Jus proprietatis

E szakaszt, melyben azt fogom fejtegetni: valjon hasznos lenne-e az egészre nézve, ha Magyarországban mindenki, akár nemes, akár nemtelen, ingatlant mint valóságos tulajdont bírhatna? azon haszonnak vizsgálatával kívánom megkezdeni, mely egyenesen rám háramlanék; mert proprietast illető kérdés leginkább a földbirtokosak hasznával látszik összeütközni soknak szemében –; én pedig magam is földbirtokos vagyok, s ekképp értem vagy legalább annyira értenem kellene saját hasznomat, hogy arrúl oly józanul szólhassak, mint akárki.

Hogy ezt némi sikerrel eszközölhessem, három külön időszakaszt állítok fel. Az első 1822-tűl 1832-kig foly, midőn se szoros hitel megalapítva, sem az aviticitas fiscalitassal együtt eltörülve még nincs. A második 1832-ben kezdődik, midőn fel akarom tenni, hogy szoros hitel felállítva s az aviticitas fiscalitassal együtt már eltörülve van; s ezen időszak mindaddig tart, míg a jus proprietatis törvényének felszentelése a 3-dik periódus kezdetét nem virrasztja fel.

Ezen három periódusnak pedig anticipative* közepére állok, s 1835-ben Irwing úr vendégemnek, ki hazánkat látogatni jöve, némi kérdésire imígy válaszolok:

Én: „A régi szisztéma alatt jószágim szinte csak egymilliót értek, s öttel kamatolván diametrali calculo 50 ezer jövedelmet nyújtottak. Adósságim, csekély fundatióim kamatira s egyéb terhekre 20 ezer kívántatott esztendőnként, úgyhogy 30 ezer maradt szabad költésre. Ebbűl 20 ezret rendesen elköltöttem, s ekképp amortizációi fundusra, jószágjavításra s félretételre nem marad fenn több tízezernél. Az első 20 ezret nem redukálhattam, sőt Istenemnek köszöntem, ha az valamely tőkék felmondása vagy valami egyéb előre nem látott esetek által magasbra nem nőtt; a hátulsó 10 ezret pedig lehetetlen volt még lejjebb szállítnom, mert úgyis igen nevetséges idomban állott a 3333 ft 20 kr szinte egy negyedmilliói teher amortizációjára; a 3333 ft 20 kr megint jószágim javítására, melyek in statu crudissimo* 100 ezer holdnál nagyobb terjedékűek; és megint csak 3333 ft 20 kr egy kis rezerva-ládára. Ezen szinte 7 m2 mérföldhez – melyek Magyarország jobb részeiben vannak – iránylag felette parányi jövedelem engem szinte tíz esztendőn keresztül szüntelen igen keserves trilemmában tartott: ti. hogy vagy mondjak le az élet igen sok kellemeirűl, vagy jószágimat a kultúrának felette alacsony lábán hagyjam, vagy hazai közdolgokhoz csak félig-meddig járuljak; mert mind a három célra életszomjamhoz, műveletlenségi gyűlölségemhez, hazaszeretésemhez. – s kivált a 7 m2 mérföldi birtokhoz képest, a disponibilis 20 ezer forint korántsem volt elég. Örök küzdésben vala bennem ennél fogvást a gyarló ember a gazdával és hazafival, s megvallom, úgyannyira diadalmaskodott rendszerint az első a két utolsón, hogy jószágim, mint Ön* láthatja, még most is alig ötlöttek ki a legsínylőbb állapotbúl s a községért korántsem tettem annyit, amennyit nem egyéb, mint szoros kötelességem szerint tennem kellett volna. De nőtlen házánál sok elfecséreltetik, s aztán annyi forintocska megyen a hazának szám nélküli sínylődőire, jobbra, balra, előre, hátra, hogy a decemberi számadási zárnál az sült mindig ki, hogy nincs pénz, de még nyoma sincs. S ez legyen a gyarló embernek minden apológiája a gazda és hazafi vádolása ellen.”

Irwing: „De Istenért! Hogy hagyhatta jószágit Ön a kultúra ily alacsony lábán; miért nem javította? Több jövedelem után mind Epikurosnak, mind Ceresnek, mind a nemzetiség angyalának többet áldozhatott volna. Az elsőnek iskolája, mely nem tanít, mint sokan gondolják, puha fajtalan szibaritizmust, hanem nemesen s ésszel élni a természet kincseivel, jóltevőleg hat a közönségre; mert ez nem úgy gazdagodik, ha a földesurak szegény pásztorok, mint Önnek, ti. a magyarnak gyermekkori elei valának, hanem hogyha azok gazdagok, sokat költnek, sokat munkáltatnak, s így mindenbe elevenséget hoznak s életet. A mezei munkáknak istenasszonya pedig a szántóvető gyámola, s jószágit jobban művelni annyit tesz, mint az emberiséget megajándékozni és saját kincsét nevelni. A nemzetiség angyala végre legmagasabban emeli az embert az istenség ideáljához; ahol annak mennyei sugalma nem hathat már a lakosoknak önség, önszeretet s egyéb nyomorúsági siketségin keresztül, ott árnyékba borul a világ s örök sötétség nyomja a hont. A nemzetiség csudákat művelhet, mert hol egy szív, egy nyelv, egy cél köti össze a lakosokat, ott tüstént megjelenik a közszabadság, a szám nélküli kellemek, bájak, erények dicső seregével, s kevés szabad ember összeköti Mississippit Kolumbiával, s a hatalmas Niagarát, ha akarja, kiveti örök ágyábúl – amit milliói szolga még képzelni sem mer s végbevinni annál kevesebbet…”

Én: „Ó, édes Irwing, mennyire érzem szavai valóságát; lelkem legbelsőjébe hangoznak azok. Ön irigységem tárgya – oly keserű könnyeket tudnék sírni – de hagyjuk ezt most. Annyi hátramaradásink közt, mint amilyenek között nekünk, magyaroknak élni kell, nem szabad elgyengülni, s ha nem győzi a filozófia, sokszor a legszentebbet is nevetségesre facsaró iróniához kell járulnunk; mert annyi fiatalsági erővel oly közel állni a dicsőség forrásihoz, mint mi állunk, s azokat mégsem nyitni soha meg, oly kín, hogy azt semmi mód vagy csak nevetve tűrhetni… De bocsásson meg Ön; egészen elfelejtém magamat – csak régibb idők emlékezete rázott annyira fel, mikor ifjúságom oly szomorú bilincsek közt forgott le, hogy sem örömimnek tág körökben élni, se jószágimat virágoztatni, se honom felemeléséhez hathatósan járulni nem valék képes. – Megint hidegebb vérem, mert hiszen most, 1835-ben már igen megváltoztak s javultak honi dolgaink, s én csak az elmúlt zavarrúl, a már némileg kiállott purgatóriumrúl szólok! – Ön azt veti szememre, hogy jószágimat a kultúra alacsony lábán hagytam, s nem javítottam. De miképp javítottam volna? Azon fentebb említett 3333 ft 20 kr-ral, mely ezen célra fennmaradt? Az úgyis jószágimba csepegtetett. Kisded amortizációi fundusomhoz vagy könnyűcske ládámhoz kellett volna tehát nyúlnom, vagy falumban mozdulatlan ülnöm, és 20 ezremet részint elültetnem, részint eltraktálnom?”

Irwing: „Korántsem! De látom, Ön nem érti a dolgot; félre ily nyomorult szűklelkű módokkal – és…”

Én: „Kérem, engedje csak; előre tudom, mit akar mondani. Miért nem vettem fel jó summa pénzt, 2 vagy 300 ezret; s azzal miért nem instruáltam jószágimat; ugye, azt akarta mondani? Amire én felelek: mert nem mertem; minthogy hitelünk nem volt. Kaptam volna ugyan tán 3-400 ezret is; de azt mily auspiciumok alatt bírtam volna, hallja csak. Ha a legkisebb veszély és kár érte vala is jószágimat, vagy próbatételim nem sültek volna el felette nagy sikerrel, ámbár jószágim s fizetési tehetségem úgy állottak volna adósságimhoz, mint 4:1-hez, már nem bírám vala tőkéimet bátorságban. Sőt ha legkisebb veszély, kár és sikeretlenség sem érte volna is jószágimat s ekképp vagyonomat, mégis a legnagyobb zavarhoz állottam volna közel, ha – amin most már mint egykori bohóságinkon, jóllehet, Ön idegen, egy kissé kacagni lehet, mivel 1835-ben élünk, s jó hiteli törvényink már vannak (!) s ekképp hallja csak, ha ügyesen forgatván pénzemet, azzal egy kissé többet mutattam legyen, mint mások, s nem ragaszkodtam volna pontiglan a mindennap látott s azért megszokott s ekképp régi magyarnak tartott szokásokhoz – hosszú farkú táncoló puha gebe helyett, melynek anyja dán s apja napolitán volt s ekképp tiszta magyar (!), egy nemhiába kalapáló s handabandázó, de bizony jó, hanem kurta farkú lóra ültem; sok foglalatosságim miatt nem jobbára munka előtt 1, 2, de 5, 6-dik munka után ebédeltem*; táncos mulatságokban felette jó téli csizma helyett cipőben jelentem meg; a térdet rútul szorító nadrág helyett legalább a térdeknek lehető legnagyobb szabadságot engedő nadrágot viseltem; legjobb barátimnak is a minden kétségen kívül igen régi (?) s valóban felette férfias csókolás és egymást nyalás helyett csak jobbomat nyújtottam sat. sat., szóval: ha az ő, ti. a régi scythák ideája szerint egy kissé visszásan s a természet ellen éltem volna; a legveszedelmesb auspiciumok alatt bírám vala tőkéimet, úgyannyira – s errűl praktice beszélhetek, mert ebbéli hypotheka elleni kvalitásim s tendenciáim miatt alighogy el nem buktam –, hogy nem lebegett volna Damoklés feje fölött veszedelmesebben a kard, mint fölöttem a felmondó levél.

