| Ó nem így akartam én egyszer vallani rólatok női szemek |
| Zörgő szavakat zihálva egymás hegyén-hátán hangsúlytalanul |
| Mint akit kedvesei közt váratlanul tört le a kórság |
| Nincs már ideje hörgő tüdejéből mint repedt fuvolának |
| Résein át fülsértő sipítás közli szánalmas dadogással |
| Élete titkát hogy szerette a hű nőt és más semmitmondó szavakat |
| Micsoda költeményt terveztem minő rímeket lüktető ütemén |
| Beethoveni dalnak összecsengő szárnyas igékből |
| Micsoda korallkincseket akartam felhozni harmatosan |
| A nyelvtenger mélyéből ahol a szó gyökeredzik |
| Hogy aki hallja hosszan búgja és zümmögje utána |
| Távoli távoli távoli tengerek búgó üzenetét |
| Mindez tovatűnt az emberi szív nem tengeri kagyló |
| S elapad lassan a dal amelynek nincs szövege |
| Haszontalan emlékek csődtömegében turkálva ma éjjel |
| Találtam e jegyzeteket egy vershez szemekről amikbe meredtem |
| Elmondom halkan és üresen ahogy emléket mondani illik |
| Azt a félórát amikor megfogamzott bennem a dal |
| Talán egy boldogabb korban eldalolja helyettem valami költő |
| Velence felől hurcolt zakatolva egyszer ősszel a bécsi vonat |
| Szurkos nagy hegyek közt vezetett kanyarogva az út |
| Csupa dolomit alul zöld és sárga vörhenyes erdők |
| Tarka szoknya s kötény terebélyes asszonyság derekán |
| Aztán övön felül csak csupasz és meztelen feketeség |
| S végre a csúcson hósapka tiszteletes fehér hajkorona |
| Ezen az úton rázkódott száz évvel ezelőtt egy postakocsi |
| Ablaka mentén szépívű orral egy büszke férfiprofil |
| Nézte az ormokat s rajtok a felhők tömör gomolyát |
| Goethe János tünődött azon amit száz évvel utána |
| Einstein és Eötvös fedezett fel a vonzás viszonylagos elvét |
| S közben várta őt a lagunák közt egy furcsa utolsó szerelem |
| Ölemből lecsúszott amit olvastam az Italienische Reise |
| S bámultam magam is e zord és gyönyörű hegyeket |
| S szóltam döbbenve magamhoz mért is vagy hát a világon |
| Mi tart itt ez a zöld televény vagy a bérci magasság |
| „Szürke elmélet” hogy tudjam mindennek mi a miértje |
| Vagy a latin narancsligetek „lombok közt izzó aranya” |
| Hogy boldog akarok lenni vagy annál több s van-e több s van-e más |
| S ekkor két hegycsúcs közt fönt az acélkék boltozaton |
| Ott hol az erdők s gazellatapodta füvek zónája lezárul |
| Hallgatagon és sárgán bukkant ki elém az éjben a félhold |
| Mint egy kérdőjel a mondat végén amit felírtam az égre |
| Itt e földön téged boldogság úgy hívnak hogy szerelem |
| S téged szerelem élete tartalmának tartott az ifjú |
| Van-e hát élet túl a szerelmen van-e lét az életen innen |
| Mint ahogy szikla van és hó és felhő és sivító szélviharok |
| Odafönt magasban ahol már fűszál se terem meg |
| Ott éreztem én akkor magamat azon a válaszvonalon |
| Lépjem-e át felejtsem-e el a vágyat a vágyat |
| Ezt az egész édes és fájó és ostoba lázat a testben |
| Forduljak-e vissza mint a pilóta mikor ritkul a légkör |
| Fogytán a gáz meg a gőz és a motor zihálva kihagy |
| Lent a lapályon kis falu vár pirosfedelű csárdaszobával |
| Fehér terítő s ablakon át templom s templomon túl temető |
| Jó lesz benne feküdni kéjtől és kíntól fáradt tetememnek |
| S elfogott undor és félelem és harag mint még soha tán |
| Egyszerre kétféle dallam szólt lelkemben szörnyű macskazene |
| Külön mindkettő remek együtt gyötrelem és üvegkaparás |
| Egyiket küldte felülről a szférák orgonasípja |
| Másik a velencei vadvizek lehelletét hozta felém |
| Bűzösen és mákonyosan mint régi bérházudvarokon |
| A csatorna és a latrinák közeléből kintorna bús mekegése |
| Amitől édeset és undokat álmodik vackán a tízéves férfigyerek |
| Paplan alá dugva fejét dobogó szívvel barna boszorkány combjairól |
| Így vergődtem émelygős szívvel s szorongva dobogó gyomorral |
| S emlékeztem egy régi lépcsőház vásott kövein futottam fel és le |
| Álmosan éjjel nyitva kaput négyszer kopogva a házmesteri fülkén |
