Törvény előtti egyenlőség

E próbamunka 60-ik lapján egyenesen azt állítom, hogy az individuális szerencse- s megelégedésnek talpköve, az egész közönséget általányosan tekintve, nem valami relatívum, hanem valami tökéletesen elhatárzott pozitívum, azaz: hogy habár millió kivétel van is, a józan embert rendszerint mégsem emelik se képzelgési vagy szenvedelmi álmi, se felhőkben úszó ábrándozási a szerencse s megelégedés némi magasságú lépcsőire, hanem azokra kirekesztőleg csak azon testi s lelki szükségeinek kielégítése után léphet, melyek emberi természetének kifejtett vagy még lappangó, de bizonyos tulajdonihoz elszakíthatlanul vannak kötve. Ezen teóriának tökéletesb kifejtése, melyet a hihetőségek szoros tudománya számítására állítok, azonban oly hosszadalmas, hogy azzal ez alkalommal előállni nem merek; s így arra vagyok – a helyszűke miatt – szorítva, hogy az éppen most kérdésben lévő törvény jobb felvilágosítása okáért témámnak, ti. az individuális szerencsének s megelégedésnek legmélyebb sarkkövét minden előzmény nélkül itt egyenesen kimutassam.

Ama férfiúi öntudat: ‛egy halandó kegyelmétűl s önkényétűl sem függni’, ezen sarkkő!

S ha mi, ma élő magyar nemesek csak félig-meddig értjük is jóllétünk filozófiáját, nem fogjuk tagadhatni, hogy az abban gyökerezik legmélyebben, hogy kirekesztőleg csak a törvény alatt állunk.

A török rabszolga térdelve így remeg a mindenható szultán előtt: „Uram, fejem s mindenem tied; jó kedved kincset, rossz kedved halált ád – irgalmazz és kímélj!”

A magyar nemes ellenben mély tisztelettel, de állva, így szól fejedelméhez: „Uram, fejem, szabadságom s mindenem tied, ha a hazai törvényeket megsértem; de személyedtűl csak kegyelmeket várhatok…” S ha ily korrelációknak közönséges következésit tekintjük, azt fogjuk látni, hogy a lefolyt nyughatlan századok sírhanti alúl számosb fejedelem véres fővel bizonyítandja bé az önkénynek sokszori szomorú végét; midőn a törvényes közatya rendszerint virágokkal ékesített s nyugalmas sírboltja körül csak azoknak szóland vérök, kik azt híven s örömöst ontották érette.

S ha kérdezem: valjon ki szerencsésb, a török-e vagy a magyar nemesember? – alig van rá felelet; mert a mód nélküli különbség szinte összehasonlítást sem enged; ha pedig egy törvényes királynak megelégedési és szerencsei sarkköveit hasonlítjuk egybe: nem leszünk-e kénytelenek hinni vagy legalább feltenni, hogy az itt említett elsőnek szerencséje is csak éppen azon idomzatban állhat egy törvényes fejedelméhez: mint amilyenben egy töröknek szerencsei súlya áll egy magyar nemeséhez; s tán ezen okbúl, mert egy szultán hatalma s ekképp szerencséje éppen úgy függ a játszi véletlen kényeitűl, mint megint rabszolgájának léte az ő kényeitűl, s így azon láncolat, mely a török jobbágyot török fejdelméhez köti s viszont, semmi egyéb, mint hatalmaskodás és félelem, mely szerint nem fél a szultán semmitűl, és csak önkénye szerint cselekszik, ha nota bene a véletlen, a Fortuna neki kedvez; de bezzeg a török jobbágy sem fél semmitűl, és csak vad indulatja szerint cselekszik, ha ti. megint neki kedvez a véletlen és Fortuna; s ekképp Törökországban a közszerencsének talpköve egy casus fortuitus!

A törvényes magyar király azonban az atyai érzelmek legszentebb köteléki által kapcsoltatik nemeseihez, s mivel valódi bizodalom bizodalmat, igazi szeretet viszonszeretetet, atyai gond fiúi háladatot szokott szülni, s valóban felette ritka kivételekkel mindig szül is: természetesen foly, hogy viszont egy törvényes státus megint a fiúi érzelmek legszentebb kötelékivel kapcsoltatik urához; s így azon láncolat, mely a magyar nemesembert köti magyar fejdelméhez, semmi egyéb nem lehet, mint az örök igazság, viszontisztelet s közbátorság gyémántlánca, mely szerint a fejdelem minden viszontagságok közt nemeseinek atyja marad, a nemesek pedig a királyszék körül akkor állnak leghívebb paizsként, mikor az veszedelemben forog; s ekképp a magyar fejdelem és nemes közti szerencsének talpköve egy casus positivus.

Azon korreláció, melyben a szultán áll szolganépéhez s ez viszont hozzá, természet elleni, ti. az embernek természeti tulajdonival ellenkező: mert ez mindenekelőtt megkívánja a bátorlétet s biztosságot; de a török márúl holnapra nem tudja, miért s mikor veszen búcsút feje mellétűl, vagy mikor szorítja ki lelkét testébűl a zsinór. S ezen okbúl nem hiszem, hogy minden véletlen szerencse, ti. roppant szám, felséges éghajlat, leggazdagabb föld s az Isten minden lehető anyagi s ajándéki mellett is idomlag annyi fájdalom, epedés s kétségbeesés súlya nyomta volna egy országot is, mint a török birodalmat, melyben a halál elve már régóta uralkodik, s azt el is rontja végképp, ha ezen korrelációk tovább is fennmaradnak. Azon korreláció ellenben, melyben mélyen tisztelt urunk hozzánk, nemesekhez s mi viszont urunkhoz állunk, az örök természetnek alapin nyugszik, s ekképp mind a két résznek nem relatív, de pozitív megelégedésének s szerencséjének legmélyebb sarkkövét alkotja. Gond nélkül ringathat minket, ha a törvényt nem sértettük, nyugalomra az álom, s a bátorság angyala biztosan ütheti köztünk lakhelyét fel; urunk viszont valósággal halhatatlan, mert védelmére halni köztünk annyi kész, s ha üt órája egy szebb életre, örökké fennmarad emlékezete hű kebelben. S ím, ezen összeköttetés megint annak oka, hogy Hunnia annyi viszontagság közt, ti. csekély száma, mostoha s tengerpart nélküli helyzete sat., szóval a természet- és sorsnak annyi mostohasági közt mégis él, s egy szebb jövendőnek s erősb életnek teli bimbóját hordja keblében.

