A rendes zászlóaljakon kívül támadtak szabadcsapatok is.
Ilyenek voltak mindjárt elöljáróban a pesti önkéntes zászlóalj és később a Hunyadi gyalogság és huszárság, a lengyel és a német légiók stb.
Pesten élénkek, tarkák voltak az utcák, különféle csapatok és egyes katonák jártak-keltek, mint a jövendőbeli harcok dicsőségének tulajdonosi, jelöltjei, s noha még hőstettet nem vittek végbe, a polgárember igen olcsó lett mellettük.
Egészséges, jóképű fiatalembernek, míg egy utcán végigment, ötször-hatszor kelle mentegetőleg felelni arra a kérdésre, hát te még nem léptél be?
De még ekkor nem volt oly nagy a szükség: Becsület volt katonának állni, de itthon maradni még nem volt éppen kiállhatlan szégyen.
Amint előbb a népgyűlések és tüntetések, most már a kraválok kezdtek napirenden lenni. A dolog mindjobban komolyodott.
Az akkori ifjúság úgy hasonlított a maihoz, mint a húszéves ifjú az ötvenéves emberhez! Tüzes, lelkes harcvágyás; de mégis meglátszott, hogy a nemzetnek majd kétszáz éven át nem volt háborúja.
Nagyobbszerű kravál volt a Károly-kaszárnyai*, melyben a régi rendes katonaság s az önkéntesek összevesztek. Egy sortűz az ablakból, és úgy szétroppant a tolongásig összecsődült tömeg, hogy majd egymást tiporta agyon.
A fegyveres nemzetőrséget rukkoltatták ki:
Egy ily csapat vonult az Úri utcán fölfelé éppen, s a Zsibárus utca* sarkán állva, kíváncsian néztem, mint fogja megrohanni a laktanyát a békés polgárokból álló csapat, de a Szervita kolostor falai alá húzva magát, meg se moccant.
Egész éjen át nagy aggodalomban volt a város.
Másnap a hadügyminiszter sűrű lövöldözések közt ment be a kaszárnyába és rendet csinált.
Voltak elegen akkor, akik a nemzet ereje, sőt még harci erényei felől is igen csekély véleményt tápláltak. E pesszimizmus némelyeknél valóságos kishitűség-, részint ítéletgyöngeségből származott; többeknél azonban nagy nemzeti önérzetből is eredt, mely szerette volna, ha a nemzet nagy dolgokat mível. Egymást izgattuk azzal, ha állítottuk, hogy így-amúgy nem merünk tenni, csak rajongunk.
De a népháborúk jelleme, hogy a békéhez szokott polgár csak lassankint törődik bele a kegyetlen vérmunkába. A legutóbbi amerikai háború*, mely később oly nagyszerűvé fejlődött – oly csatákon kezdődött, melyekben a csapatok félénksége ejtette bámulatba a katonás Európát.
A mai nemzedék higgadt, számító és kevésbé lelkes; még az ifjúság is, mintha mindegyik egy-egy Talleyrand* volna.
De azért nem lehetetlen, hogyha a hazának megint szüksége lenne nagy feláldozásra, ez az ivadék tán kitartóbb lenne elődeinél is.
Az akkori ifjúság még előbb fél évvel nem is álmodta, hogy valaha katona lesz belőle. Mind jurista volt s ügyvéd vagy megyei tisztviselőnek készült; a katonai fegyelemről távoli fogalma sem volt, amiből aztán eleinte furcsa jelenetek fejlődtek.
A tisztek eleinte természetesen szolgált katonákból tétettek, s a nagyságos úrfi egy-egy durva káplár keze alá került, aki nem értett semmit sem a jusból, se a politikából. A jurátus közlegény okoskodott a sorban is, jobban akara tudni mindent, feleselt, vitázott, s csak nehezen ment fejébe a „föltétlen” engedelmesség.
A közlegény jelentékeny része részint nagy míveltségű, előkelő származású, nagy vagyonú vagy rangú egyénekből állott. Mindnyáját nem lehete azonnal tisztté nevezni, s voltak esetek, hogy valamely földesuraság vagy vicispány saját hajdúja vagy írnoka parancsnoksága alatt állott – legalább rövid ideig.
