| Most már te: szivem szerelme, édes, |
| csak andalogj a téli uccán, régi multon. |
| Takarjon bundád selyme s drága préme |
| meleg nyakadra biztatón simuljon. |
|
| Ugy járj itt a hasító hidegben: |
| feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, – |
| idegen, vad férfiszemektől áhitottan: |
| egy régi, bús ember vesztett hatalma, |
|
| ki majd a decemberi hóba lépek, |
| nyomomba nagy fekete út marad utánam. |
| És némán iszom teák langy zamatját, |
| mely csókjaid idézi, csöndes számban. |
|
| S remek csipőd s meleg nyakad, az áldott, |
| mint örök hóval fedett halálosztó hegyek, |
| ugy csillannak majd elborult szemembe |
| s messziről intnek, hogy néma legyek… |
|
|
