| Tizennégyéves voltam ezerkilencszázkettőben |
| Sovány kisfiú mint most Ferenc Gedeon a fiam |
| Zöldszemű és tűzbenégő szétálló fülekkel |
| Amik úgy hegyeződtek mint epekő szárnyak |
| Nyaralni Helén nénivel Érdre kerültem |
| Fiatal kis erdő volt ott mindjárt a ház tövében |
| Katlan mélyén akkoriban öblén egy Duna-kanyarnak |
| Régi török torony állt közelben a mezőn |
| Valamikor Hamzsabég volt a falucska neve |
| Mindez olyan regényes volt és furcsa egészben |
| Hallgató régi mező és az elhagyott erdő |
| Melyben heteken át nem láttam eleven embert |
| Enyém volt az egész s napjaim úgy teltek akkor |
| Könyvekkel és vajas zsömlével reggel lefutottam |
| Világoszöld és zsenge volt az egész ifjú liget |
| Mint azokon a szép halvány angol pasztelleken |
| Olyan nemesen szűzi és tejes és vajas és csendes |
| Járkáltam a fák közt mint valami dómban |
| Hónom alatt Heine szerelmi dalaival |
| Amikhez képek voltak Loreley és Kitty szerelme |
| S a kevlaari búcsú „gelobt sei'st du, Marie” |
| S a fák koronái közt repdeső zöld bogarával |
| Szórakozott macskaszememnek ringtam előre |
| S motyogtam szép magyar szavakat és rímeket |
| Negyven Heine-verset fordítottam így le magyarra |
| S ha megvolt egy félhangosan elmondtam a fiúknak |
| Csodálatos ünnep volt az hallani szóval |
| Hogy magyarul is muzsikál szavak örvénye mögött |
| Az a mély és idegen és félelmes messze varázs |
|
| Mondogattam magamban és haraptam a zsemlét |
| Aztán a tisztáson leheveredtem a jószagú fűbe |
| Érdes és reszelős levelén a fűnek suszterbogár tornászott |
| Zizegett a lomb fölöttem elfogyott a zsemle |
| Beírtam a verset keményfedelű barna füzetembe |
| S mentem a morzsákkal etetni fiókáimat |
| Ugyanis napokkal előbb egy törpe bokorban |
| Rigófészket fedeztem fel hat kicsi rigóval |
| Csillag alakban befelé összedugott buksi fejek |
| Mint kerek tollseprő aludt és pihegett az egész |
| S hogy elámultam mikor a neszre ahogy |
| Félretoltam az ágat mint valami gép |
| Drótonrángó szerkezet mind a hat pici fej |
| Hirtelen kinyílt és csipogott és tátogva úgy meredt |
| Becsukott vaksi szemek bársonybélésű torok |
| Rájöttem azt hitték rigómama az |
| Nagyon meghatott ez a naiv bizalom |
| A várakozó torkocskákat nem hagytam várni tehát |
| Két körmömből rigócsőrt formálva benyomtam |
| Mindegyik torkocskába egy pici morzsát |
| Slukkolták vígan s tátogtak újra utánna |
| Ez a merész trükköm nagyszerűen sikerült |
| Attólfogva ez volt rendes napi szokásom |
| Etetni a félrevezetett rigófiakat |
| Egészen a napig amit el akarok mesélni |
| Mint egyébként is érdekes és különös esetet |
| Reggel mint rendesen szaladtam le ligetembe |
| Magányos volt mint máskor mégis megálltam |
| Hökkenve mert olyan különös hangulat fogadott |
| Szinte félős volt és én nem értettem mi történt |
| Sétáltam s néha hátra fordultam szorongva |
| Mintha a fák közül leskelődne rám valaki |
| Most eszméltem rá hogy túlnagy a csönd |
| Az nyugtalanít nem hallani semmi zörejt |
| Semmi madárfütty dongó darázs a levegőben |
| Ébren van s mégis áll és fülel és dermed az erdő |
| Mint akit fenyegetnek vagy maga is fenyeget |
| Fülledt a légben egy néma várakozás |
| Talán csak a fülem káprázik biztattam magam |
| Mentem a fűben s nyomomban semmi se rezdült |
| Surranva nem röppent cipőm orráról a szöcske |
| Sütött a nap és mégis mintha éccaka volna |
| Úgy rejtegetett és titkolt valamit ez a völgy |
| „Erlkönig!” jutott eszembe hirtelen akkor |
| S kalapálni kezdett rendetlenül a szívem |
| S fordultam volna vissza – hopp! a fiókák |
| Villant át rajtam s mentem a bokor felé |
| Ám nyitva az ágakat ott csaknem felkiabáltam |
