| Szeptember szőke napja hozott el |
| egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől, |
| hol mákvirágok keserve pereg |
| és bánatpor hull a virágszivekből. |
|
| A szél kapott föl s úgy hozott elém: |
| nagy, messzi elhalt forró nyári csókot, |
| amely a szőke szeptemberbe szállt, |
| míg nyári felhők selymébe fogódzott. |
|
| És napszállatkor megtört az utad; |
| megállított egy bús temető táján |
| egy szomorúfűz méla hajlongása. |
|
| Alatta egy kő: – nevet nem mutat – |
| leendő sírom. E bús kőre szálltál |
| s most az ősznek jelezzük az utat. |
|
|
