| Meghajtott fejű vándor a barátság |
| s a sok bozót között a földbe néz. |
| Ott a kígyók a mély vermeket ássák, |
| ahonnan jöttél s majd ahova mész. |
|
| Fel nem tekint ő fényes csillagokba, |
| hisz onnan semmi árnyék nem jöhet. |
| Fejét meghajtja s tovamegy dadogva |
| s bocsánatot kér menet és jövet. |
|
| Mert ő sír, hogyha téged szíven ütnek. |
| És visszasompolyg hozzád mindenütt. |
| És mindig tiszta, bár a sárba vész – – |
|
| Mint vashídon, keresztül úgy mehetsz rajt; |
| s magába szív szivedről minden ó-t s jaj-t, |
| mint lámpafényben sugarat a kéz. |
|
|