A magyar nemesi szabadság talpköveinek legmélyebbike a Partis 1-ae 9-us filozófiája, és semmi egyéb, mint annak praxisa, amit én itt szerencsesarkkő nevezet alatt a magyar nemes s török közti különbözésnek jeléül fejtegetek. Míg ezen törvénynek tiszta szelleme lebeg fölöttünk, s vagy mi magunk nem facsarjuk félre, vagy azt magasb hatalom fonákul nem magyarázza vissza, mindaddig a pozitív szerencsének s megelégülésnek legmélyebb, legerősb sarkkövén nyugszunk, mert a tágas világon senkinek kegyelmétűl s önkényétűl sem függünk.

Míg fenntartjuk ezen alapot – ó, akkor a világi szerencsének legroppantabb egymásra halmozása is bátran s az egekig tornyosulhat fel boldog sorsunkon; mert megelégedési sarkkövünk nem valami képzelgési, szenvedelmi, ábrándozási s így felette gyönge relatívum, de lelkünk tulajdonában mélyen fekvő s ekképp egy felette erős pozitívum. Ha ellenben elrontjuk ezen alapot, akkor a világnak legkisebb kellemei, bájai s kecsei sem fognak emelkedhetni fölöttünk fel; minthogy szerencsetalpkövünk nem egyéb, mint levegő, köd, füst.

Megelégedésünk, emberi szerencsénk talpköve tehát a Partis I-ae 9-us.

S most egyenesen kérdem az olvasót, áll-e, amit mondottam, vagy nem? Ha azt feleli: ‛nem’, akkor minden további okoskodásnak vége; ha pedig ‛igen’-t mond, ekképp folytatom okoskodásomat:

A Partis I-ae 9-us ránk, magyar nemesekre nézve oly égi malaszt, hogy azt valóban úgy kell tekintenünk, mint védangyalunkat, ki ha egyszer elhagy, ‛borúra fordul a derű’, s minden férfihoz illő örömnek vége. Legszentebb kötelességünk tehát ezen mennyei védnek viszonvédjét venni.

S eddig, úgy hiszem – amennyire én ismérem a magyar nemességet –, velem e szakaszban a nagyobb rész pontiglan kezet fog. Már ami a módokat illeti, melyek által ezen legbecsesb sajátunkat örök bátorlétben fenn is lehessen tartani, az más kérdés; s itt megint meg kell vallanom: igen félek, hogy honfitársim nagy része ezen cél elérése végett inkább természet elleni, mint természet szerinti módokhoz lesz hajlandó vagy legalább még most hajlandó nyúlni.

Egy bizonyos könyvben ez áll: „Mily rőffel ti mértek másoknak, olyannal fognak azok viszont nektek mérni.” S ha nem akarjuk magunkat készakarva s legfájdalmasabban megcsalni, azt fogjuk találni, hogy ezen állítás valóságát, ti. hogy azt büntetlen soha nem lehet megsérteni, minden század, minden esztendő, minden nap, minden óra eltörülhetlen betűkkel bizonyítja; minthogy bizodalmatlanság bizodalmatlanságot, gyűlölség gyűlölséget, önkény önkényt, irgalmatlanság irgalmatlanságot, szóval: a nyomás ellennyomást okoz; s ha nem egy óra, egy nap, egy esztendő, de minden bizonnyal s annál nagyobb erővel – egy, két vagy több század leforgása után is.

S ha ezen isteni szót, mely az örök igazság magyarázata, nem akarjuk kétségbe vonni, azt sem tagadhatjuk, hogy a P[artis] I-ae 9-us égi malasztját ennek utána mind kül-, mind belmegtámadások ellen csak úgy fogjuk köztünk örök bátorlétben legbiztosabban fenntarthatni, ha annak férfihoz illő méltóságát hazánk minden lakosira ruházzuk, azaz: ha jobbágyinknak oly rőffel mérünk, milyennel kívánjuk, hogy megint a kormány nekünk ezentúl is mérjen!

Ha országos történetink, törvényi módosításink, de kivált abususink egybefoglalt szellemét tekintjük, azt leszünk kénytelenek elismérni, hogy midőn a magyar nemesnek is tán egy kissé rövidebb rőffel mérnek most, mint azelőtt, az adófizetőnek markában maradt rőf is idomlag felette kurta lett; azaz: hogy valamint mi bántunk alattvalóinkkal, úgy bántak tán felsőbb hatalomtúl segítve velünk felettvalóink; aminek a talio törvényébűl szükségképp folynia kelle.

Sok, tudom, azt fogja mondani: „Ezen okoskodás nem áll, mert másképp nyolcszáz esztendő leforgása alatt már kellett volna tapasztalnunk a talio következésit.” – Mire én így felelek: A talio következési valjon nem oly világosak-e mint a napfény? S nem tapasztaljuk-e azokat direkte minden országgyűlésen, hol _ _ _ _ _ válaszok _ _ _ _?”* Nyolcszáz esztendőn túl is elnyomathatik látszólag a természeti törvény, de annak tüze mindig ég, habár nem lobban is fel, s annál nagyobb erővel rohan végképp ki, s atomokká semmisít maga körül mindent, mennél nagyobb és több idei teher feküdt rajta. Sokáig állhat egy épület, habár hézag rejtezik is alatta, de a legkisebb földindulás, úgyszólván egy ‛véletlen’, egy ‛semmi’, kidönti sarkábúl.

Mások ily ellenvetést fognak tenni: „Nincs a magyar nemes fejdelméhez azon relációban, mint amilyenben áll hozzá az adófizető.” Amit én igen jól tudok, hogy ti. se de jure, se de facto nincs azon relációban; hanem azt vagyok mondani bátor, éppen itt fekszik a baj, hogy se de jure, se de facto nincs azon relációban; s ekképp a nemes és szántóvető közti reláció természet elleni, s így előbb-utóbb kettépattanni kénytelen. Elég csuda, hogy nyolcszáz esztendőig ily korreláció némileg fennállhatott, úgyannyira, hogy valóban az Istent ezentúl nem kellene többé kísérteni, hogy érettünk, bűnösökért ezen csudának még továbbra is terjessze fenntartását, amit, emberileg ítélve, nem is érthetni el másképp, hanem csak úgy, hogy a nagyobb rész állatilag vegetált, a kisebb pedig a nagyobbon rendszerint pátriárkai szelídséggel uralkodott; ami azonban – s ez jó-, rossz-e, azt most nem vizsgálom – mind a két részrűl s általányosan véve, mert számtalan kivétel van, felette megváltozott. A jelenkornak tehát némileg módosított regimen kell; mert valamint az, ami az egyesztendősnek felette jó táplálék, már nem elégséges a tízesztendősnek, s ami ennek igen jó, tán nem elegendő megint a húszesztendősnek s így tovább a kilencvenkilenc esztendősig: szintúgy más volt Árpád ideje alatt a magyarnak hasznos, más Korvin, megint más Károly alatt, s ma megint más, anno 2000 pedig ismét más leend.

