőződésem volt, hogy nincsen állás, melyben hazám javáért többet tehetnék, és mert kecsegtettek a babérok, melyek e pálya mentén elég magasan teremnek arra, hogy azokat csak az igazán erős szakíthassa le.
Működésem első éveiben, midőn kicsiny hallgatóságnak tisztán elméleti tárgyakból tartottam előadásokat, fiatalságomból eredő önérzettel azt hittem, hogy a siker elérésére elég erős vagyok egymagam, hogy reám nehezül az egész felelősség, enyém lesz az érdem is egészen.
Tanulmányi szabályzatokkal ez időben vajmi keveset törődtem, abban a hitben éltem, hogy a jó tanár bármilyen szabályzatok mellett is sikert arathat.
Később, miután hallgatóságom köre úgynevezett „köteles” tantárgyak előadása által nagyra nőtt, s tanításom eredményét ezrekre menő vizsgálatokon ellenőrizni alkalmam nyílt, e hitem egyedül saját erőm elégséges voltában évről évre gyöngébb lett. Minden új tanév új hallgatóságot hozott előadási termembe, minden évben megújult erővel és reménnyel kezdtem meg előadásaimat, s mégis minden évben újra meg újra láttam, hogyan hanyatlik a tanulók szorgalma és a tárgy iránti érdeklődése az év elejétől annak végéig.
Mennyire leverő e tapasztalat a tanárra nézve, mennyire bénítja ez munkaerejét, arról csak annak lehet fogalma, aki meggondolja, hogy a lelkiismeretes tanár egészen előadásában él, arra gondol, avval foglalkozik az egész tanév ideje alatt, s így mikor annak végén arról győződik meg, hogy hallgatói nem követték, elkeseredve kénytelen bevallani, hogy életéből újra egy évet fecsérelt el eredménytelenül. Pedig az egyetemi tanár életét talán még többre becsüli, mint mások; mert széppé teszi azt neki a tudomány varázsa.
A legkeserűbb csalódás azonban a vizsgálatokon vár a tanárra, a gondosan egybeállított s tudományosan átgondolt előadások után kénytelen kérdéseit a középiskola színvonalára alászállítani, hacsak a képtelenségig következetes lenni nem akar, s a vizsgálandók 99 százalékát meg nem buktatja.
E bajok nem egyedül engemet bántanak, osztozom azokban tanártársaim nagy részével, s most, midőn azokat bizalmasan elpanaszlom, úgy gondolom, sokaknak közös ügyét terjesztem a miniszter úr elé.
Jól tudom, hogy társaim között vannak nálam sokkal tapasztaltabbak, kiket nemcsak tanárkodásuk hosszabb ideje, hanem élesebb belátásuk is a bajok lényegének fölismerésére s orvoslásuk módjának megállapítására jobban képesít, mégis merek felszólalni az ügynek érdekében, mert reménylem, hogy gyönge szavam legalább figyelmeztetni fogja a miniszter urat arra, hogy itt így vagy úgy, de valamit tenni kell. Igaz ugyan, hogy jó szabályzatok jó tanárok nélkül jó iskolát nem teremthetnek, de bizonyos az is, hogy rossz szabályzatok még a legkiválóbb tanárok működését is megbéníthatják. Részben ilyeneknek tartom én nálunk az egyetemi tanításra vonatkozó szabályzatokat, melyek külföldi minta után, s így inkább csak a külföldi viszonyoknak megfelelőleg készültek. Az utolsó évtizedek tapasztalatai elég támpontot szolgáltatnak már arra, hogy e szabályzatokat a mi sajátszerű viszonyainkhoz mérten, a mi igényeinknek megfelelőleg reformálni tudjuk. Legyen szabad e reform némely pontjára vonatkozó nézeteimet röviden előterjesztenem.
Az egyetem föladata a középiskolában kellőleg előkészített fiatal embereknek előadások és gyakorlatok által oly módon való kiképzése, hogy tudományos ismereteik alapján az egyház, állam és társadalom szolgálatára alkalmasokká váljanak.
E föladattal szoros kapcsolatban áll az egyetemnek azon kötelessége, hogy a tudomány fejlesztésével foglalkozzék, s oly tudósokat neveljen, kiknek sorából magát kiegészíteni, s így fönntartani tudja. Ezért az egyetemi tanári állásra csakis a tudományos kutatások körében kipróbált, önálló gondolkozás képesíthet.