S ha ez rám szakad, akkor valjon mit tettem volna? Ön azt gondolja: pénzt ismét kaptam volna? Bizonyosan!!! De kitűl? Nem mástúl, mint ezen esetekre már fennálló keresztény társaságoktúl; melyeket nem azért hívok kereszténynek, mintha más vallásúak nem volnának tagjai, hanem az emberiséget ápoló tendenciájok miatt. Ezek öt, hat hónapra adnak pénzt; s hosszabb időre nem is adhatják, mert soha nem adják saját pénzeiket, de mindig csak azt, amit nagy nehezen felkeresni tudnak, amiért méltó jutalmat is várhatnak. Felebaráti szeretetök azonban még ezzel sem meríti ki magát, mert azt akarják s eszközlik mindent megelőző készséggel, hogy a szükségben lévő nekiek, csak nekiek köszönhesse mentségét; mely okbúl a pénzek minden lehető forrásit úgyannyira be tudják dugni, hogy az adós hat hónapi futkálás s keresgélés után nolens volens megint az említett társaságoknak egyike elibe kerül; hol ezen gyarló élet hiúságirúl széplelkűleg lassanként lemondván, vagy azokat más pénzébűl utóbb is nagylelkűleg pótolván, egész vagyonát más kezekre ereszti: ti. eresztni kénytelen. S ím, ezen kellemetlen posszibilitás vagy inkább probabilitas, édes Irwing, oka annak, hogy még jókor felvettem Ariadné fonalát, s a Minotaurusnak szerencsésen hátat fordítottam; jószágim pedig porban s mocsárban maradtak.

Ne higgye pedig Ön, hogy keserű gúnnyal festett elbeszélésem vagy túlállítás, vagy áradozó epémnek szomorú rajza volna; mert mindenekfelett magamért aggódni nincs ok, minthogy nőtlen vagyok, s ekképp legrosszabb esetben sem kell sok, utóim pedig nincsenek, s így ha honi morális bilincseinket kettétörni iparkodom, csak honosimért s kivált azoknak utóiért aggódom. A mondottat legvagyonosb földbirtokosink vagy inkább – mert nem vagyonosak – azok nagyobb része, kik legtöbb fekvő jószágokat bírnak, minden órában élőképp bébizonyítni készek; mert semmi egyebet nem tettem, mint elaljasodási lajtorjáikat írtam híven le. Az, ki köztök 3 millióval adós, aligha egyhez nyúlt, de többhez mint másfélhez bizonyosan nem; s ekképp 100-túl 100-at adtak, amit én jószágjavításra, ámbár földünk igen termékeny, valóban egy kissé sokalltam, s annyit adni nem ítéltem tanácsosnak; a rozsdás szokásoknak pedig, melyeknek semmi józan alapjok, térdet-fejet hajtani semmi árért sem akartam. S ekképp sok esztendőig éltem felette keserű függésben, mert alig bújtunk még ki ily kicsinységek s ily nyomorultságok zsibbasztó terheik alúl; de most – s bocsásson meg, kedves Irwing, hogy kissé rendetlen előadásomban annyiszor összezavarom a praeteritumot a praesenssel, minthogy annyira örülök a mostani jobb szisztémán, ti. hitelünk létén, s az aviticitas s fiscalitas eltörlésén, hogy némelykor az egésznek valóságárúl kételkedem, s azt csak egy kegyetlenül kecsegtető álomnak tartom – de most, midőn hálát adok a Mindenhatónak, hogy még éltemben engedé tapasztalnom ily bölcs törvények felállítását, egészen más lábon állnak dolgaim.

Mindjárt a hitel felállítása után 400 ezer forint tőkét vettem fel, s azt 4-gyel kaptam, s háborítlan bírni is remélem, mert bona fide legbecsesb ingatlanomat adtam hypothekául, s a szoros törvényen felül magam dugtam szántszándékkal be mind magamra, mind legatariusimra nézve mindazon legrejtettebb hátulsó ajtócskákat is, melyek becsületes hitelezőim előtt tán isméretlenek lehetnének, s a valóban adott tőke hypothekáját gyengíthetnék. Ha pedig akármi okbúl mégis felmondják pénzöket, remélem, éppen oly kedvező feltételek alatt ismét annyit kapok, mennyi kell; mert kész vagyok nemcsak magamat legerősebben kötni le, de legatariusimra nézve is – kik, tudja Isten, mily emberek lesznek – minden csalhatási módot előre megsemmisítni; s ekképp hihető, hogy a törvény irgalmatlan keménysége, a támadható pör tüsténti lefolyása s becsületes és őszinte bánásmódom összhangzása következésében mindig fogok találni annyi pénzt, amennyire biztos hypothekát adhatok. E részben tehát teljes nyugalomban vagyok.

De hallja most, mit tettem a 400 ezernyi tőkével. Mindenekelőtt lefizettem 200 ezerrel kis részletekre osztott s ekképp felette szövevényes manipulációi s unalmas adósságimat, melyeket 6 percenttel tartottam. Ezáltal sok izgága, futkározás s alkalmatlanság megszűnt, s 4000 forint nyereség támadt, minthogy mostani pénzeimet 4-gyel tartom. A fennmaradó 200 ezerrel pedig jószágimat instruáltam; s azok után most is már általányosan 10 percentet nyerek s még többet nyerni remélek: úgyhogy ezúton jövedelmem megint 12 ezerrel nőtt, s most egy időtűl fogva összesen 20 ezer helyett 36 ezerrűl diszponálhatok. Ami pedig különös, hogy mióta tehetségem annyival növekedett és szünetlen még nagyobbra nő, magamra kevésbet s mindinkább kevésbet költök; úgyhogy jövedelmem legnagyobb része jószágim, de kivált hazám felemelésére fordíttatik, s ezt nem dicsekvőleg említem, mert benne legkisebb érdem sincs, minthogy semmi egyebet nem teszek, mint természeti hajlandóságomat követem, mely nagyobb tehetségem után mód nélkül változott; mert most egy csírázó s fejledező hazai tárgy, melyhez én is járultam, nagyobb örömmel tölti lelkemet bé, mint azelőtt az élet minden bájai –, s kelleminek legbővebb birtoka, s melyek ízlésem szerint szinte kellemetlenekké váltak, mióta nemesb és szabad emberhez illőbb* _ _ _ _ _ örömekkel jobban megismérkedtem.

Ezelőtt is tettem, tettem ugyan egy-egy kis áldozatot a haza oltárára; de az tehetetlenségemben iránylag mindig csak oly csekély volt – mások áldozati által pedig nemigen nagyobbíttatott –, hogy nevezetes s valóban jutalmazó sikere nem lehetett, s én öröm utáni szomjamban sokszor, több másokkal, azon mindent megfagyasztó elősejdítés által, «hogy még tán csak nyoma sem lesz tiszta lelkű szándékinknak», elgyengítve, kétségbe hozva a legízetlenebb örömek árjába hanyatt-homlok buktam; minthogy a tisztább örömek előttem el voltak tiltva, azon férfihoz illő örömek, melyeket csak az érezhet s ismér ki nem magának szűklelkű, de az emberiségnek táglelkű barátja, s melyek nem költői ábrándozások, lágyvelejű pium desideriumok s efféle fohászkodási erőltetések magzati; de csak azt jutalmazzák meg, ki sikeresen dolgozik a közjóért. S kevés tehetséggel, ti. sokkal kevesebbel, mint amennyit a sors kezünkbe adott, jó sikerrel munkálni a közjót lehetetlen.

S ha én a közjóért annyit vagy többet akartam tenni, mint sok más, az nem vala érdem; mert egy fáradozó atya s egy gondos anya után, nagy jószágokba úriasan beléülni, nem volt felette szövevényes mesterség. Nem vádolom én tehát azokat, kik semmihez nem járultak, hogy tehetetlenségök miatt magára hagyták a szegény hazát, hanem azért ítélek számosakat közülök bűnöseknek, mert hiú tudatlansági makacs elbízottságokban az igazság szavát hallani, a hibát magokban keresni s csak a természet örök törvényit venni kalauzul sohasem akarták, minek következésében tehetlenek maradtak. Csekély áldozatink tehát jobbadán hamuvá lettek – kisded fundatióink szinte elolvadtak. De most már hátunk mögött vannak azon élet nélküli napok – minthogy 1835-ben élünk!!! amit nem kell felejtnünk –, mikor ezelőtt a hitel híja miatt legrégibb nemzetségink is közel valának végpusztuláshoz, s ekképp a saját lét körülti gond miatt nem lehetett a közjólétre sok vagy legalább sikeres gond; s láthatni már itt-ott a szorgalomnak oly nyomait, milyeket hiába kerestünk volna ezelőtt még csak néhány esztendővel is. Társaságok is állottak nagyobb sikerrel öszve, mert nemcsak a régi jóakarat maradt meg, de a részesek tehetségi súlya is nagyobbult, s mindenütt látszik több ipar, több elevenség. Pesten egy magyar színház állott fel, melyhez én is járultam, s az – ámbár velem együtt az egész társaság csak morális dividende-et várt – oly jó divatban forog, hogy tiszta 10 percent nyereséget hoz; ami minket mindnyájunkat legkellemesebben lepett meg; s nem azon okbúl, hogy azon nyereséget megint eldugjuk, hanem azt ismét valami más hazai dologra fordítsuk.”

Irwing: „Mi nem lehetne ezen országbúl, hol még annyi fiatalság s nemzeti szikra rejtez! De mondja meg, miért nem történt mindez már több század előtt; mi hátráltatá ily egyszerű s mégis mágusi befolyású javítások eszközlését?”

Én: „Erre nem felelhetek úgy, mint tudom a dolgot, mert igenis sokat kellene mondanom, s akkor _ _ _ _ _ hallgatni kell; de azon okoknak, melyeket kifejteni hatalmamban van, legfőbbike az, hogy a nagyközönség általában azt hitte: lehetetlen _ _ _ _ _ a vám s harmincad léte s a népesedés híja miatt boldogulni; s ekképp más módok keresése helyett részint elkeseredett apátiába süllyedett, részint édes restségben pipára gyújtott; azok szavai pedig az enyimmel együtt, kik így szólottak: «Felette nagy baj _ _ _ _ _ a vám s harmincad, több nép sem ártana, igaz; de mindezen akadályok mellett, sőt ellenére is, igen könnyen lehet az ország belső kifejtése által minden magyar boldog» – mint hazafitlan teóriák minden haszon nélkül elhangzottak. Azonban most már másképp van a dolog, minthogy a hitel áll, és sok nem kétli többé, hogy mi saját körünkben s magunk által is segíthetünk magunkon. Hanem ezen sok közt, édes Irwing, mily kevés van megint, ki azt tudná: miképp segíthetünk magunkon. Legtöbben azt hiszik – s ez, ámbár túlállításnak látszik, mégis pontiglan igaz –, hogy magunkon csak úgy segíthetünk, ha a nagyobb részt szolgai helyeztetésében, örök fogságban tartjuk; midőn – s tudom, ebben Ön velem egyetért – eldönthetlen igazság, hogy mi kirekesztőleg csak úgy boldogulhatunk, ha a nagyobb részen gyökeresen segítünk!”

Irwing: „És ezt a 19-ik században, 1835-ben Hunniában nem látná át a nagyobb rész? Lehetetlen! Hiszen ez szinte minden keresztény nemzetek közt élő példa által rég bebizonyított igazság!”

