| Nagyságos élet, hajolj le fölém, |
| hogy homlokodra tapasszam az ajkam. |
| Mint amikor a tágszemü, szomjas bölény |
| megakad a vad erdei gazban. |
|
| Vidéki városok vendége, szegény: |
| egy talpig elfáradott költő, |
| most egyetlen könnycseppet hullajt reád, |
| egy könnyet, mely egy életet elöntő. |
|
| Úgy érzem, uszályod már terhesebb, |
| semhogy tovább is hordjam utánad |
| s fáj látnom finom, fehér bokádat… |
|
| Eltörpültem. Rajtam már nem nyílhat seb! |
| Egy züllött zseni utolsó forintja vagyok, |
| mit átnyujt egy szegénynek s a szeme ragyog… |
|
|