Az európai művelődés egyik sarkalatos alapelve nyilvánul akkor, mikor látjuk, hogy az állam, mely ma egyéb kiváltságot el nem ismer, mint amelyet a tanultság magasabb foka ad, a szolgálatára készülő hivatalnokot, ügyvédet s orvost a tudósok iskolájába küldi, s megkívánja tőlük, hogy képzettségök tudományos előismereteken alapuló legyen. Bármennyire is fontos azonban a legkülönbözőbb életpályához működőkre nézve a tudományos képzettség, mégis sokan nem értik e szavak igaz értelmét. Mennyien vannak, kik a sokat tudó és a tudományosan képzett, a tudákos és a tudós között különbséget tenni nem tudnak. Hallottam már hírét olyan úgynevezett tudósoknak, kik a törvénycikkek hosszú sorát vagy a történeti események évszámait elölről hátra, sőt még hátulról előre is hibátlanul el tudták mondani. Az ily csodálatos embereknek azonban rendesen vajmi kevés hasznukat vehetjük, hiszen még annyit sem érnek, mint az a könyvecske, melyet betanultak, mert ennek írott és sokszor ellenőrzött adatai az emlékezetbe följegyzetteknél mégis nagyobb bizonyosságot nyújtanak. Az ilyen áltudósokról csakugyan elmondhatjuk, hogy hasonlítanak a tormába esett féreghez, mely nem tud mit csinálni, mihelyest az ismert területről eltévedt. Az ilyenekre, de csakis az ilyenekre lehet igaz az a sokszor hangoztatott mondás is: „tudós, de ostoba”, mert a valóban tudományos képzettséggel, mint a szellemi erők legteljesebb kiművelésével, az ostobaság össze nem fér.
Mindeme a tudákosra inkább, mint a tudósra illő nézetekkel ellentétben csak azt mondhatjuk tudományosan képzettnek, aki elméjét egy vagy más szak beható tanulmányozása által a gondolkozásra általában képessé tette, és aki széles körű irodalmi ismereteket szerzett magának, úgyhogy a tudományban vagy az életben fölmerülő föladatokat talán csak hosszú megfontolás után és sok segédeszközzel, de végre is meg tudja oldani. Nem az a jó bíró vagy ügyvéd, ki az elébe terjesztett peres ügyre vonatkozólag rögtön tud valami törvénycikket idézni, nem az a jó orvos, ki csak egy pillantást vet betegére, s máris elhatározta, a divatos gyógykezelési módszerek melyikét fogja alkalmazni. A zavarok, melyek akár vagyoni viszonyainkban, akár szervezetünkben előállnak, sok esetben annyira bonyolódottak, hogy azoknak előre megállapított kész formulák és recipék szerint való orvosolhatására gondolni is képtelenség. Ilyen esetek megítélésére a gondolkodásban való önállóság szükséges, s azt nem adhatja meg a gyakorlati szabályok sokasága, hanem egyedül a jártasság magukban azon tudományszakokban, melyekből e gyakorlati szabályok folytak. Ezért ha az egyetemtől elvárjuk azt, hogy a hazának hasznavehető fiakat neveljen, féltékenyen kell megőriznünk az egyetemi tanítás tudományos jellegét, el kell távolítanunk minden akadályt, mely az ez irányban való haladásnak útját állhatná.
Aki a budapesti egyetemnek nagy hallgatóságra számított tantermein végighalad, s látja, hogy azokban mily kevesen és hogyan hallgatják végig az előadásokat, azt fogja kérdezni: lehetséges-e tudományosan kiképezni oly fiatalságot, melynek nagy része meg sem jelen? Helyén van-e nálunk a tanulási szabadság? Vagy formulázzuk e kérdést helyesebben, a divatos szabadelvűség kérdésének érintése nélkül, így: nem kellene-e nálunk az egyetem föladatává tenni azt, hogy a fiatalságnak ne csak előadásokat nyújtson, hanem szigorú felügyelet alatt útmutatást is szolgáltasson arra nézve, a hallgatott előadásokat a tanulásra hogyan kelljen fölhasználni?
Ha Európa-szerte körültekintünk, találunk olyan felsőbb iskolákat, melyek teljes tanulási szabadság mellett célhoz vezetnek, s olyanokat, melyek éppen oly jó eredményeket tanulási kényszer útján érnek el. Az elsőről tanúskodhatnak a német egyetemek, a másodikról különösen Franciaország tudományos jellegű szakiskolái. Ott, ahol általában jó tanárok jó tanulóknak adnak elő, s különösen ahol a tudomány szükséges volta általános meggyőződéssé vált, eredményhez kell vezetnie bármilyen, még a rossz tanulási rendszernek is. Mi azonban nem emelkedtünk még a művelődés azon magas fokára, melyen arra számíthatnánk, hogy a rendszer hibáit az érdekeltek jóakarata fogná kijavítani.
