[Pest]
| A kelenföldi állomáson reggel |
| a vonatról egy gyűrött úr lelép. |
| Kezébe kis lim-lommal teli táska |
| és fölgyűri az übercíherét. |
| Nadrágja térdes, mint két rossz vitorla, |
| libegve szálldos búsan-szélesen. |
| (A vánkos alatt szokta kivasalni, |
| mit titkolni szeret szemérmesen.) |
|
| (Irigyeljétek ti, polgári, síma |
| szép vánkosok, a költők vánkosát! |
| Amelyre súlyos fejük lehanyatlik, |
| hol száz világ és száz szél szálldos át. |
| Hol forrókeblű, hószín bajadérok |
| a férfi mellett fekszenek szüzen; |
| hova az élet, a rideg, reális, |
| sem erkölcsöt, sem kényszert nem üzen. |
| Hol több az álomkép, mint a világi, |
| és sokkal több a vágy, mint a falat; |
| hol minden ránc egy életút a földön; |
| de a költő csak – az égben marad. |
| A párna, melyre költő feje hajlik, |
| egy darab égbolt, isteni tejút. |
| S ha öreg lesz a költő, a pokolba, |
| de a vén párna – múzeumba jut!) |
| Térdes nadrágja szállt az úti porban, |
| gallérja alatt fekete szalag |
| keskeny selyemből hosszan és meredten, |
| – mint két setét út – kétfelé szalad. |
| És kiválasztja, merő kabalából, |
| a legzordabb arcú fiákerost; |
| a hintóba beugrik fürge lábbal |
| s új hódítások felé indul most. |
| A nyugalomnak fehér, sűrű, édes |
| tejét folyatja a reggeli ég. |
| A külvárosi házak ablakából |
| kileng a függöny, a berlini kék. |
| Kövérkés arcú, kerek szobalányok |
| porolórongya vígan integet. |
| Nyakukra hull a hajnak gyönge fodra |
| s ragyogva fénylik a kis fül megett. |
| Egy kis szalónnak habos ablakábul |
| egy édes szonatin ütemje száll. |
| Egy ház előtt szerelmi randevú van, |
| a lány nyakán kígyózva leng a sál. |
| Egy divatárusboltnak ajtajában |
| a tulajdonos ábrándozva ül. |
| És fenn az égen könnyü bárányfelhő, |
| mint nászi mennyezet, isteni tüll. |
| És mindezek között s alatt gurulva |
| halad a gummitalpú, álmatag. |
| A fiákeros ostorral suhintgat |
| és biztatja a vékony lovakat. |
| A pesti tornyok jönnek már feléjük, |
| palájuk csillog, mint ömlő higany. |
| A hosszú gyárkémények nyugalommal, |
| mint öreg bácsik, pipálnak vigan. |
| S e fürgén mozgó délelőtti képen |
| a Gellérthegynek rajza könnyedén. |
| S a fellegvár a felhőknek alatta, |
| mint órjás szem alatt egy könnyedény. |
| S az Erzsébethíd ünnepélyes íve |
| s a Duna ringó, rengő habjai… |
| És elkezdődtek egy magyar poéta |
| rögös, rajongó pesti napjai. |
|
[A pénz]
| Megújra Pest!… A nagyszerelmü város!… |
| A bezárt ajtók, selymes ablakok. |
| A Wertheim-szekrény, amely ki nem nyílik |
| annak, aki szemérmesen dadog. |
| A tőkepénz kezében aeol-hárfa, |
| melynek zenéje felleget szakít; |
| s mit meg nem hall a költészet, az árva, |
| mely önkörmével tépi húrjait. |
| Megújra Pest!… A kupolás, a tornyos, |
| az élvezőket csalfán ringató. |
| Az illatos, a sminkes és a kormos, |
| a szívek alatt lenge hintaló. |
| Az olcsó percek és a drága órák |
| városa éljen!… Éljen Budapest!… |
| Hol oly békén megfér a könnyű lélek, |
| és mostohája, a lágy, buta test. |
| E szép város még nem szült igaz költőt! |
| s költőbül itt még nem lett gazdag úr! |
| Itt pénz pörgeti meg az emberöltőt, |
| itt nem kell rím, ha a rét tavaszul. |
| Ide fiatalurak jönnek, halvány, |
| üres szivükkel éhes-vakmerőn; |
| s könyökcsapásuk az életutalvány, |
| mely pénzzé érik a déli verőn. |
| A pénz itten az úr és nem az ember, |
| akár darócba jár, akár selyemben. |
| S a pénzt pincékben őrzi száz lakat, |
| mely költők előtt mind zárva marad. |
| Ha pénzt akarsz, hideg közönybe öltözz! |
| A szívedet szakítsd ki s vágd a földhöz! |
| A hangulat divatja már lejárt; |
| a holdfény zsebnek s gyomornak megárt. |
| Ha pénzt akarsz, tanuld az egyszereggyet! |
| Feledd az istent és a hiszekeggyet! |
| Apát, anyát és testvért ne szeress! |
| s lészen a kamat majd ezerszeres! |