Azt fogják továbbá sokan megjegyzeni: „Nem lehet ugyan tagadni számtalan visszaélés létét, melyek által némi nemtelen szenved; de ezt nem állíthatni generális regulának, sőt bizonyos, hogy a földesúr jobbágyának rendszerint legkegyesb atyja sat.” – S ím, ezen megjegyzést a legveszedelmesbnek tartom, mert oly édesen hangzik, hogy ördögi subtilitasa - mely azonban tiszta véletlen s éppen nem kombinált, mert annyi complimentre dicső mondóit valóban nem méltatom – a legnagyobb auditoriumot is, lágyszívű s tompa eszű fohászkodási közt, sokszor egy oly édes álomba vagy inkább oly kemény alvásba ringatja, melybűl még a legvilágosb axiómák hangja sem ébresztheti fel azt többé.

Az állítás pontrúl pontra igaz ugyan, de nézzük, mi lappang alatta? A magyar nemes nem akar senkitűl kegyelmet, hanem csak igazságot, s ez tökéletesen jól s emberül van; de másrészrűl mégsem akarja, hogy hozzá megint a szántóvető is így szóljon: „Uram, nem kell a te kegyelmed, hanem csak igazság.” S ez, az élő Istenhez kiáltok, se jól, se emberül nincs!

A török – s ez bármi nagy szofizmának látszassék is, mégis igaz – némi jussal kínozza alattvalóit. Önkény ítéli őtet, s így ő is önkénnyel ítél; rövid rőffel mérnek neki, s ekképp ő is röviddel mér. De vajmi féltékeny a magyar nemes, hogy önkény alá ne kerüljön: s ez dicső, felséges; másrészrűl pedig mily szűklelkű sok közölök azt megtagadni mástúl, amit maga oly forrón kíván; s ez megint több, mint szégyen, több mint, ignominia. Ő constitutionalis törvényes királyt kíván magának, s ez férfiúi öntudatú kívánat; de jobbágyinak viszont nem törvényes, hanem atyáskodó, azaz: önkényes és egyszer felette jó, máskor megint felette kemény földesura akar lenni, szóval: mód nélkül hosszú rőföt kíván magának, másnak pedig igen-igen kurtát szán; ami semmi egyéb, mint a leggyávább igaztalanságnak pirulást okozó példája.

Hallom erre ezt: „Egy-két felette ritka eset nem mozdító ok az egész fennálló rend rögtöni felforgatására, s a nagyobb műveltségű nemesség egészen más körülállások közt van; s nem képzelhetni, mily veszélyt szülne oly újítás, mely által a most még buta nép kést kapna kezeibe, s azzal úgy bánna mások, sőt maga ellen is, mint a gyermek, ki még meg nem érett s nem tudja, mit tesz.” S ez is – tagadhatlan – mind igen plausibilis; de valjon mi lappang megint ez alatt? Kérdezzük csak: mi a fennálló rend, mi a rögtön változás, mily nagy műveltségű a nemesség, mily kést adunk a nép kezébe sat.? S azt fogjuk találni, hogy a most fennálló rend, melynek ebbéli javítása mindent felforgatna (!), az úriszék, hol bíró s alperes egy személy; ezen törvényszéken kívül pedig a legkegyetlenebb önkénynek annyi egyes eseti adják magokat elő, hogy azokkal foliantokat tölthetni, s melyeket rendre ki fogok tálalni – s vagy húszesztendei gyűjteményem készen áll –, ha arra méltók által felszólíttatom, mert eltökélett férfiúi szándékom ‛inkább honom hív szolgálatjában veszni, mintsem annak szégyenei s mocskai közt éltem fogytáig fulladozni’ – azt fogjuk találni, hogy nemritkán az hoz ítéletet arrúl s nota bene semmi egyéb, mint kénye után, kiben az öltözeten, bajuszon és sarkantyún kívül szinte egy férfiúra ismértető jel sem található; s végképp, hogy azon kés, melyet ily móddal a nép kezébe adnánk, nem volna egyéb, mint kilencmillió legázolt lakosnak emberhez illő sorsra emeltetése, s azon fegyvernek, mellyel annyit önkénykedtünk, kezünkbűl kivétele s annak a törvény kezeibe tétele; ami többek közt annak is venné elejét, hogy végre a reakció törvényei szerint más által ne szoríttassunk arra*.

Ami pedig a műveltséget illeti, tagadhatlan, hogy kultivált embernek egészen más bánásmód kell, mint annak, ki még alig bújt ki az állati sorbúl; s ámbár teljességgel hiszem, hogy ezen utolsókra nézve mostan még a ki nem végző, de csak kínzó testi büntetések is némileg szükségesek: úgy másrészrűl azt vagyok állítni kész – ez megint sok előtt bármily paradoxnak látszassék is –, hogy ha már éppen egy politikai vétekért az egyiket keményebben kell büntetni a másiknál, akkor az örök igazság szerint nem a szegény tudatlant, neveletlent, állati indulatút kell keményebben büntetni, hanem azt, ki nagyobb vagyon után, jobb nevelés s tanulás által köteles volna szenvedelmit zablában tartani s a törvényt semmiben át nem hágni, azaz: – s nyersen kimondva – hogy ha a nemtelen, teszem például, 10 forint lopásért végeztetnék ki, akkor a nemest 5 forint lopásért kellene kivégezni.