A mi egyetemünk a német egyetem mintájára alakult, majdnem tekintet nélkül a mi saját viszonyainkra. Ez úton, mint a szabadság egy kiegészítő része, honosodott meg nálunk az úgynevezett tanulási szabadság, mely ugyan az előadásokra beiratkozást illetőleg már nem egy csorbát szenvedett, de teljes épségben fennáll ma is a tanuló azon szabadságában, hogy az előadásokból, ha nem akar, ne tanuljon. E szabadságát a tanulók nagy része tényleg érvényesíti is.
De hát mi okozhatja azt, hogy ugyanazon tanulási rendszer mellett Németországban oly sokan, s nálunk oly kevesen tanulnak? E kérdésre saját tapasztalataim alapján tudok válaszolni.
Körülbelül húsz évvel ezelőtt, Németországnak egy akkoriban elsőrendű egyetemén, Heidelbergben*, három évet töltöttem. Mondják, hogy azóta a viszonyok ott is rosszabbra fordultak, de éppen mivel a jó siker szükséges tényezőit akarom előtüntetni, legyen szabad e régiebb, a maiaknál talán kedvezőbb viszonyokra hivatkoznom.
Nem fogom feledni soha a percet, amikor a vonat, melyen ültem, a Neckar völgyének mentében a heidelbergi* pályaházba berobogott. Boldog voltam már azért is, mert ugyanazt a levegőt szívhattam, mint azon tudós férfiak, kiknek híre ide vezérelt. Nem átallok ez egyéni érzésemre hivatkozni, nem bánom, ha azt némelyek nevetséges érzelgésnek fogják nevezni, mert meggyőződésem, hogy a tanulónak a tudomány művelői iránti tisztelete és szeretete az első és legerősebb biztosítéka annak, hogy tanulási szabadságát valóban tanulásra használja.
Így érzett és gondolkozott heidelbergi* tanulótársaim legnagyobb része. Nem törődtünk mi a jövendő vizsgálatokkal, nem számítgattuk, a tanulással miféle előnyöket fogunk kivívni, törekvésünk egyedül az volt, hogy tanárainkat a tudomány terén lehetőleg megközelítsük.
S kik voltak e tanulótársaim? Államhivatalnokok, orvosok, gyárosok, földbirtokosok fiai, általában a vagyonosabb és művelt osztályok gyermekei, s közöttük csak elvétve egy-két szegényebb sorsú fiú, ki magát elég erősnek érezte arra, hogy alantabb társadalmi állásból tanulás útján magasabbra emelkedjék. A németnek „Schuster bleib beun Leisten*” közmondásában nyilvánuló életfilozófiája és a magas tandíjak (melyek alól Heidelbergben* nem volt fölmentés) megakadályozzák ott azt, hogy az egyetemet vagyonban s amellett többnyire előképzettségben is szegény tanulók raja lepje el. A német tanuló rendesen ment az életfönntartás gondjaitól, nem kénytelen idejének nagy részét írnokoskodásra vagy leckeadásra fordítani, megvan a fűtött szobája, melyben nyugodtan tanulhat, és vannak a tanuláshoz szükséges könyvei.
S hogyan tanultunk mi Heidelbergben?* Beiratkoztunk hetenkint mindössze 20 vagy 25 előadási órára, de a választott előadásokra tényleg is eljártunk. Nem elégedtünk meg a puszta hallgatással, hanem jegyeztük a tanár mondásait, s e jegyzetek alapján otthon többé-kevésbé terjedelmes előadási füzeteket készítettünk. Büszkeségünk tárgya ez előadási füzetek teljessége volt. Sokszor oly dolgokat is írtunk e füzetekbe, melyeket akkor teljesen nem értettünk, mert az előadásban hallottakat olyan drága kincsnek tekintettük, melyből semmit sem akartunk elveszíteni, meg lévén győződve arról, hogy később még ezeknek is jó hasznát fogjuk venni. Ezek az előadások után készített füzetek képezik a német tanulónak legdrágább szellemi kincsét, mely neki később az élet gyakorlatában, nehéz kérdésekben fölvilágosítást nyújt. Az ilyen füzetek a tárgy teljes feldolgozását illetőleg nem pótolhatják ugyan a tudományos kézikönyveket, de rendesen azoknál világosabban emelik ki azon általános tudományos nézőpontokat, melyekre mindannak emelkedni kell, ki a jelenkor szétágazó tudományos irodalmában el akar igazodni. Németországban az egyetemi tanártól senki sem követeli azt, hogy tankönyvet írjon, s előadásaiban e könyvét olvassa föl. Tankönyvek betanítására nem kell egyetem, és nem kell egyetemi tanár, de igenis kell arra, hogy megtanítson arra, hogy a tankönyveket és egyéb tudományos műveket hogyan használjuk.
