Beteg anyától, nyári hőbe lettem, |
Csöndes falún, hol se templom, se pap. |
Beteg anyám szemét reámvetette |
És bús sirásokban telt el a nap, |
Néhány paraszt, ki üdvözölni jött el, |
Csak könnyet látott a bölcsőm felett. |
És harmadnapra árva lettem én: |
Egy élet jött és egy elment, szegény. |
|
Mondják: nem volt szemernyi élet bennem, |
Halálszag lengett tömpe orromon. |
Rossz szemmel néztek még a szolgálók is, |
S meg is átkoztak halkan olykoron. |
S egy évre rá a bús évforduláskor, |
Mig gyertyák közt imádkozott apám, |
A kisértetes viaszszinü estben |
A bölcsőből egy rossz ládára estem. |
|
A homlokomon ez a két barázda |
Mély igazságban fogant szerzemény. |
A szemeim a könnyezéstől mélyek, |
Miként az átok szivem fenekén. |
S amit tizenhárom éves koromban |
A karjaimra először csavartam: |
Az imaszijat félve vettem kézbe, |
Mint aki ennen kriptájába néz be. |
|
Ó, tiszteskorú agg igaz zsidók |
És nyiladozó zsidó csecsemők, |
Ott messzi, lenn, a Dráva folyó partján, |
A sorsotoknak bús részese nőtt. |
Az égig érő nyárfák szigetén, |
Hol méla nesszel siklik el a komp, |
Egy átok szállt át setét arcomon, |
Amellyel éltem végig harcolom. |
|
És vert szivembe kinok légiója, |
Hegyes dárdákkal tép és ostoroz. |
A napfény, isten édes-kedves napja, |
Fájdalmat öl és keservet szoroz; |
Mert sem emitt, se régi Izráelben, |
Hol rabszolga volt mind, aki zsidó, |
Mint én, nem hordott senki oly sebet, |
Oly nyughatatlan vért s oly könnyeket. |
|
És Bábel tornya alján, mit az égig |
Akartak húzni a hitetlenek, |
Nem volt oly síri a zavarodottság, |
Mint szemekben, ha rájuk meredek. |
Az én tekintetemet ki nem állják, |
Mert szúr, mint halálvirág tövise… |
A könnyek örök kútja vagyok én, |
Felettem gyász van és semmi remény. |
|
Jöttem közétek, mert el kelle jönnöm, |
Izrael vére nemzett engemet. |
Egy zsidó asszony sírja: születésem |
És első csókja adta lelkemet. |
Halljátok mind meg szám keserves szóját, |
A véretek szól dalaimon át. |
S ahol zsidót temetnek el egy sírba, |
Gondoljatok rá: mi van itt megirva! |
|
Az ember él, hűs porba' vándorolva |
S idegen dolgokkal zsellérkedik. |
Egy téli éjjen felriad, sikoltva, |
És miből lett?… ezen elmélkedik. |
A porba vágyik vissza, melyen alszik |
S amelyből lett s amelyből anyja lett. |
És éjidőn keze a porba mélyed; |
Ki mérheti föl a nagy mindenséget! |
|
Hallelujázva olvassátok versem, |
Mert én az Istent láttam egykoron. |
Egy koporsón jelent meg égifényben, |
Hogy igazítsa zord gyermekkorom. |
Még zárt szemembe színt s erőt sugárzott, |
Nyelvem hegyére sok drága igét; |
Fölém emelte a napot s a holdat |
S azóta szivem sir, de szám dalolgat. |
|
|