S hogy ily okoskodások és javallatok általányosan nem tetszenek a nemesi közönségnek, az igen természetes; mert benn van az emberi természetben s így benne is azon igazságtalan szesz: ‛parancsolni akarni, de szót nem fogadni, törvényeket alkotni, de azokat nem teljesítni, másnak kegyelmét megvetni, de megint másokat az alá vetni, az önkényt halálos bűnnek kiáltani, de mindenben önkénykedni, csak a mai nap hasznát tekinteni, de a jövendőrűl nem gondoskodni sat.’ Ily javaslatot – mely egyébiránt nem az, hogy egy rész keményebben büntettessék, mint a másik, hanem a törvény mindegyik előtt csak egy legyen – nem is intézek azért a sokasághoz, mert az valóban nem tudja, neki mi jó, mi rossz; hanem egyenesen honunk azon polgárihoz, kik messzebbre látnak, mint a jelen, s jól tudják, hogy a jövendő idő szerencséje sohasem nyughatik éppen azon alapokon, amilyeken állott a múltban; s ekképp éppen azon idomzatban, melyben az ember mind jobban s jobban emelkedik a baromi sorbúl ki, a törvényeknek is időrűl időre nemesülni s gondolkozó ember lelkébe szőtt tulajdonihoz illesztetni kell.

A törvény előtti egyenlőség természetesen a polgári élet minden ágazatiba vág; de azoknak, kik eddig általányosan véve úgyszólván mindig csak legyeztettek, s a törvény fenyítő hatalmát csak félig-meddig érzették, büntetési törvények egyenlősége jelenik meg leginkább azon borzasztó forma alatt, mely a gyávát, gonosz lelkűt s rossz lélekisméretűt ijeszti vissza, s a régi természet elleni s ekképp többé sokáig fenn nem maradható rendetlenséghez szorítja, akármi legyen is vége; az erőset, jólelkűt s tiszta lélekisméretűt azonban egy cseppet sem ijeszti meg, sőt azáltal vigasztalja mindenekfelett, hogy a helyreállított természeti rend egy biztosb és bátorságosb jövendőt matematikai igazsággal ígér, ami mindenkor, de kivált mai világban, mondjuk ki egyenesen, nem lábbal tapodandó ígéret!

A büntetésrűli idea a legnyomorultabb szofizmák közt sorvadoz, úgyannyira, hogy sok abban találja legfőbb becsületét, hogy őtet a büntetés csak nehezen vagy félig-meddig vagy éppen nem érheti; midőn, gondolatom szerint, az igazi becsület abban áll: a legkisebb büntetést soha meg nem érdemleni. Ha nem szégyen embernek lenni, azaz a földi salak minden nyomorultságit kebelben hordani – ami egyébiránt megint más kérdés –, akkor a büntető törvények alatt állni sem szégyen; de – ismét gondolatom szerint – az a szégyenek szégyene: éppen azon törvényeket büntetlen sérteni akarni, melyek másokat legirgalmatlanabbul sújtnak. S ez nemcsak igaztalanságok igaztalansága, hanem egyszersmind az esztelenségeknek is legnagyobb esztelensége, mert hogy hihetni azt, hogy mostani világban kilencmillió, mely annyiszor önkény, de még törvényesen vagy legalább usus vagy abusus szerint is legirgalmatlanabbul benevolizáltatik – ó, be keserű szatíra ezen terminus technicus a valóságos benevolentiára! –, s egy kis lopásért kétségbeesésig kínoztatik, az ily bánásmódot tovább is fogja tűrni, ha másrészrűl sokszor azt látja, hogy némi privilegiumolt rendbontónak viszont még emberi vérrel fertőztetett kezét se szorítja békóba a törvény, s a domesticát lopó, árvákat s gyám alattiakat álnokul kijátszó, a tehetetlent nadályozó, jobbágyát kínzó, fegyvertelen idegent megtámadó nemritkán biztosan jár köztünk, sőt – mert minden komponálva van már, ti. a machinakerekek jól megkenve – egy társaságban van velünk, sőt némelykor egy asztalnál is ül! S ím, itt mindazokat, kik azt hiszik, nem ismérem a hont, arrúl teszem bizonyosakká, hogy semmi a világon nem fog hátráltatni mindezen most állítottakat mint valósággal sokszor megesett s impune végbevitt tetteket rendre előhoznom; amibűl az fog tán kisülni, hogy igenis jól ismérem az országot – midőn másrészrűl Isten segítségével remélem, az fog belőle lassanként eredni, hogy némi magyar szebb jövendőre ébredend, s végképp többet fog a bűntűl rettegni, mint a büntetéstűl, s kevesebbet a rossz hírtűl, mint a belbecs híjátúl; s így midőn a közmoralitás s igazi erény súlya nevekedni fog, minden bitorlott reputatiónk nélkül, valódi érdemünk szerint is azt kiálthatja majd rólunk a külföld: „Mily valóban nemes ország Hunnia, mely nem tűri maga közt a selejtest!”

Azon gyengéd línea pedig, mely fenyítékre nézve a szabad ember s a rabszolga közt van, oly világos, hogy ítéletem szerint egy isméretes amerikainak kinyilatkoztatása, melyre egy társaságban szólíttatott fel, azt tökéletesen kifejti. Ő ezt mondá: „Kinek önkény csak bőrét karcolhatja is sújtatlan, az rabszolga; kit pedig a szabadon hozott, ismért és szentül teljesített törvény felakaszt, az szabad ember…” S ámbár ezen állítás némi gunyácsnak törpe elbízottságában több bon mot-ra fog adni alkalmat, azért annak valóságát mégsem vehetni kérdés alá, mert az a rab és szabad közti fenyíték ideáját tökéletesen kimeríti.

Az ember hozhat-e Isten megbántása nélkül oly törvényt, mely embernek életét kettévágja – nem tudom, s oly kérdés, hogy beléavatkozni itt nem merek; de másrészrűl azt hiszem, hogy embernek nincs hatalmában embert oly módon kivégezni, mely által egy véletlen vagy ügyetlenség a törvények súlyát nehezítheti, s ekképp a büntetés a hozott ítéleten túl hathat, mint p. o. fejvételben, akasztásban, hol, mint számos példa van, egyik mód nélkül tovább szenved, mint a másik –, s ekképp az agyonlövés mint legigazságosb, látszik legcélirányosbnak lenni.