Én: „S nálunk éppen élő példa mutatja, hogy a nagyobb rész ezt át nem látja, vagy átlátásának sikere nincs; mert gondolja csak, hogy szinte 10 millió közt több mint 9 millió nem bírhat ingatlan sajátot – minek következésében úgyszólván az egész haza csak úgy munkáltatik, mint idegen föld, mert szinte senki sem munkálja magáét, hanem mindenki másét.”

Irwing: „Ó, most látom, miért hiszik sokan, hogy Hunniában nincs elég kéz! A szerencsétlenek soha nem tudták vagy nem akarták magokat a szántóvetőnek sorsába gondolni; mert másképp lehetetlen, hogy előttök isméretlen lehetne: mily mágusi befolyása van a szorgalomra a birtoki sajátságnak. Nincs oly akadály, melyen az emberi állhatatosság ne győzne, ha a munkálók magokért s övéikért fáradoznak; midőn a legkisebb nehézségek előtt is visszaijed a mindig másért izzadó szolga. Örök erdők volnának még ma is Erie s Hudson partjai, s Pennsylvania egy iszonyú vadonság, ha oda egy szolganép, hol csak minden 20-ik úr, milliói számban telepedett volna is le; midőn eddig nem ismért, iránylag csekély emberszám – mert magáén s magáért dolgozott – oly csudákat művelt, hogy a gondolkozók közt az már őszintén elismért igazsággá lőn: hogy nem a nép sokasága okozza egy vidék virágzását, hanem a nép mineműsége. Ki a saját birtokrúli kérdést mellékesnek s érdek nélkülinek tartja, ó, annak keblében minden nemesb érzés már rég elfásult vagy még soha nem is ébredt fel. Nem sejdíti az a házi boldogság legszebb örömit, s vak érzéketlenségében lábbal tapodja az anyai gondot, az atyai szorgalmat, a kisdedek ártatlan vágyásit, s oktalan szörnyetegként azt szakítja ketté, ami emberek közt legszentebb: a viszonérzés, szeretet, háladat s ekképp minden polgári erények legerősb kötelékit. Nem lehet jó ember! – Most már könnyen meg tudom magyarázni magamnak, miért jártam Ön hazájában sokszor egy hosszú napon is keresztül anélkül, hogy egészségtelen mocsárok s ábrázatlan lapályok közül kimerülhettem vagy csak egy élő fát is láthattam volna. Hol ember emberen uralkodik önkénnyel, ott virág helyett halotti ravatal födi a mezőt, s az egész természet gyászol!”

Én: „Mennyi szimpátiát nem érzek Ön iránt! Minden szava lelkem legbelsőjébűl visszhangzik. Bár hallanák némely hazámfiai, mert ha én mondom, tán nem lesz sikere!”

Irwing: „Azt nem hihetem – ily önfeledésbe még soha nem süllyedt egy nemzet is.”

Én: „Nem is vádolom a nemzetet, nem a nagyobb részt, mert abban kimeríthetlen nemes érzés rejtezik, habár fejletlenül is, s ha ezt nem hinném, régóta a világ más részébe vitt volna már sorsom; elbírja az nagylelkűleg az őszinte szót, s még az érdemetlen vádot, sőt a megbántást is bocsátni, felejtni tudja, ha átlátja s elisméri a szándék tisztaságát. De nem úgy sok, ki megbántott személyét, elevenre festett hiúságát s feltakart önségét megbántott hazának, megsértett honi jó hírnek s megtámadott közhaszonnak kiáltja; amit, nem is tudván, mit tesz, sokszor leghangosabban utána rikít a megcsalatott sokaság. Ezen faj, mely úgy tartja embertársát örök árnyék alatt, mint kóró a mezei virágot – gondolja csak, édes Irwing! –, azt meri állítni, hogy a szántóvető nem érett meg: sajátot bírni. Erre, kérdem Önt, mit felelhetni? Ha azt mondanák: «Bár volna neki is tulajdona; de miképp lehetne azt eszközleni más sajátinak elvétele, más jussainak megcsonkítása nélkül.» Ó, akkor minden jól volna. De ők azt mondják: «Nem érett még meg tulajdonra, ti. nem állhat még az emberi jussok legalsóbb lépcsőjén.» S így a boldogtalanok teljesen hisznek más ember feletti igazaikban, s minden megilletődés nélkül úgy bírják embertársikat, mint a tündérvilágban felsőbb hatalmak alatt görbed a gyarló ember.”

Irwing: „Az emberiségnek ily ellenségei mindenütt vannak; de nincs elég hatalmok az igazság mindenkori elnyomására. Ne essék azért kétségbe; Ön hazáját is felderítendi annak mindent kifejtő világossága. A magyar Európát szinte már kilenc század óta lakja; s ekképp lehetetlen, hogy népe nem volna még érett polgári létre, melynek masszája a közszorgalomnak, -gazdagságnak, -civilizációnak, -moralitásnak s ekképp a közboldogságnak s közbékességnek legerősb talpköve s legbiztosb garanciája. Az embernek lelki tehetségit fogva tartani a kegyetlenségek legszívtelenbike; mert a testet egy iránylag oly rövid életen keresztül börtönbe zárni vagy azt egy fejjel rövidítni meg, bármily szívrepesztő s kínos legyen is az, mégis semmi azon irgalmatlansághoz képest, mellyel ember embertársának halhatatlan részét csorbítni kívánná. Ily tettért az egykori Bíró előtt soha nem lehetne megfelelni. S ha valóban készakarva fogta volna el kilencszázadiglan Ön hazájában a jótévő napot egy rész a másiktúl, és szántszándékkal hagyott volna sorvadni hazafit az örök árnyék homályában: ó, akkor feloldhatlan átok nyomná Hunniát, melyet egy Isten sem oldhatna többé fel. Ha elég érett az országnak szinte minden terheit annyi századoktúl fogva viselni – amit mi, külföldiek sokan igen jól tudunk, de éppen nem dicsérhetünk –, akkor minden kétségen kívül a polgári létre is elég érett már, s ha valóban nem lenne arra eléggé kifejtve, s mit soha nem hihetek, akkor minden szégyen csak azokra háramlanék, kik bűnös önfeledésben – mert ilyesben szántszándékot lehetetlennek tartok – mind a két résznek, ti. a gazdagnak úgy, mint a szegénynek, legnyilványosb kárára fogva tartották a közértelmet, mely egy országnak egyedüli boldogságelve, minthogy értelmi súly erő, s erő boldogság; minek következésében az egész ország szegény és gyönge, ahelyett hogy gazdag s erős lenne, s ekképp Hunnia korántsem olyan boldog mint amilyen oly könnyen lehetne.

De a nemezis itt is, mint mindenütt, hol ember embert üldöz, nyilván érezteti bosszús és hervasztó kezét; mert tudja Ön, kik vannak általányosan véve a magyar közintellektuális súlyának parányisága által legjobban büntetve? Éppen azok, kik annak kifejlését leghathatósabban gátlák; mert Hunnia egy igen virágzó s hatalmas királyság helyett iránylag egy felette virágtalan s igen gyönge haza. Ti, földesurak pedig termékeny s oly nagy terjedékű jószágitokhoz képest – s ne bántódjék Ön meg – képzeleten s fantázián kívül valóban nevetségig szegények s tehetetlenek vagytok. S ekképp, ha a nemesi érzések mindnyájan mély haláli álomban feküsznek is nálatok, emeljétek legalább hasznotokért, bátorságtokért a szántóvetőt a polgári lét körébe. Ha erre nincs kifejtve, fejtsétek ki; s midőn embertársitoknak lehető legbecsesb ajándékot fogtok nyújtani lelkeik kifejtése s moralitások felemelése által, rögtön megjutalmazand titeket viszont egy jóltevő magasb hatalom oly jobbágyokkal, kik a háladat örömkönnyeit sírván, titeket mint atyjaikat szeretni s nem úgy szeretni fognak, mint egy buta szerethet csak, de mint nemesb embert egy kimondhatlan rokonérzés szokott ahhoz kötni, kinek jó nevelését, erényinek kifejtését, nemesbülését, szóval: lelkének tágulását köszönheti; mert ez még több, mint minden tulajdon, minden kincs, minden privilégium, sőt mint a szabadság maga is! S ily áldást milliókra hozni, melynek édeni hangja bizonyára a már megdicsőült boldogok mennyeibe is hatni fog, ti kezeitekben van! Ó, ébredjetek fel! Int az igazi halhatatlanság hajnala; ébredjetek fel, mert másképp elmúlhatlanul rátok boruland előbb-utóbb a legirgalmatlanabb égi bosszú.

A magyar természeti komolysága után rest, de ezen restséget nem kell apátiával összekeverni; mert az semmi egyéb, mint egy bizonyos s könnyen ki nem magyarázható férfias öntudatnak okozatja, mely nem engedi a semmi körülti gyáva pezderkedést*, a kevésért vagy bizonytalanért való mód nélküli fáradozást, hanem mely komoly öntudat egyszersmind a szorgalom- s állhatatosságnak eddig ismért legerősb rugója, úgyannyira, hogy adjatok csak szántóvetőiteknek sokra kilátást, könnyűséget s így hihetőséget azt magának meg is szerezhetni s bizonyosságot, hogy a már megszerzettet háborítlan s bátran bírhassa, mint sajátjának teljes ura: fogadom, csudálkozni fogtok, mily felette nagy energia s elevenség van azon lassú testben, melyet ti roboti vagy vármegyei munka után ítéltek, s mely test, ha munkája gyümölcsét akármily messze is maga előtt, hanem teljes biztosságban látandja, oly csudákat fog művelni, milyeken ti fogtok leginkább bámulni – valóban éppen ti; mert annyi század óta oly közel vagytok a legóriásibb erőhöz, anélkül, hogy azt csak távolrúl sejdítettétek volna is; mert másképp lehetetlen, hogy azon csudának kifejtését gátoltátok vala légyen, melynek következménye közgyarapodás, közmegelégedés és saját személyitek legnagyobb bátorsága s kincstáritok legaranyosb állapotja volna!

