Pest égése 1849-ben

Az alvidéki táborból a dicsteljes felső táborba óhajtva osztatni, május elején Pestre tétettem át, egyelőre a térparancsnokságnál alkalmaztatva, de mindjárt az első napokban egy makacs betegség által meglepetve, mely egész azon év végéig gyötört, s megakadályoza abban, hogy a cselekvő szolgálatban tovább részt vegyek.

Vágyam az volt, hogy a nagyszerűbb feladattal küzdő, rendes nagy csatákat vívó Görgey- vagy Klapka-féle hadtestbe és itt különösen oly zászlóaljba osztassam, melyben valamely régibb, íróféle barátommal együtt lehessek, s e vágyam a legszebb értelemben teljesült is volna, ha érintettem betegségem közbe nem jön, mert amint egyszer a Kerepesi úton^* a Rókus körül elhelyezett térparancsnoki irodában ülök felkötött állal, váratlan belép Petőfi, ki már ekkor őrnagy volt, s mint átutazó, szabályszerűleg jelentvén magát, fölismert s barátságosan üdvözölt. Együtt mentünk reggelizni, mialatt elmondá, hogy ő a munkácsi várba óhajtana kineveztetni parancsnoknak. Már ekkor híre szárnyalt, hogy az oroszok betörnek. No én ugyan, mondám, a felső táborba szeretnék osztatni, de önnel, nem bánom, elmegyek Munkácsba is, aztán majd ott valami nagyszerűt viszünk végbe. Azt hivém, hogy néhány nap múlva meggyógyulok, de bizony néhány nap múlva éppenséggel ágyba kelle fekünnöm, s mint lábadó hátráltam ki később Pestből, Szegedből, mint súlyos beteg kapituláltam Borosjenőn, s mikor felépültem, december végén besoroztattam egy osztrák–cseh ezredbe.

Mivel már éppen Petőfiről emlékeztem, kiről éppen azok irogattak jellemrajzokat, életrajzokat, élettörténetet, kik soha nem is látták, talán nem lesz érdektelen megjegyeznem, miszerint amennyire én őt ismertem és meglehetősen ismertem pedig, ő volt azon korszak legrepublikánusabb jellemű egyénisége; aki untalan mintegy példát akart adni arra, milyennek kell lenni a valódi republikánus jellemnek. Ő már az volt 1848 előtt, mikor még republikánus pártnak híre sem volt, ő valósággal annak született. Ő volt a legszélsőbb ellentéte azon szellemnek, mely a jelenlegi ivadék sajátja, és a gondviselés szeretetteljes áldásának tekinthetni, hogy megkímélte őt élni egy oly korszakban, mely őt bizonnyal a meghasonlás, őrület örvényébe sodorta volna. Nekem úgy tetszik, hogy ő még azon kor uralkodó erényeinek is, az őszinteség s egyenességnek, túlságos mérvét képviselte. A csúszás-mászásnak, képmutatásnak nagyobb ellensége nem volt nálánál, s az ellenkező tulajdonok iránti nagyrabecsülését minden kínálkozó alkalommal szerette kitüntetni. Szerencséjére oly időben élt, amidőn ez legalábbis lehetséges volt, anélkül hogy mint ez ma történnék, okvetlen őrültnek tartassék, végre valósággal meg is őrüljön. Akit nem olyan jelleműnek ismert, mint önmaga volt, annak őt megközelíteni, barátságára szert tenni teljes lehetlenség volt, lett légyen bár gróf vagy herceg, sőt ekkor sokkal kevésbé! Szegényemberekkel, kiket igen becsületeseknek ismert föl, ha oly sorsúak voltak is, kikkel ma hason állású egyénnek botrány volna társalogni, benső baráti viszonyt kötött, míg ellenben befolyásos előkelő egyéneket, kik neki árthattak, de akik nem rokon elvűek és erkölcsűek voltak, minden hízelgésük dacára elutasított köréből. Szerintem oly eszményi tökélye volt ő egy republikánus embernek, aminő csak Márius korának keretébe illett volna be, s még 1849-ben is valódi erkölcsi anakronizmus gyanánt rítt ki a kor szelleméből.