Mármost kérdem, ha, teszem például, egy vadon szigetbe vinne a sors, hol senki nem lakik, s ott települve le, fenyítő törvényinken tanácskoznánk, mert talán nem hagynánk ott is azt nyolcszáz esztendőre; valjon e kettő közt mily javaslatra hajlanánk? 1-ső. „Válasszuk magunk közt ki a legjobbat s -okosbat, s az büntessen meg legjobb belátása és szorosb lélekismérete szerint közülünk mindenkit, aki áthágja törvényinket; de halálra ne legyen ítélve senki?” – 2-ik. „Hozzuk törvényinket oly rendbe, hogy ítéletekben az önkénynek legkisebb helye se lehessen, de közülünk mindenkit az általunk szabadon hozott és szórúl szóra magyarázott törvény ítéljen, s a gyógyíthatlan rendbontót kárhoztassa agyonlövésre.” Valjon melyikre szavaznánk e két javaslat közül, kérdem még egyszer? Én a másodikra, megvallom egyenesen. Már ki velem, ki nem, az megint más kérdés; s nekem némi jussom van gondolni azt, hogy a nagyobb rész az elsőre szavazna, mely kis jussomat tán senki sem fogja kérdésbe venni, ha arra akar figyelmezni, hogy szinte kilencszáz esztendeig ülünk már a Duna, Tisza, Dráva és Száva közt, s magunkat egy ízben constituáljuk; ezen szó pedig: ‛constitutio’, többet forog szánkban, mint az utolsó évtizedet kivéve tán Európa minden nemzeteiében, törvénykönyveink is actáinkkal együtt pedig – melyek azonban csak annyira acták*, hogy papiroson vannak, de egyébiránt stagnantiák – tán legvastagabbak a világon; de mindamellett eddig még fenyítő törvénykönyvünk – kódexünk – nincs! S így ebben egy kissé ugyancsak hátra vagyunk; minek következésében uralkodik nálunk ama szívreható, de annál igazabb igazság, hogy plus valet favor* etc.

És ez a privilegiált rend helyzete, amibűl könnyen ítélhetni a népnek ebbéli bátorságos s irigylésre méltó állásárúl (?).

Tudom – közbevetőleg mondom itt –, sokan azt fogják erre mondani: „Miért ily keserűn, miért nem barátságos – ezzel mindent kivihetni a magyarnál, de ily mód által még makacsabbul ragad előítéletihez.” Mire én így felelek: „A valóban nemes magyar – s ezt nem kell a magyar nemesemberrel összekeverni, mert azok közt felette sok nemtelen, bűnös, házsártos természetesen van, minthogy egy 500 ezer nemes- és szentekbűl álló kar lehetetlen – minden szépre, nagyra és dicsőre könnyen vezethető s csak becsület s honszeretet által; ó, tudom én ezt oly jól, és tán sokkal jobban, mint akár török, akár orosz… nemzetbeli*! De mit mutat a foganat? Hogy criminalis kódexünk nincs! S mit az anteacták? Hogy sok derék ember legbarátságosabban javaslotta már s többször is fenyítő törvényink rendbehozását, de ennek sikere eddig nem lőn; s miért? Mert tán megint „a kormány, a kormány” (!) _ _ _ _ _. Valóban ez nem hátráltatta volna; hanem: mert a felette számos jólelkű nemes magyarok ítélőtehetségeiken némi nemtelen lelkű magyar korcsok uralkodtak s uralkodnak, kik az erős törvényeket, melyek a becsületes embert sohasem érik, azért hátráltatják lehetőleg, mert egész létök gyenge, félig-meddig exequált s könnyen kijátszható törvényeken alapul, minthogy erősbek fajtájokat gyökerestül kiirtanák, s ekképp az effektus azt mutatja, hogy az eddigi gyógyszerek, mivel igenis szelídek s kímélők voltak, nem használtak, s ezen okbúl, a siker miatt, erősb s hathatósb módokhoz kell nyúlni; ami pedig a megbántást illeti, soha nem hihetem, hogy a józan férfiú, mint egy náthás – hogy többet ne mondjak – gyermek, éppen azért ne fogadná el a tanácsot, mert az néki tán egy kissé nyersen mondatik; ami nem volna józanabb, mint ezen anekdota: Egy nagyúri ember sötétben egy mély veremhez közelített. „Jobbra tartson kend, istenadta” – így szól hozzá valaki; de ily durva mód csak megbántja a nagyságost, s azért sem fogad tanácsot s azért is elbukik a verembe, mert nem így szóltak hozzá: „Méltóságos úr vagy excellenciája, kérjük mély alázatossággal, méltóztassék vagy tessék egy kissé jobbra tartani, mert másképp verembe süllyed nagyúri drága személye.” S azért nem is írok én a jók s valóban nemesek számára direkte, hanem úgy remélek nékiek némileg használni, ha őket mindazon rothadás helyeire figyelmeztetem, melyek honunkat dísztelenítik s az egészet végveszélybe hozandják, ha azon helyeket egyenesen ki nem vágjuk, szúrjuk, égetjük sat.; ti. hogyha a némi nemtelen lelkű magyar korcsoknak – kik, itt teszem például, a Codex Criminalis rendbehozását annyi századokig gátlák – álarcájokat le nem rántjuk s manipulációiknak rútságát tökéletes fénybe nem állítjuk a valóban nemes magyar közönség elé.

S most, midőn az igazi nemes magyart honunk díszéért kérem: ne hagyja magát azon tompa alacsonyság hőseitűl elcsábíttatni s fertőztetni, kik honunk mocskait részint jó szándékbúl soha el nem akarják ismérni, mert így hiszik a nemzeti becsületet legsikeresben fenntartani (!!!), részint jó okoknál fogva elemöket, ti. az émelygető sárt minden módon leplezgetik, ami által fény s felemelkedés helyett Hunnia csak mindig közel kering koporsója körül – most egyenesen s praktice, nem poros diplomák s nyomorult szőrszálhasgatások után, hanem Isten előtt kérdem, mi uralkodjék rajtunk nemeseken: önkény-e vagy törvény? Tudom, azt fogja erre felelni a nemesb nagyobb rész: törvény! S ha ezt férfiúi elszánással kívánja, arra is rá fog állni nemeslelkűleg s édes-örömest, hogy a nemtelent se ítélje soha is önkény többé, hanem semmi egyéb, mint törvény!