De a hazaszeretet minden bajt kiegyenlített.
A középrend nagy áldozatkészséget tanúsított, a főrend, Erdélyt kivéve, nem sokat. Nagy része egészen visszavonult, s amit az egész vétett, azt egyes tagok akarák helyrehozni, kik aztán aránytalanul nagy áldozatokat hoztak, részint mindenüket vesztették. Nem szükség felemlítenem, a történet lapján aranybetűkkel csillognak neveik.
Én az 1848. nyáron léptem előbb egy szabadcsapatba, később a rendes honvédseregbe. A véletlen úgy hozta magával, hogy több nevezetes mozzanatnál voltam jelen, de az egész hadjárat és a későbbi besoroztatás alatti tapasztalataim azon meggyőződést érlelték meg bennem, hogy nemzetünk erkölcsileg legépebb rétegét, a hazafiság kimeríthetlen bányáját a legalantibb része, a szoros értelemben vett nép képezi.
Bámulatos a fogékonyság a legelőrehaladtabb politikai s társadalmi eszmék iránt, melyet a nép néhány rövid hónap alatt tanúsított.
Átalán az erkölcsi és szellemi erő, melynek a nép minden várakozás fölött jeleit adta, még a legvérmesebbeket is meglepte.
Tudni kell, hogy 1848. március 15-e előtt a pórnép sem politikai, sem társadalmi kérdések felől, melyek a kiváltságos réteget hullámoztatták, úgyszólván nem is álmodott. Egy valóban szép reggelen fölébred, nemzeti zászlót lát a helység tornyán, a népet a bakter a városházára dobolja, odamegy, s ott kihirdeti a nótárius, hogy mától kezdve nincs robot, nincs dézsma, minden ember szabad: egyenlő a törvény előtt, ezt végezték a nemesurak, most már polgártársak, az országgyűlésen, ahová ezentúl képviselőt a volt jobbágyok is választanak, éljen a haza, a király, az alkotmány! stb.
A nép méltán álmélkodott e roppant változáson, melynek valószínűségét nem hallotta még előtte való nap emlegetni:
– Nos, atyafiak – kérdé a jegyző a némán töprengőket –, mi észrevételük mind e törvények iránt? Mert most már önöknek is éppen úgy van szólásuk minden ország-dolgába, mint előbb a nemesuraknak.
Azt hivék, hogy cselfogás az egész, s csak ki akarnák tudni, nem hajlandók-e lázadásra, és hallgattak.
Két hónap múlva már túl voltunk a republika, szocializmus, kommunizmus fogalmán, Vasvári már az Icaria* alapelveit magyarázgatta.
Azt hiszem, mainapság minden veszély és balirányzat gyanúja nélkül hozhatom elő az eredetiséget, miután ma mindnyájan meg vagyunk győződve, hogy magyar nemzeti létünk biztosításának palladiuma* a királyság. Mi pedig mindenekelőtt magyarok akarunk maradni.
E népből alakult honvédsereg szellemre és jellemre nézve minden egyéb európai ismert hadseregtől elütő, oly sajátságos és eredeti volt, hogy azt a hadi események száraz előadásából kellően fölismerni teljes lehetetlen.
Már a 48 előtti császári hadseregben általános volt a meggyőződés, hogy a magyar ezredekben tisztként szolgálni – valami oly rendkívüli gyönyör, mit a világ semmiféle seregében, még a franciában sem találhatni föl. Először a vitézebb csapatban szolgálni mindig háladatosabb, úgy az előmenetel, mint a biztonság szempontjából. Mert nincs rá eset, hogy a tiszt bátorabb lehessen, mint a legénység. Oly sereget, melyben a legénységnek is ambíciója a vitézség, még lehet találni; de a magyar katonának, sőt mi több, az egyszerű pórnak legfőbb, legszentebb ambíciója a vitézség. Szégyennek tartja a lopást, rablást, csalást; de legnagyobb gyalázatnak, erkölcsi halálnak tartja a gyávaságot. Ilyen legénységnek csak jó tisztek, ügyes vezérek kellenek, hogy vele csodákat míveljenek.
