Kossuth mint szónok valóban rendkívüli tünemény volt, sőt még ezzel sincs megmondva minden. E téren ő az volt, amiről az ember azt szokta hinni, hogyha megengedi is, miszerint lehetett volna hozzá hasonló, de lehetetlennek tartja, hogy lehetett volna nálánál nagyobb.
Ő bírta mindazon tulajdonok összegét, melyek a nagy szónokot alkotják, azokból benne semmi sem hiányzott, sőt mindegyik a maga legtökéletesebb minőségében találkozott össze benne.
Hangja bírt a csalogány lágysága s édességével, s a mennydörgés megrázó erejével. Arca, alakja prófétai, s midőn beszélt, valóságos géniusznak tetszett.
Azon emberek, kik amaz idő szellemét nem ismerik, olvasva mainapság egynémely beszédét, némely helyeit közönségesnek, sőt naivnak találják. Különösen mikor a vidékre izgatni, lelkesíteni ment, s műveletlenebb néptömeghez vagy katonákhoz beszélt, beszédének egynémely frázisa a mai higgadt, számító elme előtt csaknem kicsinyesnek, gyermekesnek látszik. De éppen abban állott nagy ereje, hogy minden osztálynak, népnek eltalálta legbensőbb vágyait, érzését s lelkének leggyöngédebb húrjaiba kapott mindjárt a megszólításnál; németet, olaszt, magyart, angolt egyaránt elragadt.
Láttam Debrecenben egy csapat Lehel-huszárt, midőn felszerelve, táborba indultok előtt a kormányzói laknál fölállították, s Kossuth föl s alá járva előttük, honvédsipkában, rövid beszédet intéze hozzájuk. Ezek közt már nem volt jurátus, aki tüzelje őket, egyszerű pusztai földműves- vagy pásztorgyerekek s igen higgadt, csaknem hideg közönyösnek látszottak, aminek oka az is lehetett, hogy akkor állott a magyar ügy legrosszabbul (körülbelül februárban, 1849) és a leghívebbek is kezdtek elcsüggedni. Érdekes lélektani látvány volt, mint jött tűzbe egyszerre a csaknem holt tömeg. Észrevehető volt, hogy e pusztai fiúk soha életükben azelőtt még nem kiáltottak éljent, és erre ezúttal sem voltak előkészítve, meglehet, mivel tán tisztjeik sem a leglelkesebb hangulatban lehettek. Ez egyszerű pórlegények nem tudták, mivel, hogyan s miáltal fejezzék ki fölindulásukat. Mint a villany, végigjárta az egész csapatot a kormányzó szavainak gyújtó hatása. Az előbb oly csöndesen, mozdulatlan álló csapat egyszerre mozogni, valósággal rángatózni kezdett. Némelyik sarkantyúját döfte akaratlanul lova oldalába, mások kardjaikat nyújtogatták a levegőbe, mintha az egész egy zongorát képezett volna, melynek csappantyúit egy virtuóz végigrohanó keze billegteti; volt, aki egyet káromkodott, kardos öklével törülgetve szemeit, mások belekiáltottak, s mintegy feleltek a szónoknak, s szinte megkönnyebbültek, midőn a beszéd végén a tömeg éljenét túlharsogtatták.
De nemcsak élőszóval, hanem még irataival is csodálatosképpen tudott hatni a népre. Emlékszem egy vidéki jó öregúrra, ki előbb a mérsékelt párthoz tartozott, s Kossuth hazárd politikáját ellenezte. Persze, őt beszélni soha nem hallotta: Mikor Jellasics már Veszprémnél állt, olvassa a Nemzeti Újságban ama cikket, melyben a nemzetet a haza védelmére, Jellasics elleni fölkelésre izgatta Kossuth. Ez egy cikk annyira föllázította a jó öregurat, hogy közel ötvenéves mérsékelt politikájával szakítva, rajongó Kossuthista lett, s annak minden betűje azonnal evangéliumszentség lett előtte. Azonnal golyókat kezde önteni (mert szenvedélyes vadász volt) s terve volt egynéhányadmagával éjszaka ráütni Jellasics egész táborára s csak nagyszámú családja rimánkodásai s barátai kérelmeinek sikerült e tervéről lebeszélni.
Sokszor van vita afelől, vajon a nagy idők csinálják-e a nagy embereket, vagy nagy emberek a nagy időket?
Annyit bizonyosként lehet állítani, hogyha Kossuth nincs, bizonnyal nem történik az, ami 48-49-ben történt. Háborúra semmi esetben sem került volna a dolog. És így föltehetni, hogy egy rendkívüli ember szelleme teremti olykor a rendkívüli eseményeket.
