Nemzeti életünk közelebb lefolyt néhány százada nem volt a közjólét, öntudat, körülmények teljes ismeretéből származott józan számítás, polgári erény és dicsőség korszaka. Évkönyveink lapjain gyéren, elszórtan ami fényes és nagyszerű tűnik is fel, az az ember és honfi magasabb elhivattatásának inkább jogfenntartása, mint birtoklása. A nemzedékek hosszú sorain apáról fiúra véghagyomány gyanánt leszállott viszályok következésiben elerőtlenedés, a pillanat csábjainak bűnös bókolás, a körülmények megnehezedő súlyának tehetetlen maga-aláadás jövének napirendre. A hazafi elszánás, mely csekélynek veszi a parányi életet a nemzeti becsület fenntartása nagy pillanati közt, s ha szükség az intéző Nemezis* kezéből a bírói pálcát vagy bosszuló tőrt kiragadni... csak kötelességnek tartja; s mint a hitnek hattyúja felhasítja kebelét, kiomlott vérével táplálja erőssé meggyőződése gyermekeit, ritkán volt álma a szív felhevült érzéseinek; szinte soha éber akaratja. Jelenkorunkban azonban a viharok egén fénylik itt-ott egy-egy szebb reménnyel biztató sugár; állított elé az oly sokkal adós sors néhány választottakat, kiknek éjjelök és nappalok a hon értelmi, erkölcsi és nemzeti újjászületése fáradságteli munkájára van felajánlva.
Ily nagyszerű vállalatoknál nehezek az eszközök; erőt próbálók a kivitel előfogásai. De Thészeusz* is a honát pusztító szörnyetegek ellen kiirtó harcra készülve, sziklát emelt őse kardjáért, s e tett volt a küzdés feltétele, s vált egyszersmind a győzedelem zálogává.
Ezt szem előtt kell tartani; a készülődés egy pillanatját is nyomtalanul elenyészni nem hagyva tűzni ki a magas célt; érte verítékezni és vérzeni: polgári kötelesség s jutalma egyaránt szép, mert tölgy, borostyán vagy töviskoszorú.
„Ismerd meg tenmagad”*, mondotta a hajdan kor egyik bölcse. A felhozott aranyszabály, mely akaratunkra s annak tettben nyilatkozása irányára kedvezőleg vagy ellenségesen ható, rajtunk kívüli körülmények teljes felfogására is kiterjed, a gyakorlati élet szerencséjének mindeneket egyszersmind befoglaló feltétele.
Nemzetet ez önmagávali tisztába jövetelre vezetni: a hű honfi magas, de bajos elhivattatása.
A jelen azonban – mint a régi szkíták titkos írása, a két testvér pálcadarab egybetétele által – csak a múlt hozzájáruló kiegészítései közt ad olvasható betűket.
Sohasem lehet hát becsesebbre fordítva nekünk magyarokul figyelmünk, mint honunk történeteire.
Évkönyvünk oly dús, főleg a szerencsétlenség tanulságos eseményeivel, hogy midőn a nemzeti bűnhődés hosszú sorait s az azt sujtoló csapásokat számlálja elé, bő felvilágosítást nyújt, mit nem kell s következőleg arról is, mit kell tennünk; úgyannyira, hogy ha igaz a közmondás, hogy kárán csakugyan tanul a magyar, ez a második ó-véghagyomány (testamentum), mely midőn az üldözött nép siralmas történeteit tanítja, egyszersmind a cselekedettel hivőknek az ige eljövendő országát hirdeti.
Én midőn a mohácsi veszedelemnek, e következései megrázó, nagyságánál fogva elsőbbszerű történetnek okairól kevésre terjedő lapokon s tehetségi képességemhez mérten töredékesen közlendem nézeteimet, csak az kívánok lenni honom lelkes fiaira nézve, mi volt az egyszerű munkás férfi kezében az ólomgolyóbis, mely azon pontban, midőn ő szendergett, földre koppanásával adott ébresztő jelt; minden célom tudniillik csak figyelemgerjesztés, s hozzátehetem, jutalmam erősebb kéz ily tárgyú dolgozatai nyomán mentől előbbi elfelejtetés.
A mohácsi veszedelem nálunk eddigelé, a tárgy bajosságán egy könnyű fordítással magát túltevési természetnél fogva, a nagyközönség által azon események sorába szokott belé számláltatni, melyeknek mindenünnen egybefolyó okai felfogása közt eltévelyedvén az emberi értelem, ingadozásaiban kisegítésül sors, történet, predesztináció* sat. címekhez folyamodik.
Az oszmánok ereje s a magyarok gyengültsége volt ez örökre nevezetes nap eléhozója; csak ennyit mondhatunk általános megfejtési próbául. E mondat első tételének rövid említése s a másodiknak részletesebb és kiterjedőbb vizsgálata lesz tárgya e lapoknak.
Konstantin roppant birodalma* az oszmánok megtámadása korában elaggult, egybetartó erő hagyott s feloszlásnak elért; népe puha és erkölcstelen, lelki éberséget s testi erőt nélkülezett, s az ősi trófeumai* közt öntudástalan fennjáró halottja a rég elsiratott görög és római szellemnek; uralkodója a bíbornak a méltóság szédítő magasságába helyezett apszisa*, ki a tradíciók hosszú sorain a szolga nép fogalmaiba plántált vallásos babona útján bírja csak még a rab csoport rászoktatott bókolásait; igazgatása nőcselszövény, heréltek ármánya, udvari szolgák hízelgése, testőrdüh s ezek zsoldjába szegődött proletárius csoportok mérget keverő vagy gyilkot villogtató karja; kormányzási rendszere végre egyoldalú s egymást keresztülvágó nézetek, tétovázó ingadozás vagy tettet el nem bírtan a sorsnak gyáva maga-aláadás. Ily körülmények közt önként következik, hogy egy fiatalságnak túlcsapongó erejétől pezsgő harc sanyarúságának nekidurvult s az Iszlám rajoskodásától vezérlett népnek, mily volt az oszmán, nem Cherzon* magas kapujára csak, hanem a birodalom minden pontjára felírtan állott: itt visz az út Byzantiumhoz; s ha említjük még a római kúria egyoldalú számítását, mely pogány és kelethitű közt különbséget tenni nem akarva, eldöntő befolyását a kereszténységet Ázsiából fenyegető veszélyek gátlására, hatalmas ellensúly összesítésére tartóslag felhasználni sohasem bírt elég elhatározottsággal, áldozati készséggel, átláthatótag kiviláglik, miképp a törökök Európában megerősödése nagyrészint a magyar nemzetnek hatása s tehát csak honi történeteket nyomozó irományunk körén kívül eső. Ámbár e tekintetben is sok függött honunktól, ha helyheztetését s az azáltal kitűzött törekedési irányt nem tévesztette volna szeme elől el. E gondatlanságnak osztozó társai:
a) Az uralkodók; kik ahelyett hogy, mire a nemzet többek közt csak fekvésénél fogva is meg vala híva, a Duna mentén terjesztenék birodalmok határit, s a hont veszéllyel fenyegető törökök ellen fordították volna fegyvereik élét, családi egybeköttetéseknél fogva vagy pápák ingerléséből Németország s egyes hercegségei szövevényes viszonyaiba magokat bevonatni engedve, hasznot és dicsőséget egyaránt nem gyümölcsöző vállalatokra pazérolták országuk kincsét és vérét s uralkodások éveit; a töröktől szomszédolt melléktartományokat, melyeken inkább felsőségi címet, mint hatalmat gyakoroltak, a hon érdekéhez közelebb vonás elmulasztásával a hódító kény harcdíjául tűzve ki.
b) Az oligarchák; kik engedelmeskedésen túl nőtt hatalommal, egymást felváltó sorral tudtak Ausztria, Cseh- és Lengyelország uralkodóiban, a rajtok hatalmat éreztető koronás fők ellen vetélytársat állítani elé; villongások és trónuskövetelések közt a török elleni nagyszerűbb vállalat tehetségét nehézzé, sikerét kétségessé tenni.
Általtérek a mohácsi veszedelem második, sőt tulajdonképpen vetten egyetlenegy okára, minthogy az elsőnek csak ehhez mérten lőn jelentése s nemzettipró ereje.
A magyar erő alásüllyedését eszközlötte a Mátyás által lenyomott oligarcha pártnak a nagy hőst követő árnyékuralkodók alatt azon kort kijelölő szellemmel s Európa történeteivel ellenkező irányban korlátlan hatalomra jutása; s ebből következőleg a királyi tekintetnek, anélkül hogy nemzet vagy öszvetartó népkijelöltek hatalma léphetett volna helyébe, tökéletes megsemmisítése; az ország létszeres részei elválása és öszveroskadása; egyesek fejetlensége; az egésznek aljasodása.
De mindezeknek felfejtő fonalát annak előrebocsátása, miként állott Európában s miként Magyarországon Mátyás haláláig az oligarchai hatalom szemben az uralkodóival, nyújthatja csak kezünkbe. Mindkettőre vetett pillanat nem fog tehát a tárgytól félrecsapongás lenni.
A római birodalom öszveroskadásával megnyílt középidőnek első fele a néphatalmi elemekkel korlátolt királyság korszaka, nem egy jelével csakugyan az oligarchiának.
A letelepedett germánoknál az uralkodó csak seregvezér, népgyűlési és ítélőszéki elnök, közhatározatok végrehajtója; jövedelme az elfoglalt földből részébe jutott magánbirtok terménye, büntetésdíj határozott része, önkéntes ajándék. A győzedelmes sereg szabad férfiainak polgári joguk és köteleztetésök a harcra felkelés, a nagy nemzeti gyűlés tanácskozásaiban részvétel; birtokuk a meggyőzött néptől elvett, katonai érdem s egyéb körülmények következésében különböző nagyságú, de általánosan véve feltételetlen sajátul (allodium) átadott, úgynevezett sors-rész.
