| Ólmos, fekete, dobbantó lábbal |
| S nehéz ütemét a mi dalunknak |
|
| Síma szívednek csillogó lapja, |
| rengő pirossa porzik bele. |
| Hajladozó kis kebled havára |
| átsüt a táncom mély üteme. |
|
| Reggel minétnek lágy figurája |
| bomlik szívedre lábam alól; |
| pihent csípőd még párna cibálja |
| s érzed: lihegnek már valahol… |
|
| Tükröd kivonszol a szűkszinü ágyból, |
| lágy-meleg formád rajta marad. |
| Táncom beléhajt csöndes battisztba, |
| s bálnak, minétnek látod magad. |
|
| Délfele szíved hintaja: kebled |
| dagadó ívben izzik felém. |
| Lángoló lábam véres ütemre |
| száguld keresztül szíved telén. |
|
| Estefelé már jönnek az árnyak; |
| eljön Beethoven s ő muzsikál: |
| lábam bokáig süpped szívedbe – |
| már ez a tánc a gyáva halál. |
|
| Sarkam kiserked éjjeli órán: |
| Salome tánca szíveden ég. |
| Érzed: kisenyvedt minden inam már |
| s kérdem: a táncot járjam-e még? |
|
| Keskeny, kiszáradt nyelved elájul, |
| vállaid éle összerogyott. |
| Szívedre ontod forró tíz ujjad |
| s szédülő lábam most lefogod. |
|
|
