[Szabadka]
| Magas az ég, ha lent vagyunk a földön, |
| és élve, halva – mindég lent vagyunk. |
| Hazugság minden Ikarus-kisérlet! |
| Nagyobb a lábunk, mint szívünk s agyunk! |
| E forgószéllel jól kibélelt század |
| sok minden szépet képzelt felölünk… |
| Ma tudjuk már, hogy földön jár az ember |
| s szivünkben minden égit elölünk. |
| … Minek röpülsz?… A szárnnyal mi a célod?… |
| Menekülés?… vagy szebb élet talán!… |
| Mit tudhatod, hogy mi a nyár s a tél ott, |
| s hogy ottan a virág nem-é csalán! |
| A költő is, e furcsa, kósza lélek, |
| mindég azt hitte, vannak szárnyai; |
| miket a lélek testre felcsatolva, |
| magasságokba lehet szállani… |
| Ezerszer jó annak, kit fellegekből |
| egy aeroplán a földre visszavág! |
| A légi kéjtől széttör hátgerince |
| s örökálmában égi szépet lát: |
| azt álmodja e földi kukacok közt, |
| hogy mindörökké forog a motor; |
| amíg alatta minden mozdulatlan |
| s csöndben rakódik korra le a kor… |
| De a léleknek szárnyas katonáit |
| a tört kerék álmukból dobja ki! |
| És nincs búsabb az olyan zuhanásnál, |
| hol szétszállnak a lélek rongyai!… |
| Így szálltam egykor vidékről vidékre, |
| meg nem hallottam én a földi zajt. |
| Képzelve, hogy az útnak sosincs vége |
| és földöntúli szárny, mi tovahajt. |
| Elég volt nékem egy sugaras óra, |
| egy szó, mely olvad, egy kinyujtott kéz; |
| zászlót képzeltem egy szőlőkaróra, |
| a vágyam sujtott, mint a kelevéz. |
| Oly könnyű voltam, mindenkibe bíztam, |
| a hajamat kuszálták szent szelek. |
| S alacsony fákba ütközött a röptöm |
| és szárnyaim most köztük fekszenek. |
[Az első ezres]
| Ott is repültem, vígan, lent Szabadkán, |
| hol szerb nők nyakán aranypénz csörög. |
| Hol fojtó por száll az idők szaladtán, |
| és sűrűbbek a borok és sörök. |
| Hol minden második portán egy nábob, |
| vagy egy kocsmáros gyüjti vagyonát. |
| A költő bizony nem vett tőlük példát, |
| ő vigan herdált éjen, napon át. |
| Itt írta alá a legelső váltót, |
| az első ezrest zsebre itt tevé; |
| áldassék érte Schőn apó, a bankár, |
| ki a költőt kiválón kedvelé. |
| Ma sem tudom, honnan volt nagy bizalma, |
| s a kedves pesti bankdirektorok |
| megtanulhatnák tőle, hogy egy költőn |
| segíteni nem is oly nagy dolog. |
| Itt ólálkodott nők körül serényen, |
| a szellőt várván, melytül szoknya száll. |
| A nyárspolgári élet szende nőit |
| eléje hozta sok nyáréji bál. |
| Itt kellett volna feleségül venni |
| és megszöktetni egy gyorsvonaton |
| a milljomos lányát kis szerb faluba, |
| és onnan tovább, váltott lovakon… |
| És itten írt a Vasárnap-rovatba |
| sok bölcseséget kedvteléssel ő. |
| Remélve, hogy elérkezik a nagy nap, |
| megértik őt s a fizetése nő. |
| S a vörösbajszú kiadóval inni |
| nagy szorgalommal járt el délelőtt. |
| S ezért nagy tisztelettel nézte őtet |
| pár ifjú tanár és ügyvédjelölt. |
| És esténkint Palicsra ment nyaralni, |
| a zöld alléban nők után lesett; |
| kik szívalakú sápadt lampiónok |
| alatt oly szépek, olyan kedvesek. |
| Nevét suttogták, hogyha köztük elment, |
| és ünnepelték. – S ő magába volt. |
| És mint egy messzi tündérkék világban, |
| az ég ívén a tündérfényű hold: |
| fagyos hidegség szállt a homlokára |
