| Sokszor elindultam keletfele, vissza: |
| enkoporsóm őre, kopott halottkém. |
| Mohos falakból itt mohos illat ásít; |
| rég temetkezem itt, régi ember: én. |
|
| Ijedt könnyeimmel fölvertem a csöndem, |
| aszott öklöm vére a falakra szállt: |
| dühös szánalommal kergettem a vérem, |
| sajnáltam magamat s szántam a halált. |
|
| Hej, de szeret engem a nyugati szél! |
| Fölkeres a mohos falak alatt, |
| hol bús emberöltők szakállas, torzonborz |
| gondrémei kongatják a homlokomat. |
|
| Szeret engem a nyugati szél! |
| Befog üvöltözve zengő szekerébe, |
| sörényembe fujja tüzes-piros nyelvét: |
| így rontunk a büszke idők elébe. |
|
|