A szónoki erőkről szólván, talán nem lesz érdektelen azokról szólnom, kiket a mai ivadéknak nincs szerencséje ismerni és akikről a mai írók úgyszólván elfeledkezni látszottak. Az akkori szónokok – átalán mint szónokok – végtelen távolságban állottak Kossuthtól, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ne lettek volna jeles szónokok, sőt igen nagy számmal voltak azok. De mindegyik, mondhatni, más tulajdonságban volt jelesebb, s nem a szorosan vett szónoki tehetségben. Egyik nagyobb diplomata, másik nagyobb jogtudós, harmadik nagyobb államférfi vagy szervező tehetség, részint tudós, vagy politikus volt különb, mint aminő szónok volt. Ügyes, körmönfont szónok s igen egyszerű volt Madarász László*, míg a famózus gyémántpör el nem homályosította. Kiválóan szónoki tehetség volt azonban a fiatal Vasvári Pál*, ki egy nap alatt az ország egyik leghíresebb embere lett, csupán meglepő szónoki képessége által. Rögtönözve, bármikor képes volt órahosszant beszédet tartani, telve költői, szónoki szépségekkel, s a pesti közönség akkorában talán Petőfit kivéve még a legrégibb szónokok közül is senkit sem hallgata oly szívesen, mint az alig húszéves, csupasz, halvány képű fiatal jogászt.
Petőfiről meg van írva, hogy rossz színész volt, de azt talán kevesebben tudják vagy hiszik, hogy mint szónok sokkal szerencsésebb volt, és ha isten megtartja és a dolgok más fordulatot vesznek, hatalmas, izgató népszónok vált volna belőle. Röviden s ritkán beszélt, de a tömeget mindig megragadta szavai eredetisége és nézetei szélső határozottságával. Jól állt neki a beszéd s az a különös s ritka sajátsága volt, hogy a leglázítóbb szavakat a legteljesebb külső nyugalommal mondta el, minden hadonászás, heveskedés nélkül, mint ez többnyire az izgató szónokoknál látható. De hangján a legvalódibb meggyőződés, a belső tűz volt érezhető; látszott, hogy az embernek a forradalom olyan sajátlagos természete, mint a Vezúvnak az olykori tűzhányás, mely elborítja a mezőt, míg a hegy maga nyugodtan áll.
Csakugyan, hogy ő is volt a legszélső forradalmár egész Magyarországon, aki proklamálta már 1848. márciusban azt, mit mások még 49-ben is koránlottak.
Szegény Petőfi! A hazára nézve számíthatlan veszteség – talán a legnagyobb – az ő halála annyi dicső halála között, de őrá nézve bizonnyal istennek különös kegye volt, hogy elesett, mert csak ki e rendkívüli ember természetét ismerte, tudhatja, hogy itt csak a legszörnyűbb vég: az öngyilkosság vagy megőrülés várt volna rája!
Petőfiről sokat írtak mint költőről s emberről, de azt hiszem, mint költőről még nem eleget, mint emberről sok hibást írtak. Voltak titkos és nyílt irigyei az irodalomban és még ma is vannak, bár iránta a közönség valóban méltányos volt, s a nagy világ irodalma, noha csak gyönge fordításokból ismeri, mégis elismeri. Petőfi érezte nagyságát, mély meggyőződések s dicsvágy képezték lelkének legerősebb rugóit, de magánemberi jellemének mégis legkiválóbb vonása volt: a hízelgés, a szolgaság, a képmutatás iránti lángoló gyűlölet, megvetés, vagy tán helyesebben, az attóli undorodás. E corioláni vonás sok üres, hiú nagyságot bőszített föl ellene, kik azonban elég alattomos, ravaszok voltak ezt nem mutatni, de azonban – hallgatásuk lőn a felelet. Később egy-két hívatlan is hozzáfogott jellemzéséhez, és így néhány badarság is keveredett azon adatok közé, melyekből majd egy későbbi életíró még ferdébb következtetéseket vonhat.
Azzal, hogy valódi római jellem volt, egyátalán nincs sok mondva. Amely elveket vallotta, azokat az életben is követte és azokhoz hű maradt. Lángolón szerette hazáját s lángolón gyűlölte annak elleneit, de ha életben marad, tán keserűbb meghasonlásba esik a kor uralkodó szellemével, mint amennyit bár halhatlan műveiért az önzés eltűrhetne.
No de tán átéltük már a nehezét; tán szebb idők következnek végre, az igazaknak kedvezőbbek...