| Gázolj keresztül élőn s holtakon, |
| fütyülj a lelkiismeret szavára: |
| a legjobb arany s a legjobb falat |
| majd így kerül ebédlőd asztalára! |
|
| S ha mindezt tenni, nincs elég erőd, |
| kivül maradsz a paloták során te. |
| Megaláztatva mindenek előtt, |
| a mások büszke pénze sárba ránt le. |
| A Lipótváros glaszékesztyüjét |
| a karcsú hölgyek szájadba nem mártják. |
| És nem szívhatod édes nedüként |
| a dús függönyök Treffle-incarnatját. |
| Márványlépcsőn nem göngyölít eléd |
| vörös szőnyeget a borotvált, mafla, |
| aranyzsinóros szemtelen inas, |
| ki grófnak képzeli magát kinyalva. |
| A Terézváros?… be az sem fogad: |
| a demokrata-dölyf is pénztül szaglik. |
| Rosszul fest az az Andrássy-uton, |
| kinek szive a nyomortul vonaglik. |
| A hetedik kerület, – még az is |
| előkelőség álarcába süpped. |
| Szent Erzsébetnek neve meg nem óv, |
| tovább kell menned futva, mindenünnet… |
| Hol búba fúl a sötét Ferencváros, |
| ott ágyaznak majd neked szűk helyet. |
| A garniszállók szégyenlős vidékén, |
| ott ebédelhetsz nyugodtan tejet. |
| És nézheted szőke varróleánykák |
| tüdővészes apadt kis életét, |
| akik dalolva hordják a halálnak |
| korai, zord, sápadt ítéletét… |
|
[Apostoli szegénység]
| Ide jutott a költő Budapesten, |
| apostoli szegénység várta őt. |
| És az Üllői úton kódorogván, |
| remélt és várt egy boldogabb időt. |
| Aludt nagyokat, mert hogy dolga nem volt, |
| magyar költőkben sűrűn lapozott. |
| A lelkesedés lángja melegíté, |
| amely szivében dúsan lakozott. |
| Az új és bátor magyar szót kereste, |
| míg vágyának fehér virága nőtt. |
| Erdős Renéet figyelte estelente, |
| aki a legszebb nő volt azidőtt. |
| A költőnőknek durcás szóvetését |
| szerette nézni s titkos bánatát; |
| gyümölcsös bódék vidékén tanyázott |
| s egy-egy kofánál hitelre talált. |
| Bezzeg a szerkesztők nem hiteleztek |
| nevére, mely még zöld volt, mint a fű. |
| És ő csak nézte a körúti zajban, |
| hogy repül a sok gummikerekű… |
|
| És így történt, hogy hált az uccasarkon, |
| a kávéházban és hídak alatt. |
| Rendőrökkel is volt találkozása, |
| de ilyenkor ijedten elszaladt. |
| Oly élhetetlen volt, slemilek sarja; |
| miért nem állt meg, mondván: itt vagyok! |
| Kövezzetek meg s írjátok siromra: |
| Ruhája rongyos volt, hát megfagyott! |
| Vagy hadd vigyetek tömlöcbe, mert nincsen |
| hova nyugtatnom ifjú, bús fejem: |
| s míg gazdagok veszekszenek a kincsen, |
| addig falat kenyerem nincs nekem!… |
| És Pest szöges kereke őt kidobta, |
| a rostában a rossz szem fennakadt. |
| Beléfáradt a könnyekbe, kinokba |
| és a vidékre újra leszaladt. |
| Szegedre ment, hol a tanyák vidékén |
| még él a ménes és a bor magyar; |
| hol annyi ágy van, ahány fáradt ember, |
| és enni kap az, ki enni akar. |
|
[Szeged]
| A Könyök ucca fogadta magába, |
| mely szűk volt, mint egy kisgyerektopán. |
| Egy üres telek bámult ablakába, |
| vigasztalanul, szürkén, ostobán. |
| De izgató volt az új perspektíva |
| s mindég az kell, mi új és izgató. – |
| És jött megint egy nő: az öreg díva, |
| (blazírt, sovány, nem nagyon bíztató). |
| Anyákat játszott, néha nagyanyákat |
| és fisztulázva mondta szerepét; |
| a költő az anyát szerette benne, |
| a díva benne – tán a gyerekét. |
| S ha verset írt a költő karcsú nőről, |
| és ifjúról, ki liljommal rokon: |
| csúf görcs szaladt át az anyaszínésznőn, |
| mint őszi vihar régi romokon… |
| Ettől fogva a szent és sérthetetlen |
| anyaságot a költő megveté; |
| és vágyakozó ihletével fordult |
| a gyermeklányok világa felé. |
| És innen van, hogy versei özönjét |
| imádattal fogadták ifjú nők; |
| a verseit imádták és kívánták – |
| de ritkábban kívánták – sajnos – őt. |
| És odalett a lázas fiatalság, |
| a homlokon keresztül ránc szaladt. |
| A fekete haj sűrü üstökében |
| már megpillantott ezüst szálakat. |
| Nevét a nyomdafesték már kirágta, |
