| Titánok volnánk mind, ha lelkeinket |
| nem nyomná átkos, szörnyű félelem, |
| mely bekopogtat minden éjjelen. |
|
| Mikor halál elé hajlunk az ágyban |
| s imánk, mint órjás isteni lakat, |
| lezárja bennünk mind a múltakat. |
|
| És minden reggel újra kiterítjük |
| a vágyaink az élet asztalán, |
| miknek virágja csipkedő csalán, |
|
| mely megújra feltépi sebeinket, |
| amikre balzsam seholse terem, |
| mert nyílásuk az örök végtelen. |
|
| Rajtuk keresztül isten izenetje |
| vigasztalóul szivárog reánk. |
| S csak áhitozni tud titáni szánk. |
|
|