A mondottak talán nem érvényesek Németország minden egyetemére egyenlő mértékben, én csak egy példát választoltam, s azt rózsás színekben festettem, hogy jobban előtűnjenek azok a tényezők, melyek a tanulási szabadság eszményének sikeres megvalósításához szükségesek.
Valóban, a siker el nem maradhat:
ha a tanulók az egyetemre a tudományért való lelkesedéssel jönnek s tanáraikat tisztelik;
ha a tanulók zöme művelt családok sarjadéka, s eléggé vagyonos arra, hagy tanulmányainak tartama alatt anyagi gondoktól menten, egész idejét a tanulásra fordíthassa;
ha a tanulók eléggé érettek arra, hogy az előadásokat jól megválasztva, azokra eljárjanak, s az azokban hallottakat későbbi használatra följegyezni tudják és akarják.
Megvannak-e nálunk a tanulási szabadság sikerének mindezen előfeltételei?
A magyar tanuló is örömmel jön az egyetemre, örvend annak, hogy a gimnázium bilincseitől megszabadult, és lelkesedik is sok szépért és jóért. Lelkesedik a szabadságért, lelkesedik a hazáért, s megvan benne is a vágy arra, hogy a haza szolgálatában szerzett érdemek alapján hatalmas és híres emberré váljék. Csak éppen egyért nem lelkesül, s ez a tudomány. De hibáztathatjuk-e ezért? Voltak és vannak nekünk bátor katonáink, hatalmas államférfiaink, híres szónokaink, de tudunk-e példát mutatni arra, hogy hazánknak egy fia tisztán tudománya által igazán híres és hatalmas lett volna. Nem értem azt a hírt, melyet egy akadémiai pályadíj elnyerése vagy valamely tudományos dolgozatnak a külföldi tudományos irodalomban megemlítése szerez, ilyenre van nálunk példa elég; csakhogy ez a nagyravágyásában még telhetetlen fiatalság lelkesedésének szítására vajmi kevés.
A csekély tisztelet a tudomány és annak tanítói iránt, melyet a tanuló hazulról hoz magával az egyetemre, még alább száll az előadásokra beiratkozás alkalmával. A kérdés ilyenkor az: kinek előadásait kelljen hallgatni avégből, hogy a közeljövőben fenyegető vizsgálat eredménye bukás ne legyen? Vannak az egyetemen és azon kívül olyanok, kik a tanulókkal elhitetik, hogy a beiratkozás fő célja az, hogy a vizsgáló tanár tandíját megkapja. Nem egy tanuló 40, sőt 50 hetenkinti előadási órára (nem gyakorlatra) beiratkozik.
Várható-e ily körülmény között, hogy a tanuló önakaratából kövesse az olyan tanár intéseit, kinek tudományát nem becsüli, és kit mint embert rút önzéssel gyanúsít?
Egy másik baj az, hogy egyetemeinken a tanulók nagy része szegény, és oly családokból származik, melyeknek idősebb tagjai egyetemi tanulmányokat nem végeztek. Az ilyenek teljesen tájékozatlanok az iránt, micsoda kötelességeik vannak az egyetemen, nincsen nyugodt szobájok, melyben tanuljanak, nincsenek könyveik, és nincsen még elegendő idejök sem, mert önfenntartásuk érdekében írnokoskodni vagy leckéket adni kénytelenek.
Egyetemi hallgatóinkat általában négy csoportba osztályozhatjuk, aszerint, amint egyetemi kötelességeiket felfogják. Az első csoport a tanulást teljesen fölöslegesnek tartja, tudja, hogy az ő apja és bácsija sem tanultak, s mégis urak maradtak, mert „hála Istennek, van miből”. Szemében a tanulás nem szép dolog, s különösen nem férfias foglalkozás.
A második csoport nem érti, miért van az egyetemen; ott van, mert oda küldték, s mivel tőle vizsgálatokat követelnek, hát úgy-ahogy leteszi azokat, mindegy neki, mit tanul, csak kevés és könnyű legyen.
A harmadik csoporthoz tartozó már határozott céllal jön az egyetemre, ügyvéd, politikus vagy orvos akar lenni. Amint az egyetembe lép, kritizálja tanárait s az egész tanítási rendszert, s kritikája rendesen arra vezeti, hogy az elméleti tantárgyakat életcéljaira haszontalanoknak nyilatkoztatja, „nem fog ő soha a római jog vagy a jogbölcsészet tanai szerint ítéletet hozni, nem fog soha fizikával vagy kémiával gyógyítani, mire való volna tehát e tantárgyak tanulására időt fecsérelni!”.
Végre a negyedik és a legkisebb csoport nem törődik vele, fogja-e később a tanultnak közvetlenül hasznát venni, hanem örül annak, hogy az egyetemen lehet, s ismeretkörét minden irányban bővítheti, a vizsgálatot nem szereti, de csak azért nem, mert tanulmányainak rendes folyamából kizavarja.
