| Ajánlom néked őt, a hányatottat, |
| ki mindig zord, sötét ruhákba jár. |
| Kit nem világít meg a lámpaernyő, |
| és nem röpít a féderes batár. |
|
| Ki gyorsan ég a dermesztő hidegben, |
| mint ritkafényű, titkos, drága szén. |
| Ki melléje ül, megreszket a szíve |
| s szent harmónia ömlik el kezén. |
|
| Leány: ajánlom néked őt, a ritka |
| száz évben egyszer fénylő csillagot! |
| Magányosság az életének titka |
| s szűz-virágokból sajtolt illatok. |
|
| A kurta pályán elsikló, uszályos |
| hűs fényessége már sokat ölelt… |
| A te zenédet hallotta egy este |
| és megsuhogva feléd útra kelt. |
|
| Ajánlom néked őt, az átkozottat, |
| akit magamban hordok zordonan! |
| Nehéz teher, meggörnyedek alatta: |
| szívemből él s a lábamon rohan. |
|
| Feléd tekintget szemem ablakából |
| és szívemből kiránt minden erőt… |
| Én csak az árnyék vagyok útja szélén… |
| De ő a fény… Ajánlom néked őt… |
|
|