| és karonfogta őt a méla dac: |
| a tavasz után vágyódott, ha tél volt |
| s a télben mindég csalta a tavasz… |
[Misztériumok]
| S mint színaranyból azúrégbe vert szeg, |
| oly fénylőn várt ő egy aranyszivet. |
| Barátai úgy nevezték: a herceg… |
| Körülrepülték könnyű, jó szivek. |
| De ő nem hitt már abban, ami könnyű |
| és ami olcsó, nem kellett neki. |
| Csak várta, hogy valami szent burok majd |
| szent füstfelhőkkel körüllebegi. |
| A magyar lyra fénye ült szemében, |
| a magyar ritmus kopogott agyán. |
| Királyi vendég ült le az ölébe |
| a magánosság csillogó fagyán. |
| És lázas kézzel fogta ceruzáját |
| és jöttek a nagy misztériumok… |
| Úgy itta ő a titkok sűrű mézét, |
| mint öreg tengerészek a rumot. |
[A kis Mariska]
| S könnyekbe rejtett tuszkulánumának |
| kis ablakán úgy néha néhanap |
| besugárzott a baráti melegség, |
| és belengett egy baráti kalap: |
| Ő volt, a pesti barát, Kosztolányi; |
| elmondta, hogy Pest hogy mulat, henyél. |
| S amíg beszélt, szeretve simogatta |
| vitorlavászonruháját a szél… |
| És este együtt a korzóra mentek, |
| hol kisvárosi élet szállt, rohant. |
| Ottan találták ők a kis Mariskát, |
| ki rózsaszirom volt és megrohadt. |
| Ki kézzel nyúlt a főzelékestálba |
| s neveletlen volt, mint az angyalok. |
| S déli harangzúgáskor így kiáltott: |
| – Én cigányzenét, pezsgőt akarok!… |
| …„Farsangba még azt mondta: Ujjé! |
| S pezsgőbe tartott feredőt. |
| Pünkösdkor már azt mondta: Ó, jaj! |
| És vékonyan járt, mint a sóhaj – |
| S a koldus is nevette őt…” |
[A váltók és a nők – bajok]
| Az élet itt is körmeire égett: |
| a váltók gyűltek, – forogtak a nők. |
| A szép emlékek korbáccsá fonódtak |
| s kergetni kezdték újra, újra őt. |
| S mint egy régi zenélőóra hangja, |
| mely parkba száll egy erkély ablakán, |
| úgy csendült meg szívén a nyughatatlan, |
| langy útiláz. S az ég sok csillagán |
| legeltetvén szemét, forrón susogta: |
| hisz titeket el úgyse hagylak én! |
| Az úton is majd fölnézek tirátok, |
| ti, sorsokra levillogó virágok, |
| s ha odaérek, intsetek felém… |
| És fölébredt a régi úti ének: |
| Rohanj, rohanj te szárnyas masina! |
| Csak kóborolni, ide-oda szállni! |
| Mit ér az út, ha szürke, ha sima! |
| Újra kezébe volt az útitáska, |
| egy élet málhájának oly sovány. |
| s messzi el-eltűnt előle Bácska – |
| s ő hátradőlt a Pullmann bársonyán… |
Utóhang
| Hű olvasóm, ki idáig jutottál, |
| most már lapozz csak vidoran tovább. |
| Ne félj tőlem, nem viszlek temetőbe, |
| meg nem mutatom szent Mihály lovát. |
| Kezemet hónod alá igazítom |
| és elbeszélem néked suttogón, |
| hogyan látta e szép Pest a poétát, |
| a Belváros, mely csillogást és fényt ád |
| s Buda, s a hídak és az Oktogón… |
| Mert sokat járt ő kopott havelockban |
| s művészkalapban e szép tájakon, |
| ahol a gondnak görbe karvalyorra |
| oly nagyon sokszor csípte őt nyakon. |
| A gondról néked is van tán fogalmad, |
| ki jó polgár vagy s tészed dolgodat. |
| És az adó s a gyermekek cipője, |
| orvos, patika elég dolgot ad! |
| De éjjel nyugton alszol, s törpe mécs ég |
| kis barokk-éjjeliszekrényeden. |
| És nem gyötör meg vérig lelki kétség, |
| csüggvén e síkos földi életen. |