Röviden szólva egyetemi tanulóink legnagyobb része legföljebb annyit tesz, amennyire az egyetemi tanulmányi és vizsgálati szabályzatok áltál szigorúan kötelezve van. S mit követelnek e szabályzatok?
Először beiratkozást bizonyos előadási órákra, másodszor az alap- és elővizsgálatok, szigorlatok s egyéb néven nevezett vizsgálatok letevését.
Emellett a tanuló szabadon határoz arról, vajon a vizsgálatokon követelt ismereteket az egyetemi előadásokból vagy más úton szerezze meg.
Az eredmény az, hogy a beiratkozottaknak csak igen kis része jár el szorgalmasan az előadásokra, s még ez a kis rész sem tanul komolyan az előadásokból, hanem inkább a vizsgálatok előtti napokon betanul valami kis ismétlő könyvet vagy kézről kézre járó jegyzeteket. Ily módon a vizsgálatok előbb-utóbb ezeknek alacsony színvonalára süllyednek, s ez visszahat még az előadásokra is. A tanárok közül némelyek, kedvöket veszítve, engednek a körülmények befolyásának, s előadásaikban a vizsgálatokon szokássá vált kérdések köréből ki nem emelkednek, mások nem törődnek hallgatóságukkal, s előadnak úgy, mintha a padokban már kiképzett tudósok ülnének. A tanár a fönnálló tanítási rendszer mellett nem képes meggyőződni arról, bírják-e követni hallgatói, s ha látja is az üresedő padokon, hogy a tanulók érdekeltsége csökken, nincsen módjában e bajon segíteni. Szomorú dolog az, mikor a tanár a tanulóért többet nem tehet, mint hogy indexét a félév elején és végén aláírja, s azután a vizsgálaton kihallgatja anélkül, hogy tanulmányainak menetére tényleg befolyást gyakorolt volna.
Ily körülmények között valóban hiányoznak a tanulási szabadság előfeltételei.
Nem akarom ezért egyetemi fiatalságunkat hibáztatni, ismerem e fiatalságnak kitűnő képességét s szíve mélyében rejlő nemes tüzét, s meg vagyok győződve arról, hogy a tudományos tanulásra képes, de e tanulásnál több segítségre van szüksége, mint amennyit neki eddig az egyetem nyújtott, s e segítséget meg kell adni, még ha az a szabadság rovására történnék is.
Iparkodtam előtüntetni az akadályokat, melyek leginkább útjában állanak annak, hogy egyetemeink úgy, mint kellene, hazai művelődésünk fő támaszaivá és előmozdítóivá váljanak. A bajok fő okait különösen két pontban foglalhatom össze:
Először: egyetemi tanulóink rendszerint gyakorlati életpályákra készülvén, nem fordítanak elég gondot a szakképzettségükhöz szükséges alapvető elméleti tantárgyak tanulására.
Másodszor: tanulóink kevés kivétellel csak a vizsgálatra előkészülés szempontjából tanulnak, s erre az előadósokat kellőleg fel nem használják.
Ha egyetemeink egészségtelen állapotát orvosolni akarjuk, akkor a bajoknak e két fő okát kell elhárítanunk. Könnyen, s úgy hiszem, biztosan volna ez elérhető a következő két intézkedés által.
Először: állapíttassanak meg az egyetemi szabályzatokban a különböző gyakorlati életpályákra készülők első két évi tanfolyamára vonatkozólag olyan kötelező tanrendek, melyek a tudományos szakképzettséghez szükséges elméleti tantárgyakat helyes sorrendben magukba foglalják.
Másodszor: köteleztessenek az e tanfolyamokat hallgató tanulók kivétel nélkül a tanrendbe fölvett tárgyakból az előadások folyamában többször kollokválni úgy, hogy csak az folytathassa érvényesen tanulmányait, s az bocsáttassék az alapvizsgálatokra s előszigorlatokra – ki e kötelességének annak idejében jó sikerrel eleget tett. Ki nem elégítő kollokviumok esetében e hiány pótlására az előadás tárgyából annak befejezése után tartandó javító vizsgálat szolgáljon, melyen az illető tanáron kívül még egy vizsgálati elnök is legyen jelen. Ha e vizsga sem lenne kielégítő, akkor köteleztessék a tanuló az előadást újból hallgatni.
Javaslatom első része nem is egészen új, benne van az már lényegében az orvosi és jogi karok tanulmányi és vizsgálati szabályzataiban, melyek a vizsgálatokra bocsáttatás előfeltételéül bizonyos tantárgyak hallgatását követelik. Kívánatosnak tartom azonban, hogy az első két évi tanfolyam tárgyai nem annyira a vizsgálatok, mint inkább a tudományos előképzés szempontjából állíttassanak össze.