| a bútól égett rajta szent zománc. |
| S hogy homlokán a redők szaporodtak, |
| úgy kopott le szivéről mind a ránc… |
|
| S rossz idején sok megcsalattatásnak, |
| míg kábultan járt ezer maskarát, |
| tán isteni kegyből, vigasztalásnak, |
| szent berkek felől jött egy jóbarát; |
| kit angyali derűnek szelíd szárnya |
| a művészet szent fénykörébe vitt: |
| a nagy színészt ismerte ő meg akkor, |
| a gyöngybeszédű mestert, Nyárait! |
| Ki oly emléket hagyott, mint a szobrok, |
| maga után, ahova egyszer állt. |
| Ma Gringoire-ban hulltak érte könnyek, |
| holnap már operettben excellált. |
| A meghajlásnak ő volt a királya, |
| és csurgó méz volt ajkán a mosoly. |
| Ha énekelt, a lelket úgy üdíté, |
| mint jó eső, ha virágot locsol. |
| A haját à la Beethoven viselte, |
| mely sűrűn hullt le csillag-balszemén. |
| A bort sehogyse bírta, de szokásból |
| csak azért is eliddogált szegény. |
| Bizony fázékony volt már őkigyelme, |
| és éccakázni nem nagyon tudott. |
| És télen át is félcipőbe sétált, |
| amelybe nyáron is vattát dugott. |
| Ő maga volt a szív, mely nyitva dobban |
| (oly jó tudnom, hogy ott élt, ahol én!) |
| Ó volt a művész, aki talpig ember, |
| a könnyelmű, az utolsó bohém! |
|
| És összementek lakni egyszobába, |
| közös volt minden: a ruhák s a nők. |
| Ma összevesztek, holnap csókolóztak – |
| oly bogarasak, furcsák voltak ők. |
| Valamely misztikus anyagból készült, |
| – mi őket összetartotta – a szál; |
| úgy bajlódott vélük, mint két gyerekkel, |
| a háziasszony: jó Simon Rozál, |
| aki tipegve főzött vacsorákat: |
| mákosmetéltet, csirkepaprikást. – |
| (Még azon szent lelkek közül való volt, |
| kik nem tanultak olvasást, irást.) |
|
| A két művész így élt egy kis szobában, |
| hol olajként fénylett a politúr. |
| Egy pohárszéken pár rajz, kedves arckép, |
| egy öreg, kopott sárga „kasztni” túl. |
| Egy asztalon a könyvek összevissza, |
| mint el nem készült bábeli torony. |
| S ők lázasan az ablakhoz szaladtak, |
| ha egy nő ment el a túlsó soron… |
|
[Az első könyv]
| Itt már a költő úgy élt, mint egy polgár: |
| aludt, ebédelt s mindég vacsorált. |
| Esténkint eljárogatott a „Kass”-ba, |
| hol megírt nem egy ünnepi chorált. |
| Már együtt volt néki vagy ötszáz verse, |
| mit két kemény tábla közt őrizett; |
| ezekkel úgy kérkedett néhanapján, |
| mint viszonyaival egy fő-grizett. |
| És testére szabott ruhái voltak, |
| mikért havonta híven fizetett: |
| így életének, íme, rangja, súlya |
| és nyárspolgári langyos íze lett. |
| Volt egy ruhája… galambszürke homszpőn! |
| mily gyerekes örömmel bújt belé… |
| S hogy – nyár utolja felé – esti nyolc lőn, |
| ábrándosan ment a korzó felé. |
| Nevét a lányok akkor már susogták, |
| kapott már nehány titkos levelet. |
| És büszke volt, ha köszöntgetés közben |
| megcsapta egy forró lánylehellet. |
| Így született meg első verseskönyve. |
| (A kiadója, ő már rég halott.) |
| A honoráriumról szó se essék. |
| A költő végre nyugton alhatott. |
| A „Dél van” Pestre is elvitte hírét, |
| és Pest volt minden, ott más szél forog… |
| … S egy hét mulva az összes élclapokban |
| kigúnyolták a „litterátorok”. |
| Megírták róla azt, hogy érthetetlen, |
| hogy butasága szinte már bravúr! |
| Hogy semmi más, csak lézengő, siralmas |
| és nyögdécselve síró trubadúr. |
| S akik őt érthetetlennek találták, |
| oly jól megértették őt, hogy ma már |
| utánozzák szorgosan nyakra-főre, |
| a sok rossz lében rossz pakfong-kanál… |
| Egész iskola lett a ritmusából; |
| ő vérrel írt, – téntával amazok. |
| Ő költő lett, poéta a javából! |
| Ők – egészséges pesti kamaszok… |
|
| Akkor is az volt már a magyar szellem |
| az irodalmi kritika terén, |
| mely végigvág az igaz író művén, |
| de hasraesik egy miniszterén. |
| A hatalom volt tollat irányító, |
| mit feltétlen akceptál a magyar. |
| (Illő tisztelet nehány kivételnek, |
