[UTAZÁS]
| …Vonaton ülni… ifjan… gondtalan – |
| fantáziának szent szenzációja. |
| A sorompók közt szárnyak szállanak |
| s reményt lenget felénk egy messzi gólya. |
| Egy vonatablak az egész világ, |
| hullámos hegy, völgy, temető, virág |
| és hajladozó apró emberek; |
| csöpp bokréta egy egész nagy berek. |
| S a búzatáblák: egy-egy meleg hullám – |
| halálig nézném ó, és sose unnám… |
| Csak még oly könnyü lenne s olyan gazdag |
| az életem, mit telek behavaztak… |
|
| Villámra járó, boldog panoráma! |
| Az ég nagy kékje, körül apró ráma, |
| amely ütemre keringőt dobol; |
| ó, szent ütem, ma nem lelem sehol. |
|
| „Nagy úr leszek!…” így bíztat a kerék; |
| egy villa fut el… „Szép leszek, derék…” |
| Az ablak mögött szép fej kandikált. |
| A konduktor egy kis falut kiált. |
| A kar szinte kinyúl a sárga holdér'… |
| Ó, mester, drága költő, halott Baudelaire! |
| Az úti füstnek részeg illatát |
| és mámorlázát csak te tudhatád! |
|
| Ó, utazás!… Hogy száll a szomju lélek! |
| S bebú kis kőkerítések között. |
| És újra föl a fecskefark nyomában, |
| mely a felhőkkel összeütközött. |
| Piciny major kacsái és csibéi, |
| picinyke élet törpe kis cselédi |
| csipogva járnak; gurul a vonat. – |
| Egy ifju költőt vitt el hajdanában, |
| ki ottan ült a kupé ablakában |
| és ölelte a szeráf-dalokat. |
|
| És ifjú vállát bőrtámlának vetve, |
| a tornyok fölé szállni vitte kedve, |
| vagy vére, – ami úgyis egyre megy; – |
| s alatta lángba borult völgy s a hegy. |
| Mellénye bordóselyem, furcsa jószág; |
| cigányok hordnak ilyet, furcsa-kószák, |
| kik azt akarják, hogy a szív felett |
| úgy lássák, hogy a vérük megeredt… |
| Még akkor hosszu hajat viselt, kondor |
| fürtzuhataggal, amely kéklett olykor |
| a fekete szín kormos fényiben – |
| (e mély szín már a múlt ködén pihen.) |
| S nyilas harisnyát s félcipőket lakkból: |
| így lépett át a pesti rossz csatakból |
| a hűs vidék ölére, bágyatag… |
| Nyíl a harisnyán,… a szájon… a szívben |
| s mérges nyíl szúrta át a vágyakat. |
|
[A KIADÓ]
| … Dolgozni ment. Elment dolgosnak, jónak. |
| Pénzt izzadott a sóvár kiadónak, |
| ki szép házának erkélyén pipált |
| s a költőnek pár forintot kinált. |
| A költő elfogadta, zsebretette |
| és el is verte mind, még aznap este; |
| csak egy kisarany maradt – s vacsorára |
| csokrot kapott a kiadó leánya. |
| A kiadórul ki tud szép mesét! |
| Ő érte van a hűség s szendeség |
| az ifjú költők szája szegletén. |
| A kiadó hatalmas egy legény! |
| … Megöltek egy cselédleányt… Kis riporter, |
| rohanj… s aki útadba áll, tipord el! |
| Milyen a seb? az arc mily pózba van? |
| ki volt babája?… tudd meg pontosan! |
| A cukrászdában asszonysereg kávéz: |
| siess oda, légy élelmes, te bámész! |
| Miről beszélnek? és ki kit szeret?… |
| Megtudni: hív a lelkiismeret. |
| Aszfaltvállalkozás is van s a város, |
| ha zápor hull, oly undok, olyan sáros: |
| mi lett a pénzzel, vajj' ki ette meg? |
| Vezércikknek lesz e téma remek! |
|
| És sorba így van ma és így volt régen: |
| mi van a megyén és a rendőrségen! |
| A nőegylet min töri kis fejét! |