Magyarországrúl nincs nagy isméretem – amit, úgy hiszem, igazsággal szememre nem hányhatni, mert híre felette kicsi, s tanulni- és utánoznivaló benne alig van; de csak úgy, mint keresztülutaztam annak némi részein, mégis tökéletesen tudom: hogy azon számos kisded nemzetségei közt, mint a tót, oláh, sváb sat., egyben sincs félig is annyi erő, mint az eredeti magyarban. Igaz: a sváb s még tán a tót is munkásabb, mint ő; de éppen ezen dologtalansága, ezen komolysága, mely szerint ő még magyaroktúl is – amit nemritkán csudálkozva hallottam – legrosszabb földművelőnek tartatik, előttem bizonyos jel, hogy ő nem azért henyélő, mivel tunya, hanem mivel fáradozásra, férfias öntudatja után, nincs elég ok. Adjatok neki csak elég ingert, ti. tulajdoni jusst, s ne kételkedjetek, hátrahagyja ő még mezei dolgokban is országtok minden egyéb kevert s korcs kolóniáit. S ezt, ti. hogy a magyarban nagyobb mértékben van meg mindazon tulajdon, mely egy «szabad gazdához» megkívántató, mint Hunniának akármily színű s keverékű, sőt sok más országnak már elibertált lakosiban is, ítéletem szerint az supponáltatja s hiteti legfőképp, mert ő általányosan tunya, házsártos, önkényes vendégfogadós, kulcsár, inas sat., szóval: felette «rossz szolga». Választási körötök nem nagy, mert mostani álladalmotokban, mint én, ki elfogultlan vagyok, ismérem azt; rátok nézve csak kettő közt forog a kérdés: hogy vagy tovább is emberhez nem illő helyzetben fogva tartsátok földieitek, haza fiaitok legnagyobb részét, vagy azokat emberhez illő polgári létre emeljétek; ami más szavakkal ennyi: «vagy szégyen és szegénység közt bátortalanul tovább is hervadni, vagy igazi dicsőség- s valódi gazdagságtúl ragyogván legnagyobb bátorságban virágzani.» S ha szégyen s dicsőség közt forog a kérdés, minthogy itt középút nincs, valjon mit fog választani a magyar nemes?”

Én: „Csudálom, mennyire ismeri Ön a magyar dologtalanság- s henyeségnek valódi kútfejét, s mily igazán keresi azt a férfiúi öntudatnak s komolyságnak felette nagy mértékében. Én is úgy láttam a dolgot mindig, s keserűn vérzett sokszor szívem s most is vérzik, hogy annyi honosim sorvadnak baromi tulajdonok közt, kik egy kis célirányos kifejtés s útmutatás után a hazának oly dicső polgári s a fejdelemnek oly erős és hasznos jobbágyai lehetnének. Igazán mondja Ön, hogy minekünk ezentúl csak a dicsőség és szégyen közt lehet választanunk? És ha Ön kérdi: valjon mit fog ezen kettő közt hazámfia választni? – bátran mondhatom – s ha ezt nem mondhatnám, akkor valóban áldanám azon kezet, mely még ez órában keresztülütné szívemet –, hogy egyet sem véve ki, kinek ereiben még magyar vér foly, mindnyájan a legnagyobb kár s veszély ellenére is a dicsőségtemplumnak építésére törekednének; s ha az másképp nem emelkedhetnék, önsírboltikra lennének készek azt építni fel. Azonban remélhetni-e, hogy annyi fejletlenség s ekképp tudatlanság, annyi előítélet s ekképp makacsság terhe alúl, mely általában a magyar közönségen fekszik, ki fog tisztán világlani a most említett alternatíva…? Én egyenesen megvallom: «Nem hiszem.» S ekképp, hallja csak, édes Irwing, miképp gondolom s remélem én a nagyobb résszel azt saját s honi dicsőségéért megismértetni? Itt ezt Önnek őszintén megmondom: «A haszon utáni vágy» által, mely nagyobb-kisebb mértékben mindenkinek mellében rejtezik, s ekképp az egyetértés- s egyesülésnek legbiztosb ragasztéka.

Nincs hazámfiairúl alacsony vagy rossz ideám, sőt legjobb van; úgyannyira, hogy értök még arra is elszánom magamat, hogy egy darabig fukar pénzbálványzónak tartsanak, mert tudom, hogy mindnyájan, bármi nagyon lettek volna is teóriáim nyereség s haszon utáni jegétűl irántam elhidegülve, velem tüstént megbékülendnek, ha egyszer tökéletesen elértik, hogy hathatósan s közönségesen felébredt nyereség s haszon utáni szomjbúl okvetetlenül köziparkodás és sikeres munkásság támad; ez pedig, valamint a henyeség minden bűnnek, szintúgy de viszont a legtöbb házi s négy fal közti erénynek kútfeje; ennek továbbá több vagy kevesebb léte a honi erő, béke s boldogság egyedüli hévmérője; s ez végre egy nemzetnek másik feletti nagyobb súlya. Én tehát jól átgondolt elv szerint, azon alternatíva helyett: dicsőség vagy szégyen – ami az egyik vagy másik eszközlésmódnak utolsó vége –, mint utakat az egyikhez vagy másikhoz érhetni, érni vagy szükségképp érni, a hasznot állítom a veszteséggel antitézisbe. – S most Isten áldja meg, kedves Irwing, mert én megint 1832-be akarok visszatérni s a haszonvágy princípiumánál fogva egyenest hazámfiaihoz szólni. Éljen boldogul! Ha azonban hallgatni akarja, mit mondok – s mily nyomorult kis fogásokkal vagyok sokszor kénytelen az ocsmányt még természetén túl is elrútítni, hogy az erény annál szebb világban emelkedjék ki – ami valóban felette szomorú, ti. hogy sokszor csak ily módok szülik a sikert –, azon igen-igen fogok örülni, mert oly tanú, mint Ön, csak bátoríthatja a tiszta szándékot.”

S ím, itt vagyok ismét 1832-ben, fiatalb ugyan három esztendővel, de _ _ _ _ _ és ezt mégis bánom.

A hiteli, aviticitasi s fiscalitasi szakaszokban, úgy hiszem, némileg megmutatám, hogy az ország s ekképp a király annál gazdagabb, erősb és hatalmasb, mennél nagyobb a nemzeti tőke; s hogy ez megint caeteris paribus annál nagyobb vagy kisebb, mennél tulajdonabb vagy bitangabb az ország földművelési alapja, s hogy ekképp az aviticitas s fiscalitas léte, többel vagy kevesebbel, de szinte felével nyomja a nemzeti közcapitalist annak természetes becse alá. A szisztéma tehát, ahelyett hogy emelné, inkább árt a természetnek; mert a haza legnagyobb részének mezeit bérföldekké aljasítja. A nagyobb résznek a proprietasi jussbúl kizáratása azonban még nagyobb csorbát ejt a nemzeti tőkén, s azt, bátran mondhatni, háromnegyedével süllyeszti le természeti függése alá; mert valamint az aviticitas bérfölddé aljasítja a haza legnagyobb részét: úgy változtatja a tulajdon híja megint az egész hazai munka tehetségét s ekképp a hazai erő tőkéjét béresi, szolgai iparkodássá, szorgalommá s állhatatossággá, mely egy tulajdonosnak iparkodásához, szorgalmához s állhatatosságához, az intelligenciát legkisebb számba sem vevén, úgy áll, mint 1:4-hez.

S ha bizonyos, hogy a három első törvény elfogadása által mód nélkül nyerne az egész s így okvetetlenül s általányosan az egyesek is: éppen oly keveset tagadhatni azt, hogy háromszor nagyobbított munkásság által – s nem hiszem, sokat mondok, ha ezen esetben 1-et 4-re emelek – csak tíz esztendő leforgása után is az egész ország a mostanitúl annyira különböző képet mutatna, hogy akárki is, ifjúdott kellemei miatt, alig ismérne többé a jó közanyára, drága hazánkra; hanem a legérzéketlenebb is kénytelen volna bájaiba, kecseibe szeretni. Ezen közanyának egészséges léte, virágzása, szépsége pedig, úgy hiszem vagy úgy látszik nekem legalább, senkinek kárára nem lehetne azon különös orvosokon és haláljelentő madarakon kívül – kik, fájdalom! nálunk is, mint mindenütt a világon, minden világosítás, előmenetel s javítás ellen szegülnek – mert csak úgy lelhetik hasznokat – ha tetteiken, cselekedetiken köd s örök sötétség borong, – és kiknek – ha tiszta kebelbűl fakadó honszeretet és az emberiség javára célzó szorgalom bűn lenne – lélekismeretök e részben legkisebb furdalásnak sem volna kitéve _ _ _ _ _.*

Midőn azonban ránk nézve is, kik szeretjük s imádjuk a jó közanyát, haszonrúl van itt kérdés – de nem oly haszonrúl, s erre vigyázzunk, mely közkárbúl támad, hanem olyanrúl, mely csak a közhaszon után háramlik –, szoros rendszabások és pozitív számok szerint vagyok kénytelen javaslatomat előadni; s ez okbúl egyenesen s minden hímezés nélkül itt kimondom – hogy tökéletesen értsük egymást –, mit értek én nemtelenekre nézve a jus proprietatis által.

„Nemtelen” nevezet alatt én itt ezen eset felvilágosítására a törvényink értelmét követvén a világ minden embereit értem, egyet sem véve ki, a magyar nemesemberen kívül. S ezután azt javaslom, mint azt 34- és 36-ik lapon IV-ik törvényem kifejtésében már röviden érintém: hogy a nemtelen is bírhasson saját ingatlan tulajdont minden jussal és bátorsággal; s nemcsak egy, két, három sat. sessiót, mint annál sokan megállnak, de az urasági allodiális földekbűl is annyit, amennyit akar.

Ezen utolsó egypár szót, ti. amennyit akar, készakarva tettem; mert mondhatom, némelykor igen nagy gyönyörűségemre válik – amit egyébiránt korántsem tartok dicséretesnek – az ijedékenyeket egy kissé megrezzenteni; mert igen mulatságos valakit kicsinységért vagy semmiért szepegni látni. Hogy azonban e tortúra ne tartson soká, melynek felette égető kínjárúl egy élő példa után ítélhetek, ki csak minap izzadá a legvastagabb cseppeket, melyeket éltemben láttam, midőn e tárgyat fejtegetvén, azt gondolta: via facti és gratis* szándékozom allodiumit a jobbágyi sessiók közé egyenlőn elaprítni; hogy ezen kínnak vége legyen, itt „amennyit akar” szavakat arra módosítom: amennyit szabad alku után megvásárlani képes.

Én a sajátot oly szentnek tartom, hogy valamint azt gyáva fejedelemnek ítélnem kell, ki jussaibúl csak egy mákszemnyit is erővel elragadtatni enged: úgy viszont az ember minden jogaibúl kivetkezettnek látom azt, ki, ha nincs is többje, egy garasát nem bírhatja legnagyobb bátorságban; s ekképp legigazságtalanabbnak tartanám – mert így a legszentebb is semmibe vétetnék –, ha valaki azt javallaná, hogy a magyar nemesség, mely a fejedelemmel összesen, a polgári telkeken kívül, az egész országnak területét annyi századtúl fogva közösen bírta s most is bírja, arra szoríttassék, hogy örök jussát ingyen s minden ekvivalens nélkül áldozza fel s veszítse el.

