| e forró vértül forrva fűlő, |
|
| hisz övék voltam én egészen. |
|
| A zártszék és az öblös támlás!… |
| Ó, hányszor ültem itt, e lármás |
|
| és lelkesűlő nagy tömegben |
| s a forró szemektül remegtem. |
|
| S a pirosbélű édes zsöllye! |
| Ó, hányszor gyúlt remények zöldje – |
|
| de fölsrófolták, jaj, a villanyt |
| s a drága misztikum elillant. |
|
| Ó, bársonyfészek: forró páholy, |
| mely édes a nő illatától; |
|
| ó, kis tükör a bordó plüssön – |
| mind azért van, hogy szíven üssön. |
|
| Ó, zenekar, te langyos fürdő! |
| A tengerekrül csókot küldő! |
|
| Ó, karmesteri pálca – s vékony |
| aranycsat kis női derékon… |
|
| Ó, függöny s színpad! Könnyű selymek, |
| amelyek sohasem felelnek, |
|
| csak zöngve, sírva deklamálják |
| az élet örök, szent talányát. |
|
|
