Kemény Zsigmond A mohácsi veszedelem okairól című tanulmánya első ízben 1838 tavaszán jelent meg. (Nemzeti Társalkodó. 1838. március 13., 20., 27. és április 3. szám.) Kiadta Gyulai Pál (Báró Kemény Zsigmond összes művei. IX. Történelmi és irodalmi tanulmányok. Bp. 1907. I. 7–46.), s legutóbb megjelent a Kemény Zsigmond művei sorozat Élet és irodalom című, Tóth Gyula szerkesztette kötetében. (Bp. 1971. 5–40.) E kiadás szövege olvasható e mostani kötetben. Nem javítottam a nyilvánvaló tollhibákat (Pulleo di Burgio olvasható például Antonio Giovanni da Burgio helyett), s a Kemény Zsigmondtól régies alakjukban használt neveket (Zápolya-Szipolyai, Bakacs-Bakócz stb.) is eredeti formájukban hagytam. Történeti magyarázatokat nem fűztem a szöveghez, mert ez Kemény tanulmányának jellegéből fakadóan szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. E tanulmány épp azáltal, hogy történelmi alapokon nyugvó politikai irat, feleslegessé teszi a történeti forrásokkal történő aprólékos egybevetést.
A mohácsi csatával foglalkozó s többségükben Kemény Zsigmond által is tanulmányozott forrásanyag megismerhető a Mohács emlékezete című gyűjteményes kötetből (Bp. 1976.). A történelmi eseményeket értelmező-értékelő legfontosabb s legmegbízhatóbb történettudományi munkák: Szakály Ferenc A mohácsi csata. Bp. 1975.; Kosáry Domokos Magyar külpolitika Mohács előtt. Bp. 1978.
Kemény Zsigmond politikai irata kapcsán fontos arra emlékeztetni, hogy a XVIII. század végén s különösen a XIX. század első két évtizedében megszaporodtak a magyar irodalomban a Mohácsra emlékező, hivatkozó művek. Ányos Pál 1778-ban még elsősorban a vesztett hajdani dicsőség gyászmezejére emlékezik Igaz hazafi című versében, de:
|
Batsányi János 1798-ban e vershez fűzött kommentárjában mára Mohács mezején történt események tanulságát magyarázza, s hangsúlyozza, egységben lenne az erőnk: „A mohácsi szörnyű veszedelemnek több okai voltak, melyeket, az akkori időnek környülállásaival együtt, nyilván s bőven előadnak a történetírók (név szerént az újabbak között Pálma Károly is, hazánknak még eddig legjobb historikusa). Ezen okok közül egy és első volt az egyenetlenség és különösen az, hogy szerencsétlen eleink (bocsássanak meg szent árnyékjaik!) inkább akarták egy-két vakmerő embernek, mintsem jót javalló törvényes királyoknak tanácsát követni!
Azonban: az az ellenség, aki Mohács mezején úgy megrontotta nemzetünket, nehezen fogja többé az ott elhúllott magyaroknak fiaikat (hogy Ányos szavaival éljek) rabságra juttatni; mert hihető, hogy magának előbb fog ütni a végóra, mint minékünk. – Fordítsuk hasznunkra mindazonáltal a tőle vett nagy leckét! Egyezzünk meg magunk között; értsünk egyet jó fejedelmünkkel, kinek haszna, dicsőssége, s boldogsága elválhatatlanúl öszve van nemzetünkével kapcsolva; és, hogy ezt cselekedhessük, ne feledkezzünk meg soha (de kivált a mostani változó s ezer meg ezer veszedelmekkel terhes időkben!) számtalanszor szenvedett nagy kárainkról; főképpen pedig zúgjon füleinkben szünetlenül Mohácsnak rettenetes neve!...
|
Kisfaludy Károly ismert és sokat idézett versében (Mohács. 1824) egy felől hangsúlyozza, hogy magunk okoztuk széthúzásunkkal vesztünk:
|
– másfelől még és újra elevenen festi meg a Hősvértől pirosult gyászt... nemzeti nagylétünk nagy temetője romantikus ihletettségű látomást, fátumszerűen ránk szakadó pusztulás képeit. (Vörösmarty Mihály is így ír 1830 körül „Sors erejű számmal győze az ozman erő.”!)
A korszak legemelkedettebb szelleme, Kölcsey Ferenc Mohácsról elmélkedve (1826) már nem a csatatéren történtekről s múltbeli történéseken borong, hanem a múltra emlékezve a jelenkori hazaszeretet minőségéről, a cselekvés lehetőségeiről elmélkedik: „a régiség becse nem a romok pompájában fekszik. A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről ősz korában körüle tolongó gyermekeinek beszél. Hallgatják azok a harcokat, a veszélyeket, a fájdalmat, dicsőséget; s mindezek nem az atyáéi már egyedül. Ő elhúny, de harcai, veszélyei, fájdalma és dicsősége, gyermekeire maradnak osztályrészűl. (...) Amit apáitok nem tettek, azt nektek kell tenni; de sohasem fogtok semmit tehetni, hanemha egyetemi hév, egyetemi erő, egyetemi lelkesedés gyűl sokaságtokból. (...) Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. (...) A marathoni győzők emléke hőseket nevelt Athenának; s az itáliai csatácskák győzedeljegyei ütközeteket nyertek Róma számára, egész világrészek sorsát intézőket. Azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni; s érte melegűlni. Nem költői ábrándozás ez; hanem fennmaradás, folyvást emelkedés érzelme; s azon egyesületnek, mely a nemzeti lét elevenítő szelleme, legbiztosb, legszebb, s legjutalmazóbb középpontja.”
Ebbe a gondolati-szellemi folyamatba illeszkedett Kemény Zsigmond tanulmánya, politikus emlékezése a mohácsi veszedelem okairól. Írása egy új politikai magatartás etikai alapjait fogalmazza meg, és megnyitja, felszabadítja az utat az 1514-es parasztháború új, humanista értelmezése felé mind a történettudományban (Horváth Mihály Az 1514-i pórlázadás, annak okai s következményei. 1841), mind a szépirodalomban. (Eötvös József Magyarország 1514-ben. 1846).