Nem mondom tehát, hogy a nemtelen is bírjon ingatlant, hanem hogy bírhasson. A törvény csak ez utolsót határozza el: azaz ne parancsoljon, hanem csak engedjen, a többit pedig bízza az időre s a szabad részekre.

Porpáczy nem fogja eladni akarni sessióit s allodiumát, s ne adja; Újítházi pedig mindenét el fogja kívánni adni, az pedig adja; Józani végre tán részét eladni, részét megtartani fogja, s ez megint azt tegye, amit leghasznosbnak lát. Volenti non fit injuria.

Ha ezen permisszív törvény feláll, csak akkor van a magyar nemesnek valóságos tulajdona; mert ámbár az aviticitas s fiscalitas eltörlése által az eddig csak egy kissé hosszabb bérben, de mégis bérben tartott földje proprietassá lenne, azért mégsem volna valóságos tulajdona, mert neki azzal libere uti et frui* nem szabad, míg azt nem adhatja annak el, kinek eladni akarja. Ha az aviticitas s fiscalitas eltörlése után száz holdomat el akarnám adni, csak annyit kaphatnék érte – ha ezen most fejtegetésben lévő permisszív törvény nem állíttatnék fel –, mint amennyit egy magyar nemesember akarna s tudna érte adni, s nem annyit, mint amennyit tán egy gazdag nemtelen p. o. hollandi, angol vagy akárki tudna, és igen szívesen akarna is érte fizetni; s ekképp még a három első törvény felállítása után sincs a magyar nemesnek valóságos tulajdona; hanem az csak akkor lesz, mikor ingatlanával is minden lehető kivétel nélkül azt teheti, amit akar.

Ha valakinek azt mondanák: „Lásd, ez a tied; de nem szabad azt eladnod, vagy ha már el akarod is adni, nem szabad másnak adnod, mint olyannak, ki öt és fél lábnál hosszabb, mert, aki ennél rövidebb, annak nem adhatod; s ekképp tulajdonodtúl nem szabad igazi becséért, hanem annak csak 2/3 vagy 1/2 áráért megválnod” – valjon igazi tulajdonának tarthatná-e azt? A gyermek igen, de senki más! És ím, ez a mostani magyar nemesi proprietas képi rajza, valódi ábrázolata! N.-nek adhatom, de P.-nek nem*, mily nevetséges tulajdon ez! De a magyar földbirtokos még hosszabb bérbe sem adhatja úgynevezett sajátját, mert „omnis fundus contributioni est subjectus, quem manus rustica colit”* – nem tudom egyébiránt, mily törvény szerint* –; s ekképp a valóban nevetséges proprietarius földjét, ha maga nem láthat utána, vagy parlagon hagyni, vagy magát cselédei által piócáztatni, vagy contributiót fizetni kénytelen, mert amit az árendás a közpénztárba fizet, azt mindig abbúl rója le, amit a földesúrnak fizetni kész vagy egyezés után fizetni tartozik; s ekképp éppen a földesúr fizeti azt, amitűl legjobban retteg, ti. az egyenes adót; s mitűl fizeti azt? Éppen azon földétűl, melyet sem eladni vagy csak egy bizonyos osztálynak adni, sem hosszabb időre s így mind a két résznek felette nagy hasznára (!) idegen kézre bocsátni nem mer, de melyet mindamellett – legalább a nagyobb rész – igazi s valóságos tulajdonnak tart; ami által senkit és semmit sem misztifikál oly keserűn, mint magát és erszényét.

Sokan azt mondják: „Ha éppen el akarja adni, most is eladhatja.” Igaz; de valjon oly áron, mint ingatlant némi esetben eladni felette hasznos volna – s itt fekszik a dolog veleje –, valjon ki venné meg? A mostani bitang szagú s bérlett erejű bátortalan birtoki szisztéma szerint ugyan senki, aki csak félig-meddig gondolkodni és számlálni tud, s csak annyi esze van is, mint egy hódnak, mely soha nem telepedik oda, hol legkisebb háborítást sejdít. Eszerint jószágot minden áron alul nálunk elfecsérleni ugyan mostani zavarban is igen könnyen lehet, amit száz példa bizonyít, de illendő áron eladni teljességgel lehetetlen.

S mindez valjon azokra nézve, kik nálunk ingatlant bírnak, hasznos-e? Ítéletem szerint nem hasznosb, mint ha valaki bizonyos házát, akármily nagy volna is az, maga lakni vagy a házbér egy részét adó alá engedni kényteleníttetnék; azt pedig eladni éppen nem volna szabad vagy csak egy bizonyos osztálynak, mely ha igen pénzes lenne is – ami éppen nem –, csak azon okbúl sem adna az igazi becsének 2/3-nál vagy 1/2-nél többet, mert egy pillanatig sem volna biztos, valjon újonnan vásárlott házábúl az eladónak rokona, szomszédja vagy a fiskus tüstént ki nem ugratná-e őtet, vagy ha nem tenné is azt, abban a bátorlétnek minden kellemeitűl, számtalan izgága által, tökéletesen meg nem fosztaná-e?

Én mint földbirtokos azt mondom, hogy most valóságos ingatlan tulajdonom nincs; ha pedig a négy említett törvény felállíttatnék, akkor valóságos ingatlan tulajdonom volna. S ha ezen állításom igaz, akkor az, ki ezen négy törvénynek, de kivált az utolsónak, felette nagy hasznát éppen a birtokosakra nézve kérdésbe akarná venni, maga bonyolítná magát végképp a legnevetségesb abszurdumba, mely elkerülhetlenül azon következtetésre vinne, hogy a magyar földesurakra nézve hasznosb: valóságos ingatlan tulajdont nem bírni, mintsem bírni.

Ezen következtetést azonban nem mindenki tartja oly helytelennek vagy éppen nevetségesnek, mint én; hanem azt szerfelett előrelátó s nálunk a providus titulussal szankcionált* jó s igen mély gondolatok sorába helyzi, pedig nem más okbúl, hanem mert köztünk, valamint igen sok más népek közt is, számos okoskodónak az országlás még legalsóbb rudimentumirúl sincs legkisebb ideája is, mely bagatella azonban egy cseppet sem hátráltatja, hogy ily dolgokrúl legkomolyabb arcvonásokkal s legnagyobb önelégedéssel ne okoskodjanak, s képzeleti és így felette könnyűded szemfényvesztési alapikra ezernyi és sokszor legvastagabb hipotéziseik terhét ne rakják. „Satus publica suprema lex esto”*; ezen axiómát hozzák minden alkalommal elő, midőn az egyesek hasznát nem akarják helyben hagyni. S bizonyos, hogy ezen axióma a józan országlás végcélja; hanem csak az a kis baj, hogy azon út, melyen e végcélt a most említettek el akarják érni, azzal éppen diametraliter ellenkező, mely oda vezet.

Ez egyébiránt szerfelett szövevényes tárgy, melyet nem is érintettem volna most, mert nagyon félre vezethet; de éppen a mostani példa igen kedvező – s azért nem akarom elszalasztani – legnagyobb világba kitüntetni azt: mily képtelenség ‛a publica salust’ a polgárok egyenes kárára alapítni akarni.

A téma itt az, ‛hogy a magyar földbirtokosnak általányosan véve sokkal hasznosb: valóságos ingatlan tulajdont bírni, mint nem bírni’. Erre azon megjegyzés tétetik: „Egyesekre nézve eldönthetlen igazság, de a salus publica, mely az egészet tartja össze, azt másképp kívánja.”

De most lássuk: mit kíván a salus publica? Egyenesen azt: hogy a magyar földbirtokos valóságos ingatlan tulajdont ne bírjon, hanem annak csak haszonvevője legyen, ti. 1/3-val vagy 1/2-vel kevesebbet bírjon, s ekképp szintennyivel szegényebb s tehetetlenebb legyen; az egész hazai allodiumnak s munkássági erőnek tőkéje pedig, összesen véve, legalább is felével tartassék örökkön-örökké természeti állása alatt sat. sat., szóval – s kérem mindazt emlékezetbe hozni, ami eddig mondatott – azt kívánja a salus publica, hogy az ország sokkal szegényebb s tehetetlenebb legyen, mint amilyennek természete s mibenléte szerint lennie kellene; minek következésében a nemzetnek mind adó- mind védőtehetsége parányi lesz, s a csupa salus publica keresése, de visszás keresése miatt, a legelső megtámadó előtt az ország minden kapui tárva lesznek; az isteni gondviselés által tán fenntartott békesség idejében pedig az ország minden erei fagyva maradnak.

„De nem a mostani időre kívánja a salus publica az egyes birtokosak áldozatit, ti. kárát, hanem a jövendőre.” Így szólnak tovább; s ekképp a jövendő veszélynek akarják elejét venni, azaz – mondjuk itt egyenesen ki: az úgynevezett nagy famíliák fenntartását kívánják eszközleni.

Azonban lássuk, feltevén, hogy az úgynevezett nagy famíliák megtartása szükséges az egésznek boldogságára; valjon célaikat jó úton keresik-e? Ők, úgy hiszem, nem tagadják – mert másképp mathesisi problémákat tagadnának –, hogy kettőztetett szorgalom által okvetetlenül felemeltetik a nemzeti köztőke. S ha ezt nem tagadják vagy legalább józanul nem tagadhatják, valjon nem kénytelenek-e elismérni azt is, hogy minél nagyobb a közcapitalis, annál nagyobbaknak kell lenni azon capitalisoknak is, melyeket minden egyes bír; s ekképp világos axiómának elismérni, hogy a fejtegetésben lévő négy törvény, minthogy azok felállítása által a nemzeti tőke nő, legalább a jelenre nézve mind az egészet, mind egyeseket tekintvén felette hasznos. Ha pedig a jelenre nézve hasznosak; valjon miért ne volnának a jövendőre is azok? S itt – esedezem figyelemért – oszlik el azon út, melynek egyik ága az országlás valódi alapjához vezet, a másik ellenben végképp a legarakhnéibb hálókba bonyolít.