| Riporter menj, tudd meg a velejét. |
| Hisz kapsz majd érte vagy hatvan forintot – |
| s a kiadó leánya rádkacsintott… |
| … ez nem csekélység – nagy kitüntetés: |
| egy riporterhez méltó fizetés… |
| … S a kiadó megint új házat épít, |
| vásárol gépet, helyiséget szépít. |
| A lánya hozománya – mondják – máris |
| a zsidólányoké közt maximális. |
|
[A NYOMDA]
| … Dolgozni ment. És vígan dolgozott. |
| Néha a halálról gondolkozott, |
| korzón, szinházon s hídon menve át, |
| s látván az urak könnyű hintaját. |
| Selyem napernyők között fázva sétált |
| s összehuzódva, mindég a szivén hált; |
| a betegségre szegény így jutott |
| s – bár későn már – az orvoshoz futott. |
| Az orvos, áldott, jó vidéki doktor, |
| eltiltotta az éjjeli dologtól |
| s a nőktől: szóval önmagától őt. |
| S a vére apadt és a baja nőtt. |
| És ismerős lett lassanként a nőkkel, |
| a balga barna s szende szőke főkkel; |
| szerették őt, a szőkék legkivált. |
| S ő nem talált egyikben sem hibát. |
| Adott időt, pénzt, egészséget, verset; |
| ahány csepp vére hullt el, annyi vers lett. |
| És éjidőtt az ablakok alatt |
| a holddal együtt ő is fennmaradt. |
| Vagy tíz évig nem aludt sose éjjel, |
| a nyomdaszagot szívta szenvedéllyel |
| és figyelte a kerekeknek tompa |
| zenéjét, amely szívét összenyomta. |
| A gépek széles szíjján végignézett, |
| a szíjjak között zöld méreg penészlett: |
| a nyomtatott betűnek mérge ez, |
| melytül a lankadt lélek éledez. |
|
| Ó, hányszor volt ő éjjelente lankadt, |
| míg politika nyargalt az agyán! |
| Kis papírlapra kis rímeket rótt fel, |
| a szíve szétnyílt s zokogott: anyám!… |
| A fiatalság jutott az eszébe, |
| az ifjúságnak első korszaka; |
| az első rózsa és az első szépség, |
| az első láng, az első bor szaga. |
| Az első ruha, a fekete bársony |
| és a kihajtott gallér, kézelő; |
| a nap tüze otthon, a kerti hárson |
| s a hold, az udvaron benézdelő. |
| A pince mellett a fehér napóra, |
| mit gyerekkézzel ő maga csinált. |
| Zongoraszóra, lágyan altatóra, |
| mely behálózta a hűs délutánt. |
| S a diófa alatt a kis lugasra, |
| melyen a zöld oly dúsan remegett; |
| s a széles, hűvös, szalmás kocsiszínre |
| az udvar alján, lent a kert megett; |
| hol régi hintók álltak, rongyos, ódon |
| zöld posztójukkal búsan, hallgatag… |
| Ó hányszor ült föl a keshedt ülésre |
| és átutazott nagy világokat!… |
| S a kerekeknek álló némasága |
| s az ostornyélnek bús, üres helye – |
| s a kerítésen át a derűs, sárga |
| borsónak áldott, kövér hüvelye. |
| S a krumpliföldön a madárijesztők |
| rongyos zsakettje, merev karjai. |
| És messziről a kanizsai gőzös |
| vidám füttyét oly jó volt hallani… |
| És kétsorban a kukoricagórék! |
| ó, hogy izzott a rekkenő meleg. |
| A szemétdombon cserép csillogása, |
| odébb egy kövér macska őgyeleg. |
| A szomszédban a füstös kovácsműhely, |
| a fényes üllőn füstölög a vas. |
| És peng a hang a forró délutánban – |
| s a diófa oly néma, oly magas! |
| A konyhában a cseléd nótát dúdol, |
| edényt törülget, haja szétterül. |
| (A nagy, zöld hinta lóg a négy vasrúdján, |