| ki nívót és nem stallumot akar.) |
| Nálunk azokból csinálnak poétát, |
| kik már semmi egyébre nem valók. |
| S kik új vérükből új szikrát csiholnak, |
| azok zsonglőrök, szélhámos csalók. |
| A nagybácsik s az unokatestvérek |
| tálalják egymást csemege gyanánt, |
| mint ciceróval szedett hirdetések |
| a disznózsírt, a szappant, a banánt. |
| S folyik a dévaj, kacér csereüzlet: |
| ez pénzt ád, az meg pléhet fémjelez. |
| Csak annak váltják be nevét aranyra, |
| ki szerkesztő urakkal éjjelez… |
| De – messze volt a költő Budapesttől, |
| hol élőt s holtakat dicsérnek – és |
| hol komolyan folyik az irodalmi |
| magyar szemmértékhitelesités. |
| S bár a szerkesztők között híve nem volt, |
| mégis megindult két szál pesti toll, |
| két látva néző embernek kezében, |
| kik nem bánták azt, hogy más mit papol. |
| Nevüket már az emlék bársonyára |
| kemény betűkkel rótta föl a hír: |
| az egyik Kosztolányi volt, a költő, |
| másik Karinthy, ki vésővel ír. |
| Hogy a „"Dél van”-ról mi volt véleményük |
| pár – komoly szókkal beírt – oldalon, |
| azt nem írom le ide, inkább szívem |
| dús aranykeretébe foglalom. |
| Nem ismerték ők a vidéki költőt, |
| ki messzi járt, tiszai partokon. |
| Csak a rímek dróttalan táviróján |
| beszéltek véle égi hangokon. |
|
[Kórház]
| A költővel a világ egyet fordult |
| (mert verseskönyvért nincsen kegyelem!) |
| Még este száján bor patakja csordult |
| s már vérbe feküdt másnap reggelen. |
| A gyomra szakadt bizony ki szegénynek, |
| a gyomra, mely oly sűrűn volt üres. |
| Most már hiába volt néki mit enni – |
| Bosszúállásban a sors oly ügyes!! |
| Fölkapták őt, mentőkocsiba lökték, |
| kórházba vitték, hol soká feküdt. |
| Magára hagyták, ő is úgy akarta; |
| ott pókháló belepte, por takarta, |
| mint egy megrepedt, régi hegedűt… |
|
| … Szép mustillatú és vörhenyes ősz volt, |
| mikor a költő lábra állhatott. |
| A szép világban csalódva fogadták, |
| azt hitték róla rég, hogy már halott. |
| Kis verseskönyvét hóna alá csapta |
| s – agyő: polgári élet! és Szeged!… |
| És – isten tudja, most már hányadikszor – |
| újra próbált egy szebb, új életet. |
|
[Pesti ritmusok]
| Fönt Budapesten sárga volt a flaszter, |
| már kopaszodtak a körúti fák. |
| A beteg költőt megcsapta a szellő, |
| a sok-sok kedves pesti furcsaság: |
| a teli utca, a szép női lábak, |
| minőket látni másutt nem lehet. |
| És megtanult most újra bölcsen járni, |
| lábujjhegyen a női nem megett. |
| Enni szerette volna, megharapni |
| a véletlen megtalált életet. |
| És nagy szerelmet, szépet, újat kapni, |
| amely nélkül ő sosem élhetett. |
| S ahogy kereste, hipochonder-módra, |
| hiszékeny fejjel évrül-évre már, – |
| újat talált, de nem tudta feledni |
| a régit, melyet elsodort az ár… |
|
| Első szerelmek ifjú trombitása, |
| napkeltének fehér lovagja volt. |
| S az élet köde mindég odatolta, |
| hol rőt fátyolok közt már állt a hold. |
| Mindég elkésett, babrálván az emlék |
| mély dobozában hervadt lomokon. |
| És várúrként akart fennen lakozni, |
| míg vermet ásott laza homokon. |
| S a kávéházak terasszán sötétlő |
| barbár alakját megszívta a gond. |
| A kávéház lett a háló s ebédlő |
| és ő maga egy elhervadt bolond. |
| Úgy járt oda, mint mások hivatalba, |
| ott dolgozott, s dobogta ritmusát. |
| Egy messzi élet mélyét írta dalba, |
| megrázván lelke sötét ciprusát. |
| És pénzért kelle menni a lapokhoz, |
| könnyet aranyra kelle váltani… |
| … Be jó néki, hogy egyszerű zsidó volt |
| s nem előkelő lovag, máltai! |
|
| Már heteken át jár a pesti uccán, |
| míg egy napon őt mégis meglelék. |
| A József körút aszfaltján kifáradt, |
| s a Baross-kávéházba ment be épp. |
| Az asztaloknál jó nyárspolgárokból |
| tarkán libegő bokréta hevert; |
| odébb egy tanárképű ifju ember |
| épp egy játszma piké-kártyát kevert. |
| Az ujságosfiúk meg úgy rohantak, |
