| Nem igaz halott az, aki föltámad. |
| Egy sóhajtást még küldök teutánad! |
|
| Zokogva szállok ki a csöndes, sárga, |
| múlandó ősznek hervadó tavára. |
|
| S vitorláját a sárga leveleknek |
| megduzzasztom a fényével nevednek. |
|
| Az éji csönddel játszik a tó fodra. |
| Egy felleg száll le drága alakodra. |
|
| S a mélabúsan fénylő holdvilágnál |
| a mélybe hull az égből egy virágszál… |
|
| … Az emléked, az megmarad, te kedves! |
| Tanúm a két szemem, mely mindég nedves; |
|
| hűs hajnalon és langyos este, későn. – |
| Aranypor csillog az elfáradt vésőn… |
|
|