Nem volna-e például kívánatos, hogy a jogtanhallgató tanulmányainak első évében történeti és filozófiai tanulmányokra több időt fordítson, mint eddig, hogy az orvostanhallgató különösen bonctani tanulmányainak megkönnyítése végett magát a rajzolásban is gyakorolja? Ezen és hasonló részletes kérdések eldöntésére egymagam vállalkozni nem merek, arra az illető szakemberek volnának hivatva.
Sokkal lényegesebb újításokat igényel javaslatom második része, mely a kollokviumok kötelezettségére vonatkozik. Meg vagyok győződve arról, hogy az előadások sikeres hallgatásának ellenőrzésére csak ez az intézkedés vezethet, mégis tudom, hogy lesznek többen is, kik annak hasznos voltát és kivihetőségét kétségbe fogják vonni. Némelyek attól fognak tartani, hogy ez intézkedés a tanulási szabadságot lerontja, s a tanuló szívéből kiirtja azt a nemes buzgalmat, mely szabad akaratának tudatából ered, mások javaslatom ellen fognak felszólalni azért, mert a tisztán tudományos célból tanulásnak, nézetök szerint, útjában áll, míg mások azért, mert a külföldi egyetemek látogatását megnehezíti, a legtöbben pedig valószínűleg azért, mert az egyetemi tanárra új, terhes kötelességet ró, mely az önálló tudományos búvárkodáshoz annyira szükséges időt rövidíti.
Azoknak, akik a tanulási szabadság frázisára hivatkoznak, avval a frázissal felelhetek, hogy a szabadság érzete aligha lehet a tanulóra lélekemelőbb, mint az a tudat, hogy kötelességeinek pontos teljesítése által életcéljához biztos lépésekkel közeledhetik. Azokat, akik a tisztán tudományos célból tanulás lehetőségét féltik, talán megnyugtathatom, ha újra kiemelem, hogy a kollokviumok kötelezettségét csak a gyakorlati pályákra készülőknek első két évi tanfolyamára kívánnám kiterjeszteni. Azoktól, akik a külföldi egyetemeket emlegetik, én kérdezem: szükséges, sőt, hasznos-e az, hogy a mi egyetemi fiatalságunk már tanulmányainak első két évében külföldi egyetemekre mehessen? Nem helyesebb-e, ha az, akinek módjában áll, inkább később, jobb előképzettséggel keresi fel a tudomány e gazdag forrásait? Sokkal nyomatékosabbnak tartom azt az ellenérvet, miszerint az egyetemi tanárt tanítói teendőinek túlságos szaporítása által a tudományos búvárkodástól elvonni nem szabad. Bizonyos dolog, hogy csak az lehet jó tanár, aki maga a tudománnyal foglalkozik, mások eszméit is csak az képes helyesen hirdetni, akinek magának eszméi vannak. A jó tanárnak ezért sohasem lesz elegendő az úgynevezett „szabad idő”, mely az ő tudományos búvárkodásának, tehát legnehezebb munkájának ideje.
Javaslatom értelmében egy egész évi tantárgyból, például három kötelező kollokviumot és 200 hallgatót tételezvén föl, évenkint 600 kollokvium fogna tartatni, amire legalábbis 150 órai idő volna szükséges. Ezt a munkát maga a tanár valóban nem végezhetné, abban segítségre volna szüksége. E segítséget könnyen megadhatnák a tanrendben előírt tantárgyak tanárainak alárendelt repetitorok*.
A repetitorok* kötelessége volna:
Először: felügyelni arra, hogy a beiratkozott tanulók az előadásokra tényleg eljárjanak.
Másodszor: év közben kollokviumokat tartani, s azokat, amennyire az idő engedi, gyakorlatokkal is egybekötni.
A tanár a repetitor* működését könnyen ellenőrizhetné, ha minden tanulóval évenkint legalább egy rövid kollokviumot maga tartana meg.
Törekedni kellene arra, hogy a repetitorok* az illető tanár által képzett olyan egyének legyenek, kik tudományos képességök alapján idővel magok is egyetemi tanárokká válhassanak.
A repetitori* állás, melyet a fővárosi középiskolai tanári fizetéssel legalábbis egyenlő fizetéssel kellene egybekötni, nem egy magántanárnak nyújthatna módot arra, hogy a tudományos pályán gondtalanul előrehaladhasson. Nem mondom evvel, hogy repetitor* csak magántanár lehessen, vagy hogy valamely szaknak magántanára már e minősége következtében képesítve legyen e szakban a repetitori* állásra; mert bár e két állást összeegyeztethetőnek tartom, mégis nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy a magántanárságra csak a tudományos önállóság, a repetitori* állásra pedig inkább a tanítói ügyesség és szorgalom képesíthetnek.
