| Úgy vedd e könyvet a kezedbe nyájas olvasó, |
| hogy e betűkön vérem van, mint kenyéren a só. |
| Úgy gyüjtögettem őket én, esztendők nagy során, |
| hogy légyen, mihez nyúlnom majd a késő vacsorán. |
|
| Jól tudtam én, hogy sebek közt majd társam nem leszen. |
| Magam vagyok. Már késő volna búsulni ezen! |
| A sötét arc s a ráncos homlok ismeri magát, |
| én homlokomra nem festem a szépség csillagát. |
|
| A rútság: sorsom csillaga; a rútság: gyilkosom! |
| A tekintetem oly komor, mint kés a vánkoson. |
| Akire nézek: elijed, szó ajkán megakad. – |
| Jaj, kellett volna valaki, ki mellettem marad… |
|
| Kit megérintek, azt hiszi, fulánk szaladt bele. |
| A csontjaimból fú a szél, egy zord világ szele. |
| Kit jó szivemnek roskadó párnája megölel, |
| az bús arcommal álmodik és riadtan lök el. |
|
| Ha vígasztalok valakit, a szíve elszorul. |
| Kit magam fölé akarok, az lábamhoz borul. |
| S akit kicsinynek álmodok és jónak képzelek, |
| az fejem fölé szór tüzet s kínomban kéjeleg. |
|
| A rútság: sorsom csillaga. A rútság átka nyom. |
| Vagy nem rút-e korai ránccal préselt homlokom? |
| És nem rút-e, hogy oly kopott a szívem, mint ruhák, |
| amikben szennyes árkok rossz vizein úsztak át. |
|
| A nap alatt haladtam el s felhőnek néztek ők. |
| Magasra mentem, hol nem szólnak kürtök s dobverők. |
| És nem hitték, hogy fent vagyok és nem találtak lent. |
| S a templomban is megszóltak, mint egy istentelent!… |
|
| …Légyen megírva ez sötét sorokban. Hisz való! |
| Hogyan rontotta magát sárral egy virágfaló! |
| S ahogy előle elfutottak gyáván mindenek, |
| úgy csak az Igazság elől futnak az emberek… |
|
|
