| Gonosz, kegyetlen hatalom, te könnyű pára, |
| mely tolakodva felszívódsz szivem falára, |
| te sárga folyadék, te nehéz parfőm: |
| úgy égsz szivem fölött, mint egy pazar főn |
| a sárga glória egy régi hervadt képen. |
| S e képet össze már hiába tépem, |
| hiába végezem ki biggyedt ajkát, omló mellét, – |
| nem halhat úgy meg, hogy te meg ne tennéd |
| az élők közt a legéltetőbb nőnek! |
|
| Gonosz, kegyetlen hatalom, te élő pára! |
| ki lobogóul lépsz a süppedt várra, |
| hogy győzelemnek lássék, ami szégyen, |
| hogy minden multat beárnyékolj szépen |
| hogy rothadások mély ravatalánál, |
| mint tömjénfüst, oly biztatóan szálljál. |
| Hogy mindennap egy egész élet fájjon, |
| hogy úr legyek, hol szolga nincs, a tájon! |
|
| Te, édes sebek összerévedt nedve, |
| te, fúló torkok vérbe fojtott kedve, |
| mily olcsó kalmárkéz, amely kitárul, |
| hogy nők hajáról, kis drogériákbul, |
| mint meleg zápor nyári zivatarban, |
| mindenkit érj, ki bambán, avatatlan |
| kezére csöppent vagy a síkos mellre… |
| az én illatzenémet énekelve. |
|
| Áhítlak: dögvész, hullák! Lenne dögvész! |
| S míg a halál az élet lapján böngész: |
| egyedül én, feküdve egy pazar főn, |
| rikoltanám: most kifogyott a parfőm!… |
| Most én vagyok: én és a könnyű pára, |
| mint drága vér, hull egy halott hajára… |
|
|