Javaslatom indokolására szükségtelen volna még hosszasabban értekeznem, de el nem mulaszthatom azt, hogy egy közel fekvő példára ne utaljak.
A kollokviumok kötelezettsége és a repetitorok* segédkezése életbe vannak léptetve a k. m. József-műegyetemen*. Ez intézet az utolsó évtizedekben kétségtelenül óriási haladást tett, s ha a tökélyt még nem is érte el, egyben bizonyára fölülmúlta az egyetemet, s ez az, hogy hallgatóit az előadások szorgalmas látogatására és komoly tanulásra szoktatta. E tekintetben a műegyetem ellen nem hallunk panaszt.
Vajha így volna ez mielőbb a t. egyetemre vonatkozólag is!
Tárgyalásaim közben eddig nem tettem említést az egyetemre járó gyógyszerészettan-hallgatókról. Nem mintha gyógyszerészeink jó kiképeztetését fontosnak nem tartanám, hanem mivel őket úgy, amint most rendkívüli hallgatók minőségében az egyetemet látogatják, inkább csak az egyetem vendégeinek tekintem.
Mielőtt a reájuk vonatkozó tanulmányi szabályzatokat reformálhatnók, azt az elvi kérdést kellene eldönteni: szükséges-e tudományos képzettség a gyógyszerészi gyakorlathoz? Ha igen, akkor a gyógyszerészhallgató nem képezhet az egyetemen kivételt, akkor követelnünk kell tőle mindazt, amit bármely más szak hallgatójától követelünk; mindenekelőtt, hogy előbb a teljes gimnáziumi vagy reáliskolai tanfolyamot befejezze, s az érettségi vizsgálatokat letegye. Ha ellenben a gyógyszerészek kiképzésére kevésbé tudományos alap is elégségesnek találtatnék, akkor külön gyógyszerésziskolát kellene felállítani.
Tudom, hogy e kérdésnek végleges eldöntése ma igen nagy nehézségekbe ütközik, s ezért nem bocsátkozom a gyógyszerészek tanulmányi rendjének evvel szoros kapcsolatban álló tárgyalásába.
Mi sem áll különben útjában annak, hogy a kollokviumok kötelezettsége a gyógyszerészettan hallgatóira is kiterjesztessék.
Végül nem hagyhatok említetlenül egy kérdést, melyet örömest elhallgatnék, de amely a mondottakkal szoros kapcsolatban áll, s mindannyiszor újra fölmerül, valahányszor az egyetemi bajok szóba jönnek; s ez a leckepénzek kérdése. Az erre vonatkozó felszólalások mind eddig eredménytelenek maradtak, s legföljebb elkeseredést szültek, mert rendesen nem annyira az intézmény, mint inkább az egyetemi tanárok személye ellen irányított támadások alakjában történtek. Voltak, akik talán az irigység által vezérelve, szegényes viszonyaink között botrányosnak találták, hogy némely tanárnak 7–8000 frtnyi jövedelme lehessen, holott az államnak legmagasabb tisztviselői, a miniszterek kivételével, ily magas jövedelmet nem élveznek. Mások látván, hogy a hallgatók tényleg nem egy előadásra csak azért iratkoznak be, mert azt hiszik, hogy ezáltal vizsgáló tanáraik kegyét fogják elnyerni, nem kutatják közelebbről, jogosult-e a tanulóknak e hite, hanem megtámadják az egyes vétkesnek látszó tanár helyett általánosságban az egész tanári kart, s azt önzéssel és a pénzzsarolás legcsúnyább nemével vádolják.
A tanári kar, midőn ezelőtt három évvel e kérdésben véleményt adott, ily nyomasztó vádak befolyása alatt állott.
A nagy többség a ma fönnálló leckepénzszabályzat változatlan megtartása mellett nyilatkozott. Fő érvei a következők voltak:
Először: a fönnálló leckepénzszabályzat a tanszabadság elvével szoros kapcsolatban áll.
Másodszor: a tanuló által fizetett személyes leckepénz által a tanár minden egyes tanulóval szemben kötelezettséget vállal, mely őt teendőinek buzgó teljesítésére ösztönzi.
Harmadszor: kívánatos, sőt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatának élhessen.
Megvallom, hogy akkor én is azok közé tartoztam, kik bármilyen változtatást a fönnálló rendben az egyetemre nézve veszélyes kísérletezésnek tartottak. Egy oly eszményi világban képzeltem magamat, melyben a tanárt és a tanulót csak nemes érzelmek vezérlik, s az ilyenre vonatkozólag a felhozott érvek helyességét megdönteni alig lehetne. Azóta azonban jobban meggyőződtem arról, mennyire eltérnek a mi viszonyaink ez eszménytől. Kifejtettem, hogy éppen ezért a tanszabadság megszorítását nálunk égető szükségesnek találom, s ez érvek, melyeket erre vonatkozólag felhoztam, egyszersmind a személyes leckepénzek rendszerének megszüntetése mellett szólnak.
