| Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten… |
| Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem! |
|
| Amennyi átkot már egymásnak küldtünk, |
| míg ily halálosan összekerültünk! |
|
| Ó, mennyi rosszat tud az ember hinni, |
| ha méz helyett könnyet kell néki inni! |
|
| Ó, mennyi rosszat, sok feketeséget; |
| kormos liliomról gonosz meséket. |
|
| S hogy lép az átok ki a hetyke szájon, |
| hogy kedvesünk szívére sujtva, szálljon. |
|
| És várjuk, hogy az alázatba esve |
| szétnyilt szivét elküldi majd egy estve. |
|
| Ó, esték, esték, szörnyű, szörnyű esték! |
| A sötétségtek nincs leírni festék. |
|
| És nincsen száj, amely azt eldalolja, |
| hogy búg a szív, sötét sarokba dobva. |
|
| És nincs a toll, amely leírni tudná, |
| hogy lesz a szív szolgábul újra úrrá. |
|
| És büszke úrból mint lesz újra szolga, |
| ki dudorászva jár, mert jól megy dolga… |
|
| A mi szerelmünk éltető betegség. |
| Földnek forgása, égi végzetesség. |
|
|
