| Ó, most már elhiszem nekik, |
| kik egykor intve óvtak önszivemtül, |
| hogy addig szórja kincseit, |
| szegény szivem, mig össze nem dül. |
| Ó, most már értem és megáldom őket, |
| mert övék a világ s övék a mennyek. |
| Az ő szivük az örökké termő kert, |
| hol örök nászutak keringve mennek. |
| | …De én: rajongva érkezett sovár |
| | hidegben állni egy percig se tudtam. |
| | Szeszekkel megtelt örök szamovár: |
| | mindég forraltam s el sosem aludtam. |
| | Eszeveszett hő pörkölt engemet, |
| | vallás, müvészet, asszony – mind fütöttek. |
| | S én áldoztam a szent, nagy meleget, |
| | amely szívemben dúsan lebegett. |
|
| | Szeretni tudtam azt is, aki bántott; |
| | s mely holt gazdát sirat – az elárvult kabátot. |
| | Templomban ajkam összereszketett, |
| | ha csókoltak hűs kőkereszteket. |
| | Szerelmem is, higyjétek el nekem, |
| | szent volt s tiszta vezérszövétnekem. |
| | Mint pap, fejével az égre szegetten: |
| | úgy jártam én és mindenkit szerettem. |
| | De jaj! ha most magamra nézek. |
| | Megvertek engem, akiket szerettem. |
| | Fejem fölött a távolokba néznek |
| | és gyülölnek, mert holtra keseredtem. |
| | Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve, |
| | kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég… |
| | Ó, most már elhiszem nekik, |
| | hogy halálcsók a túlfütött melegség. |
|
|