| mint véres karddal szoktak hajdanán. |
| A kasszában búsongott a kasszírnő, |
| egy álmosarcú, szelíd-fajta lány. |
| S a hátsó fronton, egy sötét sarokban, |
| ott ült egy ifjú, acélos, mokány: |
| kabátja lüszter s kissé szembetűnő |
| világosság ült széles homlokán. |
| Az öltözéke nem nagy gondra valló, |
| de némi fölényesség ült szemén. |
| Már régen volt. De sötét vasbotjára |
| s hajlott állára jól emlékszem én. |
| Furább arc sosem volt még Budapesten |
| (megtámaszkodván úgy féloldalon) |
| – Karinthy ő, az ifjú mókamester!… |
| így szólt a főúr bajusza alól. |
| Azóta nagyot nőtt e szárnyas ember |
| és minden nagyra méltán hivatott. |
| Kreált egy új szatírairodalmat, |
| mint nagy szabók valami divatot. |
| Már levitézlett szerkesztő volt akkor, |
| meghalni látta az élces „Izé”-t. |
| Húszéves fővel mellre szippantotta |
| a magyar irodalom bús izét. |
| Öreg irókkal vette fel a versenyt, |
| kik két kézzel cibálják tollukat. |
| És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel |
| valamit hozott tőle a „Nyugat”. |
|
[Új magyar irodalom]
| S új hangra gyúltak ki a pesti viskók, |
| ki kellett tárni ajtót, ablakot. |
| Avítt szemeknek arra kelle nézni, |
| amerre a megifjult nap lakott. |
| Új irodalom bontotta virágját, |
| mely rózsát, rongyot a nevén nevez. |
| Az Igazságnak szava volt az „Új”-ság, |
| amely nyugati szeleken evez. |
|
| És dicsfényét az Akadémiának |
| egy reflektornak fénye fogta meg; |
| végigtörülte és jól megcibálta – |
| tüsszögtek belé a „nagy”-emberek. |
| Pipájuk hamvát szelíden kiverték |
| és összenéztek, sandán, csámcsogón; |
| s tovább aludtak, fejük lehanyatlott, |
| hisz oly nehezek voltak, mint az ón. |
| Aztán nyugodtan tovább álmodoztak, |
| (mert álomban az ember nem veszít;) |
| és aludtak. És hogyha meg nem haltak, |
| akkor talán még ma is ezt teszik! |
| Innen van az, hogy útas, aki Pestet |
| megnézni jössz, ahogy már ez szokás, |
| a Dunaparton gyanútlanul járván, |
| füled megüti egy mély hortyogás. |
| Furcsa bogárkák szundikálnak ottan, |
| a szürkeségnek bárgyú ütemén: |
| ott van a Magyar Rovargyüjtemény! |
| Egy kacskaringós gombostűre szúrva, |
| a Stylusbolhát itten láthatod, |
| kit dicső nagyjainknak örök-vemhes |
| egyénisége mélyen áthatott. |
| S az ünnepélyes terem, az is ott van |
| és abban a Petőfi-Társaság; |
| hol díszmagyarba búvik a középszer, |
| melynek nem árt a magyar árvaság! |
| Hol tönkreteszik a Petőfi-kultuszt |
| kis dilettánsok avas betüi; |
| agyukba tinta, elegáns zsebükben |
| egy rímszótár s egy ritmus-etüi… |
| A Vigyázó-díjban is ők a döntők, |
| melyre magam is pályáztam idén; |
| s Nadányi-szaktárs kapta meg a díjat, |
| berobogván egy ifjú venyigén. |
| Gazember lennék, hogyha irigyelném, |
| sőt üdvözlöm az ifjú kollegát; |
| ki a gyümölcsöskertek illatából |
| büszke babérligetbe kullog át. |
| Én megmaradok koszorútlan fővel, |
| tán puhább lesz így örök fekhelyem. |
| De Petőfit csak Társasága nélkül, |
| a babért meg csak babba kedvelem! |
|
| És felborult a kopott régi mérleg, |
| mellyel mérték a hetilapokat. |
| S jött új szem, új száj s új toll is tömérdek, |
| mely meztelen szíveket tapogat. |
| És új kritika és új életelvek, |
| és új szempontok, új magyar irány. |
| S az új nevekből új díszkert virágzott, |
| a régi rónaságon új virány! |
| Egy zsidó úr, a hórihorgas báró, |
| magyar betűért tűzbe menni kész; |
| szívét s agyát új hangoknak kitáró, |
| nyugati szélben bátor tengerész. |
| Ki atyjától nemcsak aranyja halmát, |
| de fajtáját is készen kapta meg. |
| És nemcsak úri pezsgőt tudott inni, |
| de könnyet is, mely félénken remeg. |
| S akinek ujja, a fínom, a kékes |
| nemcsak a tallér dobásához ért, |
| de hogyha tollhoz nyúl, a szava ékes, |
| s nemcsak búzát arat: ha kell, babért. |
| De nem születtek ők a zöld babérra, |
