| Gondoltál-e már arra, hogy a sápadt arcu hold |
| csikorgó éccakákon mi mélyen néz a porba. |
| S kemény fejét, amely már csudálta a pokolt, |
| mily reszkető kevélyen, mily hideg lázzal hordja. |
| És arra, hogy a hold az égi lepedőn |
| mi lanyha bájjal nyugszik és milyen epedőn. |
| S mily termékeny a fénye és milljó év ölén |
| a dús Tejútnak árnyán ábrándozik szegény. |
|
| A hold, e hölgyi ábra, e hívó éjji érc |
| fagyos mosolyba görbed feletted és alattad. |
| Piros szivedbe mélyed, kiszakad rajt' a férc |
| s kihull belőle minden, miért szived eladtad. |
| Mert jaj, a holdba nézni: zavaros szívnek átka, |
| ki szerelembe esve, még egyre vár, hogy hátha… |
| hogy hátha messze, messze, oly messze, mint a hold, |
| még csüng egy csók, egy jobb csók, csókabb, mint ami volt. |
|
| Hej, messze nézni, hidd meg, csak bölcsek bús bogárja! |
| Csókszomjas ajkkal hűség: egyetlen földi fény. |
| A hölgy szerelme útját csak mély sziklákba vájja; |
| a hold: holt asszony csókja az égnek ajkívén. |
| Gondoltál-e már arra, te drágatestü lélek, |
| hogy alvó fülnek meghalt a legszebb hangú ének? |
| S a férficsók, mint holdfény, oly szörnyű végzetes! |
| S holdat s asszonyt siratni, egyképp nem érdemes! |
|
|
