Facséten ért bennünket a szörnyű nap, melyen megtudtuk hivatalosan, hogy mindennek vége van.
K-s P-l vadász százados barátommal voltunk együtt, mint betegek, házba szállásolva, míg a 15–20 ezernyi sereg utcán, udvaron, gyöpön a legnagyobb rendetlenségben táborzott.
Egy reggel belép K. barátom szolgája, egy eredeti vén huszár, azzal, hogy az utcán hirdetik a hadseregparancsot, mely szerint: mehet mindenki, amerre tetszik. Görgey megadta magát „auf Gnade oder Ungnade”*. Bem és Guyon mennek Erdélybe, Vécsey és még egy tábornok (kinek nevében nem vagyok bizonyos) mennek az orosz elébe – fegyvert lerakni. Szabad a választás minden egyes katonának arra nézve, hogy kivel tartson.
Igaz, hogy pár nap óta már csupa leverő hírekkel voltunk eltelve, de e gyászhír, már az ő egész bizonyosságában, leírhatlan hatású volt ránk nézve. Többé kétségnek s reménynek helye nem volt: Magyarország elesett!
Kimentünk az utcára, ahol mozogni alig lehetett a nagy tolongásban, általános volt a zavar, a rendetlenség, a taktikai, fegyelmi fölbomlás. Tüzér, gyalog, lovas, szekerész, poggyászszekér, közember, tiszt, polgári hivatalnok, mint elkevert kártya, összevissza és sűrűen, egymás hátán, arcukon a kétségbeeséssel.
K. barátom egy iszonyút káromkodott, hogyha már vége van, legalább ily csúf vége ne lett volna a dolognak!
Hogy merre tartunk, az iránt nekünk kettőnknek határoznunk is fölösleges volt. Tudtuk, hogy Bem és Guyon Törökországba igyekeznek. Igen fiatalok voltunk, epedők a kaland és nem köznapi pálya iránt, azonkívül részemről kivételesen terheltnek éreztem magam, mert azt nem tudhattam, hogy Haynau az irodalmi vétségek iránt oly szuverén megvetést tanúsítand, miszerint nem fogja üldözni az e téren izgatókat. Minden ok amellett szólt, hogy a török földre menekülőkkel menjek, de egy súlyosabb ok, a betegség, e vágyat mindkettőnknél fölbillentette.
Egy keresztutca képezte a választó utat. Fájdalmas lemondással fordítottuk szekerünket a megadás irányában menők felé.
Aki egy ilyen föloszló, magát megadó sereg rendetlen vonulását nem látta, az bármi iszonyúságokat ért légyen meg, de a legborzasztóbbat még sem látta.
A legvérengzőbb csatázás ehhez képest valóságos lakodalom. A legbőszebb emberi indulat, a harcdüh sok rettentő jelenetet képes előidézni, de a legszörnyűbb alakú rém végre is a – kétségbeesés. Ezt éspedig minden egyesnek a haza és önsorsa fölötti fájdalma kettős alakjában látni ezernyi arcon, ezernyi tényben – egy részlet a pokolból, mely az elkárhozottság szörnyűségeit tünteti föl.
Alig van visszataszítóbb valami, mint a katona – fegyelem nélkül, ami még egy négy-öt tagból álló rablóbandából sem hiányzik. Rendesen ami rossz van egy csapatban, ilyenkor az kerül felül, valamint a sár a tóban, ha felzavarják. A jó indulatúakat a legmélyebb levertség fogja el, a rabló és házsártos hajlamúak pedig garázdálkodnak.