| csak munkára, mely szent és végtelen. |
| Hogy tiszta légyen, mi ködös volt eddig: |
| az igazság, a szó, az értelem! |
| És Ignotus, a fínom magyar költő, |
| egy egész kornak zengő taktusa! |
| Az ő szaván vidult egy emberöltő, |
| melynek sora csak harc volt, csak tusa. |
| Vegyétek elő könyveit s betűzvén, |
| a bölcs sorok közt lesz a jutalom. |
| Majd elárvult szivetek fel-feléled |
| a sok-sok hipnotikus futamon. |
| … Hogy honnan jön?… kérdjék irodalmárok. |
| Hogy hova megy?… S a lépte meddig ér? |
| Majd mély nyomai elárulják egykor |
| s az ifjúság, mely tőle inni kér!… |
|
| Ily férfiak, (kinőve egy hatalmas, |
| szent ágból) jártak Pesten akkoron; |
| hol könnyek szálltak a költő szemébe |
| s a könnyek mellé tódult a korom. |
| Ó, nem tudott ő sehogysem megélni, |
| – a borús lírát itt nem kedvelik. – |
| És hogy a pénzt magához csalogassa, |
| amelyből még halálra sem telik: |
| humoristának állt be, vidám kuplét |
| és bökverseket kezdett gyártani; |
| és sötét tollát most már a szívébe |
| sokkal mélyebbre kezdte mártani. |
| S a Borsszem Jankóhoz vitte el őket, |
| hol hullottak az ezüstkoronák; |
| Nikitáról, vagy a női divatról |
| élcelvén nehány kurta soron át. |
| S a szerkesztővel, a dallamos lelkű |
| költővel ő sűrűn vitatkozott |
| a bomlott, sivár magyar viszonyokról – |
| s Molnár leült – és utalványozott… |
| Ezek a pénzek ó, be nagyon sokszor |
| mentették őt meg vacsoraidőn, |
| mikor leült a vendéglősarokban |
| és lakmározott egy adag tüdőn… |
| És lassanként leszakadt a ruhája, |
| hogy szégyen volt az uccán járnia. |
| Ó, mennyire sajnálom ma is őtet! |
| Mily nehéz volt sorsát kivárnia! |
| Ha akkor elhull a sok éhezéstül: |
| be kár lett volna érte, ó, mi kár! |
| Ki feküdnék most be az ingyen-sírba, |
| mely számára ma, remélem, kijár? |
| S ki arcára tennék a Múzeumban |
| helyette most a Jókai-lepelt?… |
| … Egy tisztánlátóbb kor lesz mondhatója: |
| a magyar költők közt ő volt a gólya, |
| ki a siralmak házán kelepelt. |
| Úgy állta a sok csapást, mint a répa, |
| kissé meggörbült, mély lett a szeme. |
| Kis sanszónokat írt a kabaréba, |
| jól csattogott a Heidelberg-zene. |
| Egy-egy dalért már ötven koronával |
| fizették meg a tollát, ó, egek! |
| Most már elhitte maga is, hogy „író”, |
| s repültek véle égi fellegek. |
|
[Nők]
| A pesti napon kezdett fölüdülni; |
| már a Körúton vett ki új szobát. |
| De nagy tengerek választották széjjel |
| őt és mogorva szobaasszonyát. |
| Mert, bár különbejáró volt az ajtó, |
| túlmorális volt a vén nénike. |
| S az ifjú hölgyek lelkesült csapatja |
| inyére bizony nem volt nékie. |
| Úgy járt haza, mint idegenbe tolvaj |
| (szinte zsebében vitt nőket haza, |
| itt, Pesten, hol nőinkről azt regélik, |
| hogy erkölcsük egy kissé túllaza.) |
| Ezért volt néki harminckét lakása! |
| Tíz év alatt harminckét szép lakás! |
| S hurcolkodáskor mind-mind úgy égette, |
| mint gonosztévőt a máglyarakás… |
|
[Orfeum]
| Eljárogatott az orfeumokba, |
| italos nőket tág szemmel csodált. |
| Krúdy Gyulát is sűrűn látta itten, |
| ki éjjente szólóba iddogált. |
| A magyar úrnak elszalajtott kedvét, |
| sötét szobrát lehetett látni ott. |
| Ahogy naponta, talpig feketében |
| durcás ajkával konokul ivott. |
| Még akkor talán ő maga se tudta, |
| hogy a magyar Szindbád, ki ott iszik. |
| Néha egy bókot hullajtott a nőknek |
| és egyhelyben ült reggeli tizig. |
| S hogy unalmas ne légyen így az élet, |
| s hogy ne érezzen semmiben hiányt: |
| megfricskázott – csak amúgy két pohár közt |
| egy pincért, vagy egy huszárkapitányt. |
| Aztán leült, vásárolt pár virágot |
| s egy hölgynek küldé késő éccakán. |
| A „Napló”-nak megírt egy új novellát, |
| melyben rezeda nyílt… s szaladt a szán… |
| magával vivén egy italos ifjút |
| kit orráig takart a drága prém; |
| s a szán szaladt a szikrafényű hóban, |