Minden, ami supererogatum, ha eleinte neveli is a tehetséget, előbb-utóbb, de bizonyos idő leforgása után, azt megint mód nélkül csökkenti; s ekképp eldönthetlen bizonyos, hogy minden természet elleni ösztön a reakciónak – fájdalom! korántsem eléggé kifejtett – princípiumi szerint a legerősb morális vagy fizikai testet is végképp megrontja. De a test ereinek rendes folyása, minden funkciók normális állapotja, ami nem egyéb, mint egészségi súly, nem supererogatum, s mindaz, ami azt eszközli, korántsem természet elleni ösztön, hanem egyenesen az élet elvét vagy más szavakkal: az élet capitalisa nagyobbítását eszközlő táplálék. A nemzeti szorgalom nagyobbítása s ekképp a nemzeti tőke felemelése szintúgy se nem supererogatum, se nem természet elleni ösztön, hanem megint egyenesen a hazai egészségnek, jólétnek s erőnek belső nagyobbítása.

Valódi alapja az országlásnak tehát az, hogy az nemcsak soha meg ne támadja s csorbítsa a hon belső egészségének s erejének tömegét – massza –, hanem azt minden módon nagyobbítni törekedjék; ami más szavakkal ez: mindig csak kamatibúl éljen és tőkéibűl sohase; s eszerint ezen utolsókat annyira nevelje, hogy az elsőkbűl el is élhessen.

Már ezek után azon kérdés támad: valjon a fejtegetésben lévő négy, de kivált az utolsó törvény természet elleni ösztönt, ti. supererogatumot okoz-e? Mit felelhetni erre? Semmi egyebet, s itt hívom Montesquieu, Smith, Young, Franklin, William Penn, Roscoe s több mások dicső árnyékit bizonyságul, mit felelhetni? Semmi egyebet, mint hogy csak az fogja a hiteli áldás felállítását, a feudálisi bilincsek kettétörését, a haza minden lakosinak legnagyobb szorgalomra s ekképp legbizonyosb boldogságra ébredését természet elleni ösztönnek tartani, ki viszont a Tisza partjait kieseknek, honi mocsárink kigőzölgésit egészségeseknek, utainkat jóknak, vizeinket korlátozottaknak, pusztáinkat virágzóknak sat. s ekképp honunkat úgyis felette jó rendezetűnek tartja, s ki a szinte már csak csupa abususokbúl álló manipulációinkat, mint semmihez hozzá nem járulásunkat, a domesticának oly igen nemes kezekben annyiszori elolvadását, a szántóvetőnek annyiakban naprúl napra szorosabb korlátok közé szoríttatását és számtalan efféle dicsőségeket tagadni mer; vagy aki mindezeket az egészségnek már úgyis oly igen nagy erőtűl pezsgő szimptómáinak ítéli, hogy egy kissé még több ösztön – mely azonban semmi egyebet nem tenne, mint mocsárinkat szárítná, porainkat öntözné, Dunánk medrét mélyebbre vájná, törvényinket és szokásinkat rozsdáiktúl s penészeiktűl kitisztítná s csak effélét, de igaz, számtalan ilyest eszközlene – az egészet hyperstheniába hozhatná, s azt gyulladás által, melyet most a sok homok lapály, székes tó s berek nem enged, végképp megsemmisítné!

Ki fogja azonban ily okoskodók sorába tartozónak vallani magát? Azt hiszem, egy igazságos s józan ember sem; mert az tökéletesen arrúl lesz meggyőződve, hogy mi, magyarok még annyira vagyunk a valódi honi egészség határjátúl, mennyire áll a sthenia a hyperstheniához; s ekképp – mondjuk ki egyenesen – mind morális, mind fizikai létünkre nézve a legnagyobb szánakozást gerjesztő astheniában sorvadunk; s ekképp legszentebb kötelességünk: éjjel-nappali fáradozással eszközleni s ha kellene, még szívvérünkön is megvásárlani a honi egészség, erő s boldogság nagyobbításának áldását. Ez pedig csak úgy létesíttethetik, ha a bátorságos ingatlan tulajdon mindenkinek megszerezhetési köréhez van csatolva, ti. ha a hitel felállíttatik, az aviticitas a fiscalitassal eltörültetik, s a tágos világnak akármily részében született fia Hunniában ingatlan tulajdont mint valóságos sajátot bírhat.

Ha ezen törvények felette jó befolyással lennének az egészre nézve s nemcsak a jelenre, minthogy felállítások nem természet elleni ösztönt okozna, hanem egyenesen a honi egészség, erő s boldogság tőkéjét emelné magasbra; kérdem, miképp s miért volnának s lehetnének azok veszedelmesek a földbirtokosakra nézve, kiknek birtokibúl áll összeleg a haza? S ha ezekre nézve nem volnának károsak – ami lehetetlen, mert a közjó legközelebb s -hathatósblag éri azokat, kik, úgyszólván, a közbirtokban egyenesen osztoznak –, valjon miképp gátolhatnák a legnagyobb birtokosak, ti. az úgynevezett nagy famíliák fenntartatását? Éppen oly keveset, mint a virágzó fiatalság a jövendő aggkornak nemcsak nem árthat, sőt ennek annál hosszabb életet ígér, minél virágzóbb. Mibűl az következik, hogy azok, kik a földbirtokosak jelenkori hasznát azért gátolják, hogy annál tovább s biztosabban fennmaradjanak utóik, egy cseppet sem tesznek bölcsebben, mint ha valaki egy test életét azáltal gondolná és reméllené hosszabbítni, hogy annak érverését 60-rúl 30-ra lassítná, emésztését 7 órárúl 14-re hosszabbítná sat., azaz: annak életét valóságos hervadásra szorítná. S ha ez áll, akkor nem tagadhatni, hogy mostani szisztémánk nemcsak nem jó s helyes a nagy famíliák valóságos megtartására, hanem felette rossz és helytelen, ha nota bene a famíliai conservatiót nem akarjuk praeservatióval*, ti. egy puszta régi név minden egyéb becs nélküli betűrendjének fenntartásával összezavarni; s az említett négy, de kivált utolsó permisszív törvénynek felállítása még azon hiedelemnek sincs ellenére, hogy az úgynevezett nagy famíliák fenntartása szükséges az egésznek boldogságára, mert világos, hogy azok a javaslott szisztéma után sokkal jobban conserválhatják s ekképp conserválandják is magokat, mint a mostani fejletlen szisztéma alatt.

S valjon mi megint ezen elfogultság oka, mely a közönséget e tárgy körül tökéletes sötétségben tartja? Semmi egyéb, mint országos embereink legnagyobb részének járatlansága a reakciók törvényi körül – mely, mint fentebb érintém, felette fájdalmas s a közönségre nézve kimondhatlan káros.

A mostani fejtetlen szisztéma által tagadhatlan sokan conserváltatnak, s ez mód nélkül szembe szökik; de bezzeg annyival többen rontatnak is meg, s ez ismét a közönséges figyelem előtt észrevehetlen; s ím, ez kifejtése az e tárgy körülti elfogultság valódi okának!

Minden engedékeny s lágy törvény okvetetlenül éppen ezen most említett effektust szüli, tíz bűnöst s gondatlant direkte kímél, ellenben száz ártatlant és szorgalmatost indirekte büntet. Egy nagy famíliabeli tékozlót p. o. mindenek felett pártol; ellenben annál keményebben sújtja vagy a közönséget, vagy azokat, kik birtokát átvették; a közönséget: ha az új birtokosak bátortalan tulajdonokat parlagon hagyták, ami által a nemzeti tőke csonkult; az új birtokosokat pedig: ha azok a jól s szorgalmatosan műveltet megint kiadni kényteleníttettek. Meglopja valaki a domesticát: s az engedékeny s lágy törvény feloldja – de valjon mit okoz? Hogy e dolog végképp oly közdivatú lesz – amit az ebbeni szomorú tapasztalás nyilván bizonyít, mert szinte alig van vármegye a tágos hazában, mely efféle égető szégyentűl tökéletesen szűznek mondhatná magát –, hogy midőn még a pirulástúl is elszokott bűnösök legyeztetnek, ahelyett hogy valami kellemetlen dilemma, sőt trilemma, vagyis inkább négyágú tetralemma* közé állíttatnának vagy inkább függesztetnének, ezernyi, sőt milliói adózók büntettetnek legkeményebben; mert a már egyszer is nehezen fizetett adó helyett sokszor annak másodszor fizetésére is szoríttatnak. S így számtalan példa azt mutatja nyilván, hogy a rosszat, lágyvelejűt, tanulatlant s gondatlant ápoló törvény, midőn e szép társaságnak néhányit tán megmenti – s csak tán, mert ez is kérdés –, minden bizonnyal számtalan jót, okost, tanultat s gondost szünetlen büntet; s ekképp nem az élet elvének, de a rom istenének állít oltárt.

Vizsgáljuk ezen oly felette fontos tárgyat, mely körül az ország virágzó vagy hervadozó jövendője forog, még közelebbrűl praktice:

Az ellenfél azt mondja: „Újítházi, habár ma mindenét eladja is, nemzetségét mégsem ronthatja meg, mert legkésőbb utója is visszaszerezheti jószágit.”

Erre én példával akarok felelni. A magyar birtokos – akár nőtelen akár házas vagy akármily körülmények közt van is – vagy famíliájáért bona fide aggódó, vagy szántszándékkal nem gondoskodó, vagy eszes és szorgalmas, de szegény és szerencsétlen vagy esztelen s korhely. Úgy hiszem, több vagy kevésb módosítással szinte csak ezen négy árnyékozatra oszthatni a magyar földbirtokosokat általában. Ha ez áll, akkor azt vagyok erősítni bátor, hogy nemcsak az egész közönség nyer javaslott szisztémám elfogadása következésében, hanem egyenesen a nagy famíliák is; pedig a közönség: a nemzeti tőkének szisztémám szerint okvetetlenüli felemelése után, többek közt azáltal legfőképp, hogy a birtokosaknak egy része el fogja vagyonát adni, melyet ma adósságokba fullaszt, s ekképp sok vidék művelés által fog virágozni, mely ma vadságban hervad, minthogy az tehetetlen vagy gyáva kézbűl tehetős s gondos kézre menend át, s a szerencsétlen vagy gyönge velejű birtokosak helyökbe szerencsésbek s erősb velejűek fognak ülni, ami – én legalább úgy hiszem – a közönségre nézve nemcsak nem valami szerencsétlenség, melyen búsulni kellene, sőt inkább oly nagy szerencse, melyen eléggé örülni nem lehetne; s ez a közönség legnagyobb nyeresége! Ami pedig a nagy famíliák hasznát illeti, bármily esetet s összeköttetést képzeljünk is magunknak, azt fogjuk találni, hogy a mai szisztéma alatt azok, kik tudnak s nem illuzorie, de valósággal segítni magokon, úgy állnak azokhoz, kik magokon segítni nem tudnak, mint 1:10-hez; a javított szisztéma után pedig viszont a magokon segíthetők állnának a magokon nem segíthetőkhez úgy, mint 10:1-hez.

