Ajánlom néked őt, a hányatottat, |
ki mindig zord, sötét ruhákba jár. |
Kit nem világít meg a lámpaernyő, |
és nem röpít a féderes batár. |
|
Ki gyorsan ég a dermesztő hidegben, |
mint ritkafényű, titkos, drága szén. |
Ki melléje ül, megreszket a szíve |
s szent harmónia ömlik el kezén. |
|
Leány: ajánlom néked őt, a ritka |
száz évben egyszer fénylő csillagot! |
Magányosság az életének titka |
s szűz-virágokból sajtolt illatok. |
|
A kurta pályán elsikló, uszályos |
hűs fényessége már sokat ölelt… |
A te zenédet hallotta egy este |
és megsuhogva feléd útra kelt. |
|
Ajánlom néked őt, az átkozottat, |
akit magamban hordok zordonan! |
Nehéz teher, meggörnyedek alatta: |
szívemből él s a lábamon rohan. |
|
Feléd tekintget szemem ablakából |
és szívemből kiránt minden erőt… |
Én csak az árnyék vagyok útja szélén… |
De ő a fény… Ajánlom néked őt… |
|
|