| míg csókok vártak rá egy fogadóban, |
| meleg kemence hasas peremén… |
|
[Reggel a körúton]
| Az akkori Pest jól ismerte őtet, |
| a bús költőt, a jelentéktelent. |
| Kivált a Körút, ahol reggelenként |
| álmosan és gyűrötten megjelent. |
| Ott nézte a kis hivatalnoklányok |
| sietős útját, árva életét: |
| egyik útközben tűzi meg a kontyát, |
| a másik rossz cipőbe félve lép; |
| a harmadik harisnyát igazítgat |
| egy kapu alatt mélyre görnyedőn; – |
| míg átellenben egyik könyvesboltban |
| most szalad föl rekedten a redőny. |
| És úgy sajnálta őket, látva ferde |
| és széttaposott sarkuk bús nyomát. |
| Cigarettája hamuját leverte |
| s tovább ballagott a körúton át. |
| S a Dohány ucca sarkán a New-Yorkba |
| ment reggelizni teát és vajat. |
| A rum violaszínű lánggal égett |
| s alatta sűrü kék szirup maradt. |
| És akkor arra gondolt, hogy az élet |
| csak fel-felcsapó lángjaiba szép! |
| Mi alul van, azt szürke víz elönti |
| s ki alul van, nem üthet sose szét… |
| Akkor még azt hitte, hogy egy betűben |
| száz malomkőnél több erő tüzel… |
| Ma tudja már, hogy liszt kell a gyomornak, |
| mely rossz viszonyban áll a betüvel! |
|
| Ahány napilap megjelenik Pesten, |
| a pincérrel mind elhozatta most. |
| Az asztalán toronnyá nőtt az ujság, |
| kezébe vett egy istenest-papost; |
| látott benne alleluját és áment, |
| közben felekezeti mardosást. |
| Egy vakbuzgó toll a zsidókra ráment |
| és tartott nagypénteki nagymosást. |
| Egy másik lapba meg a forditottja: |
| megbotránkozás, amely vért kíván… |
| S ő szívdobogva nézte ezt a versenyt, |
| kihűlt teáját csöndesen iván. |
| Egy másik újság kéjjel dorongolta |
| a szociális szakszervezetet. |
| A harmadik pedig egy színésznőre |
| köpött nagyszájjal epét s ecetet. |
| És mind sötétebb lett a nyomdafesték, |
| pokollá nőtt a nagy papírhalom. |
| A szívét itt senkinek nem keresték, |
| senki számára nem volt irgalom! |
| S a költő – mert a költők oly naívak – |
| tovább lapozva, verset keresett; |
| (amely cikk nálunk, amint tudni illik, |
| nem valami lámpással keresett.) |
| És nagy keresés után lelt is végre |
| Krüzselyi Erzsitől egyet, – belül, |
| a vízállás szelid rovatja mellett, |
| mert ott a költő pénzbe nem kerül. |
| És, bár e fürgetollú, szíves hölgyet |
| irígyelni eszébe nem jutott: |
| a vers-rovathoz érve, megriadtan |
| a kávéházból mindég kifutott. |
| S megértette a magyar zsurnalisztát, |
| ki elbú, amíg mások látszanak. |
| Ki az izetlen, száradt nyelvre ízt ád, |
| míg vállain mások virágzanak. |
| A zsurnalisztát, ki szemét pirosra, |
| agyát sötétre írni kénytelen; |
| míg ügyelni kell szabad-ra, tilos-ra, |
| a multja bús, jövője fénytelen. |
| Minisztert kéne mindjéből csinálni, |
| mire fáradtan megöregszenek! |
| Avagy becsukni őket, mert halálig |
| csak a buták javán törekszenek! |
|
[Ágyrajárók között]
| S a Körúttól megundorodva végleg, |
| ahol oly tisztán látta a gyomot, |
| nekivágott a felső faluvégnek, |
| ahol remélt még néhány liljomot. |
| A földet most már nagyon megutálta, |
| (a földszintnél tán jobb lesz odafent…) |
| S egy emeleti csöndes kis szobába, |
| a Baross-utca harminchatba ment. |
| Ahol nem járta már különbejárat, |
| de volt kisgyermek, aki egyre sírt. |
| Itt született a vers az Emeletről, |
| mit oly szeretettel a „Hét”-nek írt. |
| Egy mély szobán kellett keresztüljárni, – |
| hol egymás hátán állt az ágy tunyán. |
| Hált ottan pincér, éjjeli kaszírnő, |
| színész meg ügynök, hortyogván csunyán. |
| A költő mindég lábujjhegyen ment át, |
| az alvókat tisztelte szörnyen ő. |
| Míg egy napon jött egy új ágyrajáró: |
| egy marconatermetű tőrnyelő. |
| Ahányszor lépett, mindég megriadtunk, |
| hidegtül rezgett szívünkön a bőr. |
| Oly kísértetien sziszegett benne |
| valami; tán a frissen nyelt vitőr. |
| Szeszélyes volt e furcsaétkű ember, |