Azonban hősies, vitéz sereg az angol, a francia s több más nemzetbeli is. A vitézség a legfőbb tulajdona egy csapatnak, és így a magyarnak is, de nem csupán e fő erény az, ami e seregbeni életet oly rendkívül vonzóvá, kedveltté teszi. Az ama törhetlen vidámság, derült hangulat s a dévaj tréfálkozásra, mondhatni, gyermekded csintalanságokra való írthatlan hajlam, mely a magyar katonát a legveszélyesebb, legkétségbeejtőbb helyzetekben, a legkínosabb, legsanyarúbb viszontagságokban soha el nem hagyja. Ebben, azt hiszem, a magyar katona egyetlen, páratlan a világon. És e tulajdonsága különösen a 48-i hadseregben kulminált, aminek több oka volt. Egyik, hogy e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekeiért harcol; másik, hogy vezénylete tisztán nemzeti volt, végre; hogy a legfiatalabb a 19 éves korosztályból, tehát úgyszólván gyermekekből állott. Mert nota bene* a sorozás a 19. éven kezdődött ugyan, hanem azért nagy volt azok száma, kik 15-16 éves koruk dacára önként beállottak.
*
Gondolom, senki sem tagadhatja, hogy a férfi 30–40 éves kora közt éri el ereje, kitartóságának tetőpontját. Az a hadsereg, mely ellen a 48-i magyar honvédség harcolt, többnyire szolgált, régi – korosabb – katonákból állván, már e részben is előnyben volt. De ez előny még kétszerezve is volt a gyakorlat által. Mert a járképességet is a hosszú gyakorlat fokozza jelentősen. Az újonc katona, kinek még inai meg nem vastagodtak, sokkal hamarabb elfárad, s mondhatni, hogy folytonos gyakorlat által e járképességet ötszörös, hatszoros fokra lehet emelni. Közönséges ember mérföldnyi járás után – hozzávéve 40 ft-nyi terhet – elfárad. Háborúban a katona ennyi teherrel több napon át megtesz 5-6-7 mérföldet. Eleinte elfárad, kidől, s azt hiszi, nem bír tovább menni. De fölpuskatusolják, egyet iszik a pálinkásbutykosból, és utóbb úgy érzi, mintha valahol kipihente volna magát; semmi fáradtságot nem érez, oly könnyen halad, mintha nem is saját lábain, hanem valami idegen gépeken járna. Egy idő múlva azonban megint erőt vesz rajta az erőtlenség, összeroskad, és már most igazán azt hiszi, hogy egy lépést sem bír tenni. De főbelövéssel fenyegetik, és különben ha ottmarad, az ellenség lövi főbe. Megint iszik egyet s tovább vánszorog. Utóbb még egyszer belejön az előbbi könnyű érzetbe, midőn lábait, melyek mázsás tehernek tetszenek, most megint alig érzi, mintha valami idegen erő mozgatná azokat. Ilyen gyakorlatok csak a katonai életben fordulnak elő és ennélfogva a rendes osztrák sereg 25-35 éves veteránjai a kor és gyakorlottság előnyével bírtak a 19 éves gyerkőc honvédség fölött.
És mégis, e gyerkőcsereg, még a növésben levő gyönge inaival, e fegyelmezett, gyakorlott sereget járképességben túlhaladta. Számtalanszor tett oly nagy meneteket, melyeket az ellenfél vezérei lehetetlennek tartottak és annálfogva általuk meglepettek.
Márpedig ez egy előny, a nagyobb járképesség, magában elegendő, hogy ügyes vezér kezében a győzelmet biztosítsa – föltéve természetesen, hogy a fegyver minőségében valami lényeges nagy különbség ne létezzék.
De nagy befolyású a sereg hangulata is. Azt mondják, hogy a lelkes népek hamarabb elcsüggednek, elhidegülnek, s a tartós vereségek jobban demoralizálják, mint a nyugodtabb, higgadt természetűeket.