Ott, ahol a tanuló az előadásokból tanulni nem tud, vagy nem akar, s a tanártól a fizetett leckepénzért egyéb szolgálatot nem vár, mint hogy indexét évenkint kétszer aláírja, ott a leckepénz nem hathat serkentőleg a tanárra, inkább sértheti érzelmeit, mint valami borravaló vagy a vizsgálatok érdekében megkísérlett vesztegetés. Valóban közülünk, tanárok közül azok, kik leckepénzek fejében jelentékenyebb összegeket kapnak, önhibájok nélkül is ki vannak téve hírlapokban és a képviselőházban a legsértőbb gyanúsításoknak. Tovább így ez nem maradhat! Az egyetemi tanárnak minden aljas vádtól menten kell állani a társadalom ítélőszéke előtt, a fiatalságnak benne a szorgalmas és önzetlen munkás példányképét kell látnia, akit ne csak tudásáért, hanem jelleméért is tisztelhessen.
Azt az anyagi jólétet s avval járó függetlenséget, melyet eddig a leckepénzek adtak meg a tanárok egy részének, mint a zavartalan tudományos foglalkozás szükséges föltételét, kell és lehet megadni nekik más módon is. Nem volna-e például elérhető az akkor, ha a tanulók a hallgatott órák számától függetlenül megszabott félévi tandíjakat fizetnének, s az ezekből befolyó összeg arra fordíttatnék, hogy belőle a tanárok működésük tartama alatt személyes fizetési pótlékot kapjanak? Hogy e pótlék mekkora legyen, arra vonatkozólag a jövőben a tanárnak tudományszaka, a tanszékével járó teendők sokasága és a tanár személyisége is volnának tekintetbe veendők.
A tanulók által fizetendő félévi tandíjakat úgy kellene kiszabni, hogy azok a személyes pótlékoknak, sőt a repetitorok* fizetéseinek is biztos fedezetül szolgáljanak. Ha kell, lehetne ez a tandíj magasabb is, mint a tanulók által eddig leckepénzek fejében fizetett díjaknak átlaga.
A sikeres egyetemi tanulmány oly kincs, mely megérdemli, hogy drágán is vásárolják, s nem mondhatnók bajnak még azt sem, ha a szegényebb osztályok fiai ezáltal más tevékenységi térre, különösen az ipar fejlesztésére lennének utalva.
A leckepénzek rendszerének megszüntetése ellenében még azt az érvet lehetne fölemlíteni, hogy ezáltal az egyetemen már régebben működő tanárok szerzett jogai sértetnének. Vannak egyetemünkön olyan férfiak, kik a gyakorlat szolgálatában tanári jövedelmeiknél sokkal jelentékenyebb anyagi jutalmazásban részesülnének, s amikor a tanári pályán működnek, saját érdekök mellőzésével, a tanügynek hoznak áldozatot. Valóban nagy igazságtalanság volna az ilyenektől a leckepénzek alakjában eddig élvezett jövedelmet elvonni. Könnyű dolog volna azonban ezen nehézség elhárítása is, ha az egyetemen már tényleg működő tanárok évi fizetési pótléka akként állapíttatnék meg, hogy az az általuk az utolsó 5 vagy 10 évben leckepénzek alakjában élvezett jövedelemnek évi átlagával legalábbis egyenlő legyen.
Igen tisztelt miniszter úr! Elmondottam azt, ami leginkább szívemen feküdt. Nem volt szándékom egyetemeink állapotának teljes képét festeni, s egyszerre valamennyi bajok orvoslására vonatkozólag javaslatot tenni. Részletekbe bocsátkozni nem mertem, mert arra az egyes tanulmányszakok körében az enyémnél nagyobb szakismeret volna szükséges. Soraimnak célja inkább csak az volt, hogy a miniszter úr figyelmét arra a kérdésre irányítsam: nem kívánatos-e egyetemeinken a tanulási szabadságnak az eddiginél nagyobb korlátozása éppen a tudományos tanítás és tanulás érdekében? Lehet, hogy téves a kérdésnek az a megoldása, melyet én itt előterjesztettem, de bizonyos, hogy maga a kérdés megérdemli azt, hogy vele nálam tapasztaltabbak és hatalmasabbak is foglalkozzanak.
Buda-Pest, 1887. ápril 10-én.
Teljes tisztelettel
B. Eötvös Loránd