Ezen intézmények azonban csak kevés ideig maradhatának meg egyszerű tisztaságukban. Mert a meghódolt tartományok nagy kiterjedése az igazgatás központjától távolabb eső szegényebb sorsú birtokosoknak felette terhessé tevé nemzeti gyűlésekre megjelenésöket; miből folyólag a személyes szózatjog gyakorlati alkalmaztatása a nemzet tehetetlenebb s tehát nagyobb részére nézve csaknem elháríthatatlan akadályoknak lőn kitétetve.
Továbbá a római provinciák régi lakosai rész szerint egyes birtokosok sclavjaivá* tétetve, a zsarnokkény gyakorlatára csábítás s rabi szenvedések látására s eltűrésére megszoktatás útján, rész szerint pedig a hódító néppel egybeolvadva, a századok sorain végigviselt szolgaság fogalmainak germán vérbe átoltása által a népszabadságra veszedelmes hatást gyakoroltak.
Végre azon esemény, mely szerint a győzedelem első harcait némely szegényebb sorsú férfiak a gazdagabbak kíséretében és zsoldján tették, s következőleg a meghódolt föld felosztásakor feltétlenül saját birtokot (allodium) nem kaptak, hanem a hatalmasaknak, kinek neve alatt és harc-sorában küzdöttek, részébe jutott terjedelmes allodiumából nyertek engedelmesség és hűség feltétele alatt hűbérbirtokot (feudum), s ennek következésében mint nem önálladalmú emberek a nemzeti gyűlésekben személyes szózatadástól elrekesztettek, s csak pártfogóik által képviseltettek, roppant változásoknak csíráját rejté magában.
Nem is tölt sok év el, s máris a csak bizonytalan időre haszonvétel végett átengedtetett feudum, a hozzákapcsolt kötelezésekkel maradékról maradékra leszállóvá válik.
A királyok magokat nagyobb erővel környezendők, koronauradalmakat, polgári és katonai főbb hivatalokat adnak, mint fiúról fiúra leszálló hűbért a hatalmasabb allodium-birtokosoknak; ellenállhatatlan fegyverül, mint hitték, önjogaik védelmére s mint a következések bebizonyították, azok megtámadására.
Az ököljog, a birtok- és személyjog szentségét s a központi igazgatás erejét tiprólag s a később behozott treuga dei* által is kevéssé korlátoltatva, a kisebb allodiumok birtokosit, az élet fenntartása ösztönénél fogva a hatalmasok szárnyai alá hajtván, azok tulajdonát ezek hűbérévé változtatja.
Szóval a független saját birtok rendszerét, mely a társadalmi szerződések fogalmából keletkezett erkölcsi hatalom törvényes megbízottjai által szaba kötelességeket, nyújta jogokat, s kívánt hűséget és engedelmességet, álláspontjaiból rendre-rendre kiszorítja a feudale systema*.
Ez, midőn a népet számtalan kisebb és nagyobb s egymáshoz csak azon viszonynál fogva, hogy uraik együtt néhány hatalmasabb főnöknek alattvalói s ezek meg a fejedelemnek, egybekapcsolt szolgacsoportozatokra osztja, a túlzott függésnek és függetlenségnek anyagát rejti egyszersmind magában s fejti ki, ha a vazallusi láncot egybetartó végszem elpattan, azaz gyenge és tehetetlen a király, az elsőt a néppel, a másodikat az igazgatással szemben.
A trónus körüli szolgálat címével szintúgy, mint a fejedelem akaratjának ellenszegüléssel büszkélkedő főnökök, ezen felülkerekedett újabb rendszer szellemében s védpajzsa alatt kezdének kiváltságokat gyakorolni, melyek a nép polgári szabadságát, igazgatási jogokat, melyek az uralkodók hatalmát korlátolták; s midőn főleg az utolsók részéről a dolgok természetes rendje ellenhatást idézett elő, elkezdődött a nagy harc, mely az események árja s egyesek kitűnő ész- és szenvedélyereje által sokféle irányt vett, s változó szerencsével folyt ugyan, mindazonáltal, kivált mióta német Lajos* Koblenzben 860-ban arra kötelezte magát, hogy minden fontos dolgokat az ország nagyjai megegyezéséből vészen teljesedésbe, s utóbb az egyházi rend igazgatása oligarchai elveken épült újjá a hierarchiában, általánosan véve néhány század alatt a főnökfelekezet győzedelmei, a királyi tekintély megalázásával, a nép elnyomattatásával volt kijelölt.
De végre a győzedelem közti túlzás, a keresztes hadak következésében ébredni kezdett míveltség szelleme s kiváltképpen a nagy belátású uralkodóknak azon szerencsés kormánynézetök, melynél fogva vetélytársaik ellen az azok által lenyomott nemzet nagy tömegével egyesültenek, más fordulást adott a dolognak.
Minekutána az emberiséget tettekre mozgató kettős ösztön: saját függetlenség s mást akaratunktól függővé tétel, szabadság és hatalom elve, a harcolók állása különböző pontja szerint szembetett eszközökkel, itt a nemzet egyesült tömegét a trónus körül gyűjtve, ott főnököket érdekelszigeteltségben tartva, itt néperőt alakító, ott azt feloszlató célokra hevítve, még egyszer hosszas és elszánt tusáját küzdötte; főleg második Lajos ravasz és aláásó politikája nyomán megbukott az oligarcha párt, s a karerősúly és fejetlenség vaskorát a polgári társaság magas elhivatásához méltóbb időszak, a népnagyok béfolyását a nagy népé váltá fel.
Európáról fordítsuk pillanatunkat Magyarországra.
Midőn őseink e földre telepedének, a hűbérrendszer már felemelte harclobogóját, s midőn viszonyaink Európával a keresztyén vallás bevétele által még szorosabbá válának, diadalmai közt kifejlődésének tetőpontja felé sebes lépéseket kezde tenni. Természetes tehát, hogy azon intézmények, melyek polgári szerkezetünkbe átplántáltattak, nem a felbomlásra jutott saját birtok, hanem a hűbér elveiből valának kiindulók. Minek következésében korán látjuk a főnök hatalmat az igazgatásra nevezetes befolyást gyakorolni. Még Sz. István mondja, hogy a törvény a fejedelem akaratjából a nép hozzájáruló megegyezésével hozatik; a nép azonban a főnökök (principes)*.
Magában a hűbérrendszerben létező s feljebb említett okokon kívül főleg három körülmény segítette elő az oligarchiát: kettő az Árpádok korára eső, úm. a közelebbi rokon számára a birodalomból kiszakasztani szokott harmadrész, mely szinte mindig ki nem fáradható vetélytársat állított a koronás fővel szembe; s továbbá a királyság rendje határozatlansága, jelesen annak kérdés alatt maradása, hogy a király testvére vagy fia következzék-e az uralkodásban, mely harc vagy tanácskozás mezején vitatva így is, úgy is a dolgok természeténél fogva, mindig főnökök bíráskodása alatt dőlt el; a harmadik elvképpen az Árpád-, veszedelmes következései tekintetében az anjoui-ház kihalásával napirendre kerülő: ti. a szabad választás, villongásaival s kapitulációival.
Már Kálmán alatt, hogy a királyi tekintet a nagyok szembeszegültsége által csökkenésnek indult, azt a törvényei elébe függesztett apológia, hogy általa azonban e zavart előidéző viszony változást szenvedett, azt magok a törvények s uralkodása tettekkel erős évei bizonyítják.
Következői alatt egész Imréig, egyes eseteket nem számítva, a királyi hatalom gyakorlatának az illő kör, a főnökökének a szükséges korlát átaljában meg volt adva.
Ezentúl az egyházi és tehetetlenebb nemesek megalázását, a koronauradalmak kirablását vagy elfoglalását, a főnökrend fejetlensége míveit látjuk napirenden, főleg jeruzsálemi András alatt; mígnem végre az atyjával egyenetlenkedő Béla az alsóbb nemességből formál pártot magának, s bosszantva a királyt környező nagyoktól, az elrablott koronauradalmak visszabocsátását követelte, s midőn kérései s egyezkedései célra teljességgel vagy legalább tartóslag nem vezetnének, fegyvert ragad. Ezerekkel tódulnak lobogója alá. Az apa és fiú tábora egymás ellen már harc-sorban áll, midőn az egyházi rend közbeveti magát, s létrehozza azon békét melynek rezultátumai* az aranybullában foglaltatvák.
Ezen szerződő-levél az alsóbb nemesség lenyomott szabadságát, megcsonkított jogait, mentesítéseit helyreállítja ugyan, sőt e rend polgári viszonyait még határozottabban egyenlíti ki, mint volt azelőtt valaha gyakorlatban, de az egyetlen biztosítást az elnyomók ellen, a királyi tekintet felemelését az egyezmény környülállásaiból kimagyarázható okokból mellőzvén, sőt a resistendi facultas* által minden hatalmast, ki ítéletének pártja erejével súlyt adni tudott, a koronás fő ephorusává* tévén, önmaga rejtette erőtlenülése csíníját magában.
Kevés idő alatt a főnökök régi zabolátlankodásaikat űzik, s az ez okból támadott polgári zivatarok alatt látjuk az Árpád-ház uralkodását megszűnni s az anjouiét fellépni. Róbert Károly és Nagy Lajos kora belső igazgatási tekintetben is saját színű. Még az Árpád-ház alatt a főispáni hatalom megtört, s ennek omladékain már akkor felemelkedett a prelátusoké és báróké egy-, a kúriáé másfelől. Az Anjouk korlát közé szorították a kúria befolyását, de nem akarták megtörni a főnökökét; sőt belőlök rendszeresítették a kormánytanácsot. Oly erős uralkodóknak, mint ők, nem árthatott a főnökrend. Az országgyűlés egybehíva ritkán lőn, mert sok ember több zajt okoz. A király volt minden hatalom, s eszköz az országtanács. E nézeteknek rokon hibái voltak az aranybulláéival; mint ott, ti. az önerejében bizakodó nemességtől, úgy itt ez amattól nem vala felemeltetve s eszközül használtatva a közellenség ellen. Ennek következésében már Zsigmond alatt hadisorban látjuk az oligarchiát; az ő egész uralkodása véres harc, drágán fizetett győzedelem.
