| Az emberöltő, mit a test leélhet, |
| a lélek vágyainak oly kevés. |
| Mámorral és haraggal zúg az élet |
| és fáj az álom s fáj az ébredés. |
| Mi szenvedés a testnek, azt a lélek |
| el nem felejti lent a föld alatt… |
| Minden dalomban lelkem énekeltem: |
| én költő voltam teljes életemben!… |
|
| A testem oly törékeny és felejtő, |
| száz púppal terhes, romlott és avult. |
| Mióta itt van, csak a rosszra vágyott, |
| mindég rosszabb lett, sohasem javult; |
| s ha napfényben ég is az epidermis, |
| de haj, halálba mártva a belek… |
| Minden dalomban lelkem énekeltem: |
| én költő voltam teljes életemben!… |
|
| Mért bántotok most, hogy az alkonyégen |
| a lelkem egy kis nyugalmat talált! |
| Hogy testemben, mint üvegbúrán által, |
| oly tisztán látja szemem a halált! |
| Mért sajnáljátok tőlem, ami földi, |
| hisz dicsősége porbul porba száll… |
| Minden dalomban csak ezt énekeltem: |
| én költő voltam teljes életemben!… |
|
|