Azok, kik bona fide azt hiszik: senkinek e tágas világon nincs annyi belátása, igazságszeretete, hogy rólok önkénnyel ítélhesen, s ekképp a törvénytelenség, ha őket illeti, legnagyobb csúfság előttök, másrészrűl arrúl vannak meggyőződve, hogy a salus publica legnagyobb veszedelembe jöhetne, ha viszont saját önkénykedésiknek volnának szárnyai szegve, s ekképp a törvénytelenség, ha másokat illet, felette helyes; ami más szavakkal nem több, mint azt kívánni vagy követelni, hogy éppen az, ami magoknak legtűrhetetlenebb, másoktúl békével legyen tűrve, s éppen az, ami őket, ti. a nemeseket tekintve, az egész respublicát sarkaibúl kidöntené, másokat, ti. a nemteleneket tekintvén viszont a közbátorságnak legnagyobb garanciája legyen; mely praetensiók azonban annyira ellenkeznek a valódi nemes és őszinte igazságos ember becsületével, hogy itt minden keserűség nélkül barátságosan szólítom fel az igazi magyart, hogy semmi egyébért, csak igazságszeretetért mondjunk nemeslelkűleg s önként azon hatalomrúl le, mellyel részint a törvény, részint az usus és tán legnagyobb mértékben az abusus fegyverze minket, földesurakat fel jobbágyink ellen, s emeljük őket messze minden gyarló emberi szenvedelmiek, indulatink s önkényes hatalmaskodásink fölül az örök igazság s részrehajlatlan törvény magas széke elé, hol csak az erény lehet paizs s semmi más a világon.

Midőn azonban annyi selejtesnek is van szava a dologhoz, használjuk szent céljaink elérésére az emberi cselekvések legerősb rugóját is, ti. a nyereség s haszon utáni vágyat, s mondjunk le azért, a száraz önségi kalkulus következésében is, azon jussokrúl, melyeknél fogva jobbágyink némileg önkényünk alatt vannak, nehogy mi is valaha felsőbb önkény alá kerüljünk; azaz mérjünk alattvalóinknak egyirányos s hosszú rőffel, hogy mi is igazságos lélekkel s férfiúi öntudattal kívánhassuk magunknak az egyirányos és hosszú rőfet; ami más szavakkal ennyi: zabolázzuk önkényeinket fel, s ha nem nemes lelkünk súgtában is, legalább azon igen fontos okbúl, hogy a felettünk lévő kényeknek sikeresben állhatván ellen, némi független zablátlanságinkért vásároljuk meg az igazi szabadságot, azaz terjesszük bátorlétünkért, szabadságunkért s így nagyobb hasznunkért a P[artis] I-ae 9-us áldásit az egész ország lakosira.

Már ami a törvény előtti egyenlőséget illeti, úgy hiszem, szükségtelen az olvasót arra figyelmeztetni, mert annyi belátása, remélem, mindegyiknek lesz, hogy azt csak lassan-lassan bírhatni tökéletes kifejlésre, s itt nem javasoltatik egyéb, mint a törvény előtti egyenlőség elvének elhatározása.

A magyar nemes a fogságot és halált kivéve minden testi büntetéstűl ment, ami igazán emberül s felette józanul van; mert ekképp nem alacsonyítja le maga a törvény az embert állati sorba, minek következésében végképp minden becsület– s nemes érzésnek kell megszűnni; 155-dik lapon pedig azt mondom, hogy népünknek mai kifejléséhez képest némelyekre nézve a testi büntetéseket mostanság még elkerülhetlen szükségeseknek tartom, amit előbbeni értekezésimben is, tán más szavakkal, de bizonyosan érintettem; ezen szakaszban végre a törvény előtti egyenlőséget javaslom; ami három adatbúl azok, kik mindent el szoktak facsarni s kiknek elég világosan írni lehetetlen, könnyen egy felette vastag anomáliát húzhatnának, melynek következésében vagy a magyar nemest is ezentúl testi büntetések alá kellene vetni, vagy a nemtelent minden testi büntetéstűl rögtön felmenteni, mert másképp miképp lehetne az egyformaságot elérni?

E plausibilisnek látszó vád elkerülésére itt azt ismétlem, hogy most elég a törvény előtti egyenlőség princípiumát felállítni s ennek útmutatása szerint tüstént egy oly fenyítő s políciai törvénykönyv* készítéséhez fogni, melynek elsőbbike mindenkit az önkény üldözésitűl megment, s ekképp minden becsületes embernek legbiztosb paizsa, a bűnös nemeseket ellenben vagy hosszabb és szorosb fogság, akár tüsténti kivégzés által némileg azon kínnak ekvivalensével sújtja, mellyel a még baromi sorban lévőt testi kínnal bünteti, midőn ezen utolsót is csak akkor degradálja végképp állattá, mikor benne minden becsület és nemes érzés már kihalt. A políciai törvénykönyv viszont egyenesen a közönséges mindennapi bátorságot eszközli azáltal, ha nem ítél és büntet is, hogy akárkinek is hatalmaskodásit megsemmisíti – paralizálja –, s a legelszántabb rendbontó féktelenségit a közönségre nézve ártatlanokká teszi.

Most – s mit akarjuk tagadni azt, ami semmi egyéb, mint a komédia titka, melyet ki-ki tud – a nemtelen sokszor minden törvény ellenére, egyedül a nemesnek önkénye alatt izzad és szenved, s testébűl a kíntúl majd-majd kiszakadó szavat, hacsak Isten s minden szentjei nem, más ugyan nemigen hallja; a nemes ellenben nemritkán akármily excessusokat kövessen is el, mégis minden törvény mellett büntetlen és épen búj ki; s ekképp meg is esik tán többször, mint gondolnók, hogy az ártatlanul vagy önkény által rettenetesen büntetett szolgai állásban találkozik azzal, kit a legnagyobb nyilvános megbántásért nem érte vagy érni nem akarta a törvény, s ki mindent lenéz.

Tudom, ily állításra egy rész felette neheztelni szokott, quia veritas odium parit*, egy más rész pedig ily eseteknek felette ritka előfordulását vallja csak meg, s így azok veszedelmét korántsem tartja nagynak, midőn végre a legnagyobb rész így okoskodik: „Tökéletesség nincs, s ez mindenütt megtörténik” – s ekképp hihetőleg csak felette csekély rész fog velem kezet és vallja meg, hogy az állítás igaz, s így segítni kell.