| Szolgálni egy szegény és gonosz és hideglelős beteget |
| Negyedízben nehéz volt a kereszt leültem a lépcsőre pihenni |
| És csukott szemeimbe halvány fénnyel jött egy váratlan Jelenés |
| Jól látom most is női arc volt nem ismerősé nem láttam azelőtt |
| Szánakozó lágy mosoly puha száján s a szeme megesett rajtam |
| Nézett rám nagy szánakozással dorgáló nagy szeretettel |
| Nézett egy darabig aztán ködbeborult halavány lett és eltűnt |
| Elöntötte a béke felálltam s szégyenkezve mosolyogtam |
| Hogy ily gyenge vagyok és gyáva és hitványul kétségbeesem |
| Ó hiszen van valahol valaki mindegy hogy ismerem-e vagy se |
| Ó hiszen vannak zúgó tengerek és libegő ligetek valahol |
| Ó tele van tele van szemekkel éjjel és nappal a térség |
| Lásd meg a szemeket mindenütt ott vannak lesnek rád őrzik a lépted |
| Titkon kukucskálnak halkan nevetnek ha csetlik és botlik a lábad |
| Mégy neki falnak tombolsz és káromkodsz mint a bolond |
| Néznek rád a szemek ezer rejtekhely sokezer zugából |
| Néznek a képek a régi falon tünődve néz a tiktakos óra |
| Faujjait arca elé tartva fái közül néz rád a titokzatos erdő |
| Néz rád kék szirmai közt kehelyszemével a nefelejcs |
| És a mályva bársonyos irisze s az irisz kék szeme néz rád |
| Néznek a házak az uccán s tágrameredt sárga szemével |
| Eltátva szinte a száját bámészan néz rád a teli hold |
| Bámul és lézeng utánad hogy el ne maradj fut a ház peremén |
| Pislogva és hunyorogva folytonos nézéstől gyulladt sokezer szemével |
| Mást se csinál csak folyton téged néz a csillagos égbolt |
| S a csillagos égbolt mögül is nyilván néz egy óriás szem |
| Dermedten ahogy tenmagad is nézted a lencse alatt |
| Elbűvölve s megbabonázva mikrobák cikcak rebbenését |
| Ó most már tudom mit láttam bennetek szerelmes női szemek |
| Ez a sok szem akart belőletek egyszerre együtt nézni belém |
| S én magam is ezt a sok szemet próbáltam gyüjteni egybe |
| Gyűjteni gyújtópontba felgyújtani véle remegő szíveket |
| Ó hogy nyilal most is kicsi fájással szívembe az emlék |
| Hosszan és szótlanul és szégyenkező félszeg nevetéstől |
| Míg a borzongás villanyos árama futkározott kék libegéssel |
| Szikrázva ujjakon át egyik test idegéből a másik idegbe |
| Ó hogy bámultuk tágrameredten egymás szemét régi szerelmes |
| Asszonyaim akiknek arcát is szinte feledtem most mindegyik arc |
| Egybefolyik lágyan s csak a Szem világít át az idők vizein |
| Csak a szem csak a szem világítótornya az éjben |
| Park fái alatt kávéház sarkában téli fagyon s nyári mezőkön |
| Tágult szemek és lecsukódók és ködbeveszők és könnybeborulók |
| Végtelen tükrök sora egymás szeme a szembogarakban |
| Egy pici ember ez én vagyok pici szemében egy még picinyebb ez ő |
| Lélek tükre periszkóp és utalás és vágy és messze ígéret |
| Így bámultak egymásba rettenve és boldogan egymást hipnotizálva |
| Míg elzsibbadt és elalélt a két test s csak két pár szem lobogott |
| Két pár szem élt megszázszorozottan mint a fantasztikus filmeken |
| S egyik se tudta tovább melyik szem az övé s melyik a másiké |
| Nem Eros nevetett már itt s nem a pufók kicsi gyermek |
| Ezek a szemek már egymásbamerültek s nem akartak más szemeket |
| Vagy ha igen csak azért hogy százezer év messze homályán |
| Feltámadjanak és újra s meg újra keressék s leljék meg egymást |
| S ráismerjenek ez volt az aki odaát a sötétben |
| Alvó arcomra hajolt s hívott ébredj fel és jöjj a világra |
| Érdemes jönni itt vagyok én is várlak és vár a tüzes nap |
| És vár a hegyek tarka lejtője és vár a havas hegyorom |
| Zárt levél minden emberi élet és zárva kerül be a sírba |
| Nincs aki felvágja csak a szerelmes szem éles sugara |
| Véka alá rejtett fény voltál volt a vékán egy repedés |
| Abból egyetlen szikra kibukott és megvillant egy pillanatig |
| És átcsapott egy nő szembogarába s aztán lezárult ez a szem |
| S most már csak a mennybolt lát és néz csak az Isten |
| Csak a mindenség bámul rád s nem érti mit óhajtsz. |
|
|
