| Egy pillanat volt sivár életemben, |
| egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat, |
| amelyben jóvá tehettem vón mindent, |
| egy kínos átkot, eltévedt nyarat… |
|
| Az elhagyottság végtelenül fájó |
| sebét, a lelkem lomha gyász-szinét – |
| és nem tettem. Bár szólni akart ajkam: |
| elhallgattam az örök, szent igét. |
|
| S most szenvedek. És szeme sugarától |
| szívemen súlyos, nagy vád szalad át, |
| s e vádnak súlya megrezdíti lelkem, |
| miként szellő egy lány sötét haját… |
|
|