Már 1848 nyarán – azt hiszem, szándékosan kikeresett – kopott atillában járt, holott már ekkor lett volna módja akár eleganciával öltözni. Nyakravaló nélkül is nem csupán azért járt, mert ezt így szokta, s ez mintegy emelte arca természetes költőiségét, s mert mint némelyek egyedüli okul vetik, ekként szokatlanul nagy Ádám-almája kitűnt, hanem ebben ő egyszersmind a szabadszelleműségnek, a természetesség, egyszerűségnek is akart kifejezést adni. Akik őt valami ilyetén aprólékos különcségért hóborttal vádolják, azok nem fogják föl őt jól, mert minden ilyes eredetiségének megvolt a maga erkölcsi vagy politikai okszerűsége.

Mikor tehát 49-ben vele mint őrnaggyal találkoztam, pléhgalléros atillája szintén föltűnőleg kopott s aranygallérja is oly keskeny, oly színtelen volt, mintha azt akarta volna tudtul adni, hogy ő arra nem sokat ad, s tán elve ellen is van, hogy az aranyból készült.

Az Úri utcai^* híres „forradalmi csarnok”^* kávéházba a „közvélemény asztalához” telepedve kérdé, hogy hát Károly barátja hol van? Ez a Károly ott főpincér volt hosszú időn át, maig élő ember, egy Sebestyén utcai^* kis söröde tulajdonosa. Kevés beszédű, komoly ember, kit Petőfi s az ifjúság is ritka becsületességeért nagyon szeretett. Mondá a kávés, hogy Károly nincs már nála. „Sajnálom igazán – mondá –, hogy kezet nem szoríthatok vele, mert imádtam ezt az embert.” Emlékszem, hogy noha jóval fiatalabb Petőfinél, magamban szinte megbotránkoztam az egyenlőség s testvériség ilyetén gyakorlati hű alkalmazása fölött.

Alig néhány napot töltve Pesten, még mint fennjáró, egy bot segélyével a Poplan sörházba mentem a Sebestyén utcába. Egy sereg városi polgár vett körül, kegyelettel nézegetve újdonat honvédtiszti atillámat, panaszkodva az átélt Windischgrätz-i korszak szenvedései felűl, midőn közelben – esti 6 óra tájon – az első bomba robbant szét, iszonyatos dörejjel, valamelyik ház tetején vagy udvarán. Már néhány napja az a sejtelem nyugtalanítá a várost, hogy a város bombáztatni és porrá égettetni fog. Az ostromló sereg fővezérlete tudtul adatá Hentzinek^*, hogy a pesti oldalról egy puska sem fog elsüttetni, tehát kímélje a várost. De Hentzi^* osztrák vezér volt, s ezzel, úgy hiszem, mindent elmondtam, legalább a magyar közönség előtt.

A békés sörözők rémülve ugráltak föl az asztaloktól, s amint néhány perc múlva egy másik bomba – de ez már jó távol, valahol a Lánchíd körül – esett a városba, az egész korcsma kiürült. Csak néhány fiatal ismerősöm ült még mellettem, szeméremből, de már ezek is erősen sürgettek a távozásra. Az ablak alatt a futók robogása hallatszott, kik egymást tiporták le ijedtök- és siettökben, olyatén zajkeverék, mint midőn valamely megriadt nyáj robog el egy szűk utcán, nyöszörögve, dübörögve, egymás hátára ugrálva.

Sok város lakosságát megismertem a forradalomban, így a többek közt Fehérvárt, melynek csekély népessége botokkal fegyverkezve, egy egész rendes zászlóaljt lefegyverzett, midőn Jellasics a város mellett táborzott. Szegedet, hol a vívott csatában a város lakossága is vitézül részt vett. És különösen Aradot, melyet alig két hónappal előbb tanultam ismerni, s melynek lakossága szitokkal vegyes élcekkel fogadta Blomberg golyóit^*, s olyannyira megszokta, hogy az ágyúgolyó már mintegy rendes fűszerévé vált napi életüknek. Mondom, amerre csak jártam, mindenütt bátor népet találtam, annál meglepőbb volt tapasztalnom a főváros lakosságának nagy ijedtségét.