Tegyünk fel – s ez a legközönségesb eset – egy negyvenesztendős feleséges embert, kinek sok gyermeke van, s ki egy fecsérlő atya után éppen most lép roppant jószágiba, melyek 90 ezer jövedelmet hoznak, melyeken azonban szinte 1 1/2 millió adósság fekszik. Képzeljük őtet jó atyának, eszes és becsületes embernek; valjon mit fog vagy inkább mit képes tenni mostani pénzbeli szisztémánk után? Legjobb siker után se többet, mint hitelezőit annyira megnyugtatni, hogy tőkéiket ne mondják fel, s minden lehető redukció s éjjel-nappali fáradozások következésében azt eszközleni, hogy jószági tán 10 ezernél több jövedelmet nyújtsanak. S itt el van határozva sorsa, mert ezen állapotbúl magamagát ki nem mentheti, s abban mindaddig fog szegénykedni feleségével, kisdedivel, tán unokáival is, míg abbúl egy véletlen vagy deus ex machina fel nem emelendi őt vagy viszont a legkisebb szerencsétlenség vagy övéinek gondatlansága egészen tönkre nem rántandja le. A jószágnak – melyet eszközlő tőke nélkül nagyobb jövedelemre nem bírhat – egy részét eladni ítélete szerint legjózanabb volna, mert azon 10 ezer, melyet nagy munka után általányosan a jószág jövedelmibűl megmenthet – a többi kamatfizetésre menvén –, úgyis oly kevés, hogy alig pótolja ki a nagyszámú háznépnek csak legsürgetőbb szükségit is; s ekképp minthogy se jószágjavításra, se amortizációra nem marad semmi, nincs ok, hogy ezen stagnáció ezer esztendő előtt megszűnjék, mert a szerencsés non putarem felette kényes és ritka madár; ámde van elég ok, hogy az említett slagnáció tökéletes dissolutióba menjen át, minthogy baj, galiba, elbomlás és szerencsétlenség az embernek mindennapi leghívebb vendége, melynek soha sincs híjával a ház.

Józani – legyen tán ez neve – mindent fog próbálni, hogy e kellemetlen állásbúl kiláboljon. 10 ezer forint, igaz, szép jövedelem, de annyi jószág után, egy nagy famíliának, melyektűl annyit vár a haza, a közönség – s tán némi jussal –, felette parányi; s Józani elkeseredett érzéssel hagyja folyni az időt, mint foly; s nem, mert az élet legtöbb kellemeirűl le kell mondani magának s házfeleinek: hanem mivel hazájának dolgait se direkte, se indirekte hathatósan nem szolgálhatja, nem emelheti magasbra; direkte nem, minthogy ideje saját dolgai után perdül le, s tehetlensége miatt se jószágit a közjóért virágoztatni, se ahhoz egyenesen járulni nem képes; indirekte pedig, mivel kisdedibűl korántsem nevelhet oly minden oldalrúl csinosult polgárokat a hazának, mint amilyeneket a közönség a nagy famíliák sorábúl méltán várhatna, s kik, ha a pusztán teremnek, soha nem fejlődhetnek ott ki hozzájok illő s honosikat sikerrel szolgálható tulajdonokra. Az életnek, világnak, tapasztalásnak árjaiban kell azoknak valódi kincsért megvíni; s kitisztult ismeretik s nemesbült érzelmik által magasbra emelkedve, a honnak igazi nemeseivé válni. De Józani se nevelésre, se utazásra nem költhet; s így a véletlenen s természeti hajlandóságon kívül egyéb szinte nem is határozza el fiainak – ti. a nagy famíliabeli ifjaknak – karakterét, életmódját, belbecsét, azaz igazi értékét. Józaninak vérzik szíve – ami azonban a kegyetlen szisztémát nem lágyítja, mert makacson áll ez minden becsületes mód ellen, mely szerint ő magán s magáéin segíthetne.

„Hiszen más hazákban 4-ért s 3-ért is kapnak elég tőkét; miért nem kaphatnék hát én is?” Ekképp esdeklik végképp Józani.

Mire a vén szisztéma viszont így felel: „Mert a famíliákat conserválni kell, s ezen okbúl nem engedhetem a hitel felállítását; minek következésében, igaz, te nemcsak 4-, de még 10-ért sem kapsz biztos pénzt; de ennek mégis úgy kell lenni, mert a salus publica ezt úgy kívánja!”

Józani: „Azt hallom, más hazákban szívesen vesznek jószágot, ha az csak 3 percentet hoz is bé, ámbár a művelésnek már felette magas polcán állnak; valjon miért nem adhatnám én el fejletlen jószágimnak legalább egy részét 3 percenttel számlálandó summáért, ami által tüstént segítnék magamon s magaméin?”

A vén szisztéma: „Ez mind igaz, s te nem adhatod el jószágidat 3-mal, sőt 6-tal is nehezen*, nem tagadom, mert bolond volna, ki megvenné; de én ezt mély bölcsességemben, melyet te nem foghatsz meg, készakarva tettem, mert az aviticitast s fiscalitast állítottam fel, minthogy a famíliákat conserválni kell.”

Józani: „Ha pedig kis darabokra osztva, 100, 200 holdként adhatnám el jószágimnak most teljességgel hasztalan, messze, kézen kívül fekvő részecskéit, még szaporábban léphetnék a legnagyobb rendbe s vagyonosságba; mert jobbféle szántóvetők 100 s több forintot szívesen adnának egy-egy holdért – melyek előttem most szinte semmi becsűek, mert szinte semmit sem hoznak be –, ha azokat háborítlan s teljes jussal mint sajátot bírhatnák; s én, midőn soknak boldogsági talpkövét megvetném és számtalan szorgalmas háznép hálaadásának legédesb áldásai közt élnék, egyszersmind magamat is rövid idő alatt úgyannyira felsegítném, ó! hogy oly ifjakat állítnék akkor elő, kik az aristos – legjobb – nevet oly igazán érdemlenék meg, hogy ezáltal megbékülendnének az arisztokráciával annak legelszántabb ellenségi is.”

A vén szisztéma: „Te felette veszedelmes ember vagy, mert oly szofizmákat gördítesz elő, melyeket magam is axiómáknak tartani vagyok kénytelen. De azért ez engemet nem convincál; hiszen nekem azt jobban kell ex officio tudnom, mi jó, mi nem a közönségnek, mert oly igen vén s ekképp felette bölcs vagyok; s azért nem is engedem, hogy magyar nemesen kívül még valaki más is bírjon ingatlan tulajdont Magyarországban. Ah, még most is sínylődöm utána, hogy 1799-ben a polgári telkek* s csupa abususok által még a szőlők is némileg kicsúsztak atyai kezem alúl. Igaz ugyan, hogy azok most iránylag igen virágzók; de éppen azért van már bennök a halál magva (!). Ily hervadásra s tán még nagyobbra nem engedem hanyatlani az úgyis igen gazdag s oly szép hazát; s ekképp tartsd meg csak te is jószágidat csorbátlan, mert a salus publica a nagy famíliák conservatióját, mint conditio sine qua nont, megkívánja.”

Józani: „Hiszen én nem óhajtok egyebet, mint hogy famíliám velem együtt conserváltassék; s azt hiszem: ehhez kegyelmességednek önszabta törvényei szerint némi kis jussom tán nekem is van; mert hószakáll eldődim egyike már Kupa alatt vitézkedett, szépanyáim egyike pedig Gizellának udvarában* _ _ _ _ _ volt, s ekképp ha famíliám nem nagy is, nem tagadhatni, legalább mód nélkül hosszú; de mindamellett úgy élünk egy rakáson, sivatag homokbuckák közt szegénykedve, s inkább mint egy foetus égett borban praeserválva*, mintsem egy nagy família conserválva, mintha a vén szisztéma egészen megfelejtkezett volna rúlunk; s tisztelet, becsület, de erre mit tud felelni kegyelmességed?”

A vén szisztéma: „Látszik mindent fejtegető s rostáló nyugtalanságodbúl, hogy ébren utaztál s figyelemmel olvastál, s ekképp újítások mérgével teli vagy úgyannyira, hogy semmi józan distinkciót sem tudsz többé tenni. Nem jut eszedbe, hogy te gondos atya, eszes és becsületes ember vagy, s így minek neked a segítség! S lásd, itt tűnik ki felette nagy bölcsességem egész glóriája! Mert ha fecsérlő, tompa eszű s nemigen szoros lélekisméretű volnál, mindjárt éreznéd atyai kezemet. Legelőször is nem fizetnéd kamatidat, s paizsom alatt volnál; moratóriumot, sequestrumot kérnél, s 1 1/2 milliói adósságidat felével hoznád rendbe, de csak rendbe, mert ezt sem fizetnéd mind, quia qui habet tempus, habet vitam*: s ekképp idővel megint lehetne alkudozni, s én mindenütt s mindenben pártolód volnék. Hát ha még a majoratus malaszti alatt volnál; ó, akkor látnád még, mily gonosz kis Bosco vagyok én.”

Józani: „Ily áron nem kívánok conservatiót inkább…”

A vén szisztéma: „Hallgass, balgatag érzelgő – nem tudod, mit beszélsz: az igazi nagyságrúl, valódi halhatatlanságrúl (!!!) nincs legtávolabb sejdítésed is, mert ámbár meglehet, sőt hihető, hogy egy ideig szegénykedés után te háznépeddel együtt végképp el fogsz pusztulni, az mind semmi, s azt ne bánd; mert ha utoljára tűzzel-vassal, éhséggel kiostromlanak is régi aviticumidbúl, s te tieiddel együtt cigánysorsra kerülsz is, ez semmit nem tesz, mert büszkén kiálthatsz fel I. Ferenc francia királyként: Minden oda van a becsületen – de bocsáss meg, összezavartam, nem a becsületen: de a jusson – kívül. S így élhetsz, ha győzöd s bírod sok évig, örök jussodnak oly igen kellemes tudatjával! S ha gyermekid, unokáid, utóid, legkésőbb maradékid is csak úgy élnek, mint te, az semmi, éppen semmi! Mert a legvégsőbb ivadékod is, ha pénzt tud szerezni magának, amit egyébiránt magam sem tudom, miképp eszközlend – ezt azonban lássa ő, s aztán találhat egy kincset –, akárkit is kifüstölhet vagy valami mód csak kipiszkálhat, habár századok előtt elkallott, aviticumábúl. S ím, ezen találmány, mely csudálatos bölcsességem legfényesb tanúja, az örökség ideájához legközelebb viszi a nagy famíliákat; mert ha végképp bizonyos okoknál fogva mindig pőrén járnak is, megmarad azért mindaddig jussok s nevök, míg a nap nappal s a hold éjjel világít. S ezen áldást, mely alatt még te, gyáva érzelgő is bátran nyughatol, félreértned legnagyobb háladatlanság. S most kikérem, egy szót se többé!”