| Ha tél van, akkor bundádat felöltöd, |
| alul pedig fölhúzod a trikót. |
| A kályhánál vígan pipádat töltöd, |
| vagy orfeumban iszol vöv-klikót. |
| Vagy pasziánszot játszol este nőddel, |
| míg hallgatod a gyermekhortyogást. |
| És reggelire csokoládét szürcsölsz |
| s megeszel hozzá három lágy tojást. |
| Ha nyár van, akkor el a nyaralóba! |
| Fürödni viszed nőd és gyermeked – |
| csak ennyiből áll életed folyása, |
| ez küzdésed és örömöd neked! |
| És közbe lassan vagyont takarítasz; |
| nem is ember előtted – ugyebár? -, |
| kinek nincs nehány ezre takarékban, |
| mely a többire kamatozva vár. |
| De lásd, a költő, ő nem ilyenfajta, |
| ő nem gyüjt bankót, sárga aranyat. |
| Kis udvari szobákba viszi sorsa, |
| hol rossz diványokon fekszik hanyatt. |
| Ott heteken át bámul a plafónra, |
| amelyre álomképet tereget. |
| Míg átketyeg a rozzant falióra |
| forró nyarakat s fagyos teleket. |
| És ottan ő olyan dolgokra gondol, |
| amik megrontják életét. S a dal |
| úgy ömlik ettől ki az ő szivéből, |
| mint fakéregből a nedv, a fanyar. |
| A költőnek bizony nincs két ruhája |
| s e rémes szégyent könnyen cipeli. |
| Mert tudja, hogy nem földi érték: lelke, |
| sem szói, sem tündéri színei. |
| Magát ő föl nem válthatja aranyra. |
| mert oszthatatlan ő, súlyos egész! |
| Az égig rántja szíve dobbanása |
| s a föld számára jajja elenyész. |
| Ha süt a nap, véled örülni nem tud, |
| de véled érez, hogyha hull a jég; |
| csak nyomdafesték s papír, amit itthágy, |
| ha kivetette a földi kerék… |
| Ezért szeressed őtet és ne irtózz, |
| ha több napig hord egy gallért szegény. |
| Szívébe tiszta a virág, mi bimbóz, |
| csak nem látszik ki szíve ereszén. |
| Ne nézd le őt, mert ő se más, csak ember, |
| csak – jobban szeret téged, mint magát… |
| … Ám azért, hogyha fiad verset írna, |
| csak tekerjed ki mégis a nyakát! |
|
| …Hol kezdjem el, hogy a végire jussak? |
| Nagy volt az út, sokfelé ágazó. |
| És ő csak ment, előre, mind előre, |
| hol rögös, keskeny útat vág a szó. |
| Ha félénk volt és sötét sírkövek közt |
| fütyülve ment át, mint a kisgyerek: |
| azzal vádolták meg, hogy szentségsértő, |
| a gyengelelkű gyáva emberek. |
| Ha bátor volt és szennyes lebujoknak |
| benézett vértül szagló ablakán, |
| azt mondták rá, hogy jó erkölcsöt rontó |
| s a szenny pecsétjét hordja ő magán. |
| Nem volt apostol, mert sohasem állt ki; |
| nem érdemel apostolt e világ! |
| Hol, még mielőtt üde eső hullna, |
| szárazság hervaszt el minden csirát. |
| És nem volt a költők fölkent királya, |
| s a nép nem ért rá bajlódni vele. |
| A férfiaknak sem kellett siráma, |
| a nők asztalán, ott se volt helye. |
| Mert egyszín arca volt, mit fennen hordott |
| és senkinek se mondott kellemest. |
| S míg egyképp tisztelt bölcset és bolondot, |
| éhes bűnöst s jóllakott jellemest: |
| leszállott hozzá Jákob lajtorjája |
| (az elmulasztott ranglétra helyett) |
| s az égnek sok szívélyes angyalkája |
| feléje égi rangot lengetett… |
|
| S hogy elfáradt a zengő sóhajokba, |
| a szerelembe fúrta a fejét. |
| Romantikusa volt a szerelemnek, |
| mely megtagadta tőle hűs tejét… |
| A magányosság könnyáztatta árkát |