Nem akarva szemlélni e rút látványt, sipkámat jól szememre húzva ültem fogatunkban, midőn oldalvást egy, ez általános egykedvűségben szokatlanul erélyes hangra lettem figyelmessé. Kíváncsi voltam, ki lehet az a vakmerő, illetőleg az a derék tiszt, aki még itt parancsolni mer? Egy teljes szőkés szakállú, sovány, igénytelen termetű emberke, fehér vászonkitliben*, tajtékzó dühvel parancsolja a katonáknak, hogy forduljanak vissza, különben sem mehetnek magukat megadni, mert ő a hidat a város végén lerontotta. (A folyam nevére nem emlékszem.) A vakmerőség, még itt, ez általános nekivadulásban, elbúsulásban parancsolni akarni – őrültségnek tetszett a katonák előtt, és azok nagy része nem is hederítve rá, folytatta útját. De azért mindennek dacára a kis emberke nem tágított. Semmi tiszti jelvény nem volt viseltes vászonkitlijén*, s azt se lehete tudni, miféle rangú? Egy huszár elé állott, s azt éppen nem akarta előre bocsájtani. Ez lován ülve csak bámult, valószínűleg azon, ki és mi lehet ez ember, talán az esze ment el? Arcán látható volt a tűnődés, hogy vajon mit tegyen ő e kis berzenkedővel? De a kis erélyes ember egyszer csak dühösen lekapja vagy inkább leszakítja a huszár oldaláról a kardot – maig sem fejthetem meg, hogy történhetett ez? –, és két kézre kapva azt, tokostól a huszár fejéhez vágja, úgy hogy azt a vér elborítja, és csak lefordul a lóról. A tiszt háta mögött azonban vagy két három fő és törzstiszt állott, tiszteletteljes tartásban, és ezek után ítélve, a tömeg kezdte gyanítani, hogy ez valami magas rangú parancsnok lehet, és már-már úgy látszott, hogy engedelmeskedni akar.
Én azelőtt nem láttam Guyont, de ekkor egyszerre arra fakadtam, hogy ez nem lehet más, mint Guyon, a branyiszkói győző*. És csakugyan ő volt. A magyar tábornokok közt, kiket ismertem, eddig csak Damjanich volt különös bálványom, de e pillanatban Guyont is annyira megszerettem, hogy valóságos tőrszúrásként nyilallt szívembe a gondolat, miért vagyok beteg, miért nem mehetek e dicső emberrel?
Engedelmére ugyan szükség nem volt, mert a csapatok nagy része, az ő tilalmát mibe sem véve vonult a maga útján, magával sodorva még azt is, aki tán vissza akart fordulni; de csak azért, hogy kifejezhessem irányában érzett rendkívüli tiszteletemet, s hogy áltatán csak beszélhessek ez isteni katonával, leszálltam kocsimról, és a tömegen átfúródva, hozzáhatoltam. Elmondtam neki, hogy rám nézve sokkal veszélyesebb a megadás, mint vele menekülni, és én különben is végtelenül óhajtanék továbbküzdeni, de csak alkalmatlan teher lennék, mert beteg vagyok, azért kérem, engedje, hogy én a menekülőkkel menjek. Nem akart sehogy se bocsájtani, ami rám nézve kitüntetés volt, és csak még jobban fájt, hogy nem mehetek vele, tán ki a hazából, hol rám nézve pálya nem, legföllebb börtön, tán még rosszabb vár. Néhány lépésnyire mentünk együtt, mialatt dühösen egyre szidta Görgeyt, áruló g-rnek nevezte, s nagyon jól emlékszem, hogy tört magyarsággal, mint aki csak betanulja a mondatokat, kétszer is ismételte, „aki jó magyar, velem gyön Árgyélba” (Erdélybe).
A vér arcomba szökött, szégyen és fájdalom marcangolták szívemet. Talán nem is hiszi, gondolám, hogy komoly beteg vagyok, mert oly botrányosan ép fiatalember voltam akkorában, hogy hacsak nem haldokoltam, meg nem látszott rajtam a baj.
Elgondoltam, hogy még magyar születésű tábornokaink lerakják a fegyvert, azalatt ez idegen származású egyén ily vakbuzgó hősiességet, lelkesedést fejt ki hazám ügye mellett. Talán ha mind így gondolkoznak, mondhatjuk ma, Arad nem válik oly gyászos emlékezetűvé.
Kíséretében egy ismerős törzstisztnek elmondám, hogy az út, melyre ők most valószínűleg indulnak, még gyermekkori ábrándjaim közé is tartozik, de lóra ülni, gyalogolni egyaránt képtelen vagyok. Midőn aztán rólam ajánlólag szólott a tábornoknak, végre ez elbocsájtott.
Az út, melyet aztán a föloszló, rendetlen csapatban tettünk, a pusztulás, kétségbeesés gyászos képe volt.