| a buja zöld fű éri kétfelül.) |
|
| És a kavicsos úton jő egy vándor, |
| szakálla ősz és görnyedt háta bús. |
| Leültetik a kút szélire szépen, |
| kerül kis főzelék, falatka hús. |
| És ottan ül pihenve s olyan boldog, |
| az izzadság veri a homlokát. – |
| S a forró nap mind lejjebb, lejjebb csúszik |
| és búcsúzkodik a zöld lombon át… |
| … A fiatalság jutott az eszébe |
| a redakciós éjjelek ölén. |
| A kibérelt toll szaladt a kezében, |
| ez volt a rang, a cím, az álfölény. |
| S a kéziratpapírnak nagy csapatja |
| úgy várt reá, mint holtra varju vár. |
| Igy ismerkedett meg a költő-sorssal |
| és lett csapongó bihari betyár: |
| kinek bölcsője lent, Zalába ringott, |
| a muraközi sivár lápokon; |
| aztán Kanizsán studirozott hetykén, |
| és látta, hogy nyílik meg száz pokol. |
| S húszéves korban jutott Budapestre, |
| hol minden hájjal őtet megkenék; |
| és Váradon kissé magára eszmélt, |
| míg szíjj alatt pörgött a gépkerék… |
|
[Nagyvárad]
| Ó Várad! város! városa szivemnek: |
| hírnévben, csókban első állomás! |
| Garasos vinkók, első részegségek! |
| Kis csapszékekben feslett áldomás! |
| Kiadóhivatali szép kisasszony, |
| ki pénzre, csókra nyujt előleget… |
| A költő ezért sokszor kísérgette |
| hazafelé a Kőrös-híd felett. |
| És a kisasszony megkérdezte olykor: |
| – Mondja, magának nincsen senkije?… |
| – Imádom magam… – szóltam -, de szerelmes |
| ezenkívül nem vagyok senkibe! |
| Ó, hogy kacagott erre a kisasszony, |
| a kacaja elszállt a víz szinén. |
| A kapu alatt összenéztünk percre; |
| én, a csapongó – ő, a kis szirén. |
| És másnap este a haragost adta, |
| mily kedves is volt s milyen büszke én! |
| Magát már hazakísérni se hagyta; |
| én kalapom levettem könnyedén. |
| S egy óra mulva – ablakánál álltam |
| és megcsókoltam kinyújtott kezét; |
| s az uccalámpa megmutatta nékem |
| már öregedő, fonnyadó fejét… |
|
| S mikor – sokára – nagyszerelmes lettem |
| (mert belémnéztek gyöngéd lányszemek), |
| hozzá szaladtam, ő volt a legelső, |
| akinek elmondtam, hogy szeretek… |
|
[A Kékmacska]
| A Kékmacskában volt egy sötét, kis zúg, |
| ott volt egy asztal, négylábú, kerek. |
| Ma tán valahol égnek fordult lábbal |
| valami szemétdombon hentereg. |
| Ott ittunk reggel ködösszínü törkölyt |
| s az ég violaáldást hinte ránk. |
| S este piros levébe jött a pörkölt – |
| ó, hogy nyílott meg szájunk, a falánk! |
| A paposarcú, tűzszemű poéta, |
| velünk volt ő, a réveteg Juhász; |
| félénken nyúlt az ételhez, italhoz, |
| örökös volt a homlokán a láz. |
| Fekete nyakkendője félrecsúszva, |
| a hangja halk, mint gitárpendülés. |
| A szó úgy rándult az ajkárul vissza, |
| mint pirosbélű sebből szörnyű kés. |
| Vékony kezét a vajnak sárgasága, |
| zsakettjét évek fénye ülte meg – |
| egy kis törékeny porcellánszobor volt, |
| minőt vattásdobozban küldenek. |
| Aprócska lábán, melynek lépte lassú, |
| cugoscipő volt, komor lábbeli. |
| Sosem volt gomb a tarka kézelőben |
| s ez olyan nagyon jól illett neki… |
| … Szegény költőm, te vérbeli barátom, |
| mindennek immár tíz esztendeje. |
| S mindezt olyan kísértetien látom – |