Zsigmond után a választó gyűléseknek lármája s a kapitulációknak mindinkább királyi hatalmat korlátló iránya által és a választott király rövid uralkodása, fiatal vagy gyermek kora következésében az oligarcha egyenetlenkedés és dac tetőpontra hágott; midőn az alsóbb nemesség határozott hangú közbeszólása Mátyást emelte a trónusra, kinek merész, következetes, bár néha erőszakos politikája az egyesülés ugyanazon eszközével, melyet kortársa, II. Lajos használt fel, megalázta s hatalmából kivetkeztette a főnökrendet.
Eddig Magyarország sorsa Európáéval nagyjára véve egy irányt tart. Itt is, mint ott, hosszasan küszködik az oligarchia, s utóbb többnyire győz, míg végre ugyanazon kor fordulópontja alatt legyőzetik.
De Mátyásnak törvényes maradéka nem vala. A főnökrend körülnéz egy árnyékkirály után, kinek, mert címet ád, bitorolhassa hatalmát. Az 1490-i diétán éles s legapróbb egybeköttetésig felfogott számítással gondolta s elszánttá edzett akarattal vitte ki megbukott ügye restaurációja terveit, s a nagy hős törvénytelen gyermekének, Corvinnak kijátszásával Csehország tehetetlen királya, Ulászló ül a trónusra.
Itt válik el honunk Európától történeteiben és sorsában, s vár rá a kormány és főnökrend küzdelmei közt eléidézett rengések után a polgári viszonyok felbomlása; elaljasulás és – Mohács.
Kísérjük kitűnőbb jelenetein végig nagy következésű harcát a két szembetett elvnek.
Hogy előadásunk világosabb s egyszerűbb legyen, magokból a fennforgó történetekből kiviláglandó okok következésében három szakaszban adjuk elő: Ulászló uralkodásától a mohácsi veszedelemig, országgyűlés sorompóin belől és kívül, megküzdött, eldöntőbb hatású viadalurait a kormány- és főnökpártnak.
Az első szak terjed az 1505-i rákosi gyűlésig; a második innen az 1525-ben tartott hatvaniig, a harmadik a mohácsi veszedelemig.
E három kort a kormány részéről egy végcélra hármas törekedés-irány jelöli ki.
Mindenütt még Európában a polgári intézeteknek azon nemű sajátsága van, miszerint a király szinte csak annyival hatalmasabb az egyes főnököknél, mennyivel egyszersmind gazdagabb. Midőn tehát az Ulászló elébe szabott kapituláció pontjai Mátyásnak a kincstár jobb lábraállítását tárgyazó, de törvény által kiszabott cselekedetmód mellőzésével behozott újításait eltörlik, s a királyt jobbára zálogban s részint elpusztult állapotban létező régi koronajövedelmekre szorítják, nem kevesebbet akarnak, mint ezt az elvküzdelmek síkjára fegyvertelen állítani ki. Első tehát, mire a kormányt felvett tárgyunk évsorain végig, jogosan és jogtalanul törekedni látjuk: a kincstárt gyarapítani s jelesen a néptől mindenáron adót felszedni akarás, vagy más szókkal: a sikeres önvédelem eszközei után kapkodás.
Nagyobb erő ellen csak ármány győzhet, s emberi természet vagy gyengeség tulajdona a végelkeseredés közt az ehhez nyúlást saját személye iránti kötelességnek tartani. Itt is tehát a pacta conventa* és vétók országa úgynevezett királyával, a családvér- és kínszenvedésben rokonnal, a hatalmas vazallusok megalázására kötött titkos kölcsönös szövetség útján korlátok között tartani s a cselszövények ezer más nemeivel a fő-fő hivatalokból kimozdítani, jövedelemben, béfolyásban csökkenteni, s ha lehet, egyik a másik által buktatni meg az ellenszegülő egyes főnököket, volt a másik feladat.
Zápolya István Mátyás halálakor csecsemő fiát ölébe emelte, mondván: volnál csak nagyobb, most a trónusra tennélek le. Merész vala e szó, s jelentéséhez honunk történetének láncszeme lőn kapcsolva. Elvenni ezt a nemzet szabad választására számított reményt, mely a főnök gőg álmainak annyi csábbal mosolygott, s idegen nemzetűnek magvszakadás esetében következési jogot eszközleni, volt a harmadik kormánynézet; elmondhatjuk, hogy e cél kivitelének változtatott alakban előkerülő próbái teszik azon középpontot, melyhez közelebbi vagy távolabbi viszonyban állanak csaknem minden tette az egyik s ellenhatásai a másik pártnak.
Még egy általános megjegyzésünk van, annak ti. felhozása, miképp az oligarchák a kormány szándékaival szemben önnön erejök és gazdagságokon kívül a féketlen szabadság szerzésére felzúdított alsóbb nemesség minden kis megtámadásra le nem csillapulható ingerültségét s ily állapotban a legcélszerűbb királyi kívánatokat is megtagadó fejességét használták fel. De térjünk már az első korszakra.
A kormánypártnak itt egy Szabolcs vármegyei földmívelő gyermeke, Bakacs a vezére. Ő főkorlátnok (kancellár), egri püspök, utóbb esztergomi érsek és kardinál, s közel ahhoz, hogy a világforradalmak nagy szakasza előjelei közt, midőn már az emberiség egy része a konstanzi zsinattól a pisaiig*, felülről várni javítást és csalódni megelégelvén, önerejére támaszkodva reformációt követelendő, ti. X. Leó választásakor az anyaszentegyház feje legyen. Elméje több mint középszerű, rábeszélő tehetsége kitűnő. Eléggé lelkiösmeretes óvni magát attól az aljasodástól, mely mint a csörgőkígyó minden mozdulatján hordozva elijesztőjét, a figyelmet gerjesztő párt helyett csak kevés bűn elvetemedettjei által űzheti cselszövényeit s kevéssé lelkiösmeretes célkitűzésben holmi erkölcsi szempontok által kétségeskedni s cél kivitelben, ha szükség úgy kívánja, legjobb eszközei s eszközlői feláldozásával is ingadozni. Vagyonszomjával csak egy szenvedélye vetélkedhetik, mindkettőt csak egy férfiúé győzheti meg; s a szenvedély a hírszomj; a férfi Zápolya István, a főnök-felekezet jelszava, ki vitéz anélkül, hogy nagyszerű hős, népizgató (agitátor) anélkül, hogy népszerű, erős akaratú, határtalan gőgös, nemritkán erőszakos. De tekintsük a történeteket.
A pozsonyi béke, minekutána Mátyás halálával a királyságot követelő Maximiliántól az ostrommal megvett várak visszafoglaltattak, magyar fegyver győzedelmei közt köttetett meg; mégis annak főpontja Ausztriának, Ulászló magtalan halálával, következési jogot ad a magyar koronára, oly meghatározással csakugyan, hogy a szerződés ezen ága a király hatáskörén túlesvén, országgyűlési határozat által erősíttessék meg.
1492-ben volt az első diéta*, melynek ez főtárgya; az országtanács nagy része már azelőtt aláíró helybenhagyását, de a nemesség, noha Zápolya is színleg az aláírók között volt, a legkeserűbb kitörések között az egyezkedést visszaveti, azt nem béke, de szolgasági szerződésnek címezve. Bakacs azon csele, hogy a tárgyat vitatás közepéből kiragadva csak akkor, midőn másnemű engedmények által meg lesz nyerve a többség, gördítse megint elé, teljesleg megsemmisül. Pedig az ár, mi érte volt fizetve, nem mindennapi, s a még valósággal létező királyi hatalomnak végső fillérei közül való; mert hogy egyebet mellőzzek, Zápolya palatínussá neveztetik. A nemesség jónak látja nem várni, míg a pozsonyi béke megerősítésére viszont felszólíttatik, a király minden tartóztatása mellett kapva azon híren, hogy a török az országban kószál, eloszlik; hazatértével azonban nem elégedvén meg, hogy a Habsburg-következés ellen nyilatkozott az országgyűlésen, fegyvert kezd fogni, fenyegetve pusztítással azok birtokait, kik aláírták, s most a közügyben nem segítik; csakugyan egy Bakacs által eszközlött, határozott hangú felszólítása a királynak lecsendesíti a háborgókat.
Igen nagy volt győzedelme a főnökrendnek, kettős munkássággal igyekezett tehát Bakacs azt közönösíteni (neutralizálni). Még 1492 végén Ulászló és lengyel király Albert között egy szövetségét eszközöl az engedetlen s koronajövedelmet eltulajdonító vazallusok megzabolázására. Már egyesek ellen fordítja figyelmét. Báthory szászok s főként székelyek elleni szilárd bánásmódjával méltó panaszokra ád okot. Megbuktatására azzal a fortéllyal él a korlátnok, hogy kiviszi, miszerint minden zászlósúr mellé rendeltessék egy hivatali társ. Báthorynak azonban tanácsul adja, ily kisebbítés alól vonja ki magát azáltal, hogy mondjon le, majd a király lesz kénytelen kérni őt hivatalának társ nélkül folytatására. Báthory nem sejtve ravaszságot, úgy teszen, s álmélkodva veszi észre, hogy a király tüstént Losonczyt és Drágffyt vajdának nevezi ki. Egyre-másra szidta a megsértett gőgű úr a papokat és papminisztert, s fenyegetőzött, hogy kiviszi, miszerint prelátus udvari hivatalt ne viselhessen; de nemsokára szégyene közt és mérgében megholt.