Ennél hozzak-e még több példát elő annak megmutatására, hogy a mostani pénz- és vagyoni szisztéma, midőn egyen segít, kilencnek árt? Ámbár kész vagyok ezen irányban, mint 1:10-hez áll, minden esetre s minden felszólításra megfelelni, azért mégsem hiszem azt szükségesnek; mert azon fatális effektus, melyet tagadni s melynek ellenmondani lehetetlen, azt mutatja nyilván, hogy egy felette termékeny ország szinte csak 500 ezer lakos közt van felosztva, s azok legnagyobb száma oly igen szegény, hogy majd-majd csak tiszta lelki táplálékra lesz szorítva, sőt a legnagyobb famíliáknak tán fele már nem sokkal bír többet, mint ‛Semmit’, vagy – ami még rosszabb – csak ‛Idegen’.

Az egész tárgy filozófiája tehát azon alapul, hogy a mostani szisztéma szerint a famíliák nevét s jussát tovább fenntarthatni ugyan, mint akármily más szisztéma szerint; de igazi arisztokratai fényök – ti. valódi becsök – fenntartására a szisztémát valóban hathatósan javítni kell. Most éppen oly könnyen megkárosíthatja az esztelen magamagát vagy nemzetségét, mint akármily szisztéma alatt! Mert egy adósságokban végképp elmerült jószág nem tulajdon, hanem a tulajdonnak csak keserű gúnya; de bezzeg nem segíthet a jóakaró, gondos s eszes se magán, se övéin; s ekképp az életnek oly sok és szünet nélküli csatái közt, a vén szisztéma, féltében, hogy a gyávák megfordulnak, keverve jóra-rosszra, bátorra, félénkre, eszesre, esztelenre, kivétel nélkül egyiránt rakja törpesztő láncait; s így midőn igaz, a kisebb s rosszabb részt tartja egy kissé a futástúl, akadályozza egyszersmind a nagyobb s jobb résznek szabad mozdulásit, s így a boldogtalan hazát egy nagy vesztett csatatérré kárhoztatja!

Én egyenesen megvallom, hogy testestül-lelkestül az arisztokráciai princípiumnak pártolója vagyok; de nem ám – s erre kérek figyelmet – a szónak elfacsart s elrútított, hanem annak valódi kellő értelme szerint. A jónak ereje csak szerencsét s boldogságot szülhet. Arisztokratáskodni pedig semmi egyebet nem jelent, mint a legjobbak kormányát, hol ti. egyedül az ész, igazság s erény isteni parancsolnak; s ekképp ha fejdelemtűl lefelé mindenki egyenlőn csak ezen mennyei bíróknak engedelmeskedik, ó, akkor elmúlhatlan szerencse fénylik s boldogság ragyog a másképp gyászba borult hazának szirtei s lapályi felett.

Engedelmeskedjünk csak mindnyájan ezen most említett isteni magzatok szent szavainak, akármily magas vagy alacsony lépcsőrűl zengjenek is azok hozzánk: jobban s mód nélkül sikeresben fenntartandják azon arisztokráciát, mely az emberiségre hervasztó fény helyett a kellemek minden virágit biztosabban hinti, mint ha álhiedelminkben az aristos nevet egy-egy nemzetségre fogjuk, mely becs nélküli hiú elbízottsága által az arisztokráciának szent értelmét úgyannyira elrútítja, hogy az s ekképp a legszentebb végre közgyűlölség s közönséges megvetés tárgyává süllyed.

Becsültessék az arisztokrácia mindenek felett, ti. becsültessék az ész, igazság s erény dísze mindenütt s mindenkor, akár a fejedelem, akár a legutolsó jobbágy, akár a legvénebb, akár a legifjabb halhatatlan lelkét ékesíti is az.

Ezen arisztokráciák fenntartását – melyhez magasodni minden becsületes ember a legerősb ösztönt érzi keblében – csak úgy eszközölhetni legbiztosabban, ha a kérdésben lévő négy törvény morális effektusa – mirűl itt még szó sem volt, ámbár ez a legfőbb – az egész közönséget nagyobb vagy kisebb mértékben az öntudat- s lélekisméretnek azon büszkesége s férfiúi szerénysége közé állítja, mely szerint a sorstúl megajándékozott véletlen elsőségit azáltal törekedik túlemelni a köz-, de természetes irigység határin, hogy szerzett elsőségei a véletlentűl nyerteket messze felülhaladják; a mostohább természet fia pedig szintúgy s viszont tenyere, esze, állhatatos s tiszta erkölcsű szorgalma által iparkodik helyreállítni azt, amit neki a véletlen megtagadott; szóval: ha a hitel mindenkire nézve egyenlően szent, s a szó annál sérthetlenebb, minél szerencsésb szülöttje a sorsnak mondá ki azt; ha nem a hosszú egymásra halmozott évek s tán kissé szárazabb archívumokban s nagyobb gonddal praeservált genealógiai tabellák s effélék sugározzák azon nimbuszt, melyben sok régi törzsök – Isten tudja, miért – még most is ül, ámbár az naprúl napra mindinkább egy vastag ködhöz lesz hasonló: hanem ha azon varázsló fény csak oly nemzetségek körül von s parancsol szent rettegést, édeni szeretetet s mindennek hódoló mély tiszteletet, melyek nem hosszú életsorok, lopott idő bitanglási, álfényű szibaritai lakomák, ünneplések s az önségnek szánakozásra méltó, de mégis csudálatos kifejtési által hiszik magokat többi ember- s honfitársaik felettieknek: hanem melyeknek nemzetségi genealógiája csak az érdem, közhaszonra fordított idő s a polgárság erényinek dicső lánca által van összefüggesztve; s végre ha mindenki érzi s tudja, hogy fáradozásinak nyitva áll az emberi szerencsének egy legfőbbike, ti. ingatlan sajáton élni a házi boldogság napjait.

Ily morális közvéleménybűl fakadó szorgalom s az erénynek minden feletti tisztelése állít egy országot az igazi arisztokráciának kormánya alá, mely a fejedelemtűl lefelé mindenkinek valódi szerencséjét s hatalmát s ekképp igazi hasznát mód nélkül jobban és sikeresben emeli, mint egy elaljasodott oligarchia nevelheti azt, mely azt hiszi, ‛minden és mindenki neki van lekötelezve, ő pedig semminek és senkinek’.

S ily moralitás kifejtése, mely egyedül józan törvényeknek lehet gyümölcse, hozza végképp az egészet a lehető legnagyobb bátorlét körébe; amibűl világos lesz, hogy a salus publica nem egyesek kárán alapul, melynek örve alatt nemcsak a szabadság, de még a nemzetiség elnyomatását is plausibiliter eszközölhetni, hanem hogy a salus publica minden lakosnak az osztó igazsághoz közelítő törvényes állapotján nyughatik csak kirekesztőleg, mert a törvényes álláspontot félremagyarázni nem lehet.

Állítsuk tehát fel a 4-ik törvényt is; éspedig két ellenállhatlan okbúl. Legelőször engedjünk szivvágyinknak, s ne tagadjuk meg magunktúl azon kimondhatlan gyönyörűséget, ti. ‛férfias öntartású szántóvetőinket az emberiség legszentebb jussaiba iktatni’; s aztán fogadjuk eszünk tanácsát, s nagyobbítsuk minhasznunkért a közhasznot, mely az eddig előadattak felül a kormányra szállna okvetetlenül azáltal s itt pedig direkte, hogy a fundus contributionis magamagátúl naprúl napra nevekednék, és így rendesebben is fizettetnék; a nagyobb, kisebb birtokosakra pedig azáltal, mert közölök mindegyik 1/2- vagy 2/3-val rögtön többet bírna, mint ma, s tandem aliquando vagy inkább „denuo”* igazi sajátot bitang helyett; a tehetetlen, szegény nemességre továbbá többek közt azáltal, mert akkor szívesen adnának nekiek a nagyobb birtokosak 100-200 holdat jutalmasan el* vagy hosszú bérbe, midőn őket most birtokikbúl minden módon kipurizálják, amirűl később világosabban értekezendem; a nemtelenekre nézve végre azáltal, mert nekiek egy egészen új s tágas szféra nyittatnék ‛szerezni s gyarapodni becsületes módon s más kára nélkül’. Nőne tehát a nemzeti tőke mind fundusi, mind élesztői erejére nézve; s ekképp erősb lenne a királyszék, fényesb az arisztokrácia, gazdagabb a most tehetetlen nemes, s – itt jól vigyázzunk – megnyugtatva a nagyszámú népnek azon része, mely már gondolkozik, többet kíván, s végre gátokat tör, ha azok előtte jó s emberséges szívűleg soha meg nem nyittatnak; azon része pedig a népnek, mely most buta állatként teng, gondolkozásra, kombinációra, szorgalomra volna felébresztve, ami által a népetlenség iránti közpanasz tüstént megszűnnék, mert több ember lenne a hazában s ekképp több munkás kéz.

Midőn azonban bizonyos, hogy egy embernek száz font éppen annyi, s egy mérföld egynek sem hosszabb, mint a másiknak: azt sem tagadhatni, hogy a törvény A.-ra nézve sem lehet könnyebb, mint B.-re nézve, s A. is csak annyira áll a törvénytűl, mint B.; mibűl matematice foly, hogy végképp a legerősb ország is egymástúl szakadni s az anarchia mindent kivégző romjai alá omolni kénytelen, ha éppen azon politikai vétek s felségi vagy hazai megbántás egyikben könnyebbre taksáltatik, mint másikban, s ha egy felekezet, s a sokkal kisebb, közelebb áll a törvényhez, ti. az igazsághoz, mint a másik, nagyobb rész.

S ha ezen anomália, mely minden becsületes ember előtt csak borzasztó lehet, nem dönté ki eddig azon országok sarkköveit, hol még önkénykedik, azt valóban csak annak tulajdoníthatni, hogy azok nem éltek, de csak haláli álomban szenderegtek, s ekképp a legnagyobb convulsiókat szükségképp okozó méreg még nem fejtekezhetett ki bennök.

Hazánk – s mit akarjuk esztelenül tagadni vagy legsajnosb saját kárunkra fejünkbűl kiverni, már nagyon is felébredt. S így legfőképp nemes igazságérzetbűl s aztán önbátorság kedvéért legyen Hunniában örök díszünkre – mert önként eszközöljük s nem kínszerítve – elhatározva a

 

Törvény előtti egyenlőség




Hátra Kezdőlap Előre