| és nem tudok mit kezdeni vele. |
| Hova tegyem emléked, amely drága, |
| szivembül, mely már nem soká dobog? |
| Ó, mért porlad el gyarlandó szivünkkel |
| sok öröknek szánt, színes, szent dolog… |
| Ott szállnak még a Kékmacska vidékén |
| a ritmusok az éjbe valahol: |
| „A kocsma pállott, kék ködében |
| lócán ül Villon és dalol…” |
| És hogy búsultál a mások bajáért! |
| És hogy fájt néked a „tavalyi hó!” |
| A pénzed vékony volt, mint tündérhajszál |
| s életed igaz költőnek való! |
|
| És verseket írtunk az öröklétnek; |
| hívott a „Holnap”, világpezsdülés! |
| A költészeté lett egész mivoltunk, |
| agyunk s szívünkben minden rezdülés. |
| És éjjel, ha a gyertyaláng kialvó, |
| fáradt magjába szemem bemeredt: |
| mint egy gigászi sötét kőkoporsó, |
| oly ingatag s bús volt az emelet. |
| És derűs idők és a hosszú séták |
| a korzón gyöngyös topánok nyomán. |
| És puffogó szók, szikrázó rakéták: |
| a szívben bókbul könnyű rakomány. |
| Helyi szenzációk szép asszonyokról, |
| kis színésznői pikantériák! |
| S a főpincér, ki holnapig ád kölcsönt… |
| és sok hitelre vásárolt virág… |
|
| És a vasárnapdélutánok ólmos, |
| öngyilkolásra késztő súlyai; |
| mikor a könyvet fázósan becsukjuk |
| és ásitozva nyitjuk újra ki. |
| S míg kint a napban sétál a közönség |
| – mert, ó, a világ nagyon jól forog -, |
| a spalettát bezárod néma daccal |
| s a villanyt enyhülten felsrófolod. |
| És kis szobád egy angyalszárnyú bárka, |
| melyen magányos vízre evezel; |
| hova nem ér el földi hangok átka, |
| hol minden jónál áldottabb leszel. |
| Levetkezel s mint kisgyerek az anyját, |
| hűs vánkosodat szomjan öleled – |
| s az elhagyottság kíntornája fölsír |
| az ágy alatt és a plafón felett… |
|
| S a nappali világnak sugarából |
| a kulcslukon át tőr szalad beléd, |
| szivedbe szúr, menekvés sehol nincsen – |
| s egy bakanótát dúdol a cseléd… |
| Felöltözöl… Cigarettára gyujtasz… |
| A pénzed nézed… pár ezüstdarab… |
| Fölmarkolod, nadrágzsebedbe gyűröd, |
| kezedben ég a ronggyá gyűrt kalap; |
| ki, ki innen a sötét, bús szobából, |
| mert ez se jó, mint nem jó semmi más! |
| Igy vándorolsz magadtul önmagadhoz, |
| a lelked fáradt és hisztériás. |
| És fáradt szomjúsággal mész az uccán |
| és nincs ital; léleknek ajka nincs! |
| A csillapító halál után futsz tán… |
| És nincsen erőd, hogy feléje ints. |
|
[Alkohol]
| És ilyenkor, hogy önmagad feledjed, |
| hogy magad elől magad eltakard, |
| csak egy a biztos és hűséges fegyver: |
| palackba zárva, nesze, itt a kard! |
| Vágd fel vele a kínban összezárult |
| két ajkadat, hadd égjen a pokol! |
| Ilyenkor jó a nyelvre a savanykás, |
| a szívre meg az égő alkohol. |
| Sarokba bújsz, hol meg nem láthat senki, |
| csak egy pohár, mit csókod tüzesít. |
| És tűzbe röppen két szemed bogárja, |
| míg torkodból szivedbe tűz esik. |
| S a bornak aljas és szines iszapján |
| ott hemperegsz te áldatlan szegény; |
| szemed körül a síri árkok árnya, |
| szived körül meg ott a gyászszegély. |
| Ki értne meg?… magához ki ölelne?… |
| Ki fia vagy?… kinek vagy drága te?… |
