| Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám |
| a szobám csak egy éjszakára, |
| mint csapszéket a pusztaszélen, |
| hol egy korty bor a mámor ára: |
|
| kezembe szívem, ez az álnok. |
| És mérném, mérném szakadatlan |
| a csönd borát, e forró álmot. |
|
| A nyári éj, amint kinyúlik, |
| lomhán kocogna bé az ajtón; |
| s én az én könnyes levegőmbe |
| meríteném el, szivszakajtón. |
|
| Elveszne benne, sirna, rína: |
| szüzek, balkónok, ágyak várják, |
| s én beléfojtanám szívébe |
| véremnek éhes, szomjas árját. |
|
| És ott vergődnénk összefolyva |
| az éjszinnel befestett ágyon. |
| A legparáznább és a legtisztább |
| lennék ez éjjel e világon. |
|
|
