| Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár, |
| És kínálja borral a tél, – |
| De én már tudom, miből él a halott: |
|
| A halott fekszik a sír fenekén, |
| Ahol nincs se tél, se nyár: |
| És sárga az arca s a szeme süpped |
| És fekszik és könnyre vár. |
|
| És fekszik és vár, hogy jönnek-e már, |
| És fekszik és vár a holt, |
| Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád, |
| Nem kell neki se nap, se hold. |
|
| Se emlék, se remény, se távoli táj, |
| Csak könny kell a szemből, sok szürke nyirok, |
| Mikor reccsen az ág és zúgnak a fák |
| S lüktetve szorul a torok. |
|
| Mikor szörcsög a föld és árad a csend |
| És szárad a csont odalent, |
| A csont, a kemény, akkor várja szegény |
|
| Mert tudd meg: olyankor nevetni szokott, |
| Ha sirásra görbül a szád, |
| Ha sírsz, ne feledd lágy arcok alatt |
| A csontarc kaján mosolyát. |
|
| Én annyit sírtam már, ó, de unom! |
| Mint vén, erezett, rossz régi rezet |
| Zöld rozsda, lusta közöny. |
|
| Ott sírtam, hol senki se látott, |
| Piszkos, züllött helyeken, |
| Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést, |
|
| De ha kell még könny, adj jelt, te halott, |
| Nincs vége a tornak, még tart az ebéd, |
| Ha elfogy a szemből a víz, adok én |
| Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét. |
|
| És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok, |
| Ha ez kell, halott, teneked: |
| Kimoslak a földből, kiáslak a földből, |
| Kibontom a gyolcsból tetemed. |
|
| S megindul a könny patakja veled, |
| S rohan át temetőn, falon rohan át |
| Vad folyó, könny-zuhatag. |
|
| Egy új vizözön pörgesse meg újra |
| A földet, mint gyermek az orsót, |
| S vizek tetején, habzó vizeken |
|
| Halott, te halott, anyám, szeretőm, |
| Ó nőm, gyerekem, barátom! |
| Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan, |
| Ha kikötsz egy új Araráton. |
|
|
