| Most én épp oly egyedül vagyok, |
| mint ahogy régesrég kivántam. |
| Kinyitom a kis csöndes ablakot. |
|
| Most én mindig szomoru leszek. |
| Az ablakomból kitekint a szívem, |
| némán, mint a behódólt váteszek. |
|
| Most minden várás elmúlott felőlem |
| s úgy kér csókokkal meghintett fejem, |
| hogy bányáiból magamat kiöljem. |
|
| Valaha ott egy büszke úr lakott, |
| egy asszonyt várt sétálva, míg az alkony |
| durván becsapott ajtót, ablakot… |
|
|