| ő otthagyá, hogy eljöve a lány, |
| ki Madonna s kit Margitnak neveznek |
| s ki ott jár most a költő oldalán. |
| És felesége, anyja és szerelme |
| s az ő szemével néz most messzire. |
| És azóta, hogy őtet megtalálta, |
| már nem gondol ő lelke vesztire. |
| S ha megkínozza néhanap a munka, |
| avagy a múlt, mely rémes volt, setét: |
| Margitra néz, lehajol a kezére |
| s a béke könnyje futja be szemét… |
| Ó, áldott asszony, aki lelke fáradt |
| virágait könnyeddel öntözöd: |
| légy áldott te, százszor, ezerszer áldott! |
| a földön járó asszonyok között. |
| Karod ne vedd ki elfáradt karomból, |
| szíved szivemről soha le ne vedd! |
| A csókod épít, egy rossz szavad rombol – |
| ki tudja: hova szárnyalok veled… |
| Talán ama szentelt dimenziókba, |
| ahol a név, a hír örökre él! – |
| S mint egy tőn pattant két egyforma rózsa, |
| egymásra hajlunk, majd ha jő a tél… |
| … Az uccákon, ha tovamegyek néha, |
| úgy mondom neved, mint a kisgyerek, |
| kinek szájába cukor íze olvad, |
| amellyel játszik, s boldog-réveteg; |
| és ha sötét van és már minden alszik, |
| lelkem olaján fölgyullad neved! |
| Amíg te itt vagy, addig mindenem van, |
| csak addig lágy a kenyér s kerevet… |
| Galambkirálynő! Lelkem lelke! Tűrő! |
| Örök szerelmem, jer végig velem |
| az életen, mely elcikázva tűnő; |
| a te karodban hűljön ki fejem!… |
|
| S a költő már megenyhült életével, |
| van felesége, kinek főzte jó: |
| csak néha borul el, ha jő az alkony |
| és nincsen bölcső… s nincs dal, altató… |
| Sötét fejének nem lett kicsi mása |
| (Be zord gyümölcs az, mely nem ád magot!…) |
| Regény volt, melynek nincsen folytatása, |
| egy ház, melyre nem vágtak ablakot. |
| Az útját nehány könyv jelzi szerényen, |
| nehány türelmes rizsma rongypapír. |
| Ma már az istenek nyugalmát érzi |
| és égi s földi békét, hogyha ír. |
| Sokat forog most a jó társaságban, |
| mert nagyon sok időt tölt egyedül. |
| De esténkint egy-két igaz baráttal |
| szóélceken még olykor felderül. |
| Az ifjú költőnemzedéknek szoprán |
| hegedőse, a tisztalelkü Szász, |
| ki Balázsnak, a félszemű kadétnak |
| a közeli békéről magyaráz. |
| Ők szegődtek melléje e viharban, |
| mely elnyelé a régi szép időt |
| s a sok sudárfát, mely a régi napban |
| a régi földből ég felé kinőtt. |
| S ő tudja már, hogy vége, vége, vége!… |
| A megszült gyermek visít és zokog. |
| A terhesség a szentelt méhnek éke, |
| a magzat néha gyilkolni szokott… |
|
| S most itt jár ő közöttetek az aszfalt |
| szűk szélin, szürkén, akár egy veréb. |
| Várván, mikor terítik meg az asztalt |
| és lesz-e étvágy, hogyha lesz ebéd?… |
| S ha néha ismerős uccákba téved, |
| S mert nem siet, nem éri el a révet – |
| lépésbe megjár még egy darabot. |
| Sokszor mentek el vígan, dudorászva |
| egy-egy kuplét, mit ő írt hajdanán… |
| Csak mulassatok jól, ő ezt kivánja, |
| sok véres könnyben fogamzott dalán! |
|
| Rózsák szirmait nem hipnotizálja, |
| szíveket nem, csak villámot, ha vonz. |
| Bajra született, örökös viszályra, |
| a szeme tőr, az akarata bronz. |
| Ha tovasuhan, tekintsetek végig |
| el-elmosódó sötét vonalán. |
| Kik önmagukat önmaguktól védik: |
| azok megértik egykor majd talán… |
|
|