Már ami a megbántottakat illeti, ítéletem szerint nem felette ügyesen cselekesznek, ha nagy zajjal hirdetik felébredt s bosszonkodó érzelmöket, mert azáltal vagy azt vallják egyenesen meg, hogy ők személyesen vannak érintve, vagy hogy az önkény, igaztalanság s ebbűl származó szám nélküli becstelenség maszlaga az ő igazi elemök! Sed de gustibus* etc.

Mi pedig azon ritka eseteket illeti, melyek a nemtelennek ártatlan vagy igazságon túli elnyomatását, a nemesnek ellenben büntetlen vagy korántsem eléggé büntetett hatalmaskodásit illeti: kész vagyok magam legelső azt mondani s ekképp azt ismétleni, amit eddigi munkámban több helyen mondottam, hogy a magyar becsületnek s férfiúi nemes tartásnak legbizonyosb jele s tanúja az, hogy oly mód nélkül tág körök közt, mint amilyenben a magyar nemesség foroghat, idomlag mégis oly ritka s kevés igaztalanság és szívtelenség adja elő magát és foglal helyt, mint éppen Hunniában. De nem abban van helyezve a dolog veleje, hogy ilyesek ritkán történnek, hanem hogy büntetlen történhetnek.

Ezen utolsónak iszonyú befolyását egész polgári létünkre nézve – merem állítni – eddig soha nem méltattuk eléggé figyelmünkre; s ím, ez oka, hogy fenyítő s políciai törvényink alig vannak, ami okbúl megint a nagy szám bátorléte s ekképp megelégedése sem oly nagy és nem is lehet oly nagy, mint amilyen rájok nézve mint emberekre igen kívánatos, ránk nemesekre s kivált nagyobb birtokosakra nézve pedig felette hasznos lenne.

Igaz, hogy ilyesek másutt is történnek; de mily nyomorult ily szolgai argumentum, mely minden becsületes ember vérét legkeserűbben felingerleni kénytelen. Ha lábaikkal tapodják s úgyszólván ebeknek vetik is az Istennek oly külön színű nemzetségi a becsület, valódi nemes érzés és igazság érzelmét, az nem szolgálhat nekünk, magyaroknak, én legalább úgy hiszem, pirulást okozó bújósdi ajtócskául vagy azon mindenekfelett nemtelen ürügyül, hogy alacsonyságok közt mi is sorvadozhassunk. A kérdés az: ki van-e már annyira fejtve nálunk a törvény-kiszolgáltatási rend, hogy annak minden javítása csak pium desiderium s Utópiába való lehet? Mire a becsületes embernek az lesz felelete: hogy bizony még sokkal is lehet azon reszelgetni, intézgetni s javítni anélkül, hogy Utópia képe még azért előttünk feltűnjék, minek következésében nem az foly, hogy nálunk semmi javítás ne történjék, minthogy másutt is van több mint sok becstelenség, alacsonyság, mennybekiáltó vétek, hanem hogy alkotmányunkon a lehető legnagyobb javításokat esztendőrűl esztendőre, naprúl napra, órárúl órára eszközlenünk legszentebb kötelességünk, habár a világ minden nadrágtalani*, kontyosai, bugyogósai, golyvásai sat. egymásnak véröket innák s csontjaikat rágnák is.

Egész irányzatom tehát nem oda megy, hogy a magyar nemes jussait csorbítsam, hanem éppen az ellenkezőre, ti. hogy annak jussait, azaz bátorlétét, legnemesb örömit s valódi szabadságát mód nélkül neveljem, ami nem egyéb, mint a legvalódibb haszon.

S itt világosan tűnik elő, hogy itt is, mint mindenütt, az, ami a legnemesb és -igazságosb, végképp s csak kis idő leforgása alatt mindig a legmegjutalmazottabb, ti. a leghasznosb is; minek következésében bizonyos, hogy minél jobban megbecsüli egy rend a másiknak igazait, annál biztosabban élhet minden rend saját igazainak csorbátlan s megtámadatlan körei közt is.

Minden ember szereti az igazságot, de a becstelen csak magának, a becsületes ellenben minden felebarátinak; s midőn a lélekisméretlen kész embertársát önkénye szerint ítélni s egyszerre alperes s bírói személyt játszani, irtózni fog ily tettűl a lélekisméretes, s őszintén megvallani, hogy két felekezet közt csak egy harmadik lehet bíró vagy, ha egy harmadik nincs, egyedül az Isten.

A hatalmasb által büntetlen, sőt gúnyolva sértethetés és elnyomathatás elég a természet minden kecseit elkeserítni – s mint Világ című munkámban érintém „elég Damoklés kardja, habár nem szakad is le, a legnagyobb szerencsének kettétörésére”; Damoklés fejére sem szakadt le az soha, de mégis elég volt a leszakadás lehetősége is minden nyugtát eltemetni.

Az emberi élet úgysem egyéb, mint egy szünet nélküli megcsalt remények, kijátszott fáradozások s eldűlt munkálódások rövidebb vagy hosszabb lánca. A bizatlankodás, bátortalan lét mindenütt keseríti földi pályánkat, hanem ez emberi sorsunk, melyet elszánással tűrnünk kell, s azon okbúl tűrnünk is lehet, mert annak kellemetlen súlyát felettébb könnyítnünk hatalmunkban van; de ha polgári rendezkedésink által létünket még bizalmatlanabb- s bátortalanabbá tesszük, akkor valóban minmagunknak vagyunk legszívtelenebb ellenségi, kik saját kezeinkkel akasztjuk fejünk felibe gyenge lószőrrel a hegyes kétélű vasat.

Nemesi bátorlétünket tán éppen oly nagy mértékben tartá eddig köztünk fel a ‛véletlen’, mint akármi egyéb, errűl legyünk meggyőződve; egyszersmind ne felejtsük, hogy mindig, de kivált mái napokban a véletlen ugyancsak gyenge alap, melynél az okos biztosbat keres, s mely ránk nézve semmi egyéb, mint azon támasz, melyen az erény s ártatlanság, akár a legelső palotában, akár a legutolsó kalibában fényledez is, méltó jutalmát, ti. a tökéletes bátorlétet s közmegbecsülést nyeri; a bűn és vétek viszont minden személyes tekintet nélkül egyiránt érzi a nemzet hozta törvény hatalmát – ami egyenesen a törvény előtti egyenlőség princípiumának elfogadása s mindenkinek a legtávolabb önkénytűli felszabadítása s kirekesztőleg csak igazságos, de tántoríthatlan törvény alá iktatása.