| A szavad meg nem értik, csak a pénzed, |
| mert ez a föld a bénák bábele! |
| Igyál csak nyugton, annyi nedvet adtak |
| a vörhenyeges bihari hegyek, |
| hogy egy sután ideszakadt poéta |
| kiáltsa: éljenek a részegek! |
| Éljenek ők! a pirosarcú, vándor, |
| tévelygő lelkű, konok piktorok: |
| álomrajzolók; s daloljon a kántor! |
| Nyíljon szélesre ki a víg torok! |
| Boldog, ki szomját vízzel elolthatja, |
| kit megvigasztal az élet vize; |
| de nem szabad ejteni vízbe könnyet – |
| s a bornak nem árt a könny sós ize… |
[Bodega]
| Ki ült már benn, leragadt, lázas nyelvvel |
| a Bodegába lent Nagyváradon? |
| Hol vidéki est hangulata szárnyal |
| és megtelepszik sötét válladon. |
| S mint búgó gerlicemadár, meleggel |
| színig megtölti szived s poharad; |
| s a karcsú óra sárga nehezékén |
| s a két mutatón az idő szalad. |
| Fehér kötőben jő a bodegásné, |
| ki száz év óta minden éjjelen |
| elmondja néked, hogy sehol a földön |
| nincs, mint őnála, olyan kényelem; |
| hogy olyan bort, mit ő ád, még a püspök |
| sem ihatik (ha nincsen nékie) |
| s vastag szivarbul fujja rád a füstöt, |
| mert hát néki is csak kell élnie. |
| És elmondja, hogy vásárolt az őszön |
| száz hektót, olcsón ezért adja ő. |
| S ahány írócska az ő borán kezdi, |
| az mind Pestre jut és mind nagyra nő. |
| És elmondja, hogy fiatal volt ő is |
| és kurizáltak néki doktorok. |
| De – megöregszik a legifjabb nő is… |
| S öregen nem jók már, csak a borok. |
| És megdícséri a hajad bodorját |
| s hogy mily jól áll a mellen a zsakett… |
| … S eközben új pohárral s új mosollyal |
| jő Böske-lány és a szőke Zsanett: |
| e két leányzó az üzlet alapja, |
| a keblükön ákácillat terem; |
| szagos szappan az életük virága, |
| szivükbe gyorsan kész a kegyelem. |
| Ahány pohár, ahány éjjeli vendég: |
| álmukban annyi a szép vőlegény. |
| A jegyzőt, bankárt, pincért: mind szerették, |
| tetszettek nékik; ámde főleg én. |
| S ha cigarettát vásároltam tőlük, |
| ráírták lopva kedves nevüket – |
| Ó, mért oly önhitt a szív, amíg ifjú, |
| mért oly könyörtelen és oly süket?… |
| A színésznőket, ó, hogy irigyelték |
| s hogy kritizálták őket. – Szembe, épp |
| ott volt a színház lépcsős bejárója |
| s tolongott színház után ki a nép. |
| Ilyenkor sikítva, hangos robajjal |
| rohant az ajtón ki a két leány. |
| A vidéki szép esték lanyhasága |
| örök szerelmet csókolt énreám! |
[Színház]
| A színház is – ó, régi szép szerelmem – |
| lent a vidéken, szebb a pestinél. |
| Nincs ünnepélyesebb szín- s hangulatban, |
| forró vidéki színház-estinél. |
| Nyurga diákok a hátsó sorokban, |
| magas gallérban s színes, feltünő |
| nyakravalókkal, feszengőn figyelve, |
| hogy jő be a sok könnyűléptü nő. |
| A titkos intés nagy piros kezükben |
| elrejtve, szívük parfőmben libeg; |
| fantáziájuk női bájra szomjas, |
| szemükbe fény, az ajkukon rimek. |
| Sóvár szemükkel nézik ők a dölyfös, |
| szigorú ifjú színikritikust, |
| ki szabadon járhat az öltözőbe |
| és nem magol fizikát, Tacitust; |
| kit biztosan imádnak a színésznők: |
| a kis drámai szende, akinek |
| picinyke mellén cseresznyevirág van |
