| Ki nőért sokat könnyezett, |
|
| hol szikla csillog, havasan. |
|
| s hallgatja: a szél hogy fütyül |
|
| S az ajkán nincs már felelet. |
|
| S a nagy magasban nem hiszi, |
| hogy sorsa égbe felviszi. |
|
| Megszűnt a magas, meg a mély; |
| álommá lett a szenvedély. |
|
| Ott nincs a rossz már s nincs a jó; |
| a szív se mélyen sóhajtó. |
|
| Csak nap van, amely leszalad |
| néha a legszebb perc alatt. |
|
| És perc és óra, hó és év; |
| és mind egy név! Egy drága név… |
|
|