| Üresen és odvasan feketéllett a fészek |
| Üszkös romjaiként pici tűzhelynek a fában |
| Mind a hatot kiszedte tegnap este óta valami |
| Valaki nem lehetett csak én tudtam a bokrot |
| A fiókákat bizony elhordták az öregek |
| Csőrükbentartva egyenként szálltak halkan az éjben |
| Nem tudni hová nem tudni miért-miokból |
| Rejtették el jobb helyen pelyhes pereputtyuk |
| Álltam a bokor előtt elszontyolodottan |
| Mint kitől alattomosan visszaloptak valamit |
| Amit egyszer biztos rejtekhelyre helyezett |
| Talán az öregek megneszelték protektorságom |
| Kolduskölykök ostoba és gyanakvó szülei |
| Kik elrántják az éhes és mohószemű gyereket |
| Kinek csokoládét kínál a bársonyzekéjű úrifiú |
| Irigyen csakhogy egyiknek se legyen öröme |
| Sírni tudtam volna szégyenemben és haragomban |
| Leültem a bokor előtt átkulcsoltam a térdem |
| S néztem bánatosan a fűben magam elé |
| S ekkor kezdődött a rémes és furcsa kaland |
| Először azt hittem valami fényeshátú gyík |
| Villan a fű közt… aztán még egy… és onnan is egy… |
| És most már zizegett is… és messziről valami zúgott |
| Hosszan és tompán… és egyre több csillogó sikló |
| Csúszott a fűben villódzva csillogva felém… |
| Most közben riadtan s hátrálva felemelkedtem |
| S az út felől tompa dübörgés fogadott |
| S a villogó kis fejek szétterültek és összeszaladtak |
| És sziszegett és szörcsögött és halkan vihogott az egész |
| És zengett az erdő mélyéből idegen orgonahang |
| Jobbról és balról s előttem és mögöttem az erdő |
| Jajgatni kezdett és csuklani mint aki fullad |
| Reccsentek és pattantak gyökerükben a fák |
| Árvíz! kiáltottam ocsudva s már jutott eszembe |
| Este amit beszélt a paraszt aki hozta a csirkét |
| Hogy kilépett medréből a Duna fent áll a mezőn |
| S ha áttöri a hajóhíd felől azt a töltést |
| Félóra alatt elönti ám az egész ligetet |
| Usgye rohanni kezdtem ki az útra mögöttem a siklók |
| A tisztás felé akkor már nem lehetett |
| Sárga kavargó víztükör örvénylett a helyén |
| S az útra keresztbe amerre kifelé igyekeztem |
| Dörögve zuhant fák közül kétoldalt a vízesés |
| Fele se tréfa gyorsan le a cipőt meg a harisnyát |
| Fel kell jutni a dombra mielőtt nyakamig ér |
| Neki a csurgónak… két perc mulva derékig |
| Zihálva és zörögve gázolok és rohanok |
| Próbálok úszni kapaszkodni gyökerekbe |
| Sodor az ár magával mint ürgeporontyot |
| Nyelem a ronda sarat most odavág az örvény |
| Egy zsombékhoz kimászom csuromvizesen |
| Az erdőszélről hallom már kiabálnak |
| Néném magas hangon jajgatva a nevemet |
| Lejtőt érek végre fölfelé s kapaszkodva lihegve |
| Tíz perc mulva felbukkan mocskosan a fejem |
| Erdő szélén közel a házhoz ahol már keresnek |
| Visznek a konyhába tűz mellé be a teknőbe |
| Szárazbatenni s míg dideregve dicsekszem |
| Kalandommal egyszerre ámulva kiáltok |
| A rigók! a rigók! no mi az csavargó kölyke |
| Nénikém mit szólsz most értem a dolgot |
| Az öregek tudták amit ember nem tudott íme, |
| Te se tudtad hagytál erdőbe szaladni |
| Elvitték kölykeiket az árvíz elől! |
| Aznap este víz alatt állt a völgy fel a partig |
| Valaki ladikot szerzett telihold volt az égen |
| Csónakáztunk kanyarogva a fák közt |
| Soha ily rejtelmes különös este azóta |
| Velence volt nekem az erdő és bagdadi álom |
| És Atlantis amiről olvastam valahol |
| Az életre gondoltam ájult mámorban ami jön |
| Ezerkilencszázkettőben a század elején |
| Azt hittem így kezdődik most nékem az élet |
| Csodája sohanemsejtett esélye – most tudom |
| Így végződött számomra ezen a csodálatos estén |
| Számomra ki egy elmult század végére születtem |
| S meg nem értem már kánaánt a beteljesedést. |
|
|