Lehettünk mintegy tizenötezren. A Maros vizén híd nélkül, csak úgy a víznek nekiúsztatva keltünk át. A soborsini vadregényes hegyek közt járt út nélkül, keskeny nyílásokon át, végtelen hosszú vonalban, iszonyú meredékeken föl és le, iszonyú tolongásban, hol a továbbhatolhatást karddal kézben kelle kiküzdeni, ezernyi vész és baj közt hatoltunk át. Az ágyúk – amelyeket még tüzéreink megmenteni akartak – nagyobbrészt e meredélyeken fönnakadva a szörnyű mélységbe hengeríttettek alá. A lőporszekereket a nekikeserült legénység vad szeszélyből, kétségbeesésből fölgyújtogatta, s találkoztunk éktelenül feketére égett arcokkal, melyek lovaikon tovanyargalva úgy néztek ki, mintha a megnyílt pokolból az ördögök a földre szabadultak volna. Közelebb-távolabb folyton dörgött az ágyú. Itt jön a muszka utánunk! Amott közeleg negyvenezer móc!* Emitt jönnek az osztrákok! Hangzott egyre a rémületes hír. Eleségkiosztás már több nap óta nem történt. A meredek hegyoldalakból iszonyú recsegéssel hömpölygött alá egy-egy ott legelészett bika vagy ökör, melyet legényeink lelőttek, s aztán ki-ki vágott magának belőle egy jó darabot.
A lakosság minden faluból kivonult előlünk. Butyinon keresztülmenve, a tiszttartó lakása előtt rajzott a honvédség.
Tisztiszolgáinkat beküldtük oda, hogy hozzanak valamit nekünk is.
Az egyik egy pint pálinkát hozott; mint mondá, a pincében bokáig járt a borban. Eltette a kocsi ülése alá.
Innen túl sokfelé elágazott az út, s amint beesteledett, egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy – egyes-egyedül vagyunk. Egy erdőbe érve – igyunk egyet, Jani bajtárs – mondá K. százados barátom –, hisz úgyis fölakasztanak bennünket! Ez volt a rendes jelszó, minden ivásunk előtt, még Aradon csak nagyokat kacagva rá, de már most szinte komolyan vehettük.
– No hát próbáljuk! – mondám neki – és ő rákezdé, Pali barátom jót húz a pintes butykosból, de arra aztán iszonyú fuldoklás következett, hogy azt hittem, azonnal kiadja lelkét. A pintes üvegben jóféle borszesz (spiritusz) volt, és barátomnak, ki különben is régi torokbajban szenvedett, képzelhetni kínlódását!
Amint az erdőből kiértünk, egy fiatal kanászlegény megszólít bennünket, ami már annálfogva is nagy meglepetés volt, mert magyarul szólt, s e vidéken tiszta oláhok laktak.
– Pajtásim – mondá –, csak forduljatok vissza. Ebben a faluban az oláhok föl vannak fegyverezve, magam láttam, mint öltek meg négy menekülő honvédet. Én ez álöltözetben menekültem, különben N. N. főhadnagy vagyok.
Föl akart ülni kocsinkra, de mi nem fordultunk vissza, ő meg nem akart visszatérni az oláhok közé, s így elváltunk.
Egy kétcsövű vadászfegyver, egy pisztoly s két kard volt összes fegyverünk. Szerencsére nem lett rá szükség, mert a falu alatt nagy örömünkre egy csapat huszár – mégpedig, ami ekkor ritkaság volt – rendesen sorakozva jött utánunk, s mikorra kiértünk a faluból, egyszerre olyan világos lett, mintha a nap lett volna kelőben. Valami ház vagy kazal kigyulladt, s égett magasan nyelvelő lángokban.
Borosjenőbe érve, az igen tágas főtéren megállottunk, várván a történendőket. Orosz altisztek s közemberek jöttek-mentek mellettünk, ránk se hederítve. Oldalvást egy osztály katonaság volt fölállítva. Onnan magunkhoz intettünk egy közlegényt. Nagy tisztelettel közeledett, sapkáját levette, s várta, mit akarunk vele. Megkínáltuk a spiritusszal. Nagy alázattal emelte torkához, s midőn látjuk, hogy csak úgy önti magába, tartottunk tőle, hogy ebből még baj lehet. Megihatott vagy fél verdungot*. Azután kéjtől sugárzó arccal, hosszúkat nyelve, némajátékkal adta tudtunkra, hogy mily igen jólesett neki. Hálálkodásában majd a földig borult. Odaintettünk többeket közölök, s megitattuk velük az egész pintes üveg borszeszt.