| s a korzón mindég oly fagyos, rideg; |
| s az őzikével rokon primadonna, |
| kinek térde egyszer kiragyogott… |
| Ó, nincs is más nő kerek e világon, |
| mint a színésznő! vagy egy szép kokott!… |
| Ezt képzelik a színi kritikusról, |
| ki talpig lázban a helyén feszeng; |
| mert egy meleg hang még a délutánból |
| olvadtan, szentül a fülébe cseng. |
| A kortináknak bordó bársonyára |
| ő nem kiváncsi és a nőkre sem; |
| majd jobbra, majd meg balfelé tekintget, |
| egy lány szemét keresve csendesen, |
| ki ott lakott a Bémer-térnek alján |
| s az ablaka mindég oly vak, setét. |
| S a költőnek (mert semmi mást nem adhat) |
| leküldi sóvárgó lehelletét. |
| Ki egyszerű ruhákba jár az uccán |
| és egyszerű szivével andalog |
| a nyári estben a kis poétáról; |
| és olyan akkor, mint az angyalok… |
|
| S a déli vonat, ha vasárnaponként |
| a bő pesti lapokat hozza meg, |
| van bennük bizton egy vers őhozzája, |
| melyben a költő feléje remeg; |
| a „Független Magyarország” s a cukros |
| családi ostya, a vén „Új Idők”, |
| mind egy-egy zászló, mely feléje lebben |
| és glóriába illesztgeti őt. |
| És ő csak szenved a vad poétáért, |
| ki zsebredugott kézzel lépdegél; |
| hatvan forintból lakkcipőbe sétál, |
| iszik, kocsizgat, de azért megél. |
| És a leányt, kit a szivébe préselt, |
| az anyja, bátyja, mind, mind megvetik – |
| de ők azért egymás felé titokban |
| a remény kis zászlóit lengetik. |
| És mert tilos a korzón látni egymást |
| s vizitbe hívni költőt nem lehet: |
| dobogó szívvel találkoznak este |
| a sikátorban, a Körös megett; |
| ahol setétben zúg a szél a fákon |
| és döglött macskát hord magán az ár. |
| S az őszi alkony nyírfafuvoláján |
| az égre sír a váradi határ. |
|
| Mit tudják ezt a vidéki szinészek, |
| kiknek szivét a masztiksz önti el! |
| Akiknek földi életük folyását |
| egy operett-ária dönti el! |
| Kik jól emésztő gyomorral kiáltják |
| az élet szent indulatszavait. |
| És megmosolyogják a déli pálmát, |
| mit az élet sodra északra vitt! |
| Kik hercegek és kurtizánok sleppjét |
| szómorzsákban kirántva, élvezik; |
| és isszák rá a krokodilkönny cseppjét |
| s a maguk könnyét sosem érezik! |
| S az ifjú kritikus, ki őket nézi |
| és látja izzadt gesztusaikat, |
| magánál is jobban sajnálja őket |
| és kritikát – a szedővel irat. |
| Mit tudják ők, hogy mit érez a költő, |
| mikor, tapsolván, egy páholyba néz, |
| honnan az égő-sötéten keresztül |
| szívére nyugtatón ráfoly a méz… |
| S színház után az Emke-kávéházban |
| szivarfüst mögül lesni két szemet; |
| míg a cigány egy keringőt fürészel, |
| mitől kigyúl az olcsó képzelet… |
|
[Redakció]
| És aztán vissza, a redakcióba, |
| mert kézirat kell és mohó a gép! |
| Egy órakor a pesti telefónon |
| a tudósító ontja sok hirét: |
| a képviselőházban verekedtek; |
| porig leégett egy híres malom… |
| és sok ilyet, mitől egy ifjú költőt |
| vérig gyötörhet meg az unalom. |
| És hajnal van, mikor fáradt tüdővel, |
| a botját veszi s a kapun kilép. |
| A Körös hídja fölött áll a nap már |
| s a vízre hinti rőt aranyszinét. |
