| Mért kényszerítesz: vénülő csavargót, |
| uccákon rónom így, tűzhelytelen! |
| Hogy életem, mely üdvnek készülődött, |
| perc- s óragyilkolásra szentelem! |
| Hogy nincs már semmi jó a napjaimban |
| s hogy jóra nincs is semminő jogom… |
| Hogy bukdácsolva fekete mezőkben, |
| egy szalmaszál se int már, elveszőben! |
|
| Mért kényszerítesz önmagam gyűlölnöm, |
| ki élni, lenni, úgy szerettem én! |
| Utálva néznem lelkem háborgását |
| és romló testem a kín peremén! |
| Kezem szorgos munkáját félredobnom |
| s agyam szikráit sárral oltanom… |
| És eltörpülnöm percről percre jobban, |
| mint sápadt, messzi csillagfény a lombban. |
|
| Mért kényszerítesz olyan nők ölére, |
| akikkel sorsom nem lehet közös! |
| Akiknek ajka, ha nevem kimondják, |
| mint téli reggel; zuzmarás, ködös. |
| Válluk fehérjén kezem lehanyatlik, |
| gyilkot döfök beléjük kéj helyett… |
| Mert hozzád sújtó szomorú szerelmem, |
| miként halálos métely, ég szivemben… |
|
|
