Ó, most már elhiszem nekik, |
kik egykor intve óvtak önszivemtül, |
hogy addig szórja kincseit, |
szegény szivem, mig össze nem dül. |
Ó, most már értem és megáldom őket, |
mert övék a világ s övék a mennyek. |
Az ő szivük az örökké termő kert, |
hol örök nászutak keringve mennek. |
| …De én: rajongva érkezett sovár |
| hidegben állni egy percig se tudtam. |
| Szeszekkel megtelt örök szamovár: |
| mindég forraltam s el sosem aludtam. |
| Eszeveszett hő pörkölt engemet, |
| vallás, müvészet, asszony – mind fütöttek. |
| S én áldoztam a szent, nagy meleget, |
| amely szívemben dúsan lebegett. |
|
| Szeretni tudtam azt is, aki bántott; |
| s mely holt gazdát sirat – az elárvult kabátot. |
| Templomban ajkam összereszketett, |
| ha csókoltak hűs kőkereszteket. |
| Szerelmem is, higyjétek el nekem, |
| szent volt s tiszta vezérszövétnekem. |
| Mint pap, fejével az égre szegetten: |
| úgy jártam én és mindenkit szerettem. |
| De jaj! ha most magamra nézek. |
| Megvertek engem, akiket szerettem. |
| Fejem fölött a távolokba néznek |
| és gyülölnek, mert holtra keseredtem. |
| Fáradt ember vagyok, porosan és kiégve, |
| kiért már nem derül föl csókos ajk, meleg s ég… |
| Ó, most már elhiszem nekik, |
| hogy halálcsók a túlfütött melegség. |
|
|