Azonban valamint emberek közt szentebb nincs, mint józan törvények, ha ti. azok pontosan teljesíttetnek mindenki által: úgy alig van valami nevetségesb, mint oly törvény, melyet senki nem teljesíthet vagy általában nem teljesít. A törvény tehát magában bármily jó is, még semmi, ha annak csak az engedelmeskedik, ki éppen akar, s a kormánynak nem áll hatalmában szorítni is mindenkit a törvényteljesítésre.

És itt ágzik el azon kérdés: valjon miképp lehet a törvényhozó test parancsait a közönség által meg is becsültetni? Ha a végrehajtó hatalomnak nincs elég hatósága és szabad köre, holt portéka marad a törvény; ha pedig igenis sok hatósága s nagy szabad köre van, akkor megint a törvényhozó test süllyed le szükséges méltóságárúl!

S ím, ezen kormányzási legfontosb kérdésnek eddigi fejletlensége okozza, hogy legtöbb ország ezen két élesztő princípium iránytalan idomzata következésében vagy felette sok és részint jó, de holt törvényű, mert bennök a végrehajtó hatalom parányi; vagy szinte semmi törvényű, de mégis gyorsan forgolódó, mert nálok a végrehajtó hatalom nagy.

Mi, magyarok az első kategóriában állunk, s tán legmagasabban, mert hála az egeknek, hiszen törvényekben csakugyan nem szűkölködünk, s bizony némelyek felette jók is, pedig annyira, hogy valóban úgy látszik, mintha közboldogságunkra egyebet se kellene tennünk, mint törvénykönyvinkbűl a virágokat kiválogatnunk s azokat a többi rakásra gyűjtött csalány, vadóc, burjány s több efféle gyomnak tüze felett újólag ismét felszentelnünk, az executivát pedig éppen annyi hatalommal ruháznunk fel, mennyi kívántatik a törvények pontos, elmúlhatlan gyors végrehajtására, anélkül hogy legkisebb önkényi mag essék a törvények közé, mert akkor mindennek vége. Már e részben azt a ‛hogyan-t s ne tovább-at’ kijelelni megint más dolog – mirűl annak idejében azonban egy próbajavaslatot ígérek, mely már úgyszólván kész. De most legyen elég egyenesen az effektus után elismernünk, hogy Sz. István idejétűl kezdve mai napig szinte egy törvényünk sincs, mely félremagyarázva, elfacsarva, elfelejtve ne volna vagy mindig szentül teljesíttetnék bé. Amit nem tagadhatni, mert a rendszerinti 24 óra, mely közt Isten segítségével mindennapi kenyerünket esszük, azt minden pillanat és sokszor a leghangosb és -élesb szavak által bizonyítja, hogy a legdemokratikaibb alkotmányokban, melyeket eddig csak ismerünk, sem állott a parancsolók száma a szófogadókéihoz oly felette liberális proporcióban, mint nálunk, hol valóban számtalanul több a törvénycsikaró, -ficamító, -fejtő (!) vagy nem értő, de mégis hozó (!), mint az, ki a törvények valódi szellemét értené, s azok parancsát mindenütt s mindenkor szentül teljesítni kész volna, ami a republicanusnak legnagyobb dicsősége _ _ _ _ _ midőn _ _ _ _ _.

Legnagyobb bajunk tehát az, hogy törvényünk elég van, de azok igazságos magyarázói s engedelmeskedői koránt sincsenek elegen. S ezt törvénykönyvünk legjobban tanúbizonyítja; mert egy megtartatlan törvény felett egy másik emelkedik, mely csak éppen azt mondja, de egy hajszálnyira sem teljesíttetik jobban; ami annak jele, hogy a törvényhozók sejdítik ugyan a hibát, mert tapogatnak utána, de vagy nem tudják, hogy ezer megtartatlan törvény nem erősb, mint egyetlenegy ily színű, s ekképp hasztalan az 1622:2-ik törvényre rakni az 1635:94 – 1647:154 – 1655:49 – 1659:1 – 1681:58 – 1715:14 – 1723:7 – 1790:13 – 1825:5-ik törvényt*; vagy azon veszedelemtűl félnek, ha az executivának hatalmát emelik, hogy azt semmi mód többé vissza nem tarthatják.

Ha pedig valaki kérdezné: „Valjon mi jobb a két rossz közt: oly országlás-e, hol hiányos a törvény, de mindent jól forgat az executiva, vagy az, hol a törvény jó, de az executiva híja miatt a törvény csak írva van?” – tán így felelnek: „Az első országlás rajza egy beteg testnek, melyet azonban orvosi gond látszólag egészségben tart, s mely mindaddig és tán igen jó erőben élhet el, míg arra egy felette ügyes gyógyász – mi azonban nagy ritkaság – szünetlenül vigyáz fel; a második országlás pedig egy oly test ábrázolatja, mely egészséges és jó alkotmányú, azonban heverés, rossz táplálás s néhai korhelység és ittasság által úgyannyira elbágyadt s -halványult, hogy erőt senki nem tesz róla fel, s az első, habár hitványabb test is, minden összeütközésben meggyőzné ezen sokkal erősb s jobb alkotásút, mely végképp, ha jobban nem ügyel a természet törvényire, ti. soha nem mozdul, szinte kilenc részeitűl továbbá is el akarja tagadni a világot* s mind lelki, mind testi jobb táplálékot, s nem fékzi meg önkényi- s betyárságinak igazságtalan rakoncátlanságit, úgy rogyik össze vagy inkább úgy alszik el, mint minden, ami az örök természet s igazság útjábúl kitér.

Ezen utolsó rajz, úgy hiszem, némileg Magyarországra is alkalmazható; s ha úgy van, ne bitangoljuk, a magyarok Istenéért! hazánk erős alkotását azáltal, hogy törvényink jobbára csak alszanak, s inkább csak az él híven szerintök, kinek semmi törvény sem kell, ti. a jó s becsületes ember. Ha pedig felálland az említett öt törvény is, mint a magyar alkotmánnyal éppen nem összeütköző, sőt annak valódi belső szellemébűl kifejtett javítás, akkor szükségképp foly az is, hogy a nemtelennek csonkítatlan igazaira sikerrel s önmegelégedésére felvigyázzon egy

 

Törvényes pártvéd




Hátra Kezdőlap Előre