| Mikor a szoba – hasonlatosan fáradt agyhoz, |
| mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes – |
| beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül, |
| s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes: |
|
| a világ sok setétje, mély árkok hallgatása, |
| messzi hegyszakadékok üdvözletüket küldik. |
| S mint őszi est a köddel, e nyirkos keszkenővel, |
| lelkem megtel a rosszal, a gonosszal szinültig. |
|
| Ülök a kályha mellett a búval telt sarokban. |
| A tűz kövér hasábot jajdít sebes halálra. |
| Két kezem a sötétben, hol meg nem látja senki, |
| egymást görcsös szigorral, sietve megtalálja. |
|
| A jobb: egy játszi gyermek, mely már aludni térne, |
| haragos vad panasszal és lágy, beteg erekkel. |
| A bal: mint nemes állat, meleg női szalonban, |
| hisztérikusan, búsan, tehetetlen meredt el. |
|
| Marokra fogva egymást, mint régi ellenségek: |
| a két rozzant tenyér közt elmállik a sötétség. |
| S az összeforrott két kéz egy gyáva pillanatra |
| megvillogtatja lelkem rozsdába fulladt kését. |
|
| A villanás kiszárnyal az árkok távolába, |
| messzi hegyszakadékok ködittas vad szelébe. |
| Szívébe száll a szélnek, mely tavaszokra osztja |
| e bús, fanyar világot, mely levakul az éjbe. |
|
| A villanó kés perdül: tavaszok, őszök hullnak, |
| mint nagy borízű almák szeletjei a tálba, |
| amely előtt egy asszony kitágult orrcimpákkal, |
| lázas csípőkkel szenved, mert csókját nem találja. |
|
| S mint csókkoldus, bús asszony a sok almaszelettel, |
| melyet fekete borral leönt s némán elalszik: |
| úgy hal el e két nagy kéz, e két hiábaszomjas, |
| mely már sosem szaladhat egy ködbehurcolt arcig. |
|
| A szoba négy sarkában még lángol a sötétség. |
| A balkezem kinyúlik, a jobbal lámpát gyújtok. |
| Ó, kezeim, ti árvák, ilyenkor ó, be szánlak, |
| mikor az esti csöndben bús zsebeimbe bújtok… |
|
|
