| Sok év tar hátán sok szó leperdül |
| s kopottan a múlásba fakul. |
| Kimondtam e szókat, leperdült az árjuk, |
| az én kálváriám az ő kálváriájuk, |
| Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután, |
| ha nagyon kínoz fakulás, mulás – |
| majd honnan veszem, jaj! honnan veszem |
| én azokat a szókat, már sohse hangzókat, |
| amik én voltam és senkise más? |
|
| Ma este, vagy éjjel, vagy holnapután |
| lehet ünnepem még nekem is. |
| Gyönge, kipendült, rossz szívem ágya, |
| vágyát, a szépet friss vérbe mártja: |
| S csók-kéj-öllángok terített partján |
| nekem, – úgy érzem – illenék, |
| csuszamlanának s én hadarnám… |
|
| A régi szókat, mik sok évek |
| tar hátán kopva, megfakulva, |
| megsiketülve, megvakulva, |
| elkáprázva múlásba fúltak; |
| míg üdv-kupámat elhajítom |
| s a szókból az életbe hulljak… |
| De haj, szók nélkül élet nincs: |
| kimondtam régen, béke rájuk, |
|
| S úgy kell majd, hogy a földre essem, |
| sirassam sok szép nefelejcsem. |
| S ajkaim: hamvvedrét drága szóknak, |
| zokogva a mély földbe rejtsem. |
|
|
