| így szólt ma reggel is, újból, ágyam szélén Elifáz, |
| látván lelkemet, seb hátán sebbel betakarva |
| Mint cserepekkel a süppedő szalmatető – |
| – Az egész csupa var, cserepes vér, lelket nem is látni alatta |
| Elhagyott az öröm s minden barát, elhagyott a reménység |
| „Nézegetnek utánad Téma vándorai, |
| Sóhajtásaid ömölnek, mint a habok |
| S megutáltak téged a te ruháid – tenger vagy-e tán |
| Vagy cethal, hogy őrt állít ellened Isten?” |
| Marhád szertefutott, jó voltál, aranyoztad a trágyát, |
| Trágyába lökték aranyad, ez volt a fizetség – |
| Hiába vakarod sebedet, sebesebb lesz a vakarástól |
| (Mert meg vagyon írva, magad írtad, bünteti ő azt, ami szenved) |
| Elvesztetted báránykáidat is, továbbá |
| „A te hegedűd víg szava sírásba fuldokol át –” |
| Mire vársz még, mondd, hogy bételjen az írás? |
| Átkozd meg a világot s halj meg! – |
|
| – így szólt Elifáz, Bildád és Czófár, vetekedve |
| Aztán csak csönd jött már tátott, fekete szájukból, sötétség és temetői fagyos szél |
| S a gyertyákat már kezdte gyujtogatni valaki |
| Midőn a mélyből, a mélyből, a mélyből egy vékony |
| Csendes hang nevetett fel, oly halkan, meg se ismertem |
| Hogy az enyém ez a hang, oly régen |
| Restelkedett valahol, ahol a kisgyerek alszik – |
| Felnevetett és szólt más, egyszerű hangon: |
| S a nyirkos, sűrü szókat, |
| Mint most, oly meztelennek – |
| Szétnyílnak, szertefutnak |
| S van köztük mindig ösvény |
| És csak egy csonk maradhat |
| Nézz szét, nem látja senki |
|
| S már nem volt sehol Bildád, Czófár és Elifáz |
| Ébren voltam s a levegőben feleselve szóltak a húsvéti harangok. |
|
|
