| Kit lelkem mélyében elrejtve hordok |
| A gyermek mostanában nyugtalan, – |
| A gyermek, kit csak én tudok magam, |
|
| Sír és liheg – dobban szivembe' szíve, |
| Arcáról eltünt a szelíd mosoly – |
| Ráncolja rám nagy homlokát és oly |
|
| Én járok és csinálom, ami dolgom |
| És mondom jóestét és jónapot |
| És merre megy? És ön mennyit kapott |
|
| Ahol a villamos megáll, én is megállok |
| A kémények közül kinéz a Hold |
| Alatta állok én s a szürke bolt |
|
| Kinéz a hold. És vár. Én visszanézek, |
| A tekintete egyre tétovább; – |
| Már nedves és felhős – nem megy tovább, |
|
| A fordulónál pénzt veszek elő, |
| A szél hajambakap, mint könnyü kéz, – |
| Megfordul és szájtátva visszanéz: |
|
| A sziklaszirtre némán tűz a nap |
| És nincs, aki belőle bort ereszt – |
| Csúcsán mohos, penészes kőkereszt – |
|
| Este az ajtóban kulcsom csikordul, |
| Ádámcsutkám jár fel s alá – eszem. |
| Csók nélkül is elalszom csendesen |
|
| De kit lelkem méhében rejtve hordok |
| A gyermek ébren van, nem alszik el |
| És felriad és rugdal és szökell, – |
|
| Felül, körülnéz a sötét szobában |
| Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt, |
| Aztán legörbül a szája: – hát mi ez? |
|
|