| A piacon már lustán mozgolódnak, |
| szép sorba raknak káposztát, libát. |
| A költő cammogva megy el közöttük, |
| a szeme ég, már alig, alig lát. |
| Egy öreg néne virágokat rak ki, |
| ottan meglát egy cserép rezedát, |
| azt megveszi és hazafele indul |
| az úton, mely a téren vezet át. |
[Az ágy]
| A hónaposszobába dohos illat, |
| a penész parfőmje csapja meg őt. |
| Meggyújtja a kis petróleumlámpát, |
| és megáll a szomorú ágy előtt, |
| mit hideg kezek vetettek hidegre, |
| se kapric-párna, se egy csöpp remény; |
| a színehagyott paplan szemfödőként, |
| sötéten csüng az ágynak peremén. |
| Egy rossz karosszék az éjjeliszekrény, |
| rajt egy szál gyertya; és az ágy felett |
| a Szűz Mária égszínkék ruhában |
| aranyrámából int üzenetet. |
| És nem zsidó ő ottan, sem keresztény, |
| hanem a szelíd arc, mely nyugtot ád: |
| a jóságos nő a rideg szobában, |
| hol nincs melegség és nincsen család. |
| Az ággyal szemben nagy olajnyomat van; |
| Petőfi, vállán nagy bíborpalást. |
| S a vidéki költőnek int szelíden: |
| csak tűrni szívet, sebet, koplalást… |
| S lefekszik ő, szegény, hajnali négykor, |
| a párna eltemeti bús fejét. |
| Oly nyugtalanul alszik, mint a bűnös, |
| ki börtönben siratja idejét. |
| A régi biedermeyer-bútorok közt |
| épp olyan ő, mint egy régi halott, |
| kit rozmaringok szívig balzsamoztak, |
| kit a kegyelet szíve itthagyott… |
|
[El!…]
| És elsején, mikor hatvan forintból |
| a vendéglős és sok mindenki kér, |
| a hónaposszobából szökve elmegy |
| s a kapufélfának sok jót igér. |
| Mint egy jóízű, megtestesült kuplé, |
| pár gallérjával görnyedten oson; |
| s a vasút felé, egy kis szállodába |
| siet a baktató villamoson. |
| Ott jól fogadják: tessék, szerkesztő úr, |
| mi jól ismerjük tollát és nevét; |
| utólag is lehet fizetni nálunk, |
| van jó szoba, vacsora és ebéd! |
|
| És benyitasz a kis hotelszobába, |
| mely nedvesfalú, dohos és rohadt. |
| A sietős szerelmeseknek válla |
| hagyott itt súlyos, gyűrött nyomokat. |
| A vaságyról a kék festék lepattant, |
| utolsót benne, vajjon ki henyélt?… |
| … Ez jár eszébe… S le szeretne ülni, |
| de nem találja seholsem helyét. |
| A piszkos ablak sarkáig kitárva, |
| előtte hegyek, fürttől görnyedők. |
| És ősz van… És az elfáradt poéta |
| kinéz s lehúzza a rongyos redőt. |
| A kék vaságyra magát itt ledobja, |
| siratja magát és az életet… |
| A folyosón szerelmes párok jártak. |
| Ottlent az ezüsthárs beszélgetett… |
|
| És egy napon baj volt ottbent a lapnál, |
| véres betűkkel jelent meg egy cikk. |
| A kiadó úr föltette a cvikkert |
| és megkérdezte: mikor útazik?… |
| És a riporter sarkon fordult szépen; |
| a bodegába aztán még beült. |
| Félóra mulva mindent elfelejtett, |
| fizetett, kiment, egy-kettőt fütyült. |
| A színházba is bedugta az orrát, |
| a cukrászlánynak koronát adott. |
| S kiment a holdvilágos Bémer-térre, |
| hol egy kutya a holdra ugatott. |
| Fölnézett egyszer még az ablakokra, |
| melyek mögött valaki ottmarad… |
| És éjjel már elvitte őt a gőzös, |
| utoljára még fölfénylett a Kőrös – |
| s fölrebbentek az éji madarak. |
|
|