| mindenkit útált és megátkozott. |
| És – öndicsekvés nélkül légyen mondva – |
| csupán a költővel barátkozott. |
| Kis kölcsönöket fogadott el tőle |
| (mert jómódú embernek hitte őt.) |
| S néha sétálni küldte a poétát, |
| míg az ő szobájába vitt be nőt… |
|
| És egy napon egy detektív kereste, |
| (a lépcsőkön még várt két zord alak;) |
| és ahogy vitték, tőralakú árnyát |
| csúcsosan verték vissza a falak. |
| … Azon az éjjen senkisem aludt el, |
| remegtek, hogy tán mégis visszajő. |
| Azóta már az isten tudja, melyik |
| lebujnak sötét nedvét issza ő. |
|
[Egy szőke]
| És meddőségben telt el néhány hónap; |
| hogy miből élt a költő: nem tudom. |
| Hátat fordíta minden rossznak, jónak, |
| a balsors olajával kent uton. |
| Egy apró kabarészínésznő szőke |
| haját csavarta ujjai köré – |
| s a magányosság öröknek szánt mécsét |
| alvajáró kezekkel széttöré. |
| Igénytelen kis nő volt, szája szélén |
| egy melankólikus fanyar vonás. |
| A költő szeme megakadt szegénykén, |
| mert ez a költőknél is így szokás. |
| Éjfélig a művészet csarnokában |
| volt mindennap ez apró nőszemély. |
| S hogy a költőnek tiszta inge légyen, |
| inget mosott hajnalig ő szegény. |
| És kora reggel próbára rohant el, |
| majd ruhát varrt és szerepet tanult; |
| a nyugalom szent virága fakadt ki |
| és béke lengett ott, ahova nyúlt. |
| Nem ettek néha hónapokon által, |
| nem láttam sose nőt, oly légiest! |
| Már úgy ragyogott s úgy szállott libegve, |
| akár egy tisztafényű égitest. |
| És hogy nem volt mit enni, válni kellett, |
| mert tőszomszédok a szív s a gyomor. |
| S a szív, ha bármily tele van, nem adhat |
| belőle a gyomornak… S ez nyomor! |
| És ellenére a régi szokásnak, |
| hogy szétmentek: egyetlen könny se hullt. |
| Az emlék gödrén sírt szelíden ástak – |
| abban virágzik most a szőke mult. |
|
[Album]
| A lelkében a költő féltve őriz |
| egy nem hervadható albumlapot; |
| amelyen egy asszonyiasan durcás |
| lágy férfiarc aranyhelyet kapott. |
| Az életének gyöngyházalbumából |
| van kiszakítva ez a drága lap; |
| rajt az alak szép enyhe kék szinekkel |
| s a hónak szűz szinével az alap. |
| Puhás kezét mindég ökölbe tartja |
| s tán életében sohasem ütött. |
| Mindég cik-cakkos életének partja, |
| elektromos a lelke, túlfűtött. |
| Mutatóujján arany pecsétgyűrű, |
| benn „K. D.” széthullt aranypor helyén. |
| Szelíd remekbe nőtt a Kosztolányi |
| ősök nemes, higgadt, édes tején. |
| A Bácskából hozott dúsan magával |
| szópárfőmöt s izgékony, sűrü vért. |
| És őszi estén meg tudott bomolni |
| egy celluloid női fésüért. |
| A rímein áfonya-fanyar lé folyt |
| s alélt szavakkal járkált vemhesen. |
| A rothadást szerette és a tébolyt, |
| mely úgy sikít, mint szél az Alpesen. |
| Négy fal között a lélekárnyvetítést |
| űzé, e zöldes fényű mágiát; |
| a kisgyermek panaszait dalolta, |
| mint görcsös álmot, részeg mániát. |
| Magas gallérján zöldszín buja selymet |
| viselt, mit ferdén kötve szeretett; |
| az élet almáját dalolva ette |
| és megcukrozott minden szeletet. |
| Voltak idők, hogy olyan közel voltunk, |
| hogy egymás könnyét tagadtuk le már… |
| És vitatkoztunk öreg, rossz irókrul, |
| akiknek tehetsége gombra jár. |
| Az uccákon a nőket osztályoztuk, |
| kergettünk barnát és sárgahajút. – |
| Azóta szűk lett szaladásra nékünk |
| a népes járda és a Nagykörút… |
|
| Sztrókayval lakott, a csillagásszal, |
| ki misztikus volt cvikkere megett. |
| S ki most ott nézi a sziklás Doberdón |
| a csillagokat s a sötét eget… |
|
| … És jött egy nap, hogy Pestről a poéta |
| megújra nagyon elkivánkozott. |
| Bár volt sok verse, egész paksaméta, |
| de nyomora az égig fokozott. |
| S hogy szerkesztőnek Szabadkára hívták, |
| elcsalta a bácskai messzi rét. |
| Ujra vonatra ült, mely lágyan hintált; |
| szemét törölve a perrónon kint állt, |
| elhagyva Pestet,… füstöt,… Dezirét… |
|
|
