| Mindég gyűlöltem én a boldog nőket, |
| kik fogsorukban hordják a mosolyt; |
| kiket a síma szavak illatával |
| az unalom parfőmje meglocsolt. |
| Tőlük távol van a könny tartománya |
| s a fénylő ciprus vélük nem rokon. |
| Mi nem nevetünk se földön, sem égben: |
| csak légy szomorú, édes feleségem!… |
|
| Te sokat sírtál már s mind énmiattam, |
| a szádon sokszor görbült már nevem. |
| A végzetesség ropogtatja szívünk: |
| én veled megyek és te jössz velem. |
| És sokszor fáj, hogy nincs okod mosolyra |
| s hogy mégse sírsz, ó, ez be sokszor fáj! |
| S mégis: legszebb a csönd a setétségben – |
| csak légy szomorú, édes feleségem!… |
|
| A vídámság a lenge lelkek fénye; |
| a mi életünk nehéz, fénytelen. |
| Egymásnak árnyát látjuk a sötétben – |
| s ki sötétben van, félni kénytelen… |
| … Ha nem lennénk egymásnak jója, rossza – |
| két lomb, amely egymásra nőtt a fán: |
| nevetnénk tán e földi ferdeségen… |
| Csak légy szomorú, édes feleségem! |
|
|