Tulajdonképpen már meglehetősen üres volt a város a bombázás előtt is, a jobb módúak kiköltöztek belőle. Ez még érthető, sőt az is, hogy a lakosság igyekezett kivonulni a védhetlen égő városból. De e percben csak laikus elme is elgondolhatta, miszerint a veszély nem oly közeli, hogy éppen futni kellene azonnal, lobogó hajjal, remegő inakkal, kék-zöld ábrázattal. A vendégek nagy része nem fizetett, a vendéglős maga nem győzvén számolni.

Különben az elmúlt évből is eszembe jutott egy kis jelenet, mely némi komikus színezettel bírt. A Károly-kaszárnyában cs. k. katonák és honvédújoncok véresen összeverekedtek. A kapuk bezárattak, s az ablakon ki sortüzet adtak a népre a császári katonák, tudtommal azonban áldozat nem esett. A kaszárnya előtti tömeg azonban oly dühös futásnak eredt, hogy valószínűleg néhány embert agyonszorított vagy -tiport. E tömegtől sodortatva, csak a Zsibárus utca^* sarkán voltam képes megállapodni. Egypár óra múlva kirukkolt a fegyveres polgárőrség, s zárt csapatban közelített az Úri utcán a Zsibárus utca^* felé. Amint az Úri és Zsibárus utca^* elejéhez ért a csapat, hol már a Szerviták kertje nem képez bástyát a kaszárnya emeleteiből érkezhető golyónak, a vitéz őrség egyre lassítá lépteit, s önkéntelen megállapodott, mialatt egy fegyveres polgár katona szorongó kedélyállapotának következő szavakban ada kifejezést: „Na, jetzt nur langsam, jetz száma schon nahet^*.”

Jó magyar, sőt forradalmi érzelmű volt a város lakossága, de egyátalán nem harcias szellemű, az kétségtelen. Barikádokat ez ugyan nem fog építeni, hacsak idővel egészen el nem magyarosodik.

Egyedül maradva a sörödében, fizettem s távoztam. Azalatt este lőn, a város több helyen égett s egészen kiürült: Kiballagtam a Városligetbe, onnan nézve a borzasztó látvány nagyszerűségét.

A Városliget egész tábor volt, földönfutó nép tábora, melynek dühét, átkozódását Hentzi^* barbarizmusa ellen leírni homéri toll volna képes talán. A város egy lángtengerré vált, mindenki, aki Pestben valamely házat vagy bútoros lakást bírt, égett embernek tartá magát.

Mindenkinek szeme a budai várra volt szegezve, honnan szabályszerű időközönként párosával szállt fel a magasba két-két bomba alant égő kanócával, melyek futásukat jelölték. Úgy tetszettek, mint egy pár hullócsillag, mely eleinte egyenest fölfelé száll, azután ismét hasonló tempóban lefelé, mire iszonyú robbanás következett. Ha a szél úgy kedvez vala Hentzi^* munkájának, mint Moszkvában első Napóleon alatt az oroszoknak, midőn fölváltva mind a négy oldalról föltámadt a szél, akkor Pesten nem marad egy kunyhó sem épen. De szerencsénkre a szél nem volt erős, és másnap reggel megvigasztalódtunk, hogy aránylag nem esett annyi kár, mint talán Hentzi^* óhajtotta volna.

Az éjt a Hatvani és Magyar utca sarkán levő K-féle házban töltöttem, hová a város részéről szállásolva voltam. A bombázás éjféltájban megszűnt, s másnap a város ismét népesülni kezdett.