Meg van írva, hogy az osztrák sereg legtöbb verést bír el. És ez nem oly csekély érdem, mint hamarjában gondolnánk. Legkevésb verést bír el a magyar. De éppen azért, mert neki vagy győzni kell, vagy kiront és meghal, rendkívüli műveletekre alkalmasabb, mint az úgynevezett szívós sereg. Erre mutat a francia példája is. (A magyar katonát az osztrák seregben mindig osztrák katonának értve, magyar seregnek csupán a 48-49-i honvédsereget tekintve.) Átalán azon seregek, melyek zsoldért harcolnak, több verést tűrnek el, mint valamely ügy vagy nagy eszme által lelkesedett harcosok.
Maholnap oly üzér, kalmár világba jutunk, hogyha valamely népről azt mondjuk: született katona, inkább megrovásnak, mint dicséretnek fogják tekinteni. Legyen bármint, az tény, hogy a magyar emberből lehetne a világ legjobb katonáját csinálni. Mert a katonát, illetőleg a hadsereget csinálni kell, mint a nemes bort. Valamely seregben minden egyes közlegény valódi hős, és az egész sereg mégis oly gyarló lehet, hogy egy másik kisebb csapat, melyben az egyesek amazokhoz képest nyomorékok, tönkreteszi az első ütközetben. Erre a hadtörténet tömérdek példát szolgáltat.
Seregalkotáshoz mindenekelőtt idő kell, mialatt az összeérjen, egybeforrjon, éppen mint a jó mustból csak idő múlva lesz erős óbor. A honvédseregnek az idő nem adatott, és e körülményt tekintetbe kell venni, ha ítéletet akarunk hozni felőle s párhuzamba tenni a magyar nép katonai képességeit más népekéivel.
A nemzeti politikának egyik fő ágazata: a nemzeti önerő helyes fölismerése. Nagy hiba annak túlbecslése, de szégyenletesebb, ha valamely egyén vagy nemzet kevesebbet mer, mint amennyire ereje képesíti. Azt hiszem, annálfogva nem cselekszünk haszontalant, ha a nemzeti erő nagyságát mérlegeljük.
Az újabb kori hadviselés abban különbözik leglényegesebben a hajdankoritól, hogy mindinkább a tömegek harcává válik és az egyén mindinkább elenyészik benne. Ez okból a begyakorlottság mindegyre fontosabb, döntőbb tényező, s a hadviselés egyre inkább szaktudománnyá válik.
Midőn tehát egy gyakorlatlan sereg valamely régi gyakorlott seregen diadalmaskodik, elképzelhető, hogy erkölcsi, szellemi, fizikai adományok dolgában mennyivel gazdagabbnak kell annak lennie a másik, a gyakorlottabb fölött.
A magyar mint osztrák katona is híres volt. Nagy intő jel a birodalom politikusai számára.
Csak még egy tanulságos példát. Egy vörössipkás zászlóalj legénysége kétharmadát elveszté folyamatos rohamokban. Midőn kitöltötték, hamarjában nem volt más kéznél, mint oláh legénység. És e vörössapkás zászlóalj a kétharmadnyi oláh legénységgel továbbra is olyan kitűnő volt, mint előbb tisztán magyarral.
Ebből az a tanulság, hogy ha a hivatlanabb rész alkotja a sereg vázát s abban egy jó csomó harciasabbat olvasztunk, ez még mindig jó sereg lesz; de határtalanul kitűnőbb lesz a hadsereg, ha az arra alkalmasabb, természettől hivatottabb rész képezi a sereg vázát, vezényletét, színezetét, és ebbe olvasztjuk bele a kevésbé harcias elemeket.
Meglehet, hogy elkövetkezik az idő, midőn a magyar nemzet lesz hivatva királya vezérlete alatt védeni a birodalmat. Részemről azon hitet táplálom, hogy a föladatnak nagyszerűen fogna megfelelni, a kellő természetes viszonyok között.