Most én épp oly egyedül vagyok, |
mint ahogy régesrég kivántam. |
Kinyitom a kis csöndes ablakot. |
|
Most én mindig szomoru leszek. |
Az ablakomból kitekint a szívem, |
némán, mint a behódólt váteszek. |
|
Most minden várás elmúlott felőlem |
s úgy kér csókokkal meghintett fejem, |
hogy bányáiból magamat kiöljem. |
|
Valaha ott egy büszke úr lakott, |
egy asszonyt várt sétálva, míg az alkony |
durván becsapott ajtót, ablakot… |
|
|