Ez esemény után Görgey nagyobb eréllyel fogott az ostromhoz. A Gellérthegyen s a Krisztina városi oldalon a 24 fontos ütegek sortüze csaknem szakadatlanul rombolta a falakat, és négy-öt ilyetén nagy ágyú, egyszerre elsütve, oly rémületes dörejt okozott, hogy még a Kerepesi út^* végén is ajtót, ablakot úgy megrázott, mintha egy ostromló tömeg döntögette volna. Végre május 21-ének reggelén a K-ház két szál lakosa, egy vén szakácsné s egy házmester, azon örömhírrel rohantak be hozzám, ki már akkor ágyban fekvő beteg voltam, hogy a Vár be van véve. Köpenyt öltve magamra, egy bérkocsiban kivitettem magamat a Duna-partra. Még javában szólt a kis puskatűz a várban, de az égő Várpalotán láttam lengeni a nemzeti háromszínt.

Pestnek rendkívüli lázas alakja lett e délelőtt. Előkelő delnők magán- és bérfogataikban a hídfőtől nehéz sebesült honvédeket hoztak át nyitott hintóikban. Az öröm rendkívüli. Mindenki a roham részleteiről beszélt, a honvédek tréfáiról, melyeket az ostrom tüzében elkövettek. Mert jellemző sajátsága volt a 19 éves honvédeknek, hogy a legnagyszerűbb, legvészesebb és -vérengzőbb jelenetben is dévajkodtak. Még javában csatáztak a várban, amidőn egy ilyen jókedvű közhonvéd nagy erőködéssel a Várpalota udvarára cipel a trónteremből egy aranyos karosszéket, arra nagy méltósággal felül, s körébe gyűjtött bajtársainak különféle pajzán tárgyú parancsokat osztogat.

Egy másik csapat honvédre egy ház második emeletéről egy század ellenséges katona lövöldöz.

– Megálljatok! – szólal fel egy gyermekarcú kis honvéd – már lőttünk futtában elég németet; lőjjünk már egyszer röptében is!

Azzal a csapat fele fölrohant a második emeletre, és az ablakon dobálja ki az öles vén katonákat, a többi meg lődözi a levegőben, mint a vadkacsákat, jóízű kacaj között.

Hát még azon adomák, melyeket csak férfitársaságban mondhatnék el... de amelyeket leírni nem szabad.

Harmadnapra egy vidéki barátom beszélte, hogy megnézte Buda várát másnap, az ostrom után. Borzasztóan büdös volt a sok halott szagától. A honvédek egy része a vár pesti oldalán útszélben, sőt az utcán is heverészett, ahol éppen lenyomta őket az álom, több heti folytonos fáradtság s különösen az utóbbi napok álmatlanságai után. Vér és por borította arcukat, egyenruhájukat, de tekintetükben rendkívüli büszkeség, önérzet s oly marcona kifejezés volt, hogy polgár barátom szinte szégyenlette magát előttük, s valóban, a polgáremberre némi szuverén kicsinyléssel is néztek. Nagyon szeretett volna pedig velük szóba állni, de nem akarták észrevenni. Végre nekibátorodva, egy kisebb heverésző csoportot, mely még ébren volt, szólított meg.

– Hát már most tisztelt vitéz hazafiak mit fognak csinálni?... hiszen már talán nincs is ellenség a hazában, mindent levertek? – kérdé tőlük.

– Mit csinálunk? – dümmögé az egyik, végignézve megvetőleg a kérdezőn s másik oldalára fordulva – hát megyünk Bécsbe.

Egy másik, ki hason feküdt s egy hátrapillantásra sem érdemesíté a kérdező „filisztert”, oly megjegyzéssel toldotta meg a tervet, arra vonatkozólag, hogy mit fognak csinálni Bécsben? – de amit most szintén nem „opportunus”^* közzétenni.

A többi ébrenlevő nagyot kacagott az ötleten, s polgári barátom álmélkodva odábbállt, azon meggyőződéssel, hogy ezek az emberek jó vezérrel keresztülmennének a világon. Valóban méltán írta Petőfi róluk:

---