Ily tettekkel Bakacs mindinkább közeledik céljához: megalázni a nagyokat, megrettenteni az országot s csak azután próbálni el a pozsonyi béke megerősítését. Azonban Maximilian sürgetése mindent megsemmisít. Országgyűlés hirdettetik 1493-ban szeptember 28-án, minekelőtte a nemzetet eléggé elkészíthette volna rá a korlátnok, kinek még azt a szerencsétlenséget is kellett a kinyitás előtt megérni, hogy az általa lemondásig elbosszantott Corvin helyébe tett egyik bánt, Derecsényit, Újhidánál 5700 magyar veszteséggel megverjék, elfogják a Croatziában* szerte pusztító törökök, Zápolya s Újlaki, kik hamar megsejtvén célzatait Bakacsnak, hogy annál erősebben álljanak, magtalan kihalás esetében birtokaik kölcsönös egymásra szállásáról egyezésre lépnek, ezen vesztett csata hírére az országban elterjedt közmegrémülést a nemesség kormány ellen ingerlésére tudák felhasználni, s annyira vitték a dolgot, hogy az nagy kitörések közt a pozsonyi békét újra visszaveti, s elkeseredésének senkit sem kímélő kitételeivel az újhídi gyalázatot egyenesen a királynak tulajdonítja, ki arra nem alkalmas embereket emel vezérségre, maga restelli személyesen vinni hadba a sereget, veszedelmes tanácsadókat tart, s nyíltan kijelenti, hogy változtatását kívánja a hivatalbelieknek.
Hiába mondotta Ulászló, hogy egész uralkodása alatt 40 000 aranyat nem kapott Magyarországról, a bandériumok felszólításra nem állanak ki teljes számmal, a nagyok egymás közt egyenetlenkednek, s következőleg nem lehet semmi kitűnőt kezdeni a törökök ellen; a felzúdult indulatoknak áldozatot kellett odavetni. A Csanádi püspököt tehát Bakacs kincs-orzás bűne címe alatt tárnoki hivatalából kitéteti. Helyébe pécsi püspök Zsigmond Erneszt, ki tulajdonképpen egyik pártnak sem bírta bizodalmát, de egyébiránt roppant gazdagságú vala, lőn tárnok.
Zápolya büszkén győzelmében, diéta-eloszlás* után elfoglalja Corvin várát, Zombort, mint birtokához közel esőt; perbe idéztetvén megjelenni nem akar. Őt s hasonló fejes társait tehát megzabolázandó, ráveszi a király Albertet, hogy találkozzanak együtt a lázongó országnagyok megbuktatására módról gondolkodni, lengyel seregek által akarván megrettenteni Zápolyát. Azonban ez az adósságok közt alig lélegző királyt uradalmaiban fényesen fogadja, eleséget küld útjára s kölcsönben Lőcsére, a koronás fők egybetalálkozása kijelölt helyére jövetelre útilevelet kap, s a megtörténtek elfelejtéséről biztosíttatik.
Ulászló különben is szegény kincstára a lőcsei úttal, melynek költségei egyikéül visszafordulással olvassuk a dúsgazdag Bakacs legényei számára vásárlott cselédposztót, nemcsak hogy tökéletesen kimerült, de a legszükségesebbek megszerzésére 100 aranyonként kellett a nagyuraktól kölcsön venni fel. Ily szorító körülmények közt visszatérő útjában Kassán országtanácsi gyűlést tart a király. A fő-fő urak azon okból, hogy aprónként nagyra nőtt hitelezéseiket megkaphassák, hatáskörökön túl terjeszkedve és az ország gyűlésébe vágva, minden pártraszakadás félretételével meghatározzák, hogy a kincstár jobb lábraállítása tekintetéből minden kapuszámtól egy arany adó vétessék fel, azzal a hozzátétellel, hogy saját birtokaik mentesítve légyenek ezen tehertől. Sőt soknál közölök a rablási szemtelenség többre terjed; néhány főnök jobbágyaitól önszámára felszedte a nevezett adót, p. o. a két pártfő Zápolya és Bakacs. Volt nem egy, ki a király számára felgyűjtöttet elorozta, p. o. Kinizsi, ki tizenkét vármegyéből csak 5000 aranyat szolgáltatott be. Ezen törvénytelen adó nagy békétlenséget okozott az országban; több vármegyék összeszövetkeznek a nem fizetésre. Erdélyben az oláh jobbágyok feltámadnak. A vajdák vélekedése szembeütköző: Drágffy kemény, Losonczy szelíd módot tartván elpróbálandónak. A király az utolsót udvarnokká teszi, az elsőt hagyja egyedül a vajdaságban; karó, keresztbe feszítés, hóhérpad és pallos, a kegyetlenség minden kigondolható nemei voltak azon eszközök, melyeknek segítségével Drágffy az adót kizsarolta, s egyszersmind érdemessé tette magát arra, hogy Bakacs egyik legrégebben forralt megbuktató célja kivitelére fő eszköznek választassék. Újlaki rég kijelölt volt, hatalmas béfolyása s Zápolyával családi szerződések útján szorossá tett egybeköttetése által; mihez járult még az is, hogy valamint az adót rendelő országtanács gyűlésében meg nem jelent, úgy a felszedést is, hol csak lehetett, gátolta; s közelebbről vádoltatott, miképp jószágain ellenje birtokai kirablása okából török hadakat bocsátott keresztül, több püspöki várakat foglalt el, s a koronás főt személyt-sértő kitételekkel illette. Királyi parancs következésében tehát Drágffy őt véletlenül megrohanja, Németújvárba békeríti, s várait a palatínus heves előterjesztményei dacára elfoglalja. Zápolya fegyvert ragad, felkölti a felsőmagyarországi vármegyéket. Ulászló azonkívül, hogy remeg e hatalmas alattvalójától, pénziből is kifogy. E két ok sürgető kényszerítései közt szelídebb bánásra hajlik, az esdeklő Újlakit kegyelmébe fogadja, várait csakugyan kezei közt tartván meg.
A közelebbi országgyűlés Újlaki birtokainak rögtön visszabocsátását sürgeti s ellene törvényszabta lépések megtételét; az egy forint kapuszámadó javallatát visszaveti, heves kitöréssel az önkényűleg felcsikart kassai adóztatásért, s határozatba hozza, hogy ezentúl ne követek által, hanem személyesen jelenjék a nemesség a diétára meg. S mégis a kormány elfoglalásaihoz ragaszkodik; országtanács által adót szedet fel, s az 1495-ben másodszor tartott diétára vármegyénként csak két-két képviselőket rendel megjelenendőknek. Ily körülmények közt nem tartja tanácsosnak a tárnok bévárni a rendek egybegyűlését; lemond. De későn. Az oppozíciót az elkeserítések legelszántabb helyeztetésbe tették, az oligarcha párt ereje tetőpontja felé közelít. Végzés lőn: új adót a nép nem ád, mert a rendes királyi jövedelem elég lenne, ha zsákmányoló tanácsosok, a kincsorzásnak köztök divatba jött rendszerével nem prédálnák azt fel. Ezeket kell számoltatni, büntetni. Mit az országgyűlés teremében és mezején követelt a nemesség, azt a birodalom egyik szélétől a másikig lázadás kitörésének minden jelenségeivel hangoztatta vissza a tehetségeiből kizsarolt pórnép. Bakacs megint, hogy maga ne bukjék, társát buktatja, a tárnoki hivataláról lemondott pécsi püspököt altárnokával fogságba vettetvén. Mindkettőt pénzorzásbűnösnek ítéli a gyűlés. A második örökös fogságon, az első 400 000 aranyon marasztaltatik, s kénytetve van annak megvallására, hogy tetteihez mérve ekkora büntetés csupa kegyelmes bánásmód. Már van elég pénz, nincs szükség adóra, kiáltja Zápolya, utána a gyűlés eloszlik. Ily megverettetését azzal bosszulja Bakacs, hogy még azon évben a király által megkegyelmeztet Újlakinak, minekutána az innepélyes elösmerő írását adta, hogy magtalan kihalása esetében családa minden birtokai a koronára szállandók.
Ezentúl az általunk felvett első szakasz egész folyamata alatt sebesebb kifejlődést kezdenek venni a dolgok.
Maximilian több egymást keresztülvágó európai kérdéseknek fegyverél általi eldöntésével foglalatos, s következőleg Magyarországról gondját le kezdi venni; tőle segedelmet várni tehát hiú remény, feltartóztatni az ellenvélemények rohanó árját erőtlen törekedés; e két megjegyzés szolgáljon fellejtő okául annak, hogy Bakacs a főnökpárt nézeteihez közelítés színlelése közt jóváhagyni volt kénytelen az 1498-ban öszvegyűlt rendeknek a pozsonyi békét közvetőleg megsemmisítő azon határozatát, hagy Ulászló örökös nélkül történendő halála esetében szabad választás útján legyen a magyarnak királya.
Ennyi diadalom nevelte a főnökgőgöt; a rend az 1505-i diétán már tisztán és egyenesen fellép azon ajánlattal, hogy Zápolya János, az 1499-ben meghalt István fia Annát, a királynak még akkor egyetlenegy gyermekét vegye nőül. Megtagadja e kívánságot a beteg Ulászló, gondatlanul beszővén beszédébe egyszersmind a Maximilian-nali pozsonyi békét. A nemesség oly dühösségbe jön, hogy már zúgatja, miképp királyt, királynőt az országból ki kell űzni, s nagy felindulás s céljában megcsalatkozott bosszú közt eloszlik; hazaérkeztével ezenfelül még azt is meghallván, hogy Maximilian magyarországi uralkodásra következési joga innepélyes elösmertetésének kivívása tekintetéből négyezer főből álló serget kért és nyert a kölni birodalmi gyűlésből, fegyvert ragad, a prelátusok birtokit pusztítja, rabolja, a tized felvételét gátolja. Bakacsnak megint kibékülésről kellett gondolkodni; s minthogy a főnökpárt szándékától el nem vonhatólag sürgette, s közvetőleg csakugyan 1498-ban is ki volt mondva, az 1505. esztendőben másodszor tartott országgyűlésen oly feltétellel, hogy Ulászló s maradéka királysága minden esetre biztosíttassék, megegyezett idegen nemzetűnek trónusra következhetése kirekesztésében. Ezen határozat csakugyan nem királyi szankció mellett, hanem mint az országgyűlésen jelenlevő személyek által alakult konföderáció következménye lőn kihirdetve.
Végigtekintve a mondottakon, látjuk, miként a kormány fellebb előrebocsátott harmadik törekedése célját a pozsonyi békének országgyűlés általi megerősítése útján akarta elérni, s minden, mit szándékolt és elpróbált, ezzel kapcsolatban állott; s egyszersmind mélyen alásüllyedt hatalmát tanúbizonyította s azt, hogy a kérethetetlen sorstól Danaidák fáradsága* vala reá mérve. A főnökrend széltében és hosszában űzte zabolátlankodásait s békétlenségre hívó ingerléseit; tábor volt a haza, mely a forradalmak csatáira a jelt az országgyűléstől várta; egy volt még hátra: hogy a tanácskozás mezején, midőn szóharc foly, fegyver is villogjon; de ez a második korszak alatt került napirendre.
A múlt országgyűléseken annyit ért el a főnök, s annyit vesztett a kormánypárt, hogy mit remélni még annak s mitől félni már ennek kevés marada. A szenvedelmek hosszas csatáin elviselve valának, a szembetett erőlködéseket a versenytér díj- és szégyenpontján túl zsibbadtságra lankadása váltá fel. Komoly nyugalom lepte a felekezetek embereit; kevés munkássággal a jelenben, sok előjelekkel a jövendőre, hasonlatos azon felhők borulataihoz, melyeken Caledonia* látni (Seher) a távol tengerek ellenséges hajója közelgetését olvasták. Így tölt el kilenc év; ellenkezőleg, mint látni fogjuk, a többi. Célunkra vitetőleg csak két nevezetes esemény fordul elé e szakasz elsőbb felében.
Lajos az anyja élete árán nyer életet; Ulászlóra a nővesztésen támadt mély szomorúság közt sötét melankólia nehezedik; közdolgok igazgatásától még inkább félrevonja magát; gyászruhát, nagy hajat, szakállat, körmöt visel, az elszórtság minden jeleivel. Kívánsága még egy: látni csecsemő fiat megkoronázottan. Ezt 1508. évben nem kis harcok után elérte, minthogy 1505-ben biztosítva volt maradékának királyságra jutása, de oly feltétel alatt, hogy semmi esetben gyámatyja, Maximilian, vagy más idegen hatalmasság ne lehessen. Ez vala az első megjegyzendő; a második, miképp a még 1510-ben erdélyi vajdává lett Zápolya testvérét, Borbálát, Zsigmond lengyel király nőül vevén, a kormány a Zápolya-párt ezáltal nyerendő erejét azzal kívánta csökkenteni, hogy Perényi, Drágffy és Báthory közt egy triumvirátust alakít, esküvel kötelezőt, miképp egyesült akarattal mindent elkövetend, hogy fő-fő hivatalra csak az juthasson, kit hárman egyszersmind szemelnek arra ki.
Ragaszkodva eddig követett tárgyfelvételi rendünkhöz, nem mellőzhetjük említését annak, miképp Bakacs régóta aggódva tekinte körül, hogy találhasson olyant, kinek kormányzási nézeteit s politikája minden titkait híven megőrzendő hagyományul adhassa, s meg nem csalatkozott emberösmerettel Szatmárira nyugodott meg. Ez időtől fogva a férfiú mind nagyobbra emelkedik, végre érsekké s még azelőtt pártvezérré lőn; nála is a kitűzött főcél volt az, melyre félre nem vezethető következetességgel törekedett, míg az evégre felvett mellékcélokat és terveket idő, alkalmatosság és körülmények szerint módosította, hagyta el, áldozta fel, tagadta meg; de úgy alásüllyedt már a királyi hatalom, hogy e fényes elméjű ember szinte csak annyit tehetett, mint az őt méltóságában és elhivattatásában szakaszunk vége felé felváltó, kétes lelkületű s kevés tehetségű Szalkai.
A főnökpárt vezére, Zápolya János egy kellemes külső mellett, anélkül hogy mély, eleven elmét s nem kevés szónoklati ügyességet kitüntető ifjú, de egyébiránt szerfelett nagyravágyó s cselszövényes s mégis minden erőteli, eldöntő politikai vállalatoktól a tett közepében visszarezzenő, vitéz katona, középszerű vezér, sem elég jó, sem elég rossz arra, hogy nagy lehessen.
Figyelmünket fordítsuk már második korszakunknak forradalmak sorával dús második felére. Ulászló élete hanyatlását érezvén, családa dolgait tisztába hozni törekedik. Maximiliannal 1515-ben következő tartalmú házassági egyezést alakít: „Lajos a császár unokáját, Máriát nőül veszi; Annát Maximilian két fiai közül valamelyik, Károly vagy Ferdinánd.” E szerződésnek volt két titkos cikkelye is: először kölcsönös következési jog, egyik vagy másik család kihalásával Magyarországon és Ausztriában. Másodszor, ha Lajos maradéktalan múlik ki, Anna férje lesz magyar király. A két utóbb említett pont hallgatásban tartása mellett az egész kötéslevél közhírré tétetik. Perényi, a palatinus*, egyébiránt a Zápolya-párt esküdt ellensége, mindenki nagy csudálkozására köszvénye miatt lecticában* vitetve magát Pozsony utcáin, kemény ellentmondást olvastatott a szerződésre fel, s Sáros vára ajándékba nyerése után is csak annyira engesztelődött meg, hogy mint Perényi, de nem mint palatinus* írta alá azt. Kevéssel ezután meghal Ulászló, véghagyományában Maximilian és lengyel király Zsigmond fő elintézése alatt gyámatyául Bakacsot, brandenburgi gróf Györgyöt és Bornemisszát nevezi ki.
A tútorság* kérdése nem kis kitörésre adott okot, mert a főnökpárt azt sürgette, hogy mivel törvény szerint, ha teljes kort nem ért a király, a nádor a gyámatya, azonban Perényi erre az elhivattatásra öregsége miatt nem alkalmas, választassék, miként posztumusz* alatt történt, kormánynok. Maximilian, Zsigmond és az országtanács erre ráállani teljességgel nem akartak. Zápolya az e tárgyban tartott rákosmezei 1516-i diéta* alatt az országtanács gyűlésében, mert mint mondja, élete ellen törnek némelyek, nem jelenik meg, de a nemességet a külföldi felügyelet ellen s a kormányzóválasztás mindenáron kivívására vesztegetés útján is ingerli. Lajos ezt hallva, rendelést bocsát ki, a diétát Budára által tevőt, s felszólítja a nemeseket, hogy fegyvertelenül jelenjenek meg oda. Ezek, mert a király rájok gyanakodik, dühösségbe jőnek, háromezeren a vár kapujára rohannak, Tomori ágyúkat szegeztet ki, a megtámadókat visszaveri. Honáruló Zápolya, kiáltja minden a várban; ez nem látja tanácsosnak többet mulatni Rákos mezején; azon okadással, mert sürgős dolgai Erdélybe hívják, hazamegy. Eltávozta után nagy bajjal rávéteti magát a nemesség, miképp különösebben gyámatya senki sem; udvarmester és társalkodó brandenburgi György legyen; igazgasson pedig a király országtanáccsal egyetemben.
A törökök mindinkább fenyegetik az országot, a kincstár üres; kénytetve van hát Lajos ismét egybehívni a rendeket. Zápolya nem akar megjelenni; ezt meghallva a nemesség s sejtve, hogy pénz-segedelem fog javaslatba hozatni, nyakrafőre hazaszalad. Új diétát határoz a király; Zápolyának kötelességévé tétetik a megjelenés, mégpedig kíséret nélkül. Ez, ha Bornemisszát, ki élete ellen tör, leteszik, ígéri többet nem, csak kétszáz főből álló kíséretet vive magával. Engednek kívánságának. Ő megérkezik. A nemesség ígér subsidiumot*, de minthogy az országtanács rosszul gazdálkodik, a közjövedelmeket eltulajdonítja, a törvénynek teljesedésbe vételét nem eszközli, némely pontok megtartására kívánja azt, minekelőtte az adót megajánlaná, esküvéssel is kötelezni. Bornemissza Maximiliannak esdeklik, hogy küldjön Ausztria Magyarország felőli széleire katonai erőt, mert a jó ügy veszélyben forog Zápolya miatt; a nemesség ezt meghallja, s megint otthagyja a gyűlést, szavát adva egymásnak, miképp július 15-én (1518) egybegyűl Tolnára az országtanácstól különválva. Ez eléggé merész, az eloszlás után mint országgyűlési végzést küldeni szerte a vármegyékre, felkelést és adót tárgyazó saját rendelményeit. A tolnai gyűlés személyes felkelést és subsidiumot* is határoz általánosan, hozzáfüggesztve, hogy sz. Mihály napján történjenek a bácsi táborban ezen tárgyak s a királyi jövedelmek elrendelése felett a részletesebb szabálymegállítások. A király megegyezését adja ezen végzésekre, nem méltatva elég figyelemre az utolsó pont veszedelmes tartalmát.
Bácson már szó sincs többé a nemesi fölkelésről, de annál több törvények hozatnak, melyek hogy – nem, mint az eddigiek – teljesedésbe is vétessenek; végeztetik: miképp tagja lehet ugyan az országtanácsnak minden prelátus és báró, de a végrehajtó hatalmat gyakorolja, a király nevelésére, udvara tartására, kincstárra, igazságkiszolgáltatásra ügyeljen egy, az országtanács tagjai s nemesség közül választandó bizottság. A választás meg is történt, a kormány és oppozíció nevezetesebbjei közül, csakugyan a nagyobb szám az utolsó felekezetből telve ki. Az eszerint alakult bizottság csakhamar egybe vész elannyira, hogy van, ki Bornemisszára kardot ránt; ez megkettőztetett őrizetet von a várba, melyre a nemesi karból választott tagok, azt adva okul, hogy a vélekedés-szabadság korlátolva van, ki kezdenek maradni a gyűlésből. Míg forr efelett a vita, nagy rémülésére a minisztereknek, meghal Maximilian s kevéssel azután palatínus Perényi. Lengyel király Zsigmondhoz ragaszkodni, mennyire csak lehet, ez az első terv, megnyerni, míg elválik a római császárságra a választás, Zápolyát, ez a második, mit kigondolt és kivitt Szatmári. Az utolsót a palatínusi hivatal üresen tartása s Zápolyának ígérése által eszközlötte, oly mértékben, hogy ez is egy volt, ki aláírta nagy csodálkozására a nemzetnek, hogy a nemesi biztosok hazamehetnek, mert az országtanács nálok nélkül is eligazít minden dolgot. Csakhamar a csodálkozás sora azonban Zápolyára került, midőn hirtelen Szatmáriék Báthoryt tevék palatinusszá*. Bosszankodva s a nemesség előtt hitelében csökkenve tért Erdélybe a vajda.
Ezen időtől fogva az 1525-i rákosi diétáig az egymással kibékélhetetlenül szemben álló főnökök minden eldöntő következés nélkül ezer alakban megújult harcaikat küzdik, melyek elősorolása ne tartóztasson el a végkibonyolódásra fordítani figyelmünket. A rákosi gyűlés megnyílt május elején s első, mit sz. Péter templomában Werbőczi elölülése alatt határozott, hogy az egybegyűlt nemesség felfegyverkezve maradjon. Lajos országtanács kíséretében jelenjék meg a diétára, mindenekelőtt ez előleges cikkelyeket megerősítve: „Öt nap alatt minden királyi udvarhoz tartozó német onnan kitakarodjék; a császári követ, mert honi dolgokba elegyíti magát, a velencei, mert országa a törökkel frigyben áll, tüstént távoztassanak el. Az országtanács reformáltassék. Szalkai, mert a törvénycikkeket nem szokta teljesedésbe vétetni, Szerencsés, a kincstárnok, mert cégéres életű s rossz pénzt hozott forgásba, büntettessenek meg.” Hiába vonakodott a király ezen pontoktól, hiába jelent meg, a nemesség kedvét megnyerendő, kíséret nélkül, s minekutána ezer felől tétetett a kérdés, miért tart rossz tanácsosokat, miért nem eszközli teljesedését a törvénynek, bosszankodása minden jelei közt hagyta ott a gyűlést; csakugyan engedni kellett a közingerültségnek, kivált mikor az utolsó rávevő eszközül még azt is határozattá vítta ki, miszerint a papoktól vétessék el a tized, s a következendő hónapban gyűljön, minthogy most, mint látszik, nem fog eligazíttatni a dolog, fegyveres kézzel s még nagyobb számmal egybe a nemes. A király tehát az elébe terjesztett pontokat megerősíti, a két végsőt mellőzve; de már most ettől sem akart elállni a többség, s minden betiltás dacára becsületszavát adja, hogy Hatvanban megjelenik.
Az országgyűlés eloszlása után mindjárt az oppozíciónak engedni akarás céljából a tizennégy napig fogva tartott Szerencsés börtönéből kibocsáttatik, s a kormánypárt örömujjongatásai közt kísértetik házához. De míg tart a kiszabadulási innep lakomája, proletárius csoportja a Zápolya pártnak felizgatva titkon, ráront a vigadókra. Szerencsés csak bujkálás s a vár falazatjáról kötéllel leereszkedés útján menekedhetik, háza fel van rabolva, s a kormánypárt több embere méltatlanságokkal illetve; s mégis az erő- s életnélküli kormány három hosszú nap alatt, míg tartott ti. a forradalom, semmit, nem mondom a megbüntetésre, de még csak a megakadályoztatásra is tenni képes nem vala; s tűrni volt kénytelen a meggyaláztatások legnagyobbikát, hogy Zápolya, a titkon ingerlő légyen színleg kiküldött seregeivel a nyilván lecsendesítő. Csak egy volt még hátra: hogy a párt vezére váljék a szembetett felekezet megtértjévé, s ez is megtörtént. Szalkai a Zápolya-ügyhöz szegődött.
A hatvani gyűlés július 3-án nyílt meg. Az egybecsoportozottak száma tizenhétezeret haladott. A fő-fő tisztviselők nép kurjongatásai közt lemondani kényteleníttetnek. Werbőczi, a legtúlzóbb gondolkozású izgató, palatínussá kiáltatik ki, meg is erősíttetik. Ez a Zápolya fő diadalma, mint szintén Újlaki örökségének, ki ezelőtt kevés évvel halt meg, számára elítélése; végre az országtanács olylag rendezése, hogy eldöntő szózattal bírjanak benne nádor, korlátnok, országbíró, tárnok, s nyolc, a nemesség közül választott személyek. Ennyi nyereség ára csak az, hogy a király magának tulajdonította és vítta ki a palatinusin* kívül a több fő-fő hivatalokra kinevezési jogát.
E szakaszban, mint a történetek világosítják, a Habsburg-következés házassági szerződéshez csatolt titkos pontok útján lőn még inkább biztosítva; de noha a kormány törekedései belőle kiindulók, nyilvános vitatás-tárggyá többé kitétetve nincs, s legfeljebb egyes előkészítő próbák, mint a gyámatyaság kérdése, fordulnak elé; a főnökpárt ellenhatása egy részének más irányt ad tehát, s midőn királyi jövedelmek mily célra fordításába s a törvények teljesedésbe nem vételének oka vizsgálatába elegyedés színe alatt és következésében öntagjait emeli egybetett harcfegyvereken a végrehajtó hatalom eszközeivé fel, a forradalmat, melyet Hunnia térein gerjesztett, Rákos, Bács és Hatvan mezein fenntarta, az országtanács teremébe központosított.
Ez a harmadik korszak nem egyéb egy titkos öszveesküvésnél, sikerrel az előfogásokban, kétes jelekkel utóbb s végre török tárogatók hangjai által szétrezzentve a tett pillanati közt; itt is azonban ne mellőzzük a részletes előadást.
Hatvani gyűlés után Zápolyának hatalma, kiáltotta a kormánypárt, határ- és korláttalan; akaratja, minekutána Báthory megbukott, s nádorrá Werbőczi lett, törvénytevő hatalommal eldöntő szózat; a végrehajtó hatalmat kezére játszotta országtanácsba rendelt nemes személyek által; a sereg népszerű nevéhez hajló s könnyen lekötelezendő; csak még egy lépés s ő a király. Az erőt rontsa csel; ez; amit ezen előzményekből következtetett a királypárt és nő. A kecskeméti híres Kalendae társaság* egyesül tehát kimondott okkal, csak a hónap első napját lakomával megülendő, gyűjti fel a tagjaira kirótt segedelmi részvényt, színleg ez értelemben van az aláírtak jegyzékében király s királynő neve is; titkon pedig célul tűzve ki Zápolyát hivatalából lecsapni, Werbőczit megöletni, Szalkait börtönbe vetni, Brodaricsot szolgálatjától fosztani meg. Mindezt Zápolya addigi főtámasza, az alsóbb nemesség pénzzeli megvesztegetése útján. Az oligarcha felekezetnek oly nagy volt erejében bizakodó gondatlansága, hogy igen hosszasan nemcsak hogy semmit sem gyanított az összeesküvésből, sőt egykedvűleg nézte el, miként a király, hogy Szalkai befolyásától menekedhessék, s a szorosan udvarhoz tartozó egynéhánynak legyen közvetlen hatalma alatt, Budáról Visegrádra távolíttatik, Werbőczi a bányavárosokban kiütött vallásos forradalmak lecsillapítására küldetik. Azonban megtörtént mégis a felébredés, csakhogy későn; mert már április 24-én 1526-ban elkezdődött a diéta*. A kecskeméti nagy számmal egybegyűlt társaság az előleges konferenciákon kijelentette, miképp egyedül azért van alakulva, hogy a nemesség szabad szólási jogát a hatalmasok erőszakoskodási ellen védje. Harsogó éljen fogadta a nyilatkozókat. Werbőczi eszmél, s nyakára rohant veszedelmet kerülendő, kijelenti Lajosnak, miszerint ő csak erőtetve vállalta fel a hatvani gyűlésen a nádorságot, s hivatalát ezennel a király lábai elé teszi. A felelet rövid és hideg: „Az udvar a lemondást elfogadja, s parancsolja, hogy menjen haza, ott várja el a további rendeléseket.” Werbőczi sejtve, mi függ felette, Jóbival alkonyodáskor Erdélybe illant, s jól is választotta a szaladás idejét, mert még aznap éjszaka katonai erő vette Báthory rendeléséből házát körül, hogy őt minden tétovázás nélkül ölje meg. Másnap királyi küldöttség jelent meg a rendeknél, előterjesztendő, miképp Werbőczi és Jóbi egy veszedelmes párt fejei, kik a királyi betiltás ellenére fegyveres gyűlést hirdettek s valósággal is tartattak Hatvanban, a királyt fenyegették, hogy ha önként nem akar, fegyver által fogják rávenni a megjelenésre, s midőn ily veszedelmek közt megjelenne, lázongó kitörésekkel kényszerítenék a fő-fő hivatalokban létezőknek elmozdítására; vessék tehát a rendek ezen két embert notakereset* alá. Nagy „helyes”-kiáltással fogadta a nemesség az előterjesztményt, s a két bevádlottak május 3ára idéztettek s meg nem jelenvén, birtokaik elfoglaltattak. Báthory palatínusnak tétetett. Kevéssel ezután azonban a dolgok más fordulatot vesznek; Zápolya, ti. látván a többség nézeteit, jónak látta szórni a nemesség megvesztegetésére a pénzt, s magát a kecskeméti társaságot kezdette megvásárolni, s ez okból, midőn az ellenfél egybetett vagyonja is a pénzversenyt az övével ki nem állhatta, természetesen kivitte, miképp ellene s több célba vettek ellen, változván a gondolkozásmód, vád a gyűlésen egy hang sem fordult elé.
Minekutána végigvivők Mátyás halálától a mohácsi veszedelemig a kormány- és főnökpárt közti harcot, előadásunk sorában mindenütt egyszersmind a nemzet erőtlenülése okait kitüntetni igyekezvén, hátra van még egy általános pillanat polgári intézetünkre s más főbb pontú tárgyakra, rövidbe szorított foglalatjául s egyszersmind kiegészítéséül a mondottaknak.
Országgyűléseink a szenvedelmek küzdhelyei valának. Értekezésünk utolsó éveiben személyesen kezdett azokban a nemesség megjelenni. E tett nem egy kis kiterjedésű birodalomban, hol e rend nagyobb része vagyontalan s a gyűlések helyétől távol lakó, legkevésbé lehetett az, mi lenni akart, ti. közügyek elhatározásában közvetlen részvétel; hanem egyfelől azok számára, kiknek minden érdemök egy történetes eset, hogy környékbeliek, tehát megjelenhettek, gyakorlatilag kiváltsággá vált, személyes nézeteiknek az egész nevében és kötelezéséül közhatározattá tehetésére; másfelől pedig, ami még veszedelmesebb volt s több visszaélések kútfeje, az oligarchák akaratjának, kiknek kíséretében s tehát nézeteik mellé szegődés árán lehetett csak szinte vagy legalább nagy áldozat nélkül a messzebb vidékieknek megjelenni, oly eldöntő súlyt adott; innen azon villanyerő, mely egyes főnök kedélye szerint csak azért rázkódtatta meg egyszerre az embereket, mert egy körbe fogózva álltak.
S mégis ily gyűlésekben törvények s azok közt nem kevesek s haza javát tárgyazók hozattak – gördítheti valaki ellenvetésül.
Mire a felelet: hol két párt aljasodott és aljasodásra vezető, kinél az erő egyszersmind visszaélés, egymással küzd, ott a sors változó hatalma akármelyiknél adja a győzedelmet, vetélytársa befolyását csorbító határozata néha hasznos. Ha Szodoma és Gomorra* fiai harcoltak volna egymás ellen, minden esetben oly város polgára hullott el, kitől az Isten elfordította képét. A hasonlítás itt nem a felekezetek embereit, csak törekedésök elveit akarta érdekelni. Továbbá, midőn valaki szerencsétlen, legtöbb álmodozásai vannak a szerencséről. Ki gondolt valaha Eldorádóra*, ha a jelenből ki nem kívánkozék? S mi természetesebb, mint hogyha egy nemzetet polgári intézetei nyomnak, leginkább elméjét azok lehető javítása foglalatoskodtatja. Azonban van kor, melyben a törvények szankciója s pontos megtartása közt véghetetlen a különbség, hol azok mint a halva született gyermekek, csak azért lettek, hogy eltemettessenek. Ez írott törvénydús időszakban is a jogokhoz szabott életmód vala az a társaságból kitagadott helóta*, melynek üldözésére mindenkinek fegyvere van, s neki senki megtámadásai ellen sincs. Egyes az egyes romlására (igazolásául azonos tapasztalásnak: hol erős az oligarchia, ha gyenge a király, annyi független zsarnok támad, hány a hatalmas ember) meg nem szűnőleg kiirtó harcot folytata, úgyannyira, hogy ez évsort kijelölő lelki középszerűségek végetlen pusztáin, ha valaki kitűnőbb is volt, hasonlatosan a kunhalmokhoz*, csontokon emelkedett magassága; s közelíténk, erény és vétek fogalmait tévesztendők, ahhoz, hogy mint az elgyávult római provinciák decuriói* sorában, ha az elvetemedettek közt Krisztust valló is foglalt helyet, az csak azért történjék, mert a közhit ezt is cégéres bűnnek nézte.
Törvényhozásunk másik kiegészítő része a király, tekintetétől, igazgatási jogaitól, polgári intézeteink által biztosított béfolyásától fosztva számtalanszor tétetik ki a rendektől ráküldött választottságok a felség méltóságát feledő s személysértésig vitt ellentmondásainak; nemegyszer (kivált Lajos) országgyűlés elébe megjelenni kényszerítve, ott indulatos kitörések közt fogadtatva, vagy vára a nemesség által ostrom alá vetve. Hogy mennyire felelhetett meg ily időben és körülmények közt s oly kevéssé a magas elhivattatással súlyegyenben létező személyes tulajdonok mellett az uralkodó másik fontos kötelességének, a végrehajtó hatalom gyakorlatának, azt legtisztább alakban tünteti elé egy-két pillanat e hatalom főeszközeire, úm.
a) az országtanácsra; ez előbb prelátusi eldöntő béfolyás alatt bizodalmat nem érdemlő, azzal nem is bíró s tehát oly kevéssé képes a közhatározatnak teljesülést eszközleni, mily gyakran kitétetve a méltó vádnak, hogy azt nem is akarja; utóbb, mint mondani szokássá vált, reformáltatva, pártharcra és forradalmakra jelszó, s következésképpen abban a mértékben gúnyja a rend felett őrködésnek, mint a rendek fegyvercsattogtatása, melynek teremtménye volt s fenntartója lett a törvényhozói hideg fontolgatásnak;
b) a kincstárra. A koronajövedelmek nagyobb része zálogba vetve vagy pusztult állapotban, mint fellebb is említők, s nemegyszer a főnököktől kiraboltatva. A nemesek, hogy adót, melynek egy részecskéje rendszerint a király kincstára jobb lábraállítására volt határozva, a többi országvédelmezési célokra megajánlani ne legyenek erkölcsileg kénytelenek, hazafutottak, vagy ha azt meg is rendelték, a hatalmasabb felszedők maguknak zsákmányolták el, mint p. o. 1521-ben, midőn a füstszámra határozott egy forint adóból csak 45 747 forint gyűlt be. A megmaradott kevés is szinte mindég kincsőrzők orzási közt még kevesebbre olvadt. Mindezek következésében Ulászló arra az állapotra jutott, hogy vagy országnagyaihoz rendre ebédre járni kénytelen, vagy azon frugális* eledellel megelégedni, mit a piaci pecsenyeárulók, a magyar királytól a közmonda szerint nevet kapott Laci konyhájáról adhattak. Lajosról, hogy többet ne említsek, felhozza pápai nuncius báró Pulleo di Burgio, miképp „nincs már, mit egyék”, „kényszerítik a rendek, hogy menjen táborba, holott nemhogy serge, de csizmája sincs”. Az, hogy a kormány is önhatalma nevelésére kiáltólag törvénytelen módokra vetemedett, nemzet megegyezésén kívül kötött idegen hatalmassággal trónusra következési szerződést, jogtalan adókat próbált felcsikorni, egyesek élete s béfolyása ellen szőtte cseleit, mentheti-e a visszahatások felhasznált nemeit? Megvitatást sem érdemlő fontosságú kérdés ott, hol mindenesetre egy másodikra, ti. hogy (a rege iker bajnokihoz hasonlatosan, kikre bölcsőjöknél a halál ugyanazon pillanatát méré a sors, s ők harcolának a férfikor szenvedélyei közt egymás ellen, ki-ki testvére vére csorgásán, önélete lankadását érezvén) nem magán ejtett-e, midőn uralkodójára irányzott nehéz sebet a nemzet? Oly világos a felelet.
Hát ez elvképpen ugyan nem, tettlegesen mindazáltal ország sorsára befolyással lévő nagy néptömeggel, a parasztsággal értekezésünk évei alatt mi történt? „Horum clamor ascendit* jugiter ante conspectum dei, nihil enim praeter nudum corpus et illed quoque duris verberibus affectum, miseragi plebi relinquitur”, válaszolja a törvénykönyv. Tudjuk, miként a pórnép több gyengédségteli címzetéhez, az időben a „glebae adscriptus”* is csatoltatott.
Hozzunk fel végtére egy-két szót országvédelmezési rendszerünkről is.
Európa nevezetesebb országaiban a láncaiból mindinkább feloldozott középrend adóival megnövekedett közjövedelmek útján lehetségessé, a győzhetetlen török gyalogseregnek, a jancsároknak, fegyverei által terjesztett félelem következésében, szükségessé lőn az úgynevezett állandó katonaság alakítása. Tizenegyedik Lajosé az első kezdet érdeme. Mátyás is kevéssel utóbb, nagy áldozatok közt, a fekete seregben ily formát állított fel. Ulászló alatt azonban e vitéz sereg zsoldját követelni s ki nem kapni megunván, Szeged környékén rablani és pusztítani kezd. Segít a hős Kinizsi a dolgon; azon cím alatt, ti., hogy törökök ellen viszi, egybegyűjtve, királyi parancsolatból megrohanja azt, számtalant felkoncol, s a megmaradtakat minden lehetős követelésökről lemondó írás mellett az országból kiutasítja. Mekkora kár hárult ezáltal az egyébiránt is gyengülő kormányra és birodalomra, felszámítani bajos.
Csakugyan az ország bátorságos léte s hatalma, általánosan véve, e korban a nemzeti felkelésen nyugodott; erről is egy-két megjegyzés nem fog tárgyunkon kívül esni. Zsigmond királynak „super modo exercituandi”* 1435-ben hozott dekrétuma, Albertnek több rendelménye s végre az 1458. évben Szegeden tartott országgyűlés második artikulusának* egymással egybevetéséből hozott következtetések szerint tisztán kijön, hogy első országvédelmezési lépcső volt a királyi bandérium; ha ez azonban a fenyegető veszedelem gátlására elégséges nem lenne, másodiknak következett a prelátusoknak papi tizedök és az országbáróknak hivatalokkal járó salláriumaik* következésében kiállítandó bandériumok; harmadiknak jött sorban végre a portalis insurrectio*, melyben a) személyesen felkölt a nemesség: b) jobbágytelkei mennyiségéből keletkezett arány szerint bizonyos számú felkészült katonát állított ki: c) a prelátus és báró, noha bandériumot is tartott, magán- vagy papi birtoka szerint tartozott, mint bármely más birtokos, harcost készíteni fel.
Ezen a rendszeren azonban az 1492-i országgyűlés határozatai azon nevezetes változtatást tevék, miképp a második és harmadik lépcsőt egybeolvasztották olylag, hogy a prelátusok és bárók mentesíttettek a portalis insurrectió-kori katonaadástól; az 1498-i végzés pedig csak minekutána a jobbágytelki insurrectio sem lenne képes az ellenségnek megfelelni, parancsolja a nemességnek személyes felkelését.