Azalatt orosz és honvédtisztek jöttek hozzánk, s az előbbiek úgy üdvözöltek bennünket, mintha tiszttársaik lettünk volna. Átellenben volt valami Bromilovics nevű orosz tábornok, ehhöz vezettek be, aki nagy nyájassággal fogadott, s ugyanazon házban az udvarra nyíló szobát mutatták ki kettőnknek szállásul.
Itt aztán csodálatosnál csodálatosabb híreket hallottunk. Hogy Paskievics útján a cárral értekezések folynak, hogy egyik fia lesz magyar király, a két sereg egyesül és meghódítja a világot stb. Négy napig együtt mulattunk az orosz tisztekkel, akik öleltek, csókoltak bennünket, magasztalva vitézségünket, szidva az osztrák hadsereget.
De negyednapra megjött a válasz a cártól.
Bromilovics tábornok udvarára, délután 4-5 órára össze lett híva az összes honvéd tisztikar – fegyverletételre, mert addig kardjainkat megtarthattuk. Ez egy feledhetlenül szomorú jelenet volt! Az udvaron jókora petrence nagyságú halom emelkedett lerakott kardjainkból.
Másnap körbevett az egész orosz tábor bennünket, s Szöllősön pillantottuk meg először az osztrák csapatokat! Sokan azonnal nekiváltottak Várad felé, nem akarva magukat megadni. De mi haszna! Előbb-utóbb csak az lett a vége.
Világosra már kétoldalt osztrák lovasság kísért bennünket. Ezek kárörvendő, kevély arcaikból semmi jót sem lehete olvasni.
Az összes honvéd tisztikar meg lett híva a világosi kastélyba vacsorára.
Itt javában ettünk, ittunk, találgatva az eshetőségeket. Egyszerre baljós csönd állott be. Az a hír ment szájról szájra, hogy Aradon Ormai Norbert* vadász ezredest fölakasztották. Valami Orbán Petőt* is kivittek már az akasztófa alá, de ott kegyelmet kapott. Ennek csak az a vétke volt, hogy egy étlap nagyságú hetilapot szerkesztett, amely persze hogy csak nem lehetett osztrák érzelmű ebben a lelkes városban. No, gondoltam magamban, ha Orbán Petővel* ezt tették, akkor engem bizonyosan kerékbe törnek.
Másnap Aradra kísértettünk, ahol azt a juxot* tették velünk, hogy a téren az ágyúk torka előtt felállítottak bennünket, melyek oldalánál kanóccal álltak a tüzérek.
Egyórai ácsorgásunk után előlépett egy törzstiszt, s kijelentvén, hogy már most mindnyájan „österreicherek” vagyunk, föleskettek bennünket. – Aztán a Fehér Köröszt vendéglőbe tömtek bennünket, egy összelődözött, teljesen üres, bútortalan házba, ahol egy szobába húszan is voltunk, csaknem egymás hátán, mint a sóshal.
Itt untalan megjelent egy tiszt erős födözettel, kezében névlajstrommal. Akinek nevét említé, azt magával vitte a várba – azoktól úgy búcsúztunk el, mint akik tán holnap függni fognak. Én, két író barátommal mindig vártuk, hogy minket is el fognak vinni, de ez nem történt. Különben, aki beteg volt, az jelenté magát, és az orvos megvizsgálván, ha súlyos betegnek találta, kórházba küldetett. De e szerencsében vajmi kevesen részesültek. Én azonban ezúton megszabadultam. Az orvos igen súlyosnak találta bajomat, s én a kórházba kerültem.
Innen még betegen, Fehér megyébe menekülve, Berényi* (később drámaíró) barátommal egy erdei lakban húztuk meg magunkat, hova egypár lapot is hozattunk hetenkint, s olvastuk bennök a rémhíreket. Éppen fölgyógyultam, midőn Haynau azon parancsára, hogy a magát nem jelentő honvédtisztekkel mint szökevényekkel fog elbánni – jobbnak láttuk jelentkezni, s besoroztattunk – cs. k. közlegényeknek.
„Hadd érezzék ez átkozott kölykök az egyenlőséget!” – mondák gúnyosan az osztrák urak.
Hanem azért itt is teljesült a közmondás: „Az úr pokolban is úr.” Egypár mágnás honvédünkre nézve inkább csak nagyúri jux* volt az egész.
Ez volt a honvédmozgalom harmadik s utolsó periódusa.