| Ezt a kis életet, e rangtalant, a világtalan világot |
| tudom: most már csak hirtelen és hangtalan, |
| vívódva a régi órák rémével, a szerelemmel, csókkal. – |
| tudom, hogy púppal, sebbel s mankóval kell leéljem, |
|
| mert mindez születéssel s a szívott tejjel jár; |
| s ki resteli a púpját: akassza fel magát, |
| vagy messe ki husából a ferde-konok csontot, |
| mely úgy megszégyeníté, mint szűzleányt az apja, |
|
| ha becstelen találja egy őszi lugas padján, |
| hol csókok, kéjek, estek és züllött szoknyaráncok |
| egy emberélet fényét lomhán lefüggönyözték |
| s örökre eltemették; – tudom, hogy már kihulltam |
|
| agyamból, túlmegérve s a piszkos földre estem, |
| ahol a gondos gazda nagy ponyvát terített ki |
| s ott sok ízes gyümölccsel kerültem egy szatyorba; |
| s egy álmos jóllakott lány szája helyett vett kézbe. |
|
| És ott halálra morzsolt, míg messze-messze nézett… |
|
|