Továbbá, igaz ugyan, hogy az alkotmány kifejlődése óta a hadrendszer nálunk védelmezési eszméken épült, s a rendelmények nagy része, a hont megtámadóknak onnan kihajtását tárgyazta, mindazonáltal a védelmezésnek bár néha veszedelmes, illő korlátok közt gyakran múlhatatlan azon neme is, midőn egyik nemzet megtámadja a másikat, mert különben általa megtámadtatandó, nem volt minden figyelem nélkül hagyva; még 1222-beli törvény van arról, hogyha a király birodalma határon kívül akar menni hadba, a főispányok tartoznak sergeikkel zsoldért őt kísérni. Ez a kötelezés is az 1492-i törvénycikkekben mellőzve van.
Szóval a prelátusok és bárók birtokaik tekintetében felmentetnek a felkeléstől; a nemesek papirosra leírt törvény következésében végveszedelem esetében, az azt módosító gyakorlat szerint akkor sem katonáskodnak; a királyi bandérium, világ tudtára, csak egyedül határon túl vihető had, azonban ez is szűk jövedelem miatt szűk számra szorított; s még hogy egyet említsünk, a végvárak egy része őrizet nélkül, mert a katonák zsoldot nem kapva, azt odahagyták, s a várnagyok a kapu kulcsait a király kezébe visszaküldötték. Mégis ritkán vala nagyobb a túlbizakodó kérkedékenység, mint a végveszedelem ez éveiben. A fiatal magyar főnökök, midőn Buda utcáin végig rivalló kürtszó a Szolimán közelgetésével is egymást felváltó nagy lakomákra hívta össze őket, csak ujjokon lévő gyűrűikkel is képesek lennének, mint volt szokásuk mondani, öszverontani a pogányok sergét.
Értekezésünk feltett azon második kiegészítő kérdésére, hogy ti. mi szülte a magyar nemzet elgyengülését, megtévén részletekre tán igen is kiereszkedő feleletünket, ezzel a mohácsi veszedelem okai vizsgálatát csak céljául tűzött töredékünket bé kellene fejeznünk; mert teszem azt, hogy a töröknek 200, a magyaroknak 80 ágyúja volt; ott roppant a sereg, itt a király elég katonát nem kapott a harcra, amit felgyűjthetett is, gyakorlatlan; erejét túlbecsülő, vezére rendelésének engedetlen stb., noha közvetlen eszköz a gyászos nap eléidézésére, mindazonáltal csak azon tulajdonképpeni értelemben ok, amennyiben ti. ha egy ember minekutána életerejét és pénzét elvesztegette, kétségbeesése közt a Dunába ugrik, s valaki azon kérdést tenné előnkbe: mi okozta néki halálát, helyes lenne ezen feleletünk: a víz. Mindazonáltal, minthogy az egész harcra készülés és megverettetés igen rövidbe foglalható s efelett felhozott állításaink igazsága mellett tanúbizonyít, azt nem említeni egy-két szóval, oly hiba lenne, mint egy egyébiránt a dolog valóságát magában foglaló törvényes irományt külső hitelesítés nélkül hagyni.
A török roppant tábora fenyegeti az országot, a Kalendae társaságtól* vezérlett utolsó rákosi diéta* következendő felkelési szabályokat állít meg: a) a sereget hadba személyesen vezeti a király; b) segédül mellé egy vagy két főkapitány választassék; c) a bandériumok teljes számmal álljanak elé; d) portalis insurrectióba öt telektől egy katona menjen oly móddal, hogy ki ez említett arányban ötven katonát állíthat ki, azt tegye is meg, ki ennyire nem képes, a vármegyei tárba fizessen a kellető zsoldos megfogadására elegendő pénzt; e) találtassék meg a pápa, hogy légyen Európa nagyobb hatalmasságait segítségre felszólítandó; f) a nemes személyesen nem tartozik felkelni.
Szolimán Szt. Demetert ostrom alá fogja, s mégis a diéta* eloszlása után meg nem szűnt az országtanács veszekedni afelől, hogy vegye-e vagy ne teljesedésbe a törvényeket, minthogy a király a szankciót ünnepélyesen csak megígérte, de nem tette egyszersmind szokott formalitások szerént meg. Az efelett vitatásokat ürügyül használva, rendre-rendre kihúzza magát a kormány elleni párt a gyűlésekből; csak Báthoryra s Bornemisszára marad a végrehajtó hatalom gyakorlása; ezek, hogy Zápolyát, kit kijelölt a közvélemény a főkapitányságra, a harc mezejétől távoltartsák, Oláhországba küldik az ottani vajdával a törökök ellen együtt munkálódásra.
Szolimán általkelve a Dráván, már Péterváradnak tart. A király pénz nélkül s a szónak legszigorúbb értelmében koplalva vesztegel Budán. A köszvénye miatt vezérségre alkalmatlan Báthory (ki csak imént azon okból, mert katonái engedelmeskedni nem akarnak, hagyta Eszéket védelemtelen oda) felhívja Tolnára táborban nemességet; de ez, a részekre szakadt, kevés kivétellel kimarad, okul adva, hogy a király nem akar személyesen állani a seregek elébe, és az országgyűlési határozatok nincsenek megtartva. Még segíthet a pápa azon rendelése, hogy a templomi kincsek egy része fordíttassék szükségparancsolta közcélokra, de ennek már a klérus szegül ellen. Ily környülállások közt tenni nem, csak rágalmazni tud Bornemissza terjesztve azon álhírt, hogy Zápolya egyetért a törökkel.
Tehetetlenségéből eszmél végtére a király, s meggyőződvén, hogy ily emberekkel boldogulni nem lehet, régi s már elfelejtett miniszterét, Szalkait szólítja fel tanácsadóul, s ez ráveszi őt, hogy személyesen legyen a hadak vezére.
Zápolya minekutána jelentette volna, hogy lehetetlen Oláhországon által s a vajdával egyesülten munkálódni, mert az már kezesül adta fiát Konstantinápolyba, parancsolatot kap, hogy vigye sergét Tolnára.
A török azonban Tomori sajkásait visszaverve, Péterváradot megveszi, Futakot felégeti, Szalánkemént teszi fegyverrakhelyül.
A király augusztus 6-án 4000 emberrel Tolnára érkezik, ott több nagyok csatolják magokat hozzá.
Szalkai kiviszi, hogy Tomori és Zápolya János, ki jól rendelt sergével közelget, neveztessenek ki főkapitányokká, s míg az utolsó megérkeznék, helyettes testvére, György legyen. Tomori és György őszintén vallják, hogy csak apró csatázásban gyakorlottak, nagy ütközethez nem értenek. A sereg csak 20 ezeret haladó, az ágyúk száma nyolcvan, s mégis a haditanács eldöntő ütközetet s Mohácsra telepedést szaval, csak Brodarics nem s váradi püspök Perényi mondja a kasszandrai szót: „húszezer mártírját látja a hitnek”.
Mohácson ötezeren csatlakoznak még a táborhoz. Zápolya táborával Szeged alatt van már, s könnyű szekérrel ő előresiet. Báthory fél, hogy a vetélkedő társa megérkeztével kivívandó győzelem téríthetetlenül eljátszódja a hatalmat keze közül; Tomorit a hősi névre vágyás, a serget a számítás nélküli enthuziazmus* bántja. Végzés lőn tehát: Zápolyát meg nem várva essék meg az eldöntő ütközet.
Augusztus 29-e volt ennek emlékezetes napja.
A jobbszárnyat Batthyány és Tahy, a balt Perényi Péter vezérlette, a centrumon állott Tomori s megette a király a legpróbáltabb vezérek és sergek környezetében. Délután meglepték a törökök a magyar tábor előtt levő s Tomori hadvezérségben járatlansága miatt foglalatlan hagyott dombokat, s azok lábai elébe szegezték fel ágyúikat. Egy török dandár a magyar tábort véletlenül körül akarja keríteni. Ráskai, Kállai, Török megrohanják azt, s míg tart e csata, elkezdődik a nagy ütközet, az elsősorbeli magyar ágyúk kilövésével. A törökök színleg hátra vonultak, nyílást csinálandók, melyen az egy csoportban létező török ágyúk teljes száma tüzet ad a jobbszárnyra és centrumra; az első kemény csorbát szenvedve hátrál, míg az utolsó tart egyenesen az ágyúknak, azokat elfoglalni; mikor tízlépésnyi közelben van, rája dördülnek azok, s teljesen visszaveretik. Tomori másodszor is összeszedi s az ágyúkra viszi a serget, másodszor is visszanyomatik, s másfél óra eldönti az ütközet s Magyarország sorsát. A gyalogság csaknem egészen, a lovasság nagy része a csatahelyen halva maradott. Az ifjú, jóra-rosszra tehetetlen király, játéka a sorsnak és felekezetnek, Csele patakába fullad. Szolimán a Balatonig pusztítván, Pécset felégetvén, Budát körülvévén, brandenburgi György alatt közelítő cseh sergek s ázsiai mozgalmak hírére, minekutána a Dobozi haláláról regényes emlékezetű Maróthon 25 ezer, a környékből egybe gyülekezett magyar nemest levágott, 200 000 fogollyal tér vissza Konstantinápolyba. Augusztus 29-én mily időszak kezdődött! De hallgassunk a mohácsi vérnapra ráborult századaink sanyarú koráról, melyben a félhold rémes világánál egy sírrá nyílt fel a hon; polgár vitte meggyilkolt polgártársát, hogy hamvadjon porrá, majd őt is betakarandó, s lőn temetés nagy és hosszas.
S rekesszük bé máris hosszúra terjedt töredékünket egy megjegyzéssel.
A középkor leventéje elvándorolt azon helyre, hol előde hamvai nyugszanak, s míg a visszaemlékezések urnáin borongott, mindaz, ami szent vala keblében, erőt és elszánást merített a harcok és szenvedések azon hosszas útjára, mely a megváltó szent földére vezete. Mi is, midőn az ősök unokáinak Földvár* dombsoraira, a nemzeti ravatalra mutatánk, nem azért tevők, hogy a koporsó kiáltsa az élet közé a tettet elölő szót: „memento quia pulvis es”*, hanem hogy a halál tanítson meg az életre, a pártviszályra pazérolt és célt tévesztett évsor az egyesült erejű és számító munkásságra, a Gaudiumi szoros